Az utóbbi néhány napban a blogoszféra Lázár János frakcióvezető „kiszivárgott” beszédével van tele. Az ügy politológiai szempontból számos érdekes aspektust vet fel: vizsgálni lehetne, hogy válik karaktergyilkossá egy három évvel ezelőtti(!), a kurucinfo(!) által nyilvánosságra hozott, megszerkesztett(!) hangfelvétel. Érdemes lenne ellamentálni azon, hogy a Fidesz társadalomképében milyen önellentmondások vannak, vagy azon, hogy a rendszerváltás után szocializálódó új politikusgeneráció mennyire nem professzionalizálódott, a politikai kommunikációban milyen amatőr hibákat képes elkövetni.

Mégis talán a beszéd kapcsán számos helyen kibontakozó vita hozományai a legérdekesebbek. A blogokat olvasgatva úgy tűnik a polémia még a kormánypártok szavazóbázisát is megosztja. Az egyik oldalon Lázár védelmére kelnek mondván, hogy arról a polgári attitűdről beszélt, amely az embert az adott keretek között elérhető siker mértéke alapján ítéli meg. A másik oldal szociális érzéketlenségről beszél, mondván Lázár megveti a társadalom azon tagjait, akik nem tudtak sikert elérni, vagyont felhalmozni. Úgy vélem, az hogy melyik az igaz önmagában nem érdekes, az ügy nem több mint vihar egy pohár vízben. Arra azonban rámutat, hogy a magyar társadalom döntő többsége, amely minden bizonnyal a Fidesz szavazóbázisával is mutat átfedéseket már hosszú évtizedek óta nem tapasztalta meg a tartós gyarapodás élményét. A hanyatló Kádár-korszakban a középosztály számára nem az előrelépés, hanem a korábban felépített életszínvonal megtartása volt a cél. Másodállás, fusi, háztáji mind-mind arra szolgált, hogy az egyre kevesebbet érő „hivatalos” fizetést ki tudják egészíteni. A rendszer bukásában a jóléti konszenzus felbomlása volt az egyik, ha nem „a” döntő elem. A rendszerváltás sem nevezhető gazdasági sikertörténetnek a többség számára, az összeomló szocialista nagyipar, a privatizált állami vállalatok újabb és újabb egzisztenciákat temettek maguk alá. A jóléti konszenzus megteremtése a harmadik köztársaság számára azóta sem sikerült, amire csak még egy lapáttal rátett a világgazdasági válság.

Mindeközben a társadalom egy része fizikálisan és pszichésen belerokkant a kilátástalan küzdelembe, vagy feladván a harcot az önpusztításba vagy a szociális ellátórendszer által nyújtott minimális létfenntartásba menekült. Hangsúlyozom: nem mindenkire érvényes ez, különösen az európai gazdasági vérkeringésbe bekapcsolódó régiókban (Budapest, Észak-Dunántúl) nem, milliók számára azonban kétségkívül elmaradt a felemelkedés, a „polgárrá válás” esélye. Ez alighanem a rendszerváltás rendszerének legnagyobb restanciája.

Nem lehet éppen ezért azonosulni azzal a politikával, amely a Kádár-korszakban kialakult legrosszabb reflexekre épített szociális demagógiával kíván szavazatokat nyerni. Másfelől nehéz – a nyugat-európai társadalmakban egyébként oly természetes – polgári éthoszt idehaza a társadalmon számonkérni, amikor lakosság döntő része hónapról hónapra él, vagy éppen a devizahitelét nyögi. Mégis alighanem utóbbi lehet az, amely morálisan könnyebben vállalható lehet. Az új alkotmánnyal megszülető rendszernek is minden bizonnyal ez lesz a legnagyobb kihívása: tartós gazdasági növekedés és a polgárosodás esélye nélkül ugyanis – legyen a szöveg bármilyen színvonalú – csak tartalmatlan jogi konstrukció marad.