Méltányosság-blog

Olyan jó, hogy ilyen szépen lezajlott a sajtószabadságot követelő tüntetés második felvonása is. Elnézve a Kossuth térről készült videókat, képeket itt egy igen jó hangulatú, pártpolitikai felhangoktól szinte mentes rendezvény zajlott, a médiatörvényt ellenzők háborítatlanul kinyilvánították véleményüket, bírálták a kormányt, úgy ahogy azt egy rendes demokráciában kell.

Kíváncsi lennék, hogy a résztvevők közül hány embernek jutott aznap eszébe, hogy néhány évvel ezelőtt a tér, amelyen álltak műveleti területként funkcionált, így azon semmilyen rendezvényt nem lehetett volna tartani. Akkor egy másik társaság, egy másik, általa diktatórikusnak vélt politika ellen tüntetett. Illetve tüntetett volna, ha engedik. Akkor jobboldali elkötelezettségű honfitársaink gondolták, hogy a haza, a demokrácia végveszélyben van, mert az uralmon lévők annak felszámolására törnek. Most is ugyanaz történik, azzal a különbséggel, hogy történt egy kormányváltás, így most a balliberálisnak nevezett oldal érzi úgy, hogy kénytelen az utcára vonulni.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik kutya, másik eb, mindegy ki kerül hatalomra, nálunk szükségképpen áthágja a demokrácia írott és íratlan szabályait. Épp ellenkezőleg, hiszen a pluralizmuson alapuló rendszer még mindig működik. Pont az ilyen tüntetésektől.

A fő gond az, hogy nálunk mindkét oldal úgy érzi, hogy a szabadság, a demokrácia, a közjó kizárólagos letéteményese az, amit ő képvisel. Holott szerintem természetes, hogy amikor a baloldali kormány szavahihetősége roppan meg, akkor elsősorban a jobboldaliak vonulnak utcára, amikor pedig a jobboldali rezsim intézkedései sértik az alapvető jogokat, akkor a másim oldalon tüntetnek. Az hiányzik, hogy tudatosuljon, végső soron ugyanazért teszik, a másik fél kontrolljára ugyanakkora szükség van mint a sajátjukéra.

Kedves jobboldaliak, ne fanyalogjanak tehát, hogy tüntetnek a szólásszabadságért, inkább örüljenek, hogy a kormányt ért súlyos vádak – miszerint felszámolja az alapvető jogokat – nem igazolódott be. Kedves baloldaliak, mielőtt diktatúrát kiáltanak, gondolkodjanak egy percre el azon, hogy az antidemokratikusnak vélt rezsim ellen szabadon tüntethetnek ott, ahol néhány éve mondvacsinált okokkal és kordonokkal akadályozták meg a véleménynyilvánítást.

-Kérnék egy preambulumot emberi jogokkal, sok szabadsággal. Bár nem is tudom, kell ez nekem? Igazából most nem kívánom, de ha már úgyis alkotmányt csinálnak...

-És mi legyen benne? Kereszténységet, vallást adhatok?

-Egye fene, vallás jöhet, de ne csak keresztény, legyen benne minden. És rakja bele a Szent Koronát is, de ne a Szent Korona-tant, az túl nehéz, megviseli a gyomromat! Nézzük csak, történelmi múltunk? Kedvemre volna, de melyiket válasszam? A bőség zavara...

-Közös értékeket, európaiságunkat tehetek bele?

-Á hagyja, most máson jár az eszem, tudja ez a médiatörvény, meg az EU elnökség...

-Ne is mondja, maga a hatszázadik, aki ezzel jön!

