Méltányosság-blog

A Newsweek magazin a nőkről szóló számában rangsort közöl arról, hogy hol a legjobb és a legrosszabb nőnek lenni ma a világon. Miközben az oktatási és egészségügyi kategóriákban hazánk megelőzi még a világelső Izlandot is, a jogi és politikai mutatói elmaradnak a fejlett, demokratikus országokétól. Jó sokáig görgethetjük lefelé a listát, mire Magyarországhoz érünk, ugyanis 165 vizsgált országból csupán 112. helyen áll. Hogyan lehet, hogy uniós országként ilyen mértékben le van maradva az élbolytól? Ilyen rossz volna ma Magyarországon nőnek lenni?

Hazánk valós helyzete nem annyira aggasztó, mint amire a besorolása következtetni enged. Miközben tudjuk, hogy az ilyen típusú rangsorokban rendszerint azok a nyugati országok jeleskednek, ahol az alkotmány védi a nemi egyenlőséget, és törvény tiltja a diszkriminációt, mégis, számos ország gyengébben teljesít, mint azt jogrendszere vagy gazdasági fejlettsége indokolná. Magyarország évek óta ezen országok körébe tartozik. Ha pusztán a Newsweek női jogokat és életminőséget vizsgáló felmérésén elért helyezés alapján próbálna valaki képet alkotni hazánkról, azt hihetné, hogy az egy harmadik világbeli ország. Az azonban némi gyanakvásra adna okot, hogy az öt vizsgált terület közül – jog, egészség, oktatás, gazdaság és politika – két kategóriában, az egészség (100-ból 91,9) és oktatás (96,9) terén hajszálnyira megelőzi az összesítésben első Izlandot (egészség: 90,5, oktatás: 96,7). Valami tehát nem stimmel. Azok a kategóriák, amelyekben sokszor jóval fejlettebb országok is gyengébben teljesítenek, nálunk kiemelkedően jók, miközben mások feltűnően rosszak hozzájuk képest.

Nem véletlen, hogy a jogi kategóriában – amely többek között a családon belüli erőszak, valamint a házasságon belüli nemi erőszakra vonatkozó törvényeket vizsgálja - teljesített a legrosszabbul (19,6) Magyarország. Hazánkban évente 50-150 halálos áldozata van a családon belüli erőszaknak és minden ötödik nőt bántalmazott már a partnere. Gyakran rosszallóan rázzuk a fejünket, hogyan bánnak a nőkkel világszerte, mégsem tűnik fel, hogy idehaza hetente hal meg egy nő saját élettársa kezétől. Ez a riasztó adat szorosan összefügg a politika kategóriájával, amelyben Magyarország a második leggyengébb eredményt érte el (36,0). Miközben a gazdaság (70,2) világában egyre több nő tud érvényesülni, addig alig ül a parlamentben női képviselő. Nem csoda, hogy ilyen alacsony a nők jogi státusza. Magyarországon még sosem volt női miniszterelnök vagy köztársasági elnök, és a legfőbb közjogi méltóságok közül is csupán egyszer volt női házelnök, Szili Katalin személyében. Ha ilyen kevés nő jut be a parlamentbe, mitől javulna a helyzetük?

Lehet érvelni azzal, hogy olyan fejlett országok, mint például a listán 4. helyen szereplő Dánia is csak 2011-ben választott először női miniszterelnököt, azonban a nők politikai képviselete ettől függetlenül sokkal nagyobb náluk (78,4). Nem véletlen, a ’70-es években szinte minden párt kvótát vezetett be, amely olyan eredményesnek bizonyult, hogy mára már feleslegessé is vált, 1994-ben el is törölték. Pusztán egy női kvóta bevezetése hazánkban, akár országos, akár a pártok szintjén jelentős mértékben előrébb sorolná az országot a nemzetközi összehasonlításban. Ehhez egyébként kvóta sem kellene, pusztán mentalitásváltás. Külső társadalmi igény és valódi politikai szándék, hogy a nők nagyobb szerepet, beleszólást, hatalmat kapjanak a döntéshozásban. Nem kirakatbábúnak, „biodíszletnek” kellenek a nők a parlamentbe, hanem azért, hogy hangot adjanak azoknak a problémáknak, amikre nem figyelünk eléggé. A változások tehát nem a számok „kozmetikázása” céljából fontosak. Nem az a lényeg, hogy végre valamiben akár a lista élére is ugorhatnánk, hanem hogy jelentősen javulna az ország lakosságának életminősége. A nők politikai jelenléte ugyanis nem csak a nőket érintő kérdések figyelembevételéhez járul hozzá, hanem pozitívan érinti az oktatást, az egészségügyet és a szociálpolitikát is. Ráadásul minél nagyobb a nők aránya a törvényhozásban, annál kiegyensúlyozottabb a politikai légkör, és annál jobb a demokrácia minősége.

