Méltányosság-blog

„NAGY SÁTÁN” VS. „TÖRVÉNYEN KIVÜLI”

A szerzőről: Ablaka Gergely (1979): politológus, közel-kelet kutató. Az ELTE-ÁJK és a ZSKF megbízott oktatója. Kutatási területei: az Európán kívüli politikai rendszerek, a Perzsa-öböl regionális kapcsolat-rendszere, valamint az Iszlám Köztársaság politikai evolúciója. Blogja itt követhető: www.ablak-a-vilagra.blogspot.com. 2006-ban „nyári egyetemen” volt Teheránban, 2009-ben pedig közvetlen közelről kísérte figyelemmel a választási forrongásokat.

Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, az 1979-es forradalom óta feszül egymásnak és mellőz mindenfajta hivatalos kapcsolatot. A feleknek még diplomáciai képviseletük sincs a másik területén: Amerikát Svájc, Iránt pedig Pakisztán képviseli az ellenséges államban. De vajon mi lehet az oka ennek a szűnni nem akaró ellenségeskedésnek? Nos, leginkább az, hogy a történelem során mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben és meghatározzák a követett politikákat is. Lényegében az évtizedek alatt szerzett keserű tapasztalatok, illetve az egyes esetekből levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közti megbékélést.[1] (Különösen így van ez, ha azt nézzük, hogy Iránban a múlt voltaképp folyamatos jelennek számít.)

Iráni részről megbocsáthatatlan az, hogy az USA részt vett a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszedek kormányának megdöntésében 1953-ban[2], majd támogatta a sah elnyomó önkényuralmi rendszerét annak érdekében, hogy Irán az amerikai hidegháborús támaszpont-rendszerbe illeszkedjen. Az 1980-as években zajló iraki-iráni háborúban pedig fegyverekkel látta el az iszlám köztársaság riválisát, Szaddám Huszein diktatúráját.[3] Továbbá említést érdemel az a szerencsétlen eset is, amikor a „tanker-háború” évében (1988-ban) az amerikai haditengerészet tévedésből lelőtt egy iráni utasszállító gépet. Az USA köré kezdetekben szőtt nimbusz mára kétségkívül elveszett, ha az iráni politikát vagy az állami propagandát nézzük, a hétköznapokban azonban Amerika továbbra is a „lehetőségek országa”, a századelő alkotmányos forradalmában hősi halált halt Howard Baskerville-nek a sírján pedig még mindig frissek a sárga tulipánok („olyan ő az irániaknak, mint Lafayette az amerikaiaknak”).[4]

Amerikának minden kétséget kizáróan az 1979-es forradalom a legfájdalmasabb és legtanulságosabb „iráni lecke”. A monarchia bukásával Washington a legfontosabb regionális szövetségesét, a „Perzsa-öböl csendőrét” veszítette el, no meg azokat a dollár milliárdokat, amelyeket az évek során a sah rendszerére költött. Igazán kellemetlen emléket azonban az amerikai követség elfoglalása és az ott dolgozó diplomaták 444 napos túszul ejtése okozott.[5] Ahogyan az államalapító Khomeini ajatollah fogalmazott, „Súlyos arculcsapást mértünk az Egyesült Államokra!” S valóban, a teheráni túszdráma nemcsak Carter elnök bukásához vezetett, hanem mély nyomokat hagyott az amerikai gondolkodásban is, Iránra ezt követően úgy tekintettek, mint a „forradalmi fanatikusok” országára. A kudarcba fulladt mentőakció pedig mind a mai napig kísért a Pentagonban, miként a stratégák fogalmaznak: „Nem kell nekünk még egy Teherán!” (Iránban valójában a vietnámi-szindróma ismétlődött meg ekkor.)

