Méltányosság-blog

Egyre több tömegtüntetés, kisebb-nagyobb, szervezett, szervezetlen megmozdulás bontakozik ki a világon: az arab világtól kezdve, Európa keleti és nyugati felén át, egészen az Amerikai Egyesült Államokig. Nem is beszélve arról, hogy Kínában is egyre gyakrabban folyamodnak az emberek ahhoz, hogy az utcán demonstráljanak vélt vagy valós érdekeik mellett. Legutóbb például az Occupy Wall Street mozgalommal találtuk magunkat szemben. Nouriel Roubini a Foreign Policy hasábjain megjelent interjúban például arról értekezik, hogy az Occupy-mozgalom és az összes hasonló egyfajta szimptómája a gazdasági és társadalmi válságoknak. Felhívja tovább a figyelmet arra, hogy bár nagyon is különböző programokkal, követelésekkel operálnak ezek a szerveződések, közös bennük az, hogy aggódnak a saját és közösségeik jövője miatt, s tele vannak indulattal.

Nyilván igaza van Roubini-nak: a félelem, az elégedetlenség, a kilátástalanság, az életlehetőségek elvesztése, a bizonytalanság mind-mind nyomós ok lehet az indulat kifejezetésére. Ennek alátámasztására még csak ki sem kell lépni az országból: október 23-án Nem tetszik a rendszer! elnevezéssel tartanak tüntetést, s maga az esemény, s az azt megelőző kampány is a Roubini-féle indulatmagyarázatot támasztja alá. Elképzelhető azonban, hogy lehetnek más tényezők is. Amióta a fenti folyamatok (főként a hazaiak) elindultak egyre inkább azt gondolom, hogy a pőre indulaton túl számos más magyarázó tényező kínálkozik e roppant érdekes folyamatok megértéséhez. Az egyik ilyen lehet talán a tömegek bölcsességének tézise. James Surowiecki a következőt állítja könyvében: „A tömegek bölcsessége sokkal fontosabb és jótékonyabb hatást gyakorol a mindennapi életünkre, mint amennyire általában felismerjük, s ez a jövőt is óriási mértékben befolyásolja.” A New Yorker kolumnistája szerint a sokféleség és a függetlenség azért fontos, mert a legjobb kollektív döntések nézeteltérésekből és vetélkedésből születnek, nem pedig konszenzusból vagy épp kompromisszumból. Surowiecki négy előfeltételhez közi a tömegek bölcsességét: a vélemények sokfélesége (saját információ megszerzése); függetlenség (az emberek véleményét nem befolyásolja környezetük); decentralizáció (szakszerű tanulmányozás); halmozódás (létezik eszköz arra, hogy a magánvélemények kollektív döntéssé váljanak).

Első ránézésre szinte egyik feltétel sem teljesül e tömegmozgalmak esetén: az emberek nagyon is befolyásoltak egymás és a populista véleményvezérek által, s így cseppet sem mondhatók „függetlennek”, amúgy is életminőségük múlhat egy-egy központi döntésen. Ráadásul a szakszerű vizsgálódásra sem idő, sem tér, sem pedig igény nincs, hiszen az a fontos, hogy a terhek pillanatnyilag enyhüljenek (a diktátor kerüljön ki a hatalomból, legyen munkahely); a vélemény döntéssé konvertálása pedig fényévekre van. És ott van az indulat, az elkeseredés, ami gyengíti a tisztánlátást.

Mégis ezek a mozgalmak – noha korántsem a jelen formájukban – nagyon is alkalmasak lehetnek arra, hogy hatást gyakoroljanak: akár úgy, hogy a „nagypolitika” hallgat rájuk, akár pedig úgy, hogy politikai formát öltve alakítják át a játékteret. A 20. és 21 század egyik megkérdőjelezhetetlen alaptézise volt a képviseleti demokrácia elsődlegessége, valamint a közvetlen demokrácia (és intézményeinek) kiegészítő jellege. Mégis azt láttuk, hogy a közvetlen hatalomgyakorlás, a társadalmi részvétel folyamatos „harcot vív”. Olyan intézmények alakultak ki, mint a részvételi költségvetés, a városi tanácsok, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a „tömegek” ismét részt vegyenek a közösségi döntésekben. Nem állítom azt, hogy a képviseleti demokrácia teljesen leváltható lenne, azt viszont igen, hogy a közeljövő igen érdekes megoldásokat hozhat a „tömegek indulatos bölcsességének” kanalizálására és intézményi keretek közé szorítására.

