Méltányosság-blog

Magyarországon éles vitát váltott ki már maga a „köznevelés” fogalom is. Egyesek szerint a köznevelés használata a közoktatás helyett csupán „szómágia”, hiszen nevetséges feltételezni, hogy eddig az iskolarendszer ne nevelt volna – elvégre már az oktatás is egyfajta nevelés, a nevelési célok jelentős része (viselkedési normák, magatartásminták elsajátítása) az oktatás során valósul meg. Mások úgy vélik, hogy a kormány tudatosan választotta a köznevelés fogalmat, ezzel is hangsúlyozva, hogy az egész társadalom tudatos (át)nevelésére, indoktrinációjára törekszik.

Az iskolának, az oktatási rendszernek sokféle funkciója lehet. Egyesek szerint a jelenlegi kormány az individualizációs funkció (az általános műveltség elemeinek átadása) terén erősen érvényesíti a maga világképét. Mások szerint éppenséggel a kormány számos lépése arra mutat, hogy az „oktatás=áru” leegyszerűsített képlet érvényesül több területen (a szakképzésben, a felsőoktatásban), és mintha a nevelési szándék nem mindenütt lenne következetes.

A Méltányosság Politikaelemző Központ körkérdéssel fordult a december 4-ei konferenciára meghívott elemző intézetek meghívott munkatársaihoz. Kérdésünk így hangzott:

„Vajon szerintetek lehet-e köznevelésről beszélni vagy a közoktatás korábbi rendszerét kell helyreállítani?" Mennyire legitim egyáltalán a "köznevelés" kifejezés (hiszen tudjuk, sokan a politizáló értelmiség és a szakemberek köréből magát a szót is blaszfémiának tartják, mondván, nem feladata az államnak, hogy a közösséget nevelje)? Szerintetek is legfeljebb "közoktatásról" lehet és szabad beszélni, a nevelés pedig az egyén és a család dolga, nem az iskoláé (pláne az állami iskoláé!), vagy - hasonlóan egyébként az MPK álláspontjához - igenis úgy látjátok, hogy szükség van a társadalom "nevelésére" (nem feltétlenül a kormányzati intézkedések szellemében, értelmezésében és eszközeivel), és ezért nem lehet pusztán a régi közoktatást helyreállítani?

A körkérdésre adott elemzői válaszok itt olvashatók:

Filippov Gábor

(Magyar Progresszív Intézet)

Oktatás és nevelés szétválasztása legfeljebb analitikus szinten lehetséges. Éppen ezért a „köznevelés” fogalma önmagában korántsem elvetendő – az oktatás mindig egyben nevelés is egyben. A kérdés csak az, mire és hogyan nevel.

Ha a politikai közösség, illetve annak intézményesült szocializációs ágense, az iskola lemond a direkt nevelésről, akkor sem képes megkerülni ezt a szerepet. Legfeljebb, a felelősséget elhárítva, olyan szocializációs mintákat közvetít, amelyek elsajátítását nem feltétlenül kívánnánk egy fejlett demokrácia fiatal állampolgáraitól. A magukra hagyatottság érzete, a közös orientációs pontok hiánya, a társadalmi szintű atomizáltság állapota is elsajátítható – direkt vagy indirekt – nevelés útján, ahogy az állampolgári passzivitás, az alattvalói attitűd, a bezárkózás mintái is. Ennél talán jobb, ha egy közösség inkább pozitív közösségi értékeket közvetít.

Mint minden társadalmi rendszernek, a liberális demokráciának is vannak olyan alapvető értékei, amelyek átadása, interiorizálása elsődleges fontosságú a közösség fennmaradása szempontjából. Ilyen értékek az alapvető emberi és politikai jogok tisztelete, nemzeti kultúra és hagyományok ismerete és szeretete, a tolerancia és a társadalmi-kulturális sokszínűség felismerése, értékelése; a normakövetés, a szolidaritás, az állampolgári felelősségtudat és aktivitás, a közösségi részvétel értékei. Egy demokrácia nem attól lesz jobb az autoriter rendszereknél, ha valamiféle rosszul felfogott semlegesség jegyében lemond saját alapvető értékei újratermeléséről az oktatási intézményekben. Hanem attól, hogy éppen ezeket az értékeket kínálja mintaként.

