Méltányosság-blog

Az utóbbi néhány napban a blogoszféra Lázár János frakcióvezető „kiszivárgott” beszédével van tele. Az ügy politológiai szempontból számos érdekes aspektust vet fel: vizsgálni lehetne, hogy válik karaktergyilkossá egy három évvel ezelőtti(!), a kurucinfo(!) által nyilvánosságra hozott, megszerkesztett(!) hangfelvétel. Érdemes lenne ellamentálni azon, hogy a Fidesz társadalomképében milyen önellentmondások vannak, vagy azon, hogy a rendszerváltás után szocializálódó új politikusgeneráció mennyire nem professzionalizálódott, a politikai kommunikációban milyen amatőr hibákat képes elkövetni.

Mégis talán a beszéd kapcsán számos helyen kibontakozó vita hozományai a legérdekesebbek. A blogokat olvasgatva úgy tűnik a polémia még a kormánypártok szavazóbázisát is megosztja. Az egyik oldalon Lázár védelmére kelnek mondván, hogy arról a polgári attitűdről beszélt, amely az embert az adott keretek között elérhető siker mértéke alapján ítéli meg. A másik oldal szociális érzéketlenségről beszél, mondván Lázár megveti a társadalom azon tagjait, akik nem tudtak sikert elérni, vagyont felhalmozni. Úgy vélem, az hogy melyik az igaz önmagában nem érdekes, az ügy nem több mint vihar egy pohár vízben. Arra azonban rámutat, hogy a magyar társadalom döntő többsége, amely minden bizonnyal a Fidesz szavazóbázisával is mutat átfedéseket már hosszú évtizedek óta nem tapasztalta meg a tartós gyarapodás élményét. A hanyatló Kádár-korszakban a középosztály számára nem az előrelépés, hanem a korábban felépített életszínvonal megtartása volt a cél. Másodállás, fusi, háztáji mind-mind arra szolgált, hogy az egyre kevesebbet érő „hivatalos” fizetést ki tudják egészíteni. A rendszer bukásában a jóléti konszenzus felbomlása volt az egyik, ha nem „a” döntő elem. A rendszerváltás sem nevezhető gazdasági sikertörténetnek a többség számára, az összeomló szocialista nagyipar, a privatizált állami vállalatok újabb és újabb egzisztenciákat temettek maguk alá. A jóléti konszenzus megteremtése a harmadik köztársaság számára azóta sem sikerült, amire csak még egy lapáttal rátett a világgazdasági válság.

Mindeközben a társadalom egy része fizikálisan és pszichésen belerokkant a kilátástalan küzdelembe, vagy feladván a harcot az önpusztításba vagy a szociális ellátórendszer által nyújtott minimális létfenntartásba menekült. Hangsúlyozom: nem mindenkire érvényes ez, különösen az európai gazdasági vérkeringésbe bekapcsolódó régiókban (Budapest, Észak-Dunántúl) nem, milliók számára azonban kétségkívül elmaradt a felemelkedés, a „polgárrá válás” esélye. Ez alighanem a rendszerváltás rendszerének legnagyobb restanciája.

Nem lehet éppen ezért azonosulni azzal a politikával, amely a Kádár-korszakban kialakult legrosszabb reflexekre épített szociális demagógiával kíván szavazatokat nyerni. Másfelől nehéz – a nyugat-európai társadalmakban egyébként oly természetes – polgári éthoszt idehaza a társadalmon számonkérni, amikor lakosság döntő része hónapról hónapra él, vagy éppen a devizahitelét nyögi. Mégis alighanem utóbbi lehet az, amely morálisan könnyebben vállalható lehet. Az új alkotmánnyal megszülető rendszernek is minden bizonnyal ez lesz a legnagyobb kihívása: tartós gazdasági növekedés és a polgárosodás esélye nélkül ugyanis – legyen a szöveg bármilyen színvonalú – csak tartalmatlan jogi konstrukció marad.

Az elmúlt hetek politikai és szakmai vitáktól voltak hangosak, melyek Lázár János KÁT-ot módosító indítványa körül robbantak ki. Már az szemet szúr, hogy egy mélyen szakpolitikai kérdésben miért a kormánypárt frakcióvezetője nyújt be előterjesztést, és kerül vitába az energetikai államtitkárral. Sokan magasabb politikai akaratot sejtenek mögötte (értsd Orbán Viktort), ami nem elképzelhetetlen, ugyanis a KÁT által érintett szektor felelős a távfűtés biztosításáért, és egyben lobbi-ereje sem csekély.