Az ember hajlamos arra, hogy személyes élményeit általánosítsa, kiterjessze, néhány epizódból sommás véleményt mondjon. Lehet, most én is el fogom követni ezt a hibát. Mi köze tehát annak a rendeletnek, hogy a teli sárgán való áthajtásért 50e Ft-ot kell fizetni az ország állapotához? Talán semmi, de talán mégis sok a párhuzam, ez is a demokratikus döntéshozatal hiányának problémájáról, valamint a praktikus és rendteremtő kormányzás veszélyeiről szól.

Röviden a történet: áthajtván a sárgán kaptunk egy csekket, melyből megtudtam, hogy teli sárgán való áthajtásért fizetni kell, ha piroson mentünk volna át 100e Ft lenne a büntetés, szóval még örülhetünk, mert a fényképen látszik, hogy mire befordul az autó már a sárga is átvált.

Ahogy azt néhány fórumon való méltatlankodásból meg lehet tudni, a büntetési gyakorlat abszurd, mert balesethez vezet, vagy ahogy egy kamionos mondja betarthatatlan, mert ő amikor zöldben indul el, kamionja vége nem egyszer már pirosban van. A büntetési akciók 2009-től léteznek, kormányfelettiek tehát. A rendőrség például 2009-ben már jogi fejtegetésbe is kezdett, de ennek a linkje azóta nem él. A büntetésben a ravasz az, hogy nem szabálysértésként, hanem közigazgatási bírságként küldik. Hivatkoznak itt kreszre meg más jogszabályra, de a lényeg az, hogy ezek csak dokumentumjátékok, a kreszhivatkozás sántít, amit elég jól alátámaszt, hogy 1975-ös, büntetni meg ezt csak mostanában kezdték. Mostantól fogva fizetni kell és kész, fellebbezni nem érdemes, a rendőrség méltányosságot nem gyakorolhat.

Technikailag az egész elképzelés hibás, mert ha az ember féktávon belül nem tud megállni, akkor az oktatók szerint is át kell menni a sárgán, másképp hátulról egy satufékezésbe bárki beleszaladhat. (Velem már majdnem meg is történt, mert az utóbbi időben ki tudja miért, de félek a sárgától.). Hivatkozhatnék továbbá lányomra is, aki sok idegesítő kérdés után, melyből az tűnt ki nem érti az egészet azt a javaslatot tette, hogy villogjon a zöld a sárga előtt. Nos, ami egy 10 éves gyereknek megoldható, s ami a kreszoktatók számára világosan agyrém, az nem világos a politikusok számára. Telisárga országunk első jellemzője tehát az, hogy politikusaink idióták?

Hátha valami mélyebb értelme van ennek az egésznek, és nem közelekedési- hanem politikai szakértőkre tartozik. Ezért is bátorkodom… Nyilván a kresz pontosítása maga után vonna egy szakmai vitát, abból a büntethetőségnél feltétellé válna a szabálytalankodó mögött halad-e autó – egyébként a mai kresz azt mondja ez esetben nem kell megállni -, valamint az is feltétellé válna, hogy a sárga váltásakor épp mennyivel haladtunk. Büntetés csak akkor volna kiszabható, ha sebességmérés is kíséri, hiszen 20km/óráról nyilván meg lehet állni néhány méteren belül, de ha 50-nel megyünk és 5 cm-re vagyunk a vonaltól amikor sárgára vált, akkor nem. Most nem kíséri sebesség mérés a teli sárgán való áthaladást, de hát látjuk, hogy nem a józanész diktál. Telisárga országunk második jellemzője, hogy a szakértőket politikusaink nem veszik igénybe a rendeletalkotáskor (ez a médiatörvény alkotása során is feltűnt), mire a területek szakértői megharagszanak, és így létrejön a csipkerózsika effektus, amiről majd legközelebb fogok írni.

A cél tehát egyre világosabb, ha az emberi butaságot és arroganciát kizárjuk (ne zárjuk azért ki teljesen), akkor a pénzbehajtás. Példánkban lehet ezért a közigazgatási birság, és nem a szabálysértési eljárás. Az új kormány őszinteségi pillanatában azt is közölte, hogy a büntetésekből származó bevételt betervezik a rendőrség költségvetésébe. Nálunk mindig is úgy volt, hogy a kis rendőröknek valamennyi pénzt össze kellett szedni, de hogy ezt így a szemünkbe is vágják, ez új. Telisárga országunk harmadik jellemzője a pimaszság, negyedikként pedig – bocsássuk előre - a pragmatikusság.