Fodor Csaba

(Nézőpont Intézet)

Az újító szándékot ritkán ünneplik

Magyarország megújulása nem kizárólag a mindenkori kormányok felelőssége. A közügyek vitele és a közjó érdeke mindenkitől megkívánja, hogy jóhiszeműen és kezdeményezően járuljon hozzá a társadalom szellemi erejéhez, kreativitásához; gyarapítsa annak tudását és erkölcsi nagyságát. A politikusok beszélhetnek ugyan a szakképzett termelő munkaerő szükségességéről, versenyképes adórendszerről, valamint az egyszerű állam igényéről, a hétköznapi valóságot az állam polgárai töltik meg valósággal.

A sikeres átalakítások együttműködő társadalmat igényelnek. Az oktatás új intézményeinek működőképessége és sikere sem kizárólag a kormányon, hanem az oktatási rendszer valamennyi szereplőjén is múlik. És bár az újító szándékot, a változás tényét ritkán ünneplik az ebben érintettek; a felek közti párbeszéd inkább szolgálja a nemzeti érdeket a reformokat eleve elutasító „bojkott-stratégia” helyett.

Az új oktatási törvények célja, hogy a gyermekek egyenlő eséllyel versenyképes tudáshoz jussanak. Az oktatási intézmények állami fenntartása nem egyoldalú és cél nélküli „államosítást” jelent, hanem az államnak az oktatás rendszerén belüli célhoz kötött szerepvállalását. A célhoz kötöttség nem pusztán üres és tartalommentes ígéret, a kormány által fontosnak ítélt társadalmi felzárkózás ugyanis az ország területi egyenlőtlenségei miatt sokak számára az alapvető tudáshoz való hozzáférés és a minimális társadalmi normák elsajátításának garanciája.

E kettősség teszi szükségessé egyébiránt azt a kérdést, hogy az oktatás rendszerén belüli átalakításokról, mint oktatási és nevelési kérdésekről beszéljünk. A köznevelés nem egyénekre és személyekre szabott kormányzat általi nevelést jelent. A köznevelés ugyancsak az oktatás valamennyi szereplőjének közös együttműködését igényli. Legitim cél ugyanis, hogy a gyermekek, a fiatalok támogató környezetben sajátítsák el az alapvető társadalmi normákat.

A köznevelés új funkciója tehát a használható tudás átadása, a kreativitás kibontakoztatása, a normális társadalmi együttéléshez szükséges normák közvetítése, illetve a nemzeti értékek és a szellemi örökség modernitás keretei közötti megőrzése. Bár az átalakítási folyamat eredményessége három-négy év távlatában lesz biztosan megítélhető, az említett alapvető irányok megváltoztatása aligha lehet célja a nemzeti érdek iránt elkötelezett politikai erőknek.

Keil András

(Republikon Intézet)

A „köznevelés” kifejezés használata nem szerencsés. Egyfelől negatív konnotációkkal bír: a „közt”, azaz az egész társadalmat nevelni nem lehet és nem is kell, pláne nem feladata ez a politikának egy demokratikus berendezkedésű országban.

Másfelől teljesen értelmezhetetlen ez akkor, ha arra a tartalomra használjuk, amit az oktatásért felelős államtitkárság ért rajta. Nem véletlen ugyanis, hogy az alsó- és középfokú oktatásügyet, egyes társadalmak oktatásra irányuló szakpolitikáját általában a „közoktatás” (public education) kifejezéssel illetik külföldön is. Az oktatás keretrendszerének meghatározásában, a tartalmi kérdések szabályozásában lehet helye az államnak (bár ennek mértékéről hosszasan lehetne vitázni), ám a nevelés területe semmiképpen sem állami feladat. Nevelni egy szűkebb közeg, esetünkben az iskola – és persze a család – hivatott. E logika mentén tehát felfogásom szerint értelmetlen köznevelésről beszélni. Olyan plusz feladatokat róna ugyanis az államra, amelyek nem tartoznak rá. Nem is ért hozzá, s őszintén: nem is kell, hogy rátartozzon. Ez a pedagógusok, diákok, szülők hármasának ügye.

