Méltányosság-blog

Úgy tűnik alapvető fordulat állt be az alkotmányozás folyamatában: nem csupán a reménybeli Alkotmány elfogadásának időpontja módosult, hanem átértelmezésre került az alkotmányozás eddigi iránya. Utóbbi két dolgot jelent. Egyrészt a Fidesz nem ragaszkodik foggal-körömmel az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság által kidolgozott koncepció-tervezethez és felkérné az ellenzéket is hasonló vitaanyagok elkészítésére, másrészt be kívánja vonni a választókat is az alkotmányozásba. Előbbiről ezúttal csak annyit, hogy a kormánypárt nem is nagyon tehetett mást, hiszen a koncepció, s még inkább a KDNP által felvetett tételek (az élet kezdete, a család és a házasság az új Alkotmányban) kezdtek meglehetősen terhessé válni a Fidesz számára. A kapuk látszólagos kinyitása tehát nem más, mint az alkotmányozás szelepének megengedése, nehogy a Fidesz-KDNP túlfűtött világa felrobbanjon.

Ennél sokkal érdekesebb az alkotmányos kérdezz-felelek. A Fidesz számtalanszor szervezett nemzeti konzultációt szervez, s ezt előszeretettel hangoztatta is. A konzultációk eredményéről azonban sokkal kevesebbet lehet hallani. A 12 kérdés kapcsán három szempont vethető fel.

1. Közel két hónappal az új Alkotmány elfogadása előtt mind technikai, mind pedig az alkotmánytörvény megszövegezése szempontjából igen nehézkes ilyen módon állásfoglalásra bírni a választókat. Válaszolni lehet a kérdésekre, még kiértékelni is csak-csak, de a kodifikációs folyamatba érdemben beépíteni egy sokmilliós kérdőív eredményeit már bajos.

2. További dilemma, hogy maguk a kérdések egyrészt nem (csak) az alkotmányozás „hot topic-jaira” kérdeznek rá (mint például az „őszödi klauzula”, Szent Korona), hanem nagyon sok „töltelék kérdéssel” találkozunk, amelyek nem is elsősorban az alkotmányozás tárgykörei (parlamenti bizottság előtt való meg nem jelenés szankcionálása, tényleges életfogytiglan, átlátható hátterű gazdasági társaságok). Másrészt a 12 kérdés legalább kétharmada olyan általános megfogalmazású, amelyre épeszű ember csak „igennel” válaszolhat, vagy elfogadhatja a kérdés mögött megbúvó állítást (persze, hogy vállaljunk kötelezettséget a jövő nemzedékek felé; persze, hogy a kötelességekkel is foglalkozzon az új Alkotmány – mint ahogy most is teszi).

3. Végül – a fentiek következményeként – elmondhatjuk, hogy a 12 kérdés bizony hasonló szerepet tölthet be, mint a szociális népszavazás három kérdése: nem a kérdések mögött megbúvó valóság és következmény a fontos, hanem maga az aktus. A választópolgárnak nem kell továbbgondolnia azt, hogy például mi lesz annak a következménye, hogy ha a kiskorú gyermekek után szavazati jog jár, elég csak egy igennel válaszolnia, s úgy tűnhet, hogy ezzel már részese is az alkotmányozásnak.

A Fidesz által elindított „alkotmányos közvélemény-kutatás” tehát ebben a formában igen kevéssé szolgálja azt, hogy a választók érdemben részt vegyenek ezen igen jelentős közjogi folyamatban. Persze az alkotmányozás folyamatába egyébként nem is lenne muszáj bevonni a „népet”, hiszen számtalan európai példa mutatja, hogy a nép közvetlen közreműködése nélkül is lehet működő alkotmányokat létrehozni. De ha már a választók bevonása mellett dönt az alkotmányozást domináló erő, akkor semmiképp sem olyan eszközt kellene igénybe venni, amely csupán az ön- és közlelkiismeret megnyugtatására szolgál. A Méltányosság is próbálkozott azzal, hogy az alkotmányozára "hangolja" az érdeklődőket: a hvg.hu oldalon 2010 végén elindítottuk a Preambulum-projekt kezdeményezést, arra keresve a választ, hogy mi legyen a preambulumban. Nem állítom azt, hogy ez minden ízében sikeres lett volna, ugyanakkor 6-7 hétig képesek voltunk új témák mentén gondolkodásra sarkallni az Olvasókat.