München városában immár 178. alkalommal került megrendezésre a sörfesztivál, az Oktoberfest. Ahogyan mindig, idén is a müncheni főpolgármester verte csapra az első söröshordót, és nyújtotta át az első korsót a bajor tartományi miniszterelnöknek. Magyar szemszögből a ceremónia kissé pikánsnak tűnhet, tekintve, hogy a két főszereplő rivális pártok színeiben politizál: Christian Ude főpolgármester a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD), Horst Seehofer miniszterelnök pedig a Keresztényszociális Unió (CSU) tagja. A második világháború óta Bajorország mindig „jobbra” szavaz, ellenben a tartományi székhelyen többnyire „balra” leng ki a politikai inga. Bajorország miniszterelnökét 1946 óta a Kereszténydemokrata Unió (CDU) bajor „testvére”, a CSU adja, míg a „vörös” München 1945 utáni hét városvezetője közül öten szociáldemokrata párttagkönyvet hordtak a zsebükben. A 20. század elején a szükségképpen nyitott, kissé kozmopolita fővárost egy világ választotta el a konzervatívabb életvitelű, mélyen katolikus, hagyománytisztelő vidék parasztságától. A főváros és a tartomány eltérő pártpolitikai mintázata nagyrészt ennek a kulturális különbségnek a lenyomata.

A hagyomány azonban felülírja az ideológiai és politikai ellentéteket. A bajor szociáldemokraták nem tartják sértőnek, hogy az őket (is) képviselő főpolgármester az év egy napján és az első korsó erejéig kvázi a jobbközép, keresztényszociális tartományi miniszterelnök „pohárnokává” válik. Ahogyan a CSU szavazói sem fitymálják le, hogy a tartományi miniszterelnök elfogadja a korsót a politikai versenytárs kezéből. Általában a német pártok holdudvarában és szavazóközönségében senki nem kiált „populizmust” azért, mert két politikus bajor népviseletben kiáll az emberek elé, és őrzi a hagyományokat. Senkinek nem jut eszébe megkérdőjelezni a gesztus őszinteségét.

Nem csodálkozhatunk azon, hogy az Oktoberfesten senki nem csinál gondot a két politikus közös szerepléséből, hiszen Németországban nagyobb jelentősége van a regionális öntudatnak, mint Magyarországon. A tartományi, regionális identitáshoz képest a pártidentitás másodlagos.
Különösen így van ez Bajorországban, amelyik sokáig szemben állt Berlinnel és a bismarcki politikával, és napjainkig megőrizte egyedi arculatát (minden bajor lokálpatrióta szívesen élcelődik egy korsó sör mellett a „berliniek”, a „poroszok” kárára – akár jobb-, akár baloldali).

Ahogyan egy korábbi elemzésben írtuk, a magyar társadalom nem képes méltósággal ünnepelni. Magyarországon a világnézeti alapon élesen elkülönült pártok és elkötelezett rajongóik még a közös állami és nemzeti ünnepeket sem képesek együtt megülni. A bajor miniszterelnök és a müncheni főpolgármester tartózkodnak attól – magyar kollégáiktól eltérően –, hogy az ünnepet az aktuálpolitikai céljaik szolgálatába állítsák. Gyűlölködésnek nyomát sem tapasztalni a két politikus arcán. Lenne mit tanulni a német politikai kultúrától ezen a téren is. És a magyar politikusok is tanulhatnának két bajor kollégájuktól.