Ez utóbbi a legaggasztóbb. Pragmatikusság okán váltott Bush Amerikája a személyiségi jogokat korlátozó országgá. Ott a terrorizmus volt a hivatkozás, itt a pénztelenség. S mint akik értik az idők szavát be is fizettük szépen az 50 ezer Ft-ot.

Eseménydús hetet tudhatunk magunk mögött a magyar-amerikai kapcsolatok terén. Látogatást tett hazánkban Hillary Clinton jelenlegi, és Condoleezza Rice korábbi amerikai külügyminiszter, felavatták Ronald Reagan szobrát, valamint megnyílt a Tom Lantos Intézet. A külföldi politikusok jelenléte, egyfelől rávilágította ezekre az eseményekre a figyelmet, másfelől részben el is homályosították azok üzenetét. Két olyan amerikai politikusnak állítottak emléket hazánkban, akinek sokat köszönhet az ország, és akitől sokat tanulhatunk a pártok feletti együttműködésről, csakúgy, mint a szabadság és demokrácia tiszteletéről.

A Lantos Intézet megnyitóján Hillary Clinton a következőképp fogalmazott: Tom úgy gondolta, pártoktól függetlenül alapvetően mind azonos oldalon állunk. A szabadság és demokrácia oldalán. A rendezvény legfontosabb tanulsága is pont a pártok közötti összefogás volt, hiszen a Jobbik kivételével minden parlamenti párt támogatta az alapítvány létrejöttét. Annette Lantos, Tom Lantos özvegye háláját fejezte ki a pártok együttműködéséért és egységéért, míg Martonyi János külügyminiszter külön kiemelte és megköszönte az MSZP részéről felszólaló Balogh András szavait a kollektív jogok, a transzatlanti kapcsolat és a nemzeti egység eszméinek fontosságáról.

Úgy tűnik, ha számtalan dolgot másként is látnak, a szabadság és demokrácia fontosságának kérdésében közös platformra talált a kormánypárt és az ellenzék. Megdöbbentő egy olyan politikai légkörben, ahol évek óta semmilyen konszenzuskészséget nem látni, holott ez volna a természetes. De hiába honol kivételes pártpolitikai egység ezen a téren, ha társadalmi szinten nem érvényesül. Idehaza a szabadság és demokrácia csak akkor foglalkoztatja az embereket, ha valami személyes érdeksérelem éri őket. Napi szinten nincs benne az „értékkészletükben”, holott a demokrácia nem pusztán államforma, életforma is.

Az amerikai kultúra alapja a demokrácia és szabadság eszményének gyerekkortól való szenvedélyes szeretete. Ez nem jöhetett volna létre tudatos, az otthonokban, óvodákban, iskolákban kezdődő és élethosszig tartó demokratikus nevelés nélkül. „Mi a demokrácia?” Teszik fel az amerikai iskolák, évtizedek óta a kérdést, a válasz pedig nemes egyszerűséggel az, hogy „Mi. Mi egy demokrácia vagyunk.” Magyarországon ezzel szemben azt látjuk, hogy azok számára, akiknek a rendszerváltás idején még fontosak voltak ezek az értékek mára már elvesztette jelentőségét a szabadság és demokrácia fogalma, míg a társadalmi nevelés szintjén semmilyen törekvés nincs a demokratikus kultúra megteremtésére. Így az, az új generációk számára sem evidencia, sem érték nem lesz. Funkcionális analfabéták lesznek a demokrácia terén. Épp ezért az olyan szimbolikus események, mint a Reagan szoboravatás vagy a Lantos Intézet megnyitója, fontos kultúraformáló hatással bírnak, hiszen emlékeztetnek minket e fontos értékekre

Tom Lantos igazi amerikai és nagy magyar volt. Élete végéig szolgálta, védte a szabadság, demokrácia és tolerancia értékeit. Míg a magyarok történelmi okokból többnyire csupán „plátói viszonyt” folytathattak ezek gondolatával, Tom Lantos választott hazájában arra törekedett, hogy az egész világ számára elérhetővé tegye az amerikai ideált. Gyermekei, unokái megőrizték nyelvünket, kultúránkat, most Magyarországon a sor, nekünk kell meg tanulni az ő nyelvükön beszélni. A szabadság és demokrácia szenvedélyes szeretetének szavaival.