Némileg sarkítva, így látták a hozzászólók a Méltányosság Politikaelemző Központ és a hvg.hu preambulum-projektjét. Elsőre talán szokatlan, hogy arra kértük az olvasókat, hogy szóljanak hozzá a készülő alkotmány bevezetőjéhez. Ugyanakkor nyugaton az ilyen és hasonló interaktív kezdeményezések tömege létezik. Az Egyesült Államokban Barack Obama évértékelőjét követően a YouTube-on lehetett kérdéseket feltenni beszédéhez kapcsolódóan, melyekre szavazni lehetett.  A legtöbb voksot kapott feltevésekre másnap élő interjúban válaszolt az elnök. Egyidejűleg a Yahoo-n, Joe Biden alelnököt lehetett kérdezni, aki két hét múlva reagál a kérdésekre. A külföldi minták előbb-utóbb begyűrűznek Magyarországra is. Gyurcsány Ferenc használta először a blogolásban rejlő lehetőséget, míg Orbán Viktor hódította meg a Facebook-ot. Látható tehát, hogy a hazai politika világában is egyre fontosabb az interaktivitás, a közvetlen és szinte azonnali véleménynyilvánítás.

A Méltányosság Politikaelemző Központ ezért is döntött úgy, hogy lehetőséget nyújt arra, hogy az állampolgárok is beleszólhassanak az alkotmányozás körül folyó vitába. De nem a napi szintű politikai csatározás terén, hanem tételes véleményekkel és javaslatokkal, hogy mi legyen a preambulumban.

Természetesen az új alkotmány előszaváról szóló kutatásunk nem reprezentatív, mégis véleményeik fontos irányjelzőként szolgáltak. Ha ugyanis soha nem beszéljük meg fontos közös ügyeinket, soha nem lesz mélyebb egyetértés az országot foglalkoztató kérdésekben. Hiszen nem csak négyévente a szavazófülkében lehet véleményt nyilvánítani. Nyugati demokráciákban a civil szféra is tematizálja a közbeszédet. Magyarországon sem a civil szervezetek, sem maguk az állampolgárok nem tesznek ilyen kezdeményezéseket. Habár pont a médiatörvény kapcsán a Facebook fontos szervezőerővé, és információs csatornává vált a fiatalabb korosztály számára, még mindig kevés önálló kezdeményezés, vagy alternatív fórum létezik közügyeink megvitatására, formálására. Egyelőre a preambulum-projekthez hasonló lépésekkel Magyarországon még az interaktív demokrácia kialakítása van folyamatban. A deliberatív vagy „tanácskozó” demokrácia, melyben megfelelő tájékoztatás, szakvélemények és idő áll rendelkezésre a véletlenszerűen kiválasztott állampolgárok számára, hogy véleményezzenek egy döntést, még várat magára. Az első lépéseket azonban már megtették. A több száz beérkezett vélemény a bizonyíték arra, hogy igenis szükség van hasonló jellegű párbeszédre hazánkban.

Néhány nappal ezelőtt Orbán Viktor a Wall Street Journalban bejelentett gazdasági intézkedéseivel alaposan feladta a leckét a Fidesz-kormány politikáját értelmezni kívánó elemzőknek. A balliberális oldalon eddig tökéletesen egyértelmű volt, hogy Orbán egy keleti típusú despota, aki paternalista elvek mentén kívánja újraszervezni, vagy méginkább lerombolni a magyar társadalom felépítményét. Erre Orbán bejelenti, hogy csökkenteni kívánják az állami kiadásokat a nyugdíjak, a gyógyszerkassza és munkanélküli segélyek területén. Persze elvitatkozhatunk azon, hogy ez most „megszorítás”, vagy sem. Az mindenestre nyilvánvaló, hogy ezek szembemennek az eddigi leegyszerűsítő Orbán képpel, három okból is:

• Ezek az átalakítások az állami újraelosztás visszafogását jelentik így tulajdonképpen liberális szellemiségűnek tekinthetők.
• Az aktív népesség támogatása az inaktívok rovására rövidtávon komoly társadalmi ellentéteket generálhat, ezzel tulajdonképpen megdől az az értelmezés is, hogy Orbán egyedüli célja, hogy minél kevesebb konfliktust generálva megtartsa 2010-es szavazótáborát.
• Amennyiben a programhoz konkrét számadatok járulnak, úgy a közéleti vitáink végre kitörhetnek a diktatúra/demokrácia kérdésköréből és valódi szakmai irányba mehetnek el.