A „köznevelés projekt” tehát már születésekor halálra volt ítélve, hiszen egyik érintett fél érdekeit sem szolgálja igazán. Újragondolása, az állam szerepének újradefiniálása, az érintettekkel való új szövetségek megkötése tehát indokolható.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Arató Gergely 44 éves, tanár, egyetemi oktató, 2004-2010 között oktatási államtitkár.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Köznevelés Projektjébe írta.

A köznevelés projekt blogbejegyzései között szükségszerűen és helyesen sokféle megközelítés jelenik meg, hatalmi, pedagógiai, társadalom- és gazdaságpolitikai egyaránt. Ebben a bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy a köznevelés és a munkaerőpiac kapcsolatának néhány, a szakpolitikai döntéseket befolyásoló összefüggésére hívjam fel a figyelmet.

A politikai kommunikáció gyakori szokása az, hogy bizonyos kifejezéseket „felemel”, a valóságoson túlmutató jelentéssel ruház fel. Amikor az új kormányzat a közoktatást a köznevelés szóval helyettesíti, és ennek valós jelentőséget tulajdonít, akkor pontosan ezt teszi. A közoktatási rendszernek mindig is elválaszthatatlan része volt a nevelés is, például a korábbi, (nb. „közoktatási”) törvény legutolsó változata 197 alkalommal tartalmazta a nevelés szót. Így aztán az új szabályozás lényege nem a nevelés és oktatás arányának megváltoztatása (ami amúgy izgalmas pedagógiai, iskolaszervezési probléma), hanem az nevelés-oktatás céljainak megváltoztatása.

Ha az oktatás közszolgáltatás (vagy közszolgálat, a különbség ismét inkább retorikai), tehát (zömmel) közfinanszírozású és ráadásul még kötelező is, akkor nyilván világosan meghatározott közcélokat kell szolgálnia. Az egyik ilyen funkció (bár valóban lényeges, hogy nem az egyetlen) a jövendő szorgos dolgozóinak képzése, vagy, kevésbé líraian, a megfelelő munkaerő biztosítása. Mégpedig hosszú távra, hiszen a mai kisiskolás még 50 év múlva is lelkes humántőke lesz. Az oktatás-nevelés tehát jelentősen meghatározza mind az egyén leendő foglalkoztatási helyzetét (és a foglalkoztatással járó mindenféle előnyökhöz, jövedelemhez, presztízshez, egészséghez, biztonsághoz hozzáférést), mind a közösség gazdasági potenciálját.

Természetesen nemcsak a szakképzésnek és felsőoktatásnak van szerepe a gazdasági fejlődésben. Legalább ennyire fontos a közoktatási rendszer teljesítménye is, különösen az alapképességek megfelelő megalapozása. Az OECD-nek a PISA vizsgálatok alapján végzett becslése szerint (The High Cost of Low Educational Performance, 2010), például Magyarország számára a következő 80 évben összesen 584%-os GDP növekedési lehetőset jelentene, ha az alapképességek szintje elérné a listavezető finn iskolásokét (nem elírás, közel hatszoros növekedésről van szó). A szakmai felkészülésen és alapképességeken túl, rendkívül nagy szerepe van az iskola által közvetített „soft skilleknek”, attitűdöknek, mentalitásnak is.

Az oktatás történetének egyik lehetséges narratívája abból indul ki, hogy milyen társadalmi és gazdasági kihívásokra ad választ az adott iskolarendszer. Ebben a megközelítésben a XIX. században kialakult, mindenkire kiterjedő közoktatás legfontosabb feladata a gyáripar hozzáértést kívánó, de könnyen egységesíthető munkafolyamatokat végző munkásainak képzése volt. Na és még egy, a szerveződő korszerű tömeghadseregek képzettségi igényének kielégítése. A történelemkedvelő számára nem lesz meglepő, hogy az ilyen oktatási rendszer kiépítésében a németek jártak az élen. Nem is eredménytelenül, Moltke szavai szerint a „porosz-francia háborút a német tanítók nyerték meg”. A jól képzett és fegyelemre nevelt lakosság jelentős előnyt jelentett a harcmezőn és az ipari fejlődésben egyaránt. 