Ha volt bombasztikus téma, amely az utóbbi hetekben leginkább szélsőséges táborokra osztotta a magyar blogoszférát akkor alighanem holtversenyben Dzsudzsák Balázs – a legjobbnak tartott magyar labdarúgó – dagesztáni szerződése, illetve a minap tető alá hozott magyar-kínai megállapodás volt. Utóbbival a blog keretein belül mi is foglalkoztunk már, érdemes talán azonban még egy bejegyzést a témának szentelni.

A két ügy ugyanis véleményem szerint meglepően sok hasonlóságot mutat, már ami a vita pro és kontra érveit illeti. Az egyik oldalon azok állnak, akik számára Nyugat-Európa az etalon, a keletről érkező hatalmas összegekre (legyen az a focista zsebébe vándorló milliók, vagy a hazánkba áramló tőke) olyan pénzként tekintenek, amely erkölcsi forrása meglehetősen megkérdőjelezhető. Illetve zsigerileg idegenkednek attól a keleti mentalitástól, amit a sport, illetve a gazdaság területén Kína, vagy Oroszország képvisel. A másik oldal érvei számosak: szerintük a pénznek nincs szaga, igenis ki kell használni az autokratikus rezsimek által felkínált milliókat. Szerintük az olyan nagyhatalmak, mint Oroszország, vagy Kína sikerre ítéltettek és jól jár az ország, vagy sportoló, amelyik a jövőjét ehhez köti.

Ezek a viták jól mutatják mennyire ambivalens a magyar társadalom Kelethez való viszonya. A legnagyobb különbség ugyanis nem abban áll, aközött, hogy nemcsak Magyarország, hanem akár Németország, akár Nagy-Britannia együttműködik Kínával, hogy mások a léptékek. Hanem abban, hogy ők úgy kötik meg a szerződéseiket, hogy tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy kulturálisan, mentalitásban hová is tartoznak. Magyarországon ugyanakkor minden ilyen esetben felhorgad valamiféle bizonytalanság saját identitásunkkal kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy a kínai megállapodásokat, vagy a focista orosz szerződését bírálók lennének a „nyugatosak” és az ezek mellett lándzsát törők a „keletiesek”. Sokkal inkább arról, hogy a gyengülőben lévő Európai Unió perifériáján „kompország” lakói úgy érzik, hogy a „keleti szél” a jelenlegi helyett akár egy másik kikötőbe is sodorhatja Magyarországot. Nyugat-Európát is fenyegeti természetesen, hogy Kína végzetesen elhúz mellette a világgazdasági versenyben, vagy, hogy egyszer Manchester United-ot elpáholja valamilyen orosz oligarcha kirakatcsapata, mert az összes sztárjátékos odaigazolt. Azonban az ottani választópolgárnak, drukkernek eszébe sem jut, hogy ez veszélybe sodorhatja társadalmi berendezkedését, vagy kedvenc fociklubja létét. Miért? Mert a demokráciának, a pluralizmusnak, vagy éppen a focicsapatnak olyan mélyen gyökerező, a mindennapokban jelen lévő hagyománya van, amelyet megelőzhet, de meg nem kérdőjelezhet semmilyen keleti erő.

Idehaza nemcsak azért esik rosszul sok embernek, hogy egy sztársportoló Oroszországba megy, vagy Magyarországon Kína befektet, mert úgy érzik, hogy ez az eredményesség, vagy a morál szempontjából ez megkérdőjelezhető. Inkább van egyfajta érzet, hogy ennek a srácnak „nem ott van a helye”, vagy, hogy ez a szerződés valamiképpen nem illeszkedik a karakterünkbe. Magyarország – amely az elmúlt két évtizedben egyértelműen a Nyugat felé orientálódott – most mintha elbizonytalanodott volna, nem állítom, hogy elindultunk Kelet felé, azonban tény: kizárólag a materiális javakat tekintve sok esetben, már nemcsak kizárólag a Nyugat a vonzó lehetőség, ugyanakkor annak egyéb értékeit nem sikerült igazán sajátunkká tenni. Ez a nehezen kitapintható, de kétségkívül létező bizonytalanság érzés átjárja ezeket a vitákat, jelezve a társadalmi identitásunkban megbúvó kétségeinket.

