Méltányosság-blog

Róna Péter megállapítása - "a békemenet kormányt mentett" - a 168 órának tett interjúban nem utolsó sorban Bayer Zsolt kommentárja-cikke miatt komolyabb hullámokat vetett. Csak a miheztartás végett, Róna más megnyilatkozásaiból kiderül hogyan is képzeli a Nyugat a kormány buktatását: nehéz gazdasági helyzetet teremt, minek következtében a nép elzavarja vezetőit. Azaz nem szovjet gyarmatosító mintára kell elképzelnünk a mechanizmust, ahol az elvtársak kimondják, itt meg végrehajtja a párt, mert mást nem is tehet.

Mindebben csak annyi újdonságra nem reflektált még a magyar társadalom, hogy 2012. januárban ezt maga a párt vezére jelentette ki.

Nem sokkal később február 16-án Vona Gábor már Pintér Sándor belügyminiszterrel vitázhatott a Corvinus Egyetem Tárcatükör rendezvénysorozatában. Ez utóbbi sok vihart kavart, a jól megszokott érvek és ellenérvek hangzottak el, s mindaddig magamban Török Gábornak adtam igazat (ld. blogbejegyzését itt.), amíg eszembe nem jutott a pártvezér beszéde. Noha kétségtelenül nem kötelező egy rendezvényen Vona Gábort úgy szerepeltetni, mint a cigánybűnözés szakértőjét, de mint a parlamenti párt vezetője miért ne fogalmazhatná meg az álláspontját egy vitában. Legalább így az érvek döntenek, nem pedig az, hogy ki kinek tudja megmondani, hogy nem szalonképes. Mindez a képlet azonban alaposan megváltozik, ha a vita egyik szereplője kijelenti magáról, hogy ő nem is akar demokrata lenni. (Az egészen más, ha mások jelentik ki róla.)

Az MSZP a rendszerváltás óta hordozza az utódpártiság bélyegét. Sokaknak volt ötlete arról, hogyan szabadulhatna meg a párt ettől a címkétől. Változtasson nevet, hagyja el a "szocialista" jelzőt, fiatalítsa a vezetőségét, tegye hatékonyabbá a kommunikációját, alakítsa át a pártszabályzatot. Mindezek persze fontos szempontok, de nem lehet az építkezést a tetőnél vagy a falaknál elkezdeni: a szervezeti, szimbolikus és kommunikációs változtatásokat meg kell előznie a párt alapját jelentő ideológiai fordulatnak. Az MSZP azzal inthetne végleg búcsút az utódpárti létnek, ha végrehajtaná a maga Bad Godesberg-i fordulatát, vagyis új filozófiai alapra helyezné a tevékenységét.

Hazánk ritkán üti meg a világsajtó ingerküszöbét. Ekkor is szinte csak negatív hírekkel. Vajon miért kezdett el a külföld foglalkozni Magyarországgal, és miért nem volt képes a kormány hatékonyabban kezelni a külföldi kritikákat?

1933 márciusában a nemzetközi politika sokban hasonlított a maihoz, a világ egyik legerősebb államában az elsöprő választási győzelmet arató párt karizmatikus vezetője beiktatási beszédében nemzeti megújhodást ígért egész országa számára:

„Az értékek elképzelhetetlen szintre zsugorodtak, az adók megemelkedtek, fizetési képességünk lecsökkent…és ami a legfontosabb, munkanélküli állampolgárok egész hada kénytelen szembenézni a lét komor nehézségeivel, és ugyanilyen nagy számban gürcölnek kevés juttatásért.” A vezér nem volt rest megnevezni a felelősöket sem: „az emberiség árucseréjét uralók, akik saját makacsságuk és saját hozzá nem értésük révén” húztak hasznot. „A gátlástalan pénzkereskedők”… azonban most a bíróság előtt bevádoltattak, hiszen „az emberek szíve és esze elutasítja őket”. A beszéd az „anyagi javak hamisságával” a „munka örömét és erkölcsi hasznát” állítja szembe és olyan nagyszabású intézkedési tervre helyezi hangsúlyt, amely nemcsak a munka alapján állva újjászervezi az egész nemzetet, hanem „szigorú ellenőrzést vezet be a bank-, a hitel és a befektetési hálózatok egészére, hogy véget vessen a más emberek pénzével való spekulálásnak”. Ráadásul az újonnan megválasztott vezető a szükséghelyzetre hivatkozva megengedhetőnek tartotta a korábban lefektetett alkotmányos határok átlépését: „ a késlekedés nélküli cselekvés iránti példátlan igény és szükség időleges eltávolodást eredményezhet a végrehajtói és törvényhozói hatalom szokásos egyensúlyától”. Amennyiben a törvényhozás gyorsan nem fogadta volna el az általa ajánlott intézkedéseket a nemzeti szükséghelyzet megoldására, követelte „az egyetlen, még lehetséges eszközt a válság kezelésére: a széles körű végrehajtói hatalmat a kényszerállapot elleni háború megindítására, akkora hatalmat, amekkorát akkor kapnék, ha valóban idegen ellenség szállna meg minket”.

Ki volt vajon ez a demagóg, aki a törvényhozással szemben unos-untalan a „népre”, a „nemzetre” hivatkozva vezette országát?

Franklin D. Roosevelt, az Egyesült Államok 32. elnökének beiktatási beszédéből idéztem ezeket a sorokat . A 20. század központi figurája: az egyetlen, aki két ciklusnál tovább vezette a Fehér Házat, reformjai révén talpra állította az USA gazdaságát, megnyerte a második világháborút és egészen a hatvanas évekig biztosította a Demokrata Párt domináns szerepét.

Megmondom őszintén, amikor az idézeteket először olvastam Niall Ferguson A világ háborúja c. kötetében, anélkül, hogy tudtam volna, kitől származik az idézet, rögtön az jutott eszembe, hogy ezeket csak Hitler mondhatta. Így bedőlve a szerző trükkjének, amivel azt akarja érzékeltetni, hogy micsoda jelentősége van annak, hogy bizonyos szavak milyen kontextusban hangzanak el.

Természetesen nem állítom, hogy ezek alapján Orbán Viktort nem Hitlerhez, hanem Roosevelthez kell hasonlítani és demokratikus elkötelezettségét senki nem vonhatja kétségbe. Azonban – mint látjuk – egy-egy ügyesen használt idézet, aktuálpolitikai esemény könnyedén párhuzamba helyezhető szinte bármivel, akár diktatórikus, vagy emberellenes rendszerek analógiáival. A leegyszerűsítő véleményalkotás, a körülmények ismeretének hiánya, vagy éppen a tudatos manipuláció mennyire könnyen hamis történelmi párhuzamok felállításába, ezáltal teljesen fals koncepciók kidolgozásokba torkollhat.