Méltányosság-blog

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

Figyeljék meg, ha nagyobb boltban önkiszolgáló módon juthatunk hozzá kedvenc sajtótermékünkhöz, mindig akad egy túlbuzgó aktivista, aki pártállásától függően letakarja egy bizonyos oldal politikai tartalmú lapjait. Jól felmérhető ez alapján a környék politikai hovatartozása. Néha hitetlenkedve nézem, hogy bal-és jobb oldali közértekre oszlott fel az ország. A módszerek kreatívak, hol az egész stócot rejtik el, hol csupán megfordítják a legfelső példányt. Annak aki most kap kedvet hozzá, ajánlhatom még az összecsúsztatós módszert is, de tudják mit? Inkább azt javasolnám, hogy hagyjuk meg egymásnak a gondolati szabadság jogát, és tekintsük a többieket felnőtt embereknek. A végeredmény ugyanis sokatmondó és végtelenül elkeserítő. Azt bizonyítja, hogy akármilyen divatos a politikusokat szidni, magunk vagyunk saját foglárjaink. Ezt senki nem kényszeríti ránk, semelyik párt nem szólít fel arra, hogy egymást egzecírozzuk. Ez az intolerancia belülről jön, és nincs rá felmentés, hiszen az emberi együttélés alapjait rombolja.

Nem intellektuális kihívás eldugni egy újságot. Érvek mentén meggyőzni valakit igazunkról: az már teljesítmény. Amíg nem bírjuk elviselni, hogy nem csupán saját politikai nézetünknek van létjogosultsága, hogyan várhatjuk el, hogy politikusaink együttműködjenek? A politika ugyanis csak az iránta támasztott elvárások minimumát teljesíti, se többet, se kevesebbet. Ha a politikusok azt érzékelik, hogy a választók a pénztárcájuk alapján szavaznak, és az nyer, aki nagyobbat ígér, vagy nagyobbat rúg a másikba, sosem fogják magasabbra tenni a mércét. Ezzel a magatartással pedig épp ennek az alacsony szintű politikai kultúrának a továbbélését segítjük elő.    

Ne csodálkozzunk azon, ha ingerültek vagyunk egymással, ha már a reggeli bevásárláskor is politikai közelharcba keveredünk. Apróságnak tűnhet ez a példa, de bosszantó, lehangoló apróság. A politika nem hittérítés, nem utcai harc, hanem magánügy. Mindenkinek a személyes döntése. Ne az állampolgárok győzködjék egymást, hanem a politikusok az állampolgárokat.

Konfliktusmentes, szép hétvégét mindenkinek!

Jeskó József jesko@meltanyossag.hu

Kicsit olyan érzés lehet jelenleg Fidesz szavazónak lenni, mint a nyári foci világbajnokságon az argentin válogatottnak szurkolni. Nemcsak azért, mert mostanság egyre többen dél-amerikai módszereket vélnek felfedezni a kormány politikájában, vagy mert a miniszterelnök is bevallottan nekik drukkolt.

A torna előtt az argentin csapat szereplését óriási várakozás és ezzel együtt hatalmas bizonytalanság övezte. Senki nem tudta, hogy mi várható Maradonáéktól, a csúfos bukás éppen annyira benne volt a pakliban, mint a végső győzelem. A tájékozott szurkolók és a labdarúgáshoz értő szakemberek már a kijutás előtt figyelmeztettek: az argentin szövetség döntése óriási kockázatokat rejt. A szakmai előélettel nem rendelkező Maradona kinevezése inkább érzelmi-, semmint megalapozott döntés volt, bírálták a játékoskeret összeállítását, mondván nem a megfelelő emberek kerültek a megfelelő helyre. A torna első mérkőzései azonban sorozatos diadalokat hoztak, de felszínre kerültek az ordító hiányosságok is. Egyre nyilvánvalóbbá vált,  hogy nincs a gauchók játéka mögött átgondolt stratégia, a kezdeti lendületből fakadó győzelmek azonban még tovább emelték az amúgy is óriásira duzzadt önbizalmat. A józanabbak hiába figyelmeztettek: a játék íratlan szabályait, a nemzetközi trendeket nem szabad felrúgni, a csapatnak nincs B terve arra az esetre, ha a körülmények számukra kedvezőtlenül alakulnak. A többség, ha látta is ezeket, a kezdeti sikerek hatására belelkesült és elhitte, a szövetségi kapitány karizmájába vetett hitnek nincs ami ellenálljon, akarattal meg lehet változtatni a világot, ha úgy tetszik négyszögesíteni lehet a kört. Így érkezett el a Németország elleni negyeddöntő napja, ahol a másik oldalon egy igazán erős, tökéletes erőnléttel és taktikával pályára lépő német csapat sorakozott fel. Aki látta azt a 90 percet, soha nem felejti el, hirtelen minden hiányosság nyilvánvalóvá vált, az európaiak feltörölték a padlót a dél-amerikaiakkal. Maradona mágiájába, a csalhatatlanságába vetett hitet a valóság – a fiatal német csapat formájában – ízzé-porrá zúzta.

A Fidesz-kormány tevékenysége mintha ugyanezeket a jegyeket mutatná, a személyi állomány kiválasztásánál számos hiányosság ütközik ki, a kormányzat felrúgja az alkotmányosság és a gazdaságpolitika írott- és íratlan szabályait, döntései mögött koherens stratégiát nem lehet felfedezni. A kormány óriási kockázatot vállal azzal, hogy mindent egy lapra – a gazdasági növekedés dinamikus beindulására – tesz fel. Egyelőre úgy tűnik, nyerésre állnak: a hiánycél jövőre meglesz, a közvélemény-kutatások szerint hatalmas népszerűségi fölényüket nem veszélyezteti semmi.

Valóban előfordulhat, hogy beválik a hazardírozás, és Magyarország kitör a tragikus gazdasági- és népesedési folyamatokból. Az emberben azonban ott motoszkál az is, hogy mi történik akkor, ha ez nem sikerül? Ha a kormánynak egyszer csak szembe kell néznie olyan erővel, vagy folyamatokkal, amelyek legyőzésére nem lesz elég a hit? Csak reménykedhetünk, hogy ez nem történik majd meg, mert a német-argentin meccsen látható összeomlást gazdasági-politikai életünkben nem lesz szórakoztató végignézni.

Zsolt Péter zsolt@meltanyossag.hu

Részt vettem a Korrektúra 2010 nevű rendezvényen, mely a Médiatörvény-alkotás (vagy talán inkább csak a folyamat végigkísérésének?) egyik állomása volt, kétségkívül reprezentatív és elegáns környezetben. Már olvasható egy híradás arról a kerekasztal-beszélgetésről, melyben magam is megszólaltam, melyen sajnos kissé félreértelmezték mondanivalómat.

Én ugyanis egy szóval sem állítottam, hogy a mai média-politika kapcsolat rákfenéje a politikus-újságíró közti ellenségesség. A riporter azt kérte, nézzük át az elmúlt időszakot, s erre azt feleltem, „rendben, kezdjük az elején!”. A rendszerváltáskor, a kádári fellazult időszakban egy téves újságírói szereppel, a hatalommal szembeni ellenségesség attitűdjével találkozhattunk - állítottam. Reméltem a kerekasztalnál, hogy a kollégák folytatják az időben való előre haladást, de sajnos nem így történt, bár a kerekasztal műfaja már csak ilyen, könnyű eltérni a témától, vagy leragadni egy adottnál akár. Ezért engedtessék meg, hogy most utólag folytassam:

- a második lépés szerintem az értelmiségi szerephez való újságírói vonzódás volt, mely az időszakban az újságírók igyekezték megmondani a politikusoknak, „mit csináljanak”.

- a harmadik lépés a politikai szekértolás lett, ami mögött egy sereg egzisztenciális félelem is volt, de sokszor önként vállalt behódolás is egyben.

A magyar újságírók tudják, hogy itt valami baj történt, és bűnbakként a politikára mutogatnak. Most, e konferencia időszakában ott tartunk, hogy újságírók egy részének elege van a politika kiszolgálásából, de nem tudni, mindebből egy erényes és határozott asszony képe bontakozik-e ki, vagy marad a csélcsap menyecske, ami volt eddig?

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

Meggyőződésem, hogy mindenki aki blogolásra adja fejét első alkalommal ugyanazt érzi. Eleinte jó ötletnek tartja majd ül kissé megszeppenve a számítógép képernyője előtt, hogy akkor most miről is írjak. Aztán valami mégiscsak kisül belőle és a kezdeti nehézségek után lelket lehel a blogjába, ami végül elválaszthatatlan részévé válik személyiségének. Ilyesfajta bénultsággal vágok neki én is, azzal a súlyosbító teherrel, hogy az imént felsoroltakat egy politikával foglalkozó blogban kívánom megvalósítani. Nem a saját történetemet szeretném elmondani, hanem egy kicsit mindnyájunkét. Úgy, hogy benne legyen mindaz ami fontos számomra, úgy, hogy azokkal a témákkal amivel elemzőként foglalkozok egyszerre legyenek érdekesek és közérthetőek is. Hiszen miért ne lehetne izgalmas a politika mások számára is, úgy ahogy nekem? Tudom blaszfémia ilyet mondani Magyarországon, de bevallom, szenvedélyesen szeretem a munkámat. No persze nem a semmire sem vezető, folyton folyvást önmagába visszatérő napi szintű politikai csatározást. Inkább a nagy átfogó kérdéseket. Hogy előző munkaszeretetemre vonatkozó „botrányos” kijelentésemre visszatérjek, például azt, hogy miért van, hogy tőlünk nyugatra teljesítmény centrikus, a tehetséget díjazó munkakultúra van, míg idehaza alacsonyra helyezzük a lécet majd megpróbálunk átbújni alatta? Miért az irigység kultúrája dominál? Ha nekem nem lehet jó, másnak se legyen az?  Naponta ezerszer rohanunk bele politikai kultúránk falaiba. Mindenütt ott vannak jelei körülöttünk. Ennek meglátását hívom az apró dolgok művészetének. A hétköznapi történésekből ugyanis vissza lehet következtetni a társadalmi okokra, majd külföldi példákat segítségül hívva megoldást kínálni rájuk. Na EZT szeretem a munkámban. Erről szól számomra a politika női szemmel. Így aztán előre is elnézést kérek ezért az egyáltalán nem női témáért. A minap láttam egy Ladát OT (Old Timer) azaz veterán autó rendszámmal. Érdekes volt megfigyelni, hogy valami ami nem is olyan rég még elérhetetlen státuszszimbólumnak számított mára egy letűnt kor relikviája. Már csak azért is mert húsz éves demokráciánk még nagyon is fiatal. Kétségkívül ráfér egy kis tuning, nem hasonlítható össze az amerikai demokráciával, azonban a Ladára pillantva, majd az utcán közlekedő többi autóra, azonnal tudtam, hogy nekem többé senki nem mondhatja, hogy nem történt fejlődés a rendszerváltás óta