Ude és Seehofer egyaránt népszerűek „szűkebb pátriájukban”. Christian Ude-t úgy emlegetik, mint aki Seehofer kihívójaként száll ringbe a következő tartományi választáson. A Münchener Merkur című lap karikaturistája Ude titkolt miniszterelnöki ambícióit vette célba. A karikatúra szövege: „…és az első korsót, mint mindig, az ön részére, miniszterelnök úr!” A képen a szociáldemokrata főpolgármester álmodozik az Oktoberfest megnyitójáról. Ezúttal Ude saját magának kínálja a korsót.

Valóságos ígéretdömping hangzott el a minap Tusnádfürdőn Csányi Sándor MLSZ elnök, OTP vezér, Kubatov Gábor Fradi elnök, Fidesz pártigazgató, illetve Deutsch Tamás MTK elnök, Fidesz EP képviselő részéről a magyar foci megújításával kapcsolatban: új pályákat, stadiont, világversenyeken résztvevő válogatottat ígértek néhány éven belül.

Úgy tűnik, a jobboldali politikai kurzus tényleg a szívén viseli a sportág fejlődését, amelyért a futballdrukker ilyenkor természetesen lelkesedik, ugyanakkor ebbe az örömbe némi üröm is vegyül. Az hagyján, hogy a jelenlegi valóságnak sok köze nincsen az ígéretekhez: négy nappal ezelőtt a Paks kivételével az összes magyar csapat búcsúzott az európai kupaporondról, tulajdonképpen azelőtt, hogy azok érdemi szakasza elkezdődött volna. A foci és a politika furcsa magyar szimbiózisa azonban méginkább felvet az emberben néhány kérdőjelet.

A miniszterelnök nagy Videoton drukker, a csapat felcsúti utánpótlásbázisának létrehozásában döntő szerepe volt és annak jelenleg is tiszteletbeli elnöke. Legidősebb fiának – Gáspárnak – a hétvégén kínált az egyesület profi szerződést. A klubba- magyar szinten – iszonyatos pénzeket öltek az elmúlt években, de még így is csak átlagosan 3-4000 nézőjük van. A gazdálkodásuk mégis 1,3 milliárdos többletet mutatott az elmúlt évben, ami eléggé érthetetlen. Hiszen a nézőszám alacsony a jegyek nem túl drágák, viszont jó néhány magyar szinten sztárnak számító focistát igazoltak és állják a bérüket. A 2011-es bajnokcsapat fő mezszponzora az a MOL, ahol a magyar állam jelentős tulajdonrészt vásárolt. A bajnokságot idéntől egyébként OTP Ligának hívják, amelynek elnöke a már emlegetett Csányi Sándor, míg a prominens jobboldali politikusok egyéb klubokban betöltött szerepéről már ejtettünk szót. (A Tusnádfürdőn egyébként nem előadó Kósa Lajos a debreceni csapat életében játszik fontos szerepet.)

Eddig is meglehetősen érdekes, ugyanakkor vállalható a történet, hiszen társadalmi munkában bárki tevékenykedhet sportvezetőként, illetve a tőkeerős cégek bevonása valóban segít a sportág presztízsének visszaszerzésében. A dolog az elmúlt két hétben azonban furcsa fordulatot vett. A már említett nemzetközi meccseken a Vidi mellett a Paks, a Kecskemét és a Fradi képviselte hazánkat. Egyetlen csapat mérkőzését adta a tévé, a Videotonét. Sőt a visszavágót nem egy kereskedelmi csatorna, hanem az MTV tűzte műsorra, úgy, hogy a többiekéből egy percet sem láthatott a szurkoló. A négy kupacsapatunk elvileg bajnokit játszott volna az elmúlt hétvégén, viszont mindannyian halasztási kérelmet nyújtottak be, az utazás és a megterhelő versenynaptár miatt. Ezeket egy kivétellel elutasította az MLSZ, holott a többieknek Norvégiába, illetve Kazahsztánba kellett utazni, míg a halasztást megkapó Fehérvár csak Ausztriába ment. A szurkolói fórumok alapján ez meglehetősen rosszul esett a Paks, Kecskemét, Fradi drukkereknek – őszintén szólva meg lehet érteni őket.

Mégsem követhetjük el azt a hibát, hogy a drukkerekhez hasonlóan személyesen Orbán Viktort tesszük felelőssé a székesfehérvári klub kivételes helyzetéért, vagy ha az élsport támogatásában az ötvenes évek gyakorlatát akarjuk belelátni. Hiszen a foci és a politika számos esetben szorosan összekapcsolódik Nyugat-Európában is egymással, és itt nem feltétlenül kell Berlusconi és a Milan példájára utalnunk. A Barcelona például mindig is a Katalán autonómiát, sőt a baloldaliságot jelenítette meg a keresztény-konzervatív, központosító spanyol Franco ellen. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy a jobboldali kurzus szívesen avatkozik a foci világába, amelyet nem minden esetben járnak pozitív következményekkel. Mintha a labdarúgó szövetség túlbuzgó hivatalnokai, vagy a televíziók szerkesztői túlságosan is ki akarnák szolgálni az igényeket, így aztán gyakran sérülnek a méltányosság és az igazságosság szempontjai. Márpedig, ha valami tényleg közös a politikában és a fociban az a „fair play” szellemisége és az ellenfél tisztelete, jó lenne, ha a nagy ígérgetések között a prominensek erről sem feledkeznének meg.

A múlt kedden,  hajnali egy óra előtt elfogadott új egyházügyi törvény eddig elsősorban az eljárásjogi izgalmaival hívta fel magára a figyelmet. Ez persze érthető, de most már ideje a tartalmi kérdésekkel is behatóbban foglalkozni.

Az új törvény ugyanis lényeges szemléletváltást jelent a lelkiismereti szabadságról és vallásról szóló 1990-es törvényhez képest, és jól leképezni a mostani Fidesz-kormányzat és többség szemléletmódját. A csaknem utolsó pillanatban, a Fidesz-frakció kezdeményezésére benyújtott módosításnak köszönhetően a 14 elismert egyházon kívül a többieknek külön kérelmezniük kell egyházzá való elismertetésüket, és – ami különösen nagy változás- egyházzá elismerésükről most már nem a bíróság, hanem az Országgyűlés dönt kétharmados többséggel. Az erről szóló előterjesztést pedig az illetékes  minisztérium /kormánytag terjeszti majd a parlament elé.

Az egyház és állam szétválasztásának eredetileg liberális elve papíron ugyan megmarad, de ezzel a törvényi szabályozással a mindenkori politika befolyása jelentősen megnőtt az egyházak ügyeiben. Nem állítom persze, hogy az 1989-1990-es rendszerváltás óta, vagy akár tőlünk nyugatabbra ne volna kisebb-nagyobb kapcsolódás a politika és az egyházak között, ám ez minőségi változás lesz. Annak az egyesületnek, amelyik egyházzá kíván válni, minimálisan jóindulatú semlegességet kell kicsiholnia irányában a kormányzati tényezők részéről, de az is elképzelhető, hogy kifejezetten jó kapcsolatban kell lennie majd a kormánnyal. A kormánynak, és a Fidesz-KDNP pártszövetségnek pedig a korábbiaknál nagyobb lehetősége lesz, hogy formálisan, de még inkább informálisan elvárásokat fogalmazzon meg az egyházzá válni akaró szervezetek felé. Hogy ez így lesz-e, hogy visszaél-e ezzel a megnövekedett befolyásolási lehetőséggel majd a hatalom, nem tudom előre megmondani. De a magyar történelem reflexei, a politika közismert erős hajlama a társadalom minél nagyobb fokú befolyásolására valamennyire közismert, a kísértés tehát nagy lesz.  Az egyik ilyen kísértés, hogy a Fidesz, különösen a Semjén Zsolt vezette KDNP a hozzá közelebb álló egyházak (különösen a római katolikus egyház) potenciális új  versenytársait ne engedje be a hívekért folytatott küzdelem terébe. Lehet erre mondani, hogy ezt a változtatást  nem a KDNP szorgalmazta igazán (ez nem is volt benne az eredeti törvényjavaslatban), de Semjén a Hír TV Péntek8 műsorában már méltatta a törvénynek ezen részét is.  De akármi is volt Semjén eredeti elképzelése az egyházzá való elismerés eljárásnak kodifikálásáról, a végeredmény mégiscsak az, hogy bíróság helyett politikusok fognak dönteni arról, mely közösségek lehetnek az már törvényileg elismert egyházakon kívül új egyházak. Ez pedig igenis komoly csáberőt jelent, pl, abban a tekintetben, hogy a döntéshozók kérnek majd valamit az egyházzá alakulni akaróktól cserébe. Hogy így lesz-e, azt nem tudom megmondani, de egyrészt nem szeretnék naivnak mutatkozni, másrészt ilyen helyzethez az új törvény megteremtette a lehetőséget. De akárhogy is alakul a törvény alapján kinövő gyakorlat, egy biztosan mondható: a parlament nem egy semleges szereplője a politikai életnek(nem is lehet az!), amikor tehát az egyházzá való elismerésről dönt, akkor nem pusztán a törvény betűje szerint dönt, hanem a maga, illetőleg a többség (most a Fidesz) politikai megfontolásai szerint is.

Ez a történet is beleillik a 2010-es rendszerváltás óta eltelt időszak politikai folyamataiba, amelyben a Fidesz-parlamenti többsége, és a kormánya igyekszik mind jobban kiterjeszteni hatókörét a a politikai alrendszerre és a társadalom minél nagyobb szeletére. A kórházak egy részének állami kezelésbe vétele naprenden van, a közigazgatás koncentrálása a kormányhivatalok felállításával már beindult, és még nincs vége. Most az egyházak vannak soron, pontosabban: a növekvő kormánybefolyás az egyházakra immáron megvalósulhat.

Az utóbbi hónapokban médiatörténeti képsorok tömegét láthattuk a hírekben. Sajátos módon mindegyik társadalmi kohéziós, összetartó erővel szolgált. Nem csupán azért, mert az egész világ figyelte ezeket a tudósításokat. Ezek a képek „összerántották” a földkerekség tv-nézőit, közös képzeletbeli „kanapéra” ültetve őket akár napokon át. A japán események globális együttérzést és segíteni akarást váltottak ki, az arab tavasz megmozdulásai tömegeket vittek ki az utcákra a fennálló rezsimek ellen, és ráirányították a térségben zajló paradigmaváltásra a nemzetközi figyelmet. Vilmos herceg esküvőjén, ha csak egyetlen napra is, emberek milliói elfelejtették problémáikat és még a legelkeseredettebbek is újra hittek a mesékben, míg Osama bin Laden halála felszabadított egy nemzetet egy tíz éve kísértő tragédia és az abból következő két háború traumája alól.  

Normális esetben sokszor egy év leforgása alatt se történik ennyi minden. Nem is maradnának meg bennünk olyan élesen, ha minden napra jutna egy ilyen súlyú hír. Jelen esetben azonban nem a média felgyorsulásának vagyunk szemtanúi, hanem az események tobzódásának. Egymást söpörték le a képernyőről a közérdeklődést kiváltó történések. Majdhogynem olyan gyorsan zajlottak le, hogy nem is jutott idő elgondolkodni, vajon miért kötnek le ennyi embert, és mitől válnak közösségi élménnyé?

A felsorolt események közül három kategóriát vázolhatunk fel a társadalmi kohézióhoz hozzájáruló hírek közül. Ezek a természeti jelenségek, a társadalmi és a politikai sikerek és kudarcok összetartó erejét testesítik meg.

A természet ereje képes emberek tömegének befolyásolni az életét. A Japánban történt katasztrófa-sorozat (előbb földrengés, majd cunami, azután nukleáris katasztrófa, ami komoly humanitárius és gazdasági következménnyel járt) pontosan úgy hozta össze az embereket világszerte nagyban, mint hazánkban a vörösiszap-katasztrófa.

Olyan társadalmi események, mint az örömünnepek, vagy a kollektív gyász szintén meghatározó szerepet játszanak a kohézió kialakításában. A királyi esküvő, Diana hercegnő halála, II. János Pál pápa halála, majd nemrégiben boldoggá avatása, vagy korábban szeptember 11., és most Osama bin Laden likvidálásának híre, emberek millióit mozgatta meg érzelmileg, és gyakran fizikailag is, annak érdekében, hogy valamilyen módon kifejezzék együttérzésüket vagy örömüket. Mint ahogy arról korábban írtam, hazánkban alapvetően hiányoznak az ilyen típusú közösségi élményt adó „örömünnepek”. Az Európai Uniós csatlakozás feletti öröm talán az egyetlen igazán jó példa erre a közelmúltból.

Míg a természeti csapások esetében jelentkezik az összefogás Magyarországon, addig társadalmi, politikai szinten rendkívül ritkán vagy egyáltalán nem, holott a politikai mérföldkövek és törések hatása talán a legérdekesebb szempont a társadalmi kohézió szempontjából. A választások, forradalmak, háborúk vagy válságok következményei, a győzelem és bukás, mind-mind embercsoportokat késztetnek állásfoglalásra, azonosulásra vagy elutasításra. A politikai vezetés a társadalmi kohézió teremtés egyik legfőbb eszköze, gondoljunk csak az elnök szerepére az Egyesült Államokban.

Még csak most kezd felocsúdni az elemző szakma, hogy a hirtelen jött arab tavasz milyen következményekkel jár majd a térségre és a világra. Most kezd kialakulni a vita arról, hogy vajon Samuel Huntington híres demokratizálódási hullámainak megfelelően egy negyedik tömeges demokratizálódási folyamat szemtanúi vagyunk-e, és amennyiben igen, milyen típusú demokráciák fognak kialakulni, illetve, hogy célszerű-e a liberális demokráciát „erőltetni” a térségben, egyáltalán lehetséges-e a demokrácia-export? Megannyi érdekes kérdést vet fel a jelenség. Természetesen minden országnak temperamentuma, történelme és kultúrája határozza meg, hogy milyen mértékben, miként, és milyen célokra használva tesz magáévá egy-egy gondolatot.

Spanyolországban például az egyiptomi Tahrir téri letáborozás mintájára az ifjúság tüntetését eredményezte a magas munkanélküliség ellen. Ugyan a „harc” inkább a jólétüket féltő ifjúság „buli tüntetése”, és nem hasonlítható az ötletadó megmozdulásokhoz, ahogy a tudósítások megjegyzik, nem csak Madridban, országszerte tüntetnek, holott nem jellemző, hogy a katalán területek egyetértsenek a központtal. Mint írják, „Ilyen nemzeti egység a 2010-es futball-vb-győzelem óta nem volt.” Magyarországon a „Facebook-forradalmak” nyomán megszületett a közösségi portálon való civil szervezkedés csírája. Látható tehát, hogy a külföldi események hatása hazánkra is hatással van, ha nem is a nemzet egészére, de egyes csoportokra. (A spanyol események sem a társadalom egészét képezik le, hanem egy generációs ellentét eredményei).

Ugyanakkor a hazai demokrácia első húsz éve nem volt elegendő ahhoz, hogy megerősítse a társadalmi kohézió intézményét. Nemigen tud(ott) a politika olyan szimbolikus cselekvést produkálni, amit egyöntetűen üdvözölne a társadalom. Az alkotmányozási folyamat is óhatatlanul csak rögzítette a megosztottságot, nem hozta közelebb egymáshoz az embereket, nem tudott összetartó erőként megjelenni. Mégis, érdemes megfigyelni, hogy talán épp ennek a kohéziós űrnek a betöltésére, majd minden országos csatorna élőben közvetített egy olyan, az országhoz explicit módon nem kötődő eseményt, mint Vilmos herceg esküvője. Az igény tehát meg van erre az „érzésre”, csak hazánkban még nem tudjuk előállítani.