Mesterházy Attila szocialista frakcióvezető annak a kormánynak volt a tagja, államtitkára , amelyik előidézte a mostani csődhelyzetet, mutatott rá  viszontválaszában Orbán Viktor miniszterelnök. A kormányfő – ismételt hatalomra jutása óta – szinte sosem mulasztja el az alkalmat napirend előtti felszólalásaiban, hogy az „előző nyolc év” hibáiért kárhoztassa az ellenzéki MSZP-frakciót. A miniszterelnöknek nincs is túl nehéz dolga, amikor a választásokon vereséget szenvedett MSZP kormánypártként elkövetett vélt vagy valós hibáit felsorolja. Most hétfőn például meglehetősen érzékletesen mutatta be az ülést figyelemmel kísérőknek, hogy míg 2002-ben 53 % volt a GDP-hez viszonyított államadósság aránya, a szocialisták kormányzásának végére az felment 80%-ra.

Orbán Viktor annyira fölényben érezte magát Mesterházyval szemben, hogy olyan kifejezéseket is megengedett magának mint  „Érti, ember?”, „Hogy magyarázzam meg, hogy Ön is értse?” E szúrásokat a kormánypártiak elégedett nevetéssel nyugtázták.

Tovább nehezíti Mesterházy helyzetét, hogy egy korábbi ügyrendi bizottsági állásfoglalás értelmében érdemben és időben  nem tudott reagálni a miniszterelnök őt támadó szavaira. Csak személyes érintettség esetén lehet a napirend előtti felszólalásokra utólag reagálni,  így lehetővé válik, hogy a miniszterelnöké legyen egy ilyen napirend előtti körben az utolsó szó.

Az igazi probléma szerintem kettős ez esetben: először is Mesterházy Attila napirend előtti felszólalásai még mindig nem eléggé átütőek, nem is magukkal ragadóak, emellett a szocialista pártelnök komoly karizmahiánnyal küszködik. Parlamenti beszédei inkább tűnnek fáradt kormánykritikának, mint egy önmagában bízó ellenzéki párt magabiztos megnyilvánulásainak (időnkénti nyelvbotlásai is ezt támasztják alá). A hétfői beszéde sem volt eléggé összeszedett, nem volt olyan központi gondolat, amely vázat adott volna a beszédének.Nem csapta le azt a meglehetősen magas labdát sem, hogy Orbán január 23-i  kairói látogatásán még „stabil” egyiptomi vezetésről beszélt, ehhez képest február 11-én az ottani tömegmozgalom és a hadsereg magatartása következtében Mubarak elnök lemondásra kényszerült. A másik gond, hogy Mesterházy felszólalásaira rávetül az előző nyolc év kormányzásának az árnyéka. A Magyar Szocialista Párt a mai napig ellazsálta az előző nyolc év kormányzásának alapos elemzését, mindenekelőtt a hibákkal való komoly szembenézést. Erre persze lehetne mondani, hogy ezt a Fidesz sem tette meg 2002-es választási veresége után, mégis hatalomra tudott tavaly kerülni. Csakhogy míg a Fidesz éppen hogy csak alulmaradt ellenfeleivel szemben, a szocialisták nagyon kikaptak a legutóbbi választásokon. Egyébként ez a szembenézés javítana a politikai rendszer állapotán, mert akkor nagyobb remény volna arra, hogy az MSZP tanuljon hibáiból, és kormányra kerülve majdan jobb teljesítményre lenne képes, mint volt annak idején. Mindenesetre a szocialisták brit testvérpártja, a szintén Labour már hónapok óta hosszas nyilvános vitákat folytat saját berkeiben arról, mit csináltak jól és rosszul kormánypártként..