A XX. század folyamán az oktatásban töltött idő folyamatos növekedése, az új oktatási és nevelési módszerek, iskolai modellek elterjedése nemcsak az oktatás demokratizálására irányuló szellemi és politikai mozgalmakkal, társadalmi igényekkel függött össze (a demokratikus iskola sokkal több, mint a demokráciára nevelés), hanem a munkaerőpiac változásával is. Egyre több magas képzettséget igényelő munkahely jött létre, amelyeknek jelentős része nem az engedelmeskedést, hanem az önállóságot és kooperációt követelte meg. Ugyanakkor Európa keleti felén ez a változás sokkal lassabb volt. Az államszocializmus számára, amelyik idealizálta a gyári munkást, és nagy sorozott hadsereget tartott fenn, nagyon is megfelelt az (amint láttuk, valóban poroszos) hagyományos oktatási rendszer. Magyarországon a nyolcvanas évektől kezdve viszont egyre inkább teret nyert a Nyugaton szokásos megközelítés: növekvő képzettségi szint, meghosszabbodó oktatás, nagyobb intézményi autonómia, kooperatív és képességfejlesztő pedagógiai módszerek. Ennek a korszaknak vetett végett a 2010-es váltás.

Úgy tűnik, a foglalkoztatás területén a következő időszakban is a tudás felértékelődése várható. Az Európai Unió illetékes szervezete (CEDEFOP) becslést készített az európai munkaerőpiac várható változásairól. E szerint 2020-ig 3 millió munkahely jön létre a „zöld” iparágakban, 2 millió az egészségügyben és a kapcsolt ágazatokban, 700 ezer az IKT területen, 1 millió a kutatásban és az innovációban. Szemben a 16 millió magasan képzett munkaerőt igénylő állással, további 12 millió kékgalléros munkahely szűnik meg a következő évtizedben.

Gondolhatnánk, hogy Magyarországon valamilyen speciális gazdasági igény alapján mégiscsak a szakmunkások képzése jelenti a jövőt, de erre semmilyen adat sem mutat. Az Eurostat adatai alapján a legfeljebb szakmunkás végzettségűek foglalkoztatási aránya mindössze 38 százalék, tehát kevesebb, mint a fele a diplomások elhelyezkedési esélyeinek. Ez az arány a szakmunkásokra vonatkozó európai átlagtól is majdnem 20%-kal marad el. Tehát a kormányzati vélekedéssel szemben a magyar munkaerőpiac kimondottan bünteti az alacsonyabb képzettséget, és jutalmazza a magasabb iskolai végzettséget, különösen a diplomát, ezt a bérek összehasonlítása is bizonyítja.

A szakképzettség nélküliek helyzete gyakorlatilag reménytelen. Közülük csak minden negyedik talál állást. A tankötelezettség határának csökkentése, valamint a kötelező középfokú felvétel eltörlése, és helyette a HÍD program bevezetése, (ami egy korábbi szerző feltételezésével szemben még a szakiskolába sem jelent belépés) várhatóan tovább fogja növelni ezeknek az elveszett lelkeknek a számát.

Amikor tehát a mai kormányzat az oktatási rendszer irányításában (centralizáció), szervezésében (kötelező egységes tananyagok), tartalmában (ismeretközpontúság), nevelési céljaiban (erkölcsi nevelés hangsúlyozása) és a szakképzés preferálásában a korábbi időszakok iskolaügyének ideáljaihoz nyúl vissza, az egy elmúlt, fizikai munkán, nehéziparon és nagyüzemeken alapuló gazdaság és munkaerőpiac igényeihez való visszatérést is jelenti. Ezt lehet ugyan „munkaalapú” gazdaságnak és társadalomnak nevezni, de erősen kétséges, hogy mennyire szolgálja hosszabb távon a versenyképességet.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Horváth György mérnök-közgazdász (MBA), korábban HR vezetőként elsősorban stratégia-alkotással, szervezetfejlesztéssel, HR rendszerek kialakításával foglalkozott. Magánemberként az is foglalkoztatja, hogy az üzleti életben bevált módszerek milyen formában alkalmazhatók a társadalom egyéb területein.

Az alábbi szöveget a szerző a Méltányosság Köznevelés Projektjére reagálva írta.

