Méltányosság-blog

A technika ördöge utolérte Barack Obamát múlt heti kampányrendezvényén. Miután a sajtót kitessékelték a teremből, véletlenül bekapcsolva maradt mikrofonja. Így aztán élőben közvetítették, ahogy a zártkörű rendezvényen beszámol támogatóinak a republikánusokkal folytatott kemény költségvetési tárgyalásokról. „"I said, 'You want to repeal health care? Go at it. We'll have that debate. You're not going to be able to do that by nickel-and-diming me in the budget. You think we're stupid?'” Ami körülbelül annyit tesz, hogy „Azt mondtam, ’Vissza akarják vonni az egészségügyi reformot? Próbálják meg. Lefolytatjuk ezt a vitát. Nem fogják tudni véghezvinni azzal, hogy „lehúznak” a költségvetésben. Azt hitték hülyék vagyunk?’” Mielőtt meglepődnénk a stíluson, fontos megérteni, miről is van szó. A teljes szöveget végighallgatva kiderül, Obama arra utalt, hogy másfél évébe telt és komoly politikai ára volt annak, hogy keresztül tudta vinni az egészségügyi reformját, így nem fogja tétlenül nézni, hogy a republikánusok a költségvetésben megszorításokra hivatkozva pénzelvonással valósítsák meg azt, amit a törvényhozásban nem tudtak. (Nem is sikerült. Hiába fogadta el a képviselőház a republikánusok egészségügyi reformra vonatkozó forráselvonási javaslatát, az nem ment át a demokrata többségű szenátuson.)

Miközben nyilvánvalóan nem okozott örömujjongásokat Obama „igazságbeszéde”, nem volt komoly következménye. Nem először fordul ugyanis elő hasonló az amerikai politikai életben. 2010-ben az egészségügyi reform elfogadásakor Joe Biden alelnök mikrofonja maradt bekapcsolva, így tisztán hallhatta mindenki, ahogy az elnökhöz fordulva, hirtelen örömében káromkodik egyet. Korábban George W. Bushnak is meggyűlt a baja a hangosítással, ő egy újságíróról fejtette ki - nem túl hízelgő - véleményét ország-világ füle hallatára.

A jelenség ugyanakkor jó néhány kérdést vet fel a politikai nyilvánosság természetével kapcsolatban.

1. Baj-e, ha kiderül, a politikus is csak ember? Ő is káromkodik, ő sem tökéletes?

2. Hogyan létezhet egy „külső” választói igazság, és egy „belső” bennfentes valóság?

3. Ha az egyenes beszédről tudni lehet, hogy kontraproduktív, miért születnek mégis időről időre ilyen, és ehhez hasonló beszédek?

Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Szeretnénk azt hinni, hogy politikusaink jobb, nemesebb emberek nálunk. Ez különösen igaz az Egyesült Államok elnökére, akit a világ leghatalmasabb politikusának, a szabad világ fejének tekintenek. Ugyanakkor jóleső érzés az is, hogy mégsem elérhetetlen. Tudni lehet róla, hogy szeret kosarazni, időnként romantikus vacsorára viszi feleségét, és mindig ugyanabba a fagyizóba jár a lányaival, amikor Hawaiion nyaralnak. Ezek átlagos dolgok, amelyek emberibbé tesznek minden politikust. Ebből következik, hogy hiába, a közszereplőknek kiemelten kell(ene) ügyelniük szavaikra, az vesse rájuk az első követ, aki még sosem káromkodott. Ettől még persze kommunikációs szempontból komoly hiba, ami történt, mégis, egy olyan vétség, amit az amerikai szavazók megbocsájtanak. Ami miatt érdemes azonban foglalkozni vele, az az, hogy egy nyílt fórumon ezt így, ilyen formában mégsem lehetett volna elmondani. Az, hogy egy zárt eseményen, sajtónyilvánosságon kívül másként fogalmaz az Egyesült Államok elnöke, elgondolkodtató.

Második kérdésünk a nyilvánosság ördögi körére keresi a választ. A politikát ugyanis a világon mindenütt áthatja egyfajta őszinteségi csapda. A politikusok legfőbb dilemmája, hogy meddig lehet elmenni az igazsággal, milyen mértékben lehet „beavatni a szavazókat”. Ez adja a politikai lét elviselhetetlen könnyűségét. A választókkal ugyanis nem feltétlenül lehet felnőttek módjára beszélni. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak, hazugságba taszítják a politikust szavazataikért. Többek között ez az oka annak is, hogy hazánkban húsz éve nem lehet elfogadni semmilyen reformot, ugyanis a pártok egymást kénytelenek túllicitálni a győzelem érdekében. Ebből kiindulva, a választási kampányok mantrájává akár azt is tehetnénk, hogy szakpolitikával, őszinte beszéddel, ígéretek nélkül nem lehet választást nyerni.

Végezetül, a válasz a harmadik pontra, és egyben az egész jelenségre, Obamától-Őszödig a bennfentesség húzóerejében rejlik. Zártkörű rendezvényeken a politikusok egyfelől valóban hajlamosabbak megfeledkezni magukról, másfelől a beavatottság érzés keltése a hívekben az egyik legjobb eszköz a támogatók elbűvölésére. A választók szimpátiájáért cserébe egy politikai vezetőnek mindig hajlandónak kell lennie egy kicsit „sztoriznia” a támogatókkal. Akár annak árán is, hogy a technika malőrje, a rosszindulat, vagy egy politikusi hiba következtében kiderül, kétféle politikai valóság létezik, és hogy a politikus is ember. Ennek megfelelően kell értékelni az esetet. Azonban ezeken a „bennfentes” beszélgetéseken vékony jégen táncolnak a politikusok. Hiszen mi is történt? A résztvevők egy pillanatnyira közelebb kerülhettek az elnökhöz. Megtudhatták, milyen kemény küzdelmet folytatott a republikánusokkal. Egy ilyen beszéd fültanújaként, az „igazság”, a belső tudás részeseként a hallgatóság úgy érezhette, „Most aztán kapunk valamit a pénzünkért cserébe.” A mikrofon révén ugyanakkor, ha csak pár percre is, a bennfentes valóság kikerült a nagy nyilvánosság elé, vélhetőleg komoly fejtörést okozva a kampánytanácsadóknak. A két valóságot utólag összeegyeztetni ugyanis nem egyszerű feladat.

Paradigma szintű átalakulások szemtanúi lehetünk az utóbbi években. Meglehet, hogy nagyszülő korunkban a „nagy gazdasági válság” hatásairól fogunk mesélni unokáinknak. Egy biztos, 2050-re jelentős világgazdasági átalakulások várhatóak Brazília, Oroszország, India és Kína, azaz a BRIC országok javára. Mindez messzinek tűnhet, mégis épp napjainkban van kialakulófélben. Bár túlontúl rövid egy blogbejegyzés a téma teljes körű elemzéséhez, mégis fontos foglalkozni a BRIC csoport idei találkozójával, amit április 14-én Hainan tartományban rendeznek. (Dél-Afrika csatlakozásával ez lesz egyben az első kibővült BRICS találkozó. Az akronímához csatolt „S” a South Africa első betűjéből származik.) A találkozót a kínai elnök, Hu Csin-tao vezeti majd, és részt vesz a brazil elnöknő, Dilma Rouseff, Dmitry Medvegyev orosz elnök, az indiai miniszterelnök Manmohan Sing, valamint Jacob Zuma, dél afrikai elnök is. A megbeszélések során a vezetők várhatóan egyeztetnek nemzetközi kérdésekben, gazdasági, pénzügyi és fejlesztési ügyekben, valamint körvonalazzák jövőbeli együttműködésük irányait is.

De mi is az a BRIC? Magát a fogalmat tíz éve találta ki a Goldmann Sachs elemzője a legnagyobb és leggyorsabban növekvő feltörekvő országok már említett négy fős csoportjára. Ami közös bennük, az az alacsony munkabérekből származó és nagy népesség által lehetővé tett rendkívül gyors növekedés. A BRIC országok lakossága lefedi a Föld lakóinak 40%-át, az utóbbi tíz évben pedig a világ GDP növekedésének egyharmada a BRIC országoktól származott. Egységesen megfigyelhető, hogy a csoport tagjai jobban átvészelték a gazdasági válságot, mint a világ többi része. Növekedésük a továbbiakban is hasonlóan rohamosan fog nőni. Ráadásul hatalmukat gazdasági együttműködésükön túl egyre inkább politikai befolyássá igyekszenek kiterjeszteni. Többek között ennek a folyamatnak is köszönhető, hogy a találkozót előkészítendő, március 24-én lezajlott egy két napos előkészítő konferencia, a BRICS országok agytrösztjeinek szimpóziuma (BRICS Think Tanks Symposium). Mivel honlapunkon régóta ismertetjük a külföldi agytrösztök tevékenységeit, külön fontosnak tartjuk kiemelni ezt a rendezvényt. A csoport tagjai ugyanis szükségesnek tartották, hogy vezető agytrösztjeik előbb közösen megvitassák az elérendő célokat, ajánlásokat megfogalmazva a csúcs számára. Javaslataik mellett, egyben rendszeresítették együttműködésüket, így kialakulhat egy olyan közös tudásbázis, amely a csoportosulás közös, pénzügyi, gazdasági, politikai és tudományos előmenetelének további motorja lehet.

Megfogalmazott irányelveik nagyjából lefedik Kína négy fő prioritását is a jövő heti konferenciával kapcsolatban: 1. Konszenzusra jutni a globális kihívások kezelését illetően, hozzájárulni a globális problémák megoldásához. 2. A BRICS országok közötti koordináció és együttműködés elmélyítése nemzetközi ügyekben. Az érdekek egyeztetése nemzetközi szervezetekben, vagy pl. szorosabb együttműködés a nemzetközi monetáris rendszer reformjában, a klímaváltozás vagy a fenntartható fejlődés, valamint a globális kormányzás előmozdítása terén. 3. Mélyíteni és kiterjeszteni a BRICS tagállamok praktikus együttműködését 4. a BRICS országok bilaterális együttműködésének elmélyítése.

Az agytrösztök javaslataiból kiolvasható, hogy ez egyaránt jelenti majd kereskedelmi, energiaügyi, egészségügyi, illetve infrastrukturális együttműködési lehetőségek, valamint a Közel-Kelet és az észak-afrikai problémák lehetséges megoldási kérdéseinek tárgyalását, mint az afrikai országokkal való együttműködési lehetőségek bővítését. Ezért is gondolják sokan, hogy az amúgy nagyságrendekkel kisebb lakossággal, ám sok szempontból nyugatias gazdasággal és politikával rendelkező Dél-Afrikát stratégiai pozíciója miatt fogadták be a csoportba, mivel kaput jelent Afrikába, és az ott található nyersanyagokhoz, fejlesztési lehetőségekhez.

Hazánk számára számos aspektusból érdekes a BRIC országok fejlődési pályája. Magyarország mindig is hajlamos volt egy sajátos gazdasági külön út keresésére. A gazdasági válságot követően világszerte kiábrándulás tapasztalható a spekulatív tőkére épülő globális kapitalizmusból, amit a BRIC országok mindig is élesen bíráltak. Való igaz, hogy éles mentalitásbeli különbség van a BRIC tagok termelés centrikus, megtakarító felfogása, valamint a nyugat szintén termelékeny, azonban fogyasztásra épülő mentalitása között. Magyarország azonban sem nem takarékoskodó, sem nem termelékeny ország, így van mit tanulnia mindkét irányzattól. Miközben egyre gyakrabban hallhatjuk a spekulatív tőke szemben állítását a termelői munkával hazánkban, fontos egyvalamit szem előtt tartani. Nem lehet egy az egyben átvenni külföldi rendszereket. Minden hasonló kísérlet kudarcot vallott eddig, mert nem vette figyelembe az ország politikai, gazdasági, történelmi, kulturális adottságait. Meg kell találni tehát a két különböző mentalitásban a pozitív alkalmazható elemeket, és azokat fuzionálni, a hazai viszonyokra alkalmazva. A BRICS kiváló példa arra, hogy a tudatos, hosszú távú építkezés jobban megtérül, mint a hazánkban húsz éve zajló rövid távú politikai haszonlesés. Érdemes tehát figyelemmel kísérni fejlődésüket.

Egy igen kedves meghívást kaptam, melyben a szervező azt tervezte, hogy értelmiségi beszélgetést folytathatnék a médiatörvény kormány részéről eleddig legtöbbet szerepeltetett képviselőjével. Némi gondolkodás után nemet mondtam.

S nem azért, mert nem ülnék közös asztalhoz az illető úrral, akár a televízióban, akár egy konferencián. Ami engem illet azon az állásponton vagyok, hogy a legkülönbözőbb politikai szerveződésekkel is, melyek legálisak, és/vagy állításaik minimális igazságtartalommal bírnak illetve közönséggel rendelkeznek, le kell ülni. Nálam a korlát velük szemben inkább a média által biztosított műfaji keret, mert olyan helyre nem megyek el, ahol 4-5 másik embert kell túlüvölteni, vagy 10 másodperces időkeretben beszélhetek a világbékéről.

Ha viszont annyira toleráns volnék, hogy még a szélsőséges politikusokkal is a beszélgetést fontosnak tartom mi a gondom a fenti lehetőséggel? Nem inkább megragadni kéne? Nem inkább kihasználni kéne a lehetőséget, hogy gondolatokat ütköztetve elmondhassam álláspontomat, megmérettessék Koltay András elképzelése médiáról, szólásszabadságról, szabályozásról az enyémmel?

S hogy még tovább csigázzam az olvasó értetlenségét, igen hasznosnak tartom a Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége által szervezett rendezvényt is, ahol ugyan csak a konzervatív oldal képviseltette magát – s természetesen mint jogalkalmazó, Szalai Annamária és Koltay András is. A rendezvény célja a tájékoztatás volt, és ilyen típusú tájékoztatásra szükség is van, ugyanis ilyenkor mondja el a kormány (és a velük szimpatizálók), hogy mit is szeretnének tenni, miként értékelik az őket ért kritikákat, legyenek azok hazaiak vagy külföldiek. A saját közönségnek tett ígéret pedig még fontosabb, mint a kritikusoknak és aggódóknak tett, mert az ígéret szép szó, ha betartják…

Ha tehát nem a személlyel van gondom, nem a rendezvényekkel általában, sőt szereplést is vállalok ellenszélben, szélsőséges környezetben, akkor igazán komoly indoknak kell a tarsolyomban lenni ahhoz, hogy egy ilyen jó szándékú kezdeményezésre nemet mondjak. A problémám egyszerű volt, s nem más, mint hogy Koltay Andrással nem tudnék értelmiségi beszélgetést folytatni. Azt tudnám, hogy kérdéseket teszek fel neki, tehát riporteri szerepet vállalhatnék, de nem erre kértek, s nem véletlen, mert nem vagyok újságíró. A fő probléma abból adódik, hogy Koltay András önmagát jogalkalmazóként határozza meg. Egy jogszabály előkészítővel tudnék vitatkozni, mert megkérdezném, hogy miért ilyen vagy olyan elvet követett, miért gondolja, hogy ez a szövegrész megfelel ennek vagy annak az elvnek. Sokan úgy vélik, hogy Koltay törvényelőkészítő volt, de ő ezt a szerepet nem vállalja fel, s ezt nyilvános vitában tudomásul kell venni, ettől kezdve fel sem merülnek felelősségi kérdések, erről tehát nem is beszélgethetnénk.

De nem beszélgethetünk szabadon a törvény hibáiról sem, mert érthető okokból ő egyetlen érvemre se mondhatná azt, hogy igazam van. Nem mondhatná, mert a bürokratikus etika szerint a nyilvánosságban nem emlegetheti a törvény hibáit magánvéleményként. Az úgynevezett „felfüggesztett engedelmesség” etikája is azt javasolja a hivatalnoknak, hogy befelé a feletteseknek elmondhatja, ha valami aggasztja, de a nyilvánosságba nem viheti ki. A jogalkalmazóval szemben vannak etikai elvárások. Mindig is voltak, és nem a Fidesz találta ki ezeket. Egy keményebb, weberi eredetű megközelítés szerint nincs is más lehetősége a hivatalnoknak, mint vagy azonosul az intézmény céljaival, vagy ha nem ért vele egyet megteheti, hogy felmond, de a szerződés létrejöttekor tudomásul veszi, hogy feladja szabadságát. Koltay alighanem tisztában van a bürokratikus etika alapszabályaival, és jómagam is, hiszen egyik könyvemben (véletlenül épp a Médiaetikában) írtam is erről részletesen. Nos, hogy lehet értelmiségi beszélgetést folytatni olyan valakivel, aki feladta a szabadságát? – Azt gondolom, hogy Koltay Andrással nagyszerű értelmiségi beszélgetéseket folytathatnék a szegénységről, a tudomány helyzetéről, a férfi-nő kapcsolatokról vagy akár az űrutazás jövőjéről, mert ezekben a kérdésekben nem köti semmi sem a kezét. A Médiatörvény nem ilyen.

Jellemző az is, ahogy szerintem mindenki fordítva ül ebben az országban a lovon. A németeknél például igen nagy tisztelet övezi a politikusokat, de egy civil szervezés kapcsán – legalábbis akadnak ilyen szervezések – a politikust illeti a megtiszteltetés, hogy meghívták és szerepelhet. Nálunk hasra esés van attól, ha valaki a tűz közelében, azaz a hatalom közelében van, és nincs olyan értelmiségi szereplő – magam a legkevésbé –, aki behozná a közönséget, aki miatt megtiszteltetés volna akár Koltaynak, akár a törvényt beterjesztőnek – akiről sajnos tudjuk, hogy semmi köze a törvényalkotáshoz, s ilyenformán egy színjáték részese – a jelenlét. Én másodhegedűs volnék egy olyan beszélgetésben, aminek semmi köze a Mannheim Károly által megfogalmazott értelmiségi szabadon lebegéshez.

Ahhoz a generációhoz tartozom ráadásul, amelyik a szocializmusban érte a fiatal felnőttkor, tehát egy kialakult stratégiával indult neki az életnek a tekintetben, hogy miként kell viszonyulni a hatalomhoz. A felettünk lévők még kokettáltak, még büszkék voltak ha x vagy y elvtárs kapcsolati tőkéjét bírták, védelmét élvezték, befolyását remélhették. A mi generációnk már lenézte a politikusokat, a kiszolgálóikat, és a szervilis értelmiséget. Szabadok voltunk egy puha diktatúrában, mert nem voltunk zsarolhatók. Úgy gondolom egy ilyen generációs attitűd nem tűnik el nyomtalanul, legalábbis nem mindenkiből, ami persze nem feltétlen jó vagy követendő, mert politikusainkat és jogalkalmazóinkat meg kéne becsülnünk, hiszen ma demokratikusan kerültek pozícióikba. De azért kicsit nekik is dolgozniuk kéne azon, hogy ezt a megbecsültséget kiérdemeljék: például tudnunk kéne, ki készítette a médiatörvényt. Mert most csak annyit tudunk, hogy nem Koltay András, és vélhetően nem Rogán Antal. Kivel beszélgethetünk akkor?

Nem lehet szótlanul elmenni a Japán tragédia mellett. Egy ország amely komoly tapasztalattal rendelkezik a földrengések terén és jelentős összegeket költ a katasztrófavédelemre mégis a poklok poklát járja a pénteki szökőárat követően. A természeti katasztrófa ráadásul a szemünk előtt fog átalakulni előbb humanitárius, majd gazdasági válsággá. A kár azonban sokkal nagyobb is lehetett volna. Miközben az eset rávilágít arra, hogy olykor többszörös túlbiztosítás mellett is lehetetlenség mindenre felkészülni, Japán előrelátását dicséri, hogy történelmük legnagyobb földrengése „csak” ekkora kárt okozott.

A cunami hullámai tökéletesen mintázták a válságok hatását. Aki Hawaii-on vagy Kaliforniában várta a hullámok becsapódását sok-sok órával később, saját bőrén érezhette a világ másik felén levő katasztrófa következményeit. Ez esetben a földrengést követően már behatárolható volt a szökőár érkezésének ideje az érintett országokba, így elkerülhető volt a még nagyobb tragédia. Az esetek többségében azonban nincs ilyen figyelmeztető kegyelmi pillanat.

Vajon lehet-e tanulni a tragédiából és a gazdasági életben is alkalmazni egyfajta előrejelzési/védekezési rendszert ami a természeti katasztrófák esetében egyre kifinomultabban működik? (Gondoljunk csak a 2004-es Indonéziai szökőárra, amikor még nem volt kidolgozott menete a szökőár riadóknak.) A gazdasági válságot is előrejelezte néhány közgazdász, mégis utólag kényszerül a világ kármentésre. Az Európai Unióban jelenleg zajló folyamatok ezzel szemben egyre inkább a megelőzés irányába mutatnak. Az euróövezetet megtépázó görög és ír válság révén ugyanis rájött az unió, hogy nemcsak a világgazdasági tényezőknek kiszolgáltatott.

Strukturális átalakítások nélkül az unió pontosan olyan, mint Japán. Pontosan tudják, hogy több törésvonal húzódik az ország alatt, a kérdés csak az, mikor jön az igazi nagy földrengés. Ugyanakkor míg Japán folyamatosan készült erre, az unió még mindig vonakodva áll a „gazdasági katasztrófavédelem” elé. A német–francia versenyképességi paktum ötlete az uniós adósságválság kezelésére, mely szorosan kötődik az euróövezet mentőcsomagjának megerősítéséhez és kibővítéséhez azonban tökéletes ellenpélda. Az eredeti,  – egyre inkább felhígulni látszó – ötlet, a „védelemért” cserébe komoly elvárásokat fogalmaz meg. Többek között olyan gazdaságpolitikai egységesítést, harmonizációt, mely korábban tagállami hatáskörbe tartozó kérdéseket európai szinten szabályozna (pl. a társaságiadó-alap harmonizáció). Nem csoda, hogy azon országok, melyeket ez hátrányosan érint tiltakoznak. Holott ahelyett, hogy küzdenének ellene, inkább a felzárkózásra, és a követelmények teljesítésére kellene összpontosítaniuk. Ha úgy tetszik a biztonságra, a megelőzésre törekedni.

Magyarország uniós elnöksége kapcsán különös aktualitása van, hogy hol kívánunk elhelyezkedni a szemünk előtt átalakuló európai mezőnyben. A német–francia versenyképességi paktum, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó kétsebességes Európa gondolatának kapcsán el kell döntenünk, hogy akárcsak a technológiai újításoknál létező korai és kései alkalmazkodók esetében, mennyire leszünk képesek, hajlandóak lépést tartani az újrarajzolódó európai trendekkel. Ez fogja ugyanis meghatározni, hogy egy kettéváló Európában mely csoportba fogunk tartozni. Hiszen nem mindegy, hogy az élboly végén, vagy a leszakadók élén helyezkedik el az ország, adott esetben még ott se. Mivel azonban jelen esetben az erősebb csapat „kapitányai” választanak játékosokat, a bekerülés kulcsa, hogy mennyire tudunk elméleti és alkalmazott európaiságot tanulni.

Az ország uniós elnöksége lehetőség arra, hogy az ország megmutassa tud nagy pályán is játszani. Egyelőre azonban még nem tudtuk kihasználni az ebben rejlő lehetőséget. A soros EU-s elnökség a bevezető kurzus az elméleti európaiságba. A korábbiaknál is jobban érzékelhetjük az európai politika mozgatórugóit, prioritásait, felelősségét. A tanulságokat levonva, azonban át kell lépnünk az alkalmazott európaiság terepére és a gyakorlatban is hasznosítani a tapasztalatokat.

S, hogy miben rejlik az alkalmazott európaiság? Abban a felelősségteljes magatartásban, hogy amennyiben sikerül elfogadni egy az eurozóna stabilitásának növelését célzó, illetve az unió  pénzügy politikai integrációjának mélyítésére irányuló tervet, hazánk nem a kimaradó, hanem a bekerülni vágyó országok között lesz. Ehhez fiskális szigor, az államadósság visszaszorítása és strukturális reformok szükségesek.

Magyarország az unión belül különösképp veszélyeztetett ország. Államadóssága javarészt külföldről finanszírozott így nem viselne el még egy olyan lavinát, mint a görög vagy az ír válság. Ha az euróövezet megroggyanna a spanyol, portugál vagy akár a belga államadósság alatt, könnyen maga alá temetné az ország lábadozó gazdaságát. Ha ugyanazon ellenőrzéseknek, adott esetben szankcióknak vetnénk alá magunkat, mint a válságpaktumot elfogadó euróövezeti országok, az védelmet jelenthetne saját felelőtlenül költekező önpusztító „rosszabbik” énünk ellen. A „koplalós diéták” nagy problémája ugyanis az, hogy rövid időn belül vissza hízzák a fogyni vágyók. A válságpaktumhoz való önkéntes csatlakozás még mielőtt bevezetnénk az eurót némiképp szuverenitásunk csonkításnak tűnhet, azonban ahhoz, hogy tartósan visszatudjuk szorítani az államadósságot, és megelőzzünk egy esetleges ismételt gazdasági katasztrófát szükséges egy külső szabályrendszer amihez viszonyulni tudunk.