Addig is, érdemes volna Mesterházynak (igaz, nem csak neki) a magyar parlamentarizmus korábbi nagy szónokaihoz fordulni. Így fellapozni például Deák Ferenc, Apponyi Albert, Szilágyi Dezső, vagy Kéthly Anna parlamenti felszólalásait. 

Minek írni a vezetésről, az ország vezetőrétegének szánt lapban? Ez lehet első kérdésünk a Washington Post internetes változatának On Leadership című rovatára kattintva. Azért mert vezetni s vezetve lenni sem egyszerű feladat. Két háború és a gazdasági válság komoly belső igényt teremtett az iránymutatásra az Egyesült Államokban. Hogyan tovább? Hogyan őrizze meg az USA politikai, gazdasági vezető szerepét a világban? Az amerikaiak szerint szükség van a jó vezetésre, még akkor is, ha örök vita övezi ennek pontos jelentését. Ennek tükrében a rovat megkísérel különböző hátterű emberek véleményének, tapasztalatának bemutatásával közelebb kerülni a jó vezetés titkához.

Miért követünk valakit? Mitől lesz vezető? Olyan politikust aki nem vágyott a hatalomra még nem hordott hátán-e föld. Az ilyen személy, még, ha vezető pozícióba is kerül, nem marad meg hosszútávon a politika világában. Kilöki magából a rendszer. Mégis, milyen jellem, elképzelés, és vezetői képesség kell a vezetéshez akkor? Ugyanazok a képességek szükségesek a vezetésben a sport, a gazdaság, a vallás vagy a politika terén? Ugyanúgy irányít egy férfi és egy nő? Valóban a vezető vezet egy országban, vagy a kül-és belpolitikai események irányítják őt is?  Politikai, gazdasági, katonai, művészeti, oktatási és civil szervezetek képviselői és szakértők mondják el gondolataikat ilyen és hasonló témákkal kapcsolatban. Nem elvont teoretikus válaszokban, hanem személyes tapasztalataik alapján.

Miközben a könyvesboltok polcai roskadnak a leendő vezetőknek szánt könyvektől, az, hogy hazánkban mit jelent a jó vezetés szinte fel se merül. Túlontúl könnyű felmagasztalni vagy démonizálni vezetőinket. Megérteni, vagy legalábbis megkísérelni értelmezni a politikusokat mozgató kényszereket, érdekkonfliktusokat, sokkal összetettebb feladat. Magyarországon hajlamosabbak vagyunk inkább arról beszélni, hogy mit csinálnak vezetőink semmint arról, hogy miért? Mi motiválja őket, milyen döntési (kényszer)helyzetek állhatnak elő? Mindig kívülről, megfigyelői szerepből elemezzük a politikát, és nem a politikusok szemein át. Ez tulajdonképp nem meglepő, hiszen alig van rálátásunk a politika belső világára. Nem látjuk a napi szintű pártpolitika hátsó mozgatórugóit. Nincs olyan jellegű transzparencia a vezetőket körülvevő tanácsadói kört illetően, mint Amerikában. Nincs hagyománya a politikai mélyinterjúknak, a memoárírásnak vagy akár a politikai életrajzoknak. Ilyen szempontból, hatalmas különbség van hazánk és az Egyesült Államok között.  Tanuló vezetők vagyunk még a demokrácia rögös ösvényein. Megválaszolásra váró kérdések hada áll előttünk. Ugyanakkor az út a jó vezetéshez járható. Csak ki kell ismerni.

Tévednek azok, akik a hétfői Orbán -országértékelő beszédet értékelhetetlennek, vagy semmitmondónak gondolják. Az alkotmányozással kapcsolatos szavai igencsak jelzésértékűek a múltra és a jövőre vonatkozóan egyaránt.