Botorság lenne a részemről bármit hozzátenni ahhoz, amit az oktatási kerekasztalnál kialakítottak („kötelező” oktatás, kompetenciák fejlesztése, körzetesítés, stb.): http://oktatas.magyarorszagholnap.hu/wiki/A_Kerekasztal

Mint egykori HR-es, bizony láttam már olyan gyakorlatot, hogy egy cég meghirdet egy állást, s kiválasztja azt a jelentkezőt, aki a legpontosabban megfelel a pozíció követelményeinek. Ha változik a helyzet – s miért ne változna –, vagy változik a munkavállaló is – vagy változik az alkalmazott.

Természetesen kritizálni kell az ilyen munkáltatói magatartást is – de az biztos, hogy a változás felgyorsult a világban, s ma már nem csak a diplomásokra igaz, hogy 5-7 évenként teljesen meg kell újítaniuk a tudásukat, hanem a kisebb presztízsű munkakörökben is hasonló a helyzet. S ha ehhez hozzávesszük, hogy milyen gyakran változnak a cégek, átalakulnak, újak keletkeznek – egyből nyilvánvalóvá válik a társadalom, mint megrendelői igénye az oktatással szemben: a tárgyi tudáshoz képest legalább olyan fontos a változásra való képesség, az együttműködés. Jobb cégek tisztában vannak azzal, hogy a konkrét tárgyi tudás a munkahelyen is megszerezhető – de a képességeket, készségeket a munkavállalónak kell „hoznia”.

Akár konzervatív, akár baloldali értékrendből indulunk ki, ugyanarra a következtetéshez jutunk: ahhoz, hogy valaki felelős, önmagáért és a közösségért is felelősséget érző állampolgárrá váljon, annak megfelelő felkészültséggel kell rendelkeznie. Ahol erre nincs családi késztetés, ott ezt a társadalomnak, elsősorban az iskolának kell pótolnia.

Mindez tekinthető társadalmi igénynek, megrendelésnek is. Viszont az is jogos igény – hogy a megrendelő fizessen. Ahhoz viszont elismert teljesítményre van szükség. S hiába mondjuk, hogy az oktatás hosszú távú befektetés – a tanárok, az iskolák nem várhatnak addig.

Az oktatás outputját mérni tudjuk – azonban a megrendelésből is látható, hogy egy iskola, egy pedagógus megítélésénél nem az igazi teljesítmény mérője, hányan tanultak tovább, hány nyelvvizsgát szereztek, hanem az, hogy „inputhoz képest” mekkora az eredmény, a hozzáadott érték. Amíg ezt nem tudjuk mérni, addig a valós teljesítményeket sem, s elismerés, megbecsülés híján a jobb pedagógusok sem foglalkoznak a társadalmi-kulturális hátrányt magukkal hozó és/vagy „problémás” gyerekekkel.

Nem értek hozzá, de feltételezem, hogy azoknak az iskoláknak kell fajlagosan több tárgyi (anyagi) segítséget nyújtani, ahol az iskolának nagyobb szerep jut a rossz társadalmi háttér kompenzálásában – de ezt döntsék el a szakértők. Amit javaslok: egy módszer a pedagógusok anyagi-erkölcsi megbecsüléséhez, ami persze nem választható el más területektől – pl. EÜ-dolgozók, rendőrök, tűzoltók, szociális munkások, stb. Tudjuk, hogy a mesterségesen leszorított bérek kontraszelekcióhoz és vagy korrupcióhoz vezetnek.

Sokat beszélnek arról, hogy mekkora legyen egy orvos, rezidens, rendőr, tűzoltó, tanár fizetése. Van egy nagyon jó módszer - nagyvállalatok ezt alkalmazzák, de a közszolgálatban, közigazgatásban, bárhol alkalmazható lenne. 

Javaslat az egyes szakmák megítélésének konszenzusos társadalmi megítélésére

Sok és sokszor áldatlan vita folyik az egyes szakmák megbecsüléséről, bérezéséről. A piaci területeken nincs gond: a piac megfelelően képes szabályozni a kurrens szakmák jövedelmi viszonyait – a menő közgazdászok, IT-sek, PR-osok esetében ez a helyzet. Fejlett kultúrájú országokban már kialakult, hogy a nem közvetlenül profitot termelők jövedelme is „igazságos” legyen, s a bér a tudástól, felelősségtől, problémamegoldástól függ. Ezeken a helyeken értéke van a jó pedagógusnak – és nem csak a nőgyógyásznak, de a labor-orvosnak is. Magyarországon erre még sokat kell várni. Közben még inkább kontraszelektált lesz a pedagógus-társadalom, lassan nem lesz fizikatanár – s látjuk, mozgolódnak az orvosok.