Keller Tamás Társadalmi riport 2010 című tanulmányának megállapításai számos társadalmi jelenség új nézőpontból történő értelmezésének adtak támpontot. A vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy a magyar társadalom zárt gondolkodású, keleties értékrendszerrel bír, le vagyunk maradva nemcsak a nyugat-európai országokhoz, hanem szomszédainkhoz és a hasonló gazdasági fejlettségű országokhoz képest is. Néhány hónapja a HVG hasábjain jómagam úgy vélekedtem, hogy ez magyarázatot adhat arra, hogy a kormány bizonyos lépései (médiatörvény, nyugdíjvagyon államosítása) körül kialakult viták miért nem erodálták egészen odáig a kormánypártok népszerűségét. Marosán György a friss Élet és Irodalom 1514-2010 című cikkében ennél jóval messzebb megy.

A szerző szerint Magyarország nyugatos fejlődése 1514-ben törik meg, amikor a Dózsa parasztháború bukásával a nemesség által bosszúból hozott Werbőczy-törvények a röghöz kötéssel nemcsak évszázadokra passzív mozdulatlanságra kárhoztatták a magyar társadalom kilenctizedét, hanem szellemiségüknél fogva a „törvény hatalma” helyett a „hatalom törvényének” elvét kényszerítették a magyar társadalomra. A Kellerék által kimutatott – illetve az irodalomban oly sokszor kárhoztatott – bezárkózás, passzív magatartás gyökerei a szerző szerint idáig nyúlnak vissza. Marosán ezután kijelenti, hogy „2010-ben a magyar progresszió az 1514-es, temesvári csatához mérhető vereséget szenvedett”, majd részletesen kifejti, hogy a Fidesz hatalomra kerülésével ugyanaz történik, mint ötszáz éve, úgy késsük le a modern 21.századi fejlődést, ahogy a kora-újkori változásokról lemaradtunk.

Ez a párhuzam egész egyszerűen semmilyen szempontból nem állja meg a helyét. Nem igaz, hogy a magyar mentalitás keleties jellege elsősorban az 1514-es történelmi úttévesztés következménye. Eleve kérdéses, hogy egy fél évezreddel ezelőtti szituációban alkalmazhatóak-e olyan fogalmak, mint progresszió. A legnagyobb probléma azonban nem ez. Hanem az, hogy Marosán szerint a véres megtorlás és az ennek nyomán kialakuló törvénykezés az egyetlen tényező, ami elindította a magyar társadalmat a keleties értékvilágra jellemző úton. A szerző mintha megfeledkezne arról, hogy tizenkét évvel a Dózsa-parasztháború után megszakad a magyar középkori állam története, vagy, hogy a történelmi változások központja az atlanti térségbe helyeződik át. Amikor nyugaton kialakulnak a piacgazdaság feltételei, mögötte a kereskedelemből gazdagodó polgársággal, addig idehaza éppen egy keleti nagyhatalom uralja az ország jelentős részét. A tényezőket sokáig lehetne sorolni, a kelet-európai országok nyugatitól eltérő civilizációs fejlődésének megrajzolásához, alighanem egy Norbert Eliasra lenne szükség. Azonban az bizonyos, hogy egyetlen tényezőre visszavezetni ezeket a folyamatokat fals megközelítés.

Ebből adódóan aztán a következtetés is téves. 1514-ben nem egy polgári forradalom, hanem egy zavaros ideológiájú parasztháború, 2010-ben nem a magyar progresszió, hanem a balliberális oldal szenvedett vereséget. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Tripartitum ne járult volna hozzá, hogy a magyar társadalmi fejlődés elkanyarodott a Nyugat-Európaitól!  Ráadásul a szerző kimondatlan evidenciaként kezeli, hogy a haladás, az európaiság a magyar közéletben egyértelműen a posztkommunista utódpárt és az azóta eltűnt liberálisok kizárólagos felségterülete. Holott a baloldalon éppen úgy szépszámmal találunk politikusokat, akik a Keller-tanulmányban felvázolt bezárkózó, passzív magatartásra építve, az alattvalói politikai kultúrát meglovagolva szállnak versenybe a szavazókért, illetve a Fideszben is kimutathatóak olyan progresszív törekvések, amelyek a nyugatias társadalmakat tekintik etalonnak.

A 2010 választásokat Dózsáék kudarcával egy kalap alá venni nemcsak nélkülöz minden történelmi szemléletmódot és tényszerűséget, hanem apokaliptikus víziójával tulajdonképpen a hisztérikus közbeszéd erősödését fűti. A higgadt vita és a komplex történelmi hatások kimutatásnak valós kísérlete helyett.