Abban Lázárnak tökéletesen igaza van, hogy a KÁT rendszert meg kell reformálni, ugyanis fenntarthatatlan, piackorlátozó, egybemossa a fosszilisen termelő erőműveket a megújuló energiákkal termelő szektorral, és még lehetne sorolni a hátrányait. Abban viszont már téved a frakcióvezető, hogy ezt a reformot végre lehet hajtani pár hónap szakmai munkájával, annál egy nagyságrenddel bonyolultabb a kérdés.

Először is felmerül a végletesen eladósodott önkormányzatok problémaköre (melyek túlnyomó része fideszes): az egyes fűtőművek és távhőszolgáltatók (illetve közvetetten a tüzelőanyagot szállító cégek) felé fennálló tartozáshalmaznak több mint a fele önkormányzati. A keresztfinanszírozás rendszere, mely gyakorlatilag a rossz gazdálkodásból származó helyi deficitet a központi kalapból finanszírozza, jelenleg lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok siralmas pénzügyi állapota ne abban kumulálódjon, hogy például januárban tartozás miatt lekapcsolják egy megyeszékhely távfűtését.

A másik fő probléma, hogy az eddig mesterségesen alacsonyan tartott távhőárak valóban robbanásszerűen emelkednének, ha elvennék a szolgáltatóktól az eddigi állami támogatást. Így az sem megoldás, hogy egyik napról a másikra csökkentjük nagymértékben a támogatást, vagy ha mégis, akkor az eddigi közvetett szociális juttatás helyébe be kell léptetni egy közvetlen ártámogatási rendszert, amit aztán például egy ciklus alatt le lehet építeni. Így nem sodor több százezer embert nehéz helyzetbe a fűtésszámla növekedése.

Így Bencsik javaslata tűnik a legjárhatóbb útnak, mely több évre nyújtaná Lázár rapid megoldási tervezetét. A megújulók különválasztása a széntüzelésű és a kapcsoltan termelő erőművektől pedig esszenciális fontosságú, ugyanis míg az utóbbi egy bújtatott szociális támogatás, a megújuló energiák jelenthetik az élhető bolygó ígéretét a jövő generációi számára, mely talán még fontosabb befektetés, mint a nyugdíjkassza. Ám a Fidesz már azzal is sokat tudna segíteni a távhőtermelőkön (és ezzel a választópolgárokon), ha el tudná érni az orosz gáz szállítási szerződésének módosítását, így nem kellene a régióban legdrágábban import földgázt vásárolnunk, hanem hozzáigazíthatnánk a világpiaci árhoz, így csökkennének a beszerzési oldal költségei. Kétlem, hogy az E.ON újabb sarcolása lenne az erre adott legüdvözítőbb válasz.

Nem éppen kockázatmentes egy politikus számára Kálmán Olga műsorában, az „Egyenes beszédben” szerepelni. A magyar újságírói szakma egyik legkarakteresebb egyénisége „már nem egy ízben okozott kellemetlen perceket az előre kimódolt sablonszövegeket felmondani készülő közéleti szereplőknek, amit Kálmán Olga ironikus, olykor könnyed és viccelődő stílusával, váratlan közbevetéseivel ért el. Erről tudna mesélni Retkes Attila, az SZDSZ egykori elnöke, akiből Kálmán ügyesen kihúzta a beszélgetés végén, hogy sok gond van még a fővárosi listával, de Pokorni Zoltán Fideszes politikus is, aki látványosan kivonult a műsorból. De Török Zsolt MSZP-s szóvivőnek szintén nehéz dolga volt nemrég Kálmán Olgával a beszélgetés során, aki „ezt nem mondhatja komolyan!” típusú megjegyzésekkel szakította félbe a politikust.

Miért döntött akkor Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője ilyen előzmények után úgy, hogy ő is (egyébként nem először) beül Kálmán Olga „vallatószékébe”? A fő ok nyilván az, hogy van mit helyrehozni a Fidesz magán-nyugdíjpénztárakkal kapcsolatos kommunikációján (ebbe illeszkedett Orbán Viktor Facebookra kitett videója is, amelyről Jenei András kollégám írt részletesebben). Lázár nem mellesleg szokta is hangoztatni, hogy nem fél a vitáktól, így logikus is volt, hogy vállalta a szereplést. Mivel az ATV-t vélhetően a kormánnyal szemben kritikusabb nézők nézik elsősorban, a frakcióvezető lehetőséget kapott (méghozzá nem is keveset, 22 percet) a meggyőzésükre.

Ezen törekvés természetesen könnyen ütközhetett Kálmán Olga abbéli műsorvezetői szándékával, hogy lendületes és érdekes beszélgetést készítsen. Most az újságíró feladata duplán nehéz volt, mert ennél jóval hosszabb időn kellett fenntartania a nézők figyelmét. Így Kálmán Olga részéről meg az volt érthető magatartás, hogy feszültséget vigyen a műsorba.

Már a beszélgetés első perceiben – amikor Kálmán azt feszegette, hogy Lázár tudatosan vállalta-e el a „rossz fiú” szerepét – sikerült olyan mondatot kimondatni a frakcióvezetővel, miszerint a Fidesz-frakció feladata a kormány politikájának támogatása, s „megpróbálom a kormány érdekeit a frakciónál képviselni, igyekszem ezt kellő határozottsággal is tenni, mint ahogy a kritikusok is mondják”. Mert bár kétségtelen, hogy a Fidesz-frakció eddig egyértelműen kiállt a kormány politikája mellett (ami persze nem is meglepő egy kormánypárti frakciótól), ám még az erősen centralizált Fidesz képviselőiben is felvetődhetnek komoly kételyek, amelyekkel szemben Lázár a kormányt képviselte „kellő határozottsággal”.

Erőltetett kuncogással reagált a politikus a 8. percben Kálmán Olga azon kérdésére, hogy Szász Károly miért maradt ki a végkielégítések különadójából („és akkor miért került ki az egész pakliból például Szász Károly?”). Nem született túl jó és hiteles válasz: „Én nem tudom, hogy Szász Károly kikerült-e, én személyekkel nem foglalkoztam, én elvekkel próbáltam foglalkozni”. Ez kissé nyakatekert magyarázat attól a frakcióvezetőtől, aki épp a műsor elején érzékeltette a frakcióra gyakorolt befolyását, amelynek egyik döntése következtében Szász Károly végkielégítésére nem vonatkozik a különadó, mert azt ő még öt évnél korábbi időpontban szerezte.

A következő kisebb blokkban Járai Zsigmond, MNB felügyelőbizottsági elnök fizetésemelésének témáját vetette fel a műsorvezető. Hogy időt nyerjen a politikus, az „ez is egy nagyon jó kérdés” félmondattal nyitott és szerencséjére belebonyolódtak a jogi szabályozás előtörténetébe, valamint Simor András magasnak ítélt korábbi fizetésébe. Innen úgy sikerült elmozdítani az interjút, hogy Kálmán Olga megszakítva Lázárt úgy összegezte a témát, hogy „nem jó az íze, az optikája” a dolognak, mire Lázár – számomra meglepően – úgy reagált, „sok mindennek nem jó az optikája, ebben önnek tökéletesen igaza van”. A Fideszről kialakult negatív sztereotípiákat („akarnok”, „zsarnoki”, stb.) azzal a már korábban is használt kijelentéssel igyekezett tompítani, hogy „nem nálunk van a bölcsek köve”, ugyanakkor felhívta a figyelmet a kormány előtt álló rengeteg feladatra.

Az interjú után nem igazán maradt meg bennem olyan meggyőző, frappáns gondolat, vagy gondolati levezetés, amely Lázárhoz lett volna köthető. Valószínűleg azért, mert a frakcióvezető korábbi interjúiban előadott paneljeinél maradt (pl. ha kell, az ember revideálja a nézeteit; más pártok is támogatták a visszamenőleges adóztatást), amit magyarázhat a kockázatkerülésre való törekvés is. Javára írható ugyanakkor, hogy nem jött zavarba. Igyekezett nem túlságosan elrugaszkodni a tárgytól és a műsorvezető kérdései keretein belül maradni. Feltűnt még, hogy az MSZP-t például most nem kritizálta, holott ezzel akár másfelé is terelhette volna a beszélgetést és ezzel a fogással számtalanszor élt is korábban, különösen parlamenti felszólalásaikor.