Jellegzetes hagyomány, hogy időről-időre egy-egy terület kiemelten kap pénzt bérfejlesztésre – majd a dolgok visszaállnak a maguk rendezetlenségébe.

Sokan ismerik a munkakör értékelés HAY rendszerét. Meggyőződésem, hogy ennek, illetve egy hasonló elvű szisztémának a segítségével – egy társadalmi vitával kiegészítve – kialakítható egy olyan rendszer, amelyik nem az egyes szakmák, hanem az egyes munkakörök értékelésre alkalmas. Az így kialakított rendszer önmagában persze nem oldja meg a „munkabékét” – egyrészt tudomásul kell venni, hogy a piac eltéríti az elméleti értéktől az adott munkakörhöz tartozó béreket –, másrészt pedig így csak egy elméleti érték alakítható ki: tudjuk, hogy valakinek nem azért kell növelni a bérét, mert tanár – hanem azért, mert jó tanár, jó pedagógus –, vagyis rendelkezik a munkakör betöltéséhez szükséges kompetenciákkal. Bár ezt a kifejezést az elmúlt években éppen a pedagógusok körében járatták le.

A szakmai hátteret a HAY tanácsadók, valamint a rendszert alkalmazó vállalatok szakemberi nyújthatnak – meggyőződésem, hogy kevés pénzért. Kialakítható egy valóságos társadalmi vita, ismertetés – munkavállalók, munkáltatók bevonásával. Az állam is támogatná ezt – hiszen ez alapján valós életpálya-modelleket lehet kialakítani az oktatásban, egészségügyben, államigazgatásban is. Legnagyobb hozadéknak nem is a bérezési, ösztönzési rendszert, hanem a társadalmi vitát tartanám.

A program beindításához még pénz sem kellene: a rendszert ismerőket, alkalmazókat lehetne megkérni, hogy publikálják a véleményüket a módszer alkalmazhatóságáról, a várható előnyökről – s persze, a nehézségekről is. Pénzbe elsősorban az kerülne, hogy a munkában lícensz és/vagy know-how tulajdonost is kell majd alkalmazni – de ezek megversenyeztethetők.

Már volt egy jó szándékú, de szerencsétlen közalkalmazotti béremelés az országban – ettől az is megkímél bennünket, hogy amúgy sem lenne elegendő forrás. Ezért a béremelést, az egyéni értékelést a pályakezdőknél kell meglépni – hiszen minél kevesebb idő alatt kell vonzóvá tenni a pedagógusi pályát! További szűkítés, hogy az emelést a hátrányos körülmények közt dolgozóknak kell biztosítani, ahol nagyobb felkészültségre, jobb képességekre – s a nehezebb körülmények elviselésére van szükség. Egy „mellékes” körülmény, hogy a pedagógusoknál is szigorú szakmai alkalmassági követelményeket kell támasztani.

Az előbbiekre építve lehet működtetni a pedagógusi életpálya-modellt. Milyen kompetenciákkal kell rendelkeznie egy pályakezdőnek, meddig van szüksége tutor-ra, mikortól képes a teljes önállóságra, ki az, aki alkotó módon tudja hasznosítani a tudását, s ki az, aki másoknak is képes átadni a módszereket? Ki az, aki képes elviselni a hátrányos környezet stressz helyzetét – vagy csak a belvárosi, konszolidált feltételek között „működőképes”?