Ami az előbbit illeti, a miniszterelnök nem kertelt: szerinte miközben a mai magyar élet az 1956-os forradalomra épül, a mostani alkotmánynak egyetlen szava sincs erről. Kétségtelenül nincs megemlítve a mostani preamblumban ’56, mint fontos történelmi esemény, de annak egyes fő követelései – többpártrendszer, szovjet csapatok kivonulása  – már két évtizede evidenciák. Sőt, mi több: az 1989-90-es alkotmányozás, felvállalva az 1956-os forradalom szellemi örökségét, egyértelműen a jogállamiság, a többpártrendszer és a piacgazdaság mellett állt ki. Ha ezzel nincs gondja, akkor mit hiányol a miniszterelnök?

A lehetséges válaszhoz ( hiányérzetének okát Orbán ugyanis nem fejtette ki) talán közelebb kerülünk, ha belegondolunk abba, hogy a jobbközéptől jobbra álló, és korántsem csak szélsőjobboldali erők, az elmúlt húsz évben nem egyszer hangoztatták, hogy nem volt igazi rendszerváltás, mert pl. elmaradt az egykori  kommunista vezetők felelősségre vonása, még mindig a „sztálinista alkotmány” van érvényben, amelyik kétségtelenül az 1949. évi XX. törvény címet viseli. Közülük voltak olyanok is, akik éppen a 2006-os őszi események idején új alkotmányozó nemzetgyűlést és új alkotmányt követeltek a Szent Korona Tan alapján – ők voltak a „Kossuth-tériek”.Hogy akkor most ezen gondolatokhoz kívánt közelíteni a kormányfő, nem tudom pontosan megmondani, de az biztos, hogy ezzel is igazolni kívánta az új alkotmány megalkotásának szükségességét.

Ha lehet, még pattogósabban, érdesebben hatottak azon szavai, amikor is megállapította: a mostani alaptörvény „ nem a magyarok alkotmánya”, mert „nem felel meg a magyar szellemnek”. Mondhatnánk, ezt szimbolikusan kell érteni, hiszen ha a mindennapokra vonatkoztatnánk ezen szavakat, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy ha a mostani alkotmány nem a magyaroké (hanem akkor vajon kié?), akkor  nem is kell tiszteletben tartania az alkotmányt a magyar népnek, hiszen akkor nyilván nem is vonatkozik rá. Holott a hatályos alkotmányban – amelyet a Fidesz-többség kilencszer módosított az elmúlt nyolc hónapban  –   egyértelműen benne van, hogy annak rendelkezései mindenkire nézve kötelezőek. Nyilván nem azt akarta mondani a miniszterelnök, hogy mostantól felejtsük el az alkotmánynak, és a rárakódó jogszabályoknak való engedelmességet, ám kétértelmű szavai akár ehhez a következtetésekhez is elvezethetnének, mondván, ha én magyar vagyok, és nem az én alkotmányom, miért kövessem annak rendelkezéseit..? Érdemes tehát egy közéleti szereplőnek , főleg ha az ország legfontosabb politikusa, körültekintően fogalmaznia, még ha itt is s az volt a célja, hogy az új alkotmány mellett érveljen.

Nem kevés áthallásra volt alkalmas az a beszédfordulata , miszerint az 1989-90-es alkotmányozásban biztos sok kiváló szakjogász részt vett, de az nem felel meg Magyarországnak. Ezzel élesen szembeállította az új alkotmány előkészületeit bíráló Sólyom Lászlót és más alkotmányjogászokat a „Magyarországgal”, utóbbi  alighanem előbbre való az ő tolmácsolásában. Az ember pedig jobban szeret a nagy többséghez tartozni, és a nemzeti egység és összetartozás magasztos szimbolikája Orbánnak nem pusztán a mostani, de korábbi beszédeit is áthatotta. Abban kétségtelenül igaza van a miniszterelnöknek (már ha ezt kívánta jelezni nekünk), hogy az új alkotmány ügye nem pusztán néhány jogtudósé – de arról nem beszélt, hogy akkor miért nem lesz népszavazás az alaptörvényről?

Jól érzékelhető törekvése volt az is, hogy „az elmúlt húsz év” időszakához képest szebb jövőt villantson fel hallgatóinak, amelyet  az új alkotmány koronázna meg. Csakhogy érdemes – megint – emlékeztetni arra , hogy az ezek szerint letűnőben lévő alkotmányjogi-politikai rendszer felépítésében az Ellenzéki és a Nemzeti Kerekasztaltárgyalásokon maga Orbán Viktor is részt vett a Fidesz képviseletében 1989-ben, még ha az utóbbin létrejött megállapodást nem is látta el kézjegyével…

Nos, bár a beszédnek csak kis szeletét vettem nagyító alá, de ebből is látható, hogy ennek a beszédnek nagyon is voltak fontos és értékelhető mozzanatai és üzenetei.

A kép forrása: fidesz.hu

Az utóbbi évek számomra legkedvesebb amerikai tévésorozata „A drót” című széria volt. Ennek önmagában nem sok keresnivalója lenne egy politikai témájú blogon, azonban a sorozat által felvetett társadalmi problémák és azok populáris kultúrában történő megjelenése gondolkodásra készteti a közélet iránt nyitott nézőt.

Első pillantásra egy rendőrsorozattal állunk szemben, az egyes évadokban egy-egy kábítószeres nyomozás eseményeit követhetjük figyelemmel. Az események hátterében azonban az ezredforduló Amerikájának súlyos látlelete bontakozik ki. Az egymás követő évadok során egy keleti parti nagyváros különböző társadalmi csoportjainak életébe nyerhetünk bepillantást: az elhanyagolt lakótelepek bűnözése; az egykor virágzó kikötő hanyatló munkásosztálya, a korrupt hatalmi intézmények, az iskolarendszer problémái, a szenzációhajhász média világa. Mindezek egy-egy izgalmas cselekménybe ágyazva, kitűnő színészi teljesítményekkel. A sorozat kerül minden hollywoodi klisét, vagy politikailag korrekt beszédmodort, nincsenek „jók” és „rosszak”, hanem csak törekvés a minél realisztikusabb ábrázolásra.

Az epizódokat figyelve önkéntelenül is felötlik az emberben, hogy a hazai populáris kultúrából mennyire hiányzik az ilyenfajta önreflexió. Vajon idehaza lehetne népszerű sorozatot forgatni a nyomortelepek etnikai problémáiról, a mindent behálózó hatalmi korrupcióról, vagy szegregációt erősítő iskolarendszerről? Ki vállalná fel, hogy a szereplők egymás közti párbeszédei percenként megsértik a politikailag korrekt beszéd kereteit? Ki merne filmet forgatni a kenőpénzek, a kilóra megvásárolt politikusok világáról? Azt hiszem senki. Magyarországon mintha nem volna „sikk” erről beszélni, néha-néha egy társadalomtudós munkája, vagy egy-egy nagyobb botrány mentén kialakuló vita előtérbe hozza ezeket a súlyos problémákat. Most a diszkótragédia kapcsán hirtelen fontossá váltak a fiatalok bulizási szokásai, igaza van Palotai Zsoltnak, amikor azt mondja, hogy ezeknek a gyerekeknek a problémáival, életvitelükkel, az általuk hallgatott zenékkel eleddig évekig nem foglalkozott senki.

Nem állítom, hogy a tévécsatornáknak társadalmi drámákat kellene főműsoridőben sugároznia, de a kereskedelmi és közmédia tulajdonosai, irányítói, egyáltalán a kulturális elit sokat tehetne azért, hogy egy-egy létező problémát valamilyen népszerű „termékbe” csomagolva bevigyen a közbeszédbe. A közösség iránti felelősséget ugyanis nem lehet médiatörvénybe foglalni. Ha elfordítjuk a szemünk, ezek a súlyos visszásságok attól még léteznek, vagy ami még rosszabb, egyes esetekben szélsőséges politikai erők játékai lehetnek.

Kép forrása:

http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/a_romak_vilagnapja