Az Egyesült Államok és Irán kapcsolatát a sérelmeken alapuló bizalmatlanság határozza meg, aminek eredményeként a felek az évtizedek alatt mindig elszalasztották a párbeszédre kínálkozó lehetőségeket. A reformista Khatemi elnök „civilizációk közti párbeszéden” alapuló nyitására[6] a Clinton-adminisztráció csak felszínesen válaszolt, a „birkózó-diplomácia” dacára az Irán elleni szankciók továbbra is hatályban maradtak. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után előállt helyzetben az iráni vezetés igyekezett együttműködni az amerikai adminisztrációval, így például felajánlotta segítségét az Afganisztánban bajba került katonák kimentéséhez[7] (sőt a merényletek áldozataira emlékezve még virrasztást is tartottak Teheránban). Mindez azonban semmit sem számított, Bush elnök a „gonosz tengelyéhez” sorolta az iszlám köztársaságot.[8] Ugyanakkor Teherán sem rest élből elutasítani az amerikai „békejobbot”, például Obama elnök perzsa újévi köszöntője süket fülekre talált a forradalmi vezetésben.

Az amerikai-iráni szembenállás további eredője-fenntartója a kölcsönös fenyegetettség érzete-képzete. Washington szemében az iszlám köztársaság három évtizedes deviáns magatartásával mindenképpen kiérdemelte a „Törvényen Kívüli” címkét: támogatja a nemzetközi terrorizmust, semmibe veszi az emberi jogokat, valamint tömegpusztító fegyverek beszerzésére törekszik.[9] Hasonlóképp, Teherán az Egyesült Államokban még mindig a „Nagy Sátánt” vizionálja, az afganisztáni és iraki háborúk kapcsán az USA érdekeit szolgáló közel-keleti neokolonializmusról beszél, az ország köré vont amerikai katonai gyűrűt látva és az erősödő háborús retorikát hallva pedig attól tart, hogy ő lesz a következő célpont.[10] Az amerikai erőfölényt és a bizonytalan regionális környezetet látva Teherán választása ezért az elrettentés fokozására esett. E tekintetben pedig (észak-koreai mintára) a nukleáris opciót gondolják a legjobb eszköznek, ami Washington féken tartásával garantálhatja a forradalmi rezsim továbbélését.[11]

A kölcsönös ellenségesség ugyanakkor egyfajta kellék is, amely a hatalom megtartásához, vagy éppen a stratégiai pozíciók megőrzéséhez szükségeltetik.[12] A teheráni vezetés a „külső ellenség” mítoszát fenntartva biztosíthatja a rendszer támogatottságát. Az Egyesült Államok remek bűnbak, amennyiben a társadalmi gondokért az amerikai pop és szex-kultúrát, a gazdasági nehézségekért az igazságtalan washingtoni szankciópolitikát, a regionális instabilitásért és az etnikai kisebbségek lázongásáért pedig az agresszív amerikai külpolitikát lehet okolni – s ezzel elhárítani magának a rendszernek a hibáját és a vezetőnek a felelősségét. De Washington szintén „profitálhat” az iráni rezsim jelentette fenyegetésből, hiszen azt egyfajta hivatkozási pontként használva lehetősége nyílik arra, hogy növelje katonai jelenlétét a számára stratégiailag oly fontos térségben, ahol az iráni nukleáris veszélyen túl olyan kihívásokkal is szembe kell néznie, mint a Kínai Népköztársaság növekvő jelenléte és erősödő befolyása.[13]

Az USA-ban az elnökválasztásra készülődve mindkét jelölt karakteres Irán-politikát vázolt a szavazó polgárok elé: Obama a megkezdett úton folytatná tovább a diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlást, Romney ezzel szemben a katonai jelenlét fokozásáról és a fegyveres erő szükségességéről beszél.[14] Valójában azonban bárki is lesz az elnök, aligha várható komolyabb elmozdulás a washingtoni Irán-politikában, vagyis nem lesz konvencionális háború az Iszlám Köztársaság és az Egyesült Államok között. Irán megerősödése kétségkívül zavarja az amerikai vezetést, de lehetőségei igen korlátozottak: egyfelől az afganisztáni és iraki háborúkat követően az amerikai