A felsőoktatáshoz: mint gyakorló apa, kinek a fia egy szemesztert ösztöndíjjal az USA-ban tanult, szükségesnek tartanám, hogy minden oktatást költségtérítésessé kell tenni – azonban széleskörű ösztöndíjrendszert kell alkalmazni. Ösztöndíjat adjon az állam a legtehetségesebbeknek, vagy ott, ahol pozitív diszkriminációt kell alkalmazni. Ugyancsak ösztöndíjakat adhatnak az önkormányzatok vagy alapítványok, vállalatok – megszabva a feltételeket is, pl. megfelelő tanulmányi eredmény, illetve a diploma megszerzése után meghatározott ideig az ösztöndíj „ledolgozása”. Tudom, mindez szembemegy a jelenlegi európai helyzettel, azonban így az intézményekben is jobban tudatosul, hogy csak úgy jutnak bevételhez, ha magas színvonalú szolgáltatást nyújtanak. Ugyanakkor a hallgatók nem csak megrendelőként lépnek fel, hanem érdekeltek a jó eredményben, teljesítményben. Ugyancsak jelentős az eltérés az egyéni és a csoportfeladatok arányában – ez utóbbi javára.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Nahalka István (60) egyetemi oktató, tanár- és pedagógia szakosok oktatásában vesz részt. Kutatásokat a természettudományos nevelés, az oktatás méltányossága, a tanulás folyamata körében végzett elsősorban. Számos oktatásfejlesztés folyamatnak volt résztvevője, ezek közül kiemelkednek azok a munkálatok, amelyek egy komprehenzív iskolarendszer magyarországi létrehozása érdekében szerveződtek. Jelenleg tevékenységének egy része a Hálózat a Tanszabadságért szervezethez köti, illetve egyik kezdeményezője az Agóra Oktatási Kerekasztal tevékenységének.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Köznevelés Projektjébe írta.

Sokan vagyunk, akik azt hittük, az „Oktatás vagy nevelés?” kérdés nem lehet már téma az oktatásról folyó közbeszédben. Tévedtünk. Újra érveket hallunk annak alátámasztására, hogy az oktatással szemben a nevelésre kellene a hangsúlyt helyezni. Mintha nem ismételtük volna annyiszor, hogy amikor a pedagógus tanít, akkor egyben nevel is, hiszen értékeket formál, minden pedagógiai „mozdulatával” magatartást alakít. Azt hittük érthető, minden oktatási mozzanat egyben nevelési is, így a kettőt egymással nem lehet szembe állítani, és semmilyen „versenynek” nincs helye a kettő között. Nem mindenki fogadta el az oktatásról megszólalók közül, sőt, azok sem mind, akik az országos politika szintjén döntési helyzetben voltak, illetve vannak.

Lapos igazságokat lehetne sorolni, ha most újra elismételném azokat az érveket, amelyek a nevelés és oktatás egymással szembe nem fordíthatóságáról szólnak. Nem teszem. Van azonban valami, ami mégis izgalmas lehet e kérdésben. Akik számára oly fontos lett az utóbbi időben újra a nevelés, pontosabban: akik ismét szembe kívánják állítani az oktatással, egyáltalán mit gondolnak a nevelésről? Mi a tartalma számukra a köznevelésnek? E tekintetben alapvetően kétféle markáns, modellszerű nézetrendszert lehet leírni.

Az egyik nézetrendszer a nevelést valamilyen tartalmak közvetítésének tartja. Hányszor leírták már azt a mondatot, hogy „A nevelés értékközvetítés”! Valamifajta jól meghatározott értékeket „ad át”, közvetít az iskola. Vitatkozni ugyan lehet azon, hogy mik is ezek az értékek – érvelnek e nézetrendszer hívei –, de a lényeg, hogy egy alaposan kialakított értékrendszer vezérli a nevelési folyamatot, ha a tartalmát figyeljük. Az erkölcsi nevelés valamilyen erkölcsnek a gyermekekbe, fiatalokba való átplántálása. A magatartás formálása a társadalom által elvárt viselkedés megfelelő elsajátítása, a normák megtanulása és követése. A pedagógus pontosan tudja, mi ez a tartalom, és az a feladata, hogy jó módszerekkel az értékeket a növendékeibe „belenevelje”.