Rossz kérdésfeltevés az, hogy a közvetlen demokrácia lehetőségeinek kihasználása egy képviseleti rendszerben jó-e vagy rossz, mert attól függ, hogy miképp használják fel. Ha pusztán propagandaeszköz, visszaüt, ha pusztán népámítás, megbosszulja magát. Ha viszont okosan használják fel, az emberek úgy érzik fontosak, kevesebb lesz a depressziós, gyorsabban lábal ki a gazdaság a gödörből, hatékonyabbá válik a kormányzás.

A szociális konzultáció közvetlen demokrácia eszközeinek szándékait nem ismerhetjük, és a magam részéről ezért nem is ezt minősítem, nem erkölcsi, hanem szakmai oldalról fogalmaztam meg korábban is a kifogást az alkotmányról szóló nemzeti konzultáció technikáját illetően.

Ennek lényege az volt, hogy a Fidesz kérdőíveire önként valószínűleg a hívek és a naivak válaszolnak, tehát nem egy reprezentatív sokaság, de még csak nem is egy politikailag aktív sokaság. Mindezek miatt elég félrevezető eredmény alakulhat ki a kérdőívek feldolgozása során. Egy normális közvélemény-kutatásban megkeresik a reprezentatív mintába tartozó embereket, itt azonban valami nagyon amatőr dologról van szó. Persze, nem amatőr, ha a cél a Fidesz tevékenységének legitimálása, de itt értünk körbe a gondolatmenettel: ha ugyanis manipuláció, akkor meg veszélyes még a kormányra magára is.

A nemzeti konzultáció kicsit fából vaskarika. A nemzettel véleményem szerint nem lehet kommunikálni, csak szakmai képviselőivel, a nemzetet közvélemény-kutatni lehet, de azt meg nem ilyen módszerrel. Ez a módszer (kiküldöm a kérdéseket minden felnőtt lakosnak) arra jó, hogy nyitott kérdéseket feltéve (azaz olyanokat, ahol nem ixelni kell a válaszlehetőségek közül, hanem ki lehet fejteni a véleményt) ötleteket gyűjtsön a kormány. Ilyen téren támogatni tudnám az eljárást, minden más esetben szakmailag hibásnak tartom.

Felmerült most még egy dimenziója a kérdőíves konzultációknak, s ez pedig az adatkezelés. A Fidesz azzal az indokkal gyűjti a beérkező válaszok címeit, hogy legközelebb fölöslegesen ne küldjenek ki kérdéseket olyanoknak, akik amúgy is inaktívak. (Hagyjuk most azt, hogy aki nem válaszol egy ilyen kérdőívre, az nem feltétlenül inaktív.) Az adatvédelmi biztos ezzel szemben azt állítja, hogy a nemzeti konzultációs kérdőív valójában közvélemény-kutatás, és a közvélemény-kutatás szabályai szerint a válaszok forrását meg kell semmisíteni. (Hagyjuk most azt az érvet, hogy ez valójában nem közvélemény-kutatás, mert ott vannak mintavételi szabályok.)

Úgy vélem a téma filozófiai, vagy egyszerűbben szólva az alkotmány hatáskörébe tartozó. (Hagyjuk most azt az észrevételt, hogy az alkotmány feladata, hogy bármilyen párt kerül hatalomra, korlátok közt legyen.) A kérdés ez esetben az, hogy lemondhat-e valaki az anonimitásáról, avagy az államnak meg kell védenie minden körülmények közt a polgárait, hogy egy diktatórikus eszközöket használni kívánó kormány se tudjon visszaélni az információkkal, még ha akar, akkor sem.

Vannak dolgok, amikről nem mondhatunk le, hiába vagyunk felnőttek. Nem mondhatjuk azt, hogy végezzenek rajtunk veszélyes orvosi kísérleteket, tehát nem adhatjuk el az egészségünket, nem mondhatunk le pénzért a gyerekünkről, nem mondhatunk le pénzért valamelyik szervünkről stb. Vajon lemondhatunk-e a hatalom javára az informatikai védelmünkről? Vajon jó-e az nekem, ha a kormány tudja rólam, hogy válaszoltam-e a konzultációs kérdőívre? (Hagyjuk most a kérdőív részleteiből kikövetkeztethetőket.)

Azt gondolom, hogy egy társadalmi vitát ez igazán megérne, ha már az adatvédelmi biztos (Jóri András) és a kormány (Szíjjártó Péter) összecsapott. (Hagyjuk most, hogy nem tudjuk miképp kell lefolytatni egy társadalmi vitát, s aztán azt jogszabállyá nemesíteni.)

Jóri jelentését ld: itt.