Melyik akkor tehát az igazi Orbán? Aki a Kádár-korszakhoz hasonló jólétet ígér az összes választónak, emellett felszámolja a szabadságjogokat és a hatalmi ellensúlyokat? Vagy az, aki reformokat vállal fel az aktív népesség érdekében, vállalva az ezzel járó konfliktusokat?

Azt hiszem mindkettő és egyik sem. Egyrészt féléves kormányzás alapján évtizedekre előretekinteni igen nagy bizonytalanságot hordoz magában. Másrészt a politikában óriási szerepe van a spontaneitásnak, pont attól izgalmas a dolog, hogy a különböző tényezők változásai állandóan felülírják a forgatókönyvet. Gondoljunk bele, ha nincs a görög válság és az Európai Unió elnézőbb a magyar hiánycéllal, akkor Orbánék nem kényszerülnek arra, hogy a nyugdíjkasszák államosítása miatt megnyirbálják az Alkotmánybíróság jogkörét és ezzel teljesen más megvilágításba kerülne az egész kormányzás értékelése.

A Méltányosságnál több írásban feszegettük már azt a problémát, hogy itt nem diktatórikus fordulatról van szó, hanem arról, hogy a jobboldal teljesen más megközelítésben képzeli el Magyarország megújítását, mint a kudarcot vallott gyurcsányi politika. Vagyis szakítva a „felvilágosult abszolutizmus” elvével, a problémák populáris oldalát megragadva, a társadalom felől igyekszik terveit végrehajtani. Közéleti vitáinknak ennek a kísérletnek a tartalmi oldaláról kellene szólnia, nem arról, hogy melyik oldal igyekszik éppen a demokratikus elkötelezettséget önmagának kisajátítani.

A kép forrása

Az utóbbi hetekben az idehaza január elsejével életbe lépő sajtótörvény miatt több neves nemzetközi lap bírálta az Orbán-kormány tevékenységét, utóbb ezek az éles reagálások idehaza is komoly vitákat generáltak. A kérdés tétje valóban nagy: a magyar politikai rendszer autoriter irányba indult-e el, vagy csupán a bírálók értettek félre valamit, vagy találtak ürügyet igazuk bizonyítására.   Anélkül, hogy a médiaszabályozás jogi hátterével és jövendőbeli gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban állást foglalnánk, az kétségkívül látható, hogy az EU soros elnökségét átvevő Magyarország kormányának igencsak rossz a sajtója; az elmúlt év eseményeinek trendjei a nyugati közvélemény számára meglehetősen antidemokratikusak.

Az Economist folyóirat szerkesztői minden évben felmérést készítenek a demokrácia helyzetéről a világban, az idei - harmadik – ilyen tanulmány a „Democracy in retreat” , vagyis „Visszaszoruló demokrácia” címen jelent meg.  A tanulmány öt szempont alapján pontozza az egyes országokat: a választás menete és pluralizmus; a kormányzat működése; politikai részvétel; politikai kultúra; civiljogok. Összesen a kategóriákhoz 60 kérdés tartozik, amelyhez közvélemény kutatások alapján igyekeznek egy-egy pontszámot illeszteni. Az eredmények alapján 4 kategóriát állítnak fel: teljes demokrácia (full democracy); hiányos demokrácia (flawed democracy); hibrid rezsim és autoriter rezsim.

A listán Magyarország a hiányos demokráciák középmezőnyének elején helyezkedik el, rontva korábbi pozícióján. A tanulmány külön is szót ejt hazánkról:  

„In the April 2010 election, an extreme nationalistparty, Jobbik, gathered almost as many votes as the former ruling Socialists. Since winning a two thirds parliamentary majority in the election, the centre-right Fidesz party has been systematically taking over the country’s previously independent institutions: the presidency, the state audit office and the media council are now all run by party placemen. Parliament recently voted to severely restrict the constitutional court’s right to adjudicate on budgetary matters”

A Economist jelentése természetesen nem szentírás, az általuk hirdetett demokráciafelfogással, vagy módszertannal is lehet vitatkozni, azonban az összkép tanulságos.  Mindössze ennyi, az extrém nacionalistának bélyegzett Jobbik bekerült a parlamentbe, a kétharmados többség erejével fokozatosan elfoglalta a korábban független intézményeket és a költségvetés elfogadása érdekében szűkítette az Alkotmánybíróság jogkörét. Természetesen az eseményeknek lehet egy tökéletesen más olvasata is, hogy a szocialisták gyenge kormányzása hozta helyzetbe a Jobbikot, vagy, hogy az Orbán-kormány az egyetlen lehetséges utat választotta, hogy hitelessége elvesztése nélkül képes legyen tartani a költségvetési hiányt. Azt azonban látnunk kell, hogy ezek a hazai viták részletei már nem érdeklik a nyugati közvéleményt, amennyiben trendeket kell megrajzolni, akkor így fest a kép Magyarországról.

Orbánéknak nagyon nehéz lesz ezt a folyamatot megfordítani, ami különösen ebben a félévben kap jelentőséget. Először is el kell dönteniük, hogy Uniós partnereik szemében a jelenleginél jóval kedvezőbb színben kívánnak-e feltűnni, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják a nyugatról érkező kritikákat. Előbbi esetben normáikat alighanem kénytelenek lesznek a nyugati normákhoz igazítani, utóbbi esetben viszont fel kell készülniük, hogy döntéseik következményei már középtávon, számos területen - diplomácia, gazdaság – igen károsak lehetnek.

Mindent a népért, mindent a nép által, semmit a nép nélkül – mondta Kossuth Ohio fővárosában tartott 1852. február 7-i beszédében.  Szavai hatással voltak az amerikai demokráciára, és Kossuthot ezért máig emlegetik a tengeren túl.

Manapság, amikor kezd egyfajta demokrácia-vita kibontakozni, a magukat demokratáknak vallók igyekeznek kiszorítani erről a pástról a kormányt. A Fidesz kommunikációs – és elvi – csatáját pedig a „közérdek” zászlaja alatt vívja. Különösen a médiapolitikájában vált feltűnő hívó szóvá a „közérdek”, mely a szabadosság ellentéte, s ami szintén demokratikus érték. (Oly annyira az, hogy pl. az amerikaiak demokratikus médiamodellnek nevezik azt, amelyben a szabad piaci versenyben elszabaduló kereskedelmi altáji humor felett a közérdek kerekedik felül.)

Ám egy valamiben biztos, hogy a Fidesz visszaélt hatalmával: Kossuth –  már idézett – lángoló beszédéből a harmadik résszel. Mert nehéz megkérdőjelezni a jó szándékot, hogy a cinikus rablógazdálkodással szemben a népért kívánnak tenni, ahogyan az is védhető, hogy a nép által cselekednek, ugyanis nyilvánvaló, hogy a 2/3-ot nem csalással szerezték. Az viszont, hogy ezután a törvényeket a nép teljes kihagyásával alkotják, az egészen látványos, ráadásul igen fontos közjogi lépéseket tettek és tesznek a nép megkérdezése nélkül.

A modern társadalmak már nem általánosan tekintenek a népre, és annak bevonására, hanem korporatív módon. Ugyanis ameddig a nép előtt az első két szempont miatt töretlen  a népszerűség, a szakágak és társadalmi alrendszerek prüszkölnek. A média csendes és bénult kacsaként viselkedett  az önmagát érintő törvényalkotási folyamatban. Jómagam már azon meditáltam az utóbbi időben, mi a generációm (35-45) felelőssége mindebben. Ám az ébredezés a fehér borítókkal, és más tiltakozásokkal megjelent. Már-már úgy tűnt, lehet a nép nélkül törvényt, jelesül médiatörvényt alkotni, most viszont abba az irányba kezd billenti a mérleg nyelve, hogy mégse: legalábbis a nép nélküli politizálásnak nagyobb lehet az ára, mint a politikai hozadéka.