Lehettek bármilyenek azok az értékek, amelyeknek közvetítését feladatként fogalmazták meg maguknak a pedagógusok és vezetőik, e nézetrendszer mégis a szabadságnak a nevelés folyamatában történő megtagadását jelentette. A történelemben az esetek nagy részére jellemzően a közvetíteni kívánt értékrendszerek határozottan az éppen uralkodó ideológiának feleltek meg. Az oktatási rendszerek irányítói és a pedagógusok ezt vagy többé-kevésbé nyíltan vállalták, vagy úgy rejtették el a valódi szándékokat, hogy az iskolában a nevelés tartalmát általános, örök emberi értékekben határozták meg. A normákat, a szabályokat vitathatatlanokká tették, a nem követést szankcionálták. A dolgos, erkölcsös, és behódoló alattvaló neveléséről van tehát szó, még azokban az esetekben is, amikor amúgy az iskola, a pedagógus igyekszik ma korszerűnek mondott, tevékenységközpontú és gyermekbarát módszerekkel „átadni” mindent, amit átadni gondol.

Mi az alternatíva? A másik nézetrendszer hívei nem hisznek az értékek átadásában, közvetítésében, mert nem hisznek abban sem, hogy ez egyáltalán lehetséges. Bár a nevelés során zajló indoktrináció sikeresnek tűnik, valóban lehet az iskolában csupán befogadó szerepet vállaló tanulókat „gyártani”, azonban tudjuk, a hétköznapi nevelési folyamatban megtapasztaltuk százezerszer, és történelmi ismereteink is azt mondják, hogy a folyamat csak részlegesen lehet sikeres a nevelők céljait tekintve. Nagyszámú diák lesz engedetlen, az iskolai fegyelmezési problémák permanens fennmaradása is figyelmeztető, és a látszat szintjén megmaradó behódolás, az értékek, a szabályok, a normák elfogadásának tettetése pedig felmérhetetlen arányú.

Az alternatíva nem más, mint a választás lehetőségének megadása. Az iskola feladata nem az, hogy a nevelés során valamifajta értékrendet, egy adott értékrendszert közvetítsen. A tanulók elé kell tárnia, hogy milyen döntéseket kell meghozniuk, milyen lehetőségek állnak előttük, de a legfontosabb feladat: meg kell tanítani őket dönteni. És milyen furcsa: ez egyben tanítás is. Hogy tudjam, mik között választhatok, milyen lehetőségeim vannak, ha meg kívánom formálni a saját értékrendemet, akkor biztos tudással kell rendelkeznem ezekről a lehetőségekről.

Az ember konkrét viszonyok között él, környezete elvárásokat fogalmaz meg vele szemben, a konkrét gyakorlatában szabályokkal találja magát szemben. A nevelés dolga nem az, hogy ezeket a helyzeteket, a bennük a szereplők által megfogalmazott, és persze pedagógiailag „éteri” értékekké és normákká transzformált elvárásokat prelegáló módon elmondja, hogy a tanulók megjegyezhessék azokat. A szituációkkal, a többi ember elvárásaival, a lehetséges szerepekkel, a cselekvés lehetőségeivel magában a gyakorlatban kell megismerkedni. Át kell élni, hogy miképpen formálódik bent az értékrend a már meglévő világlátás és a valóságos tapasztalatok kölcsönhatása során. Értékeinket valóságos gyakorlatunkban magunk konstruáljuk.

Az ember kultúrák hordozója is, a családból, szűkebb és tágabb társadalmi környezetéből már hoz magával az iskolába is értékeket, szabályokat, normákat, viszonyulásokat. Hogy azok mennyire tudatosan és konstruktív módon formálódtak meg, annak a kérdése, hogy milyen az a környezet. Ám nem létezőnek tekinteni ezt a már megformálódott rendszert, világlátást az iskolában súlyos hiba. A tanuló ember nem előzmények nélkül formálja tovább saját értékrendjét, belső világa, tudata ebből a szempontból sem azonosítható egy üres lappal. Az értékek konstrukcióját szem előtt tartó nevelés ezt tudja, és maximálisan figyelembe is veszi.

Az értékek tudatos és aktív konstrukciója a feltétele annak is, hogy az iskolai diákok értelmes módon készüljenek társadalmi szerepekre, állampolgári létre, politikai, közéleti tevékenységre. Az értékrendszerét tudatosan maga formáló ember, aki már az iskolában megkapta ehhez a megfelelő teret és segítséget, kevésbé csapható be, tudatosabban viszonyul a környezete társadalmi, politikai, gazdasági jelenségeihez, és talán racionálisabban tud dönteni. Pontosan erre lenne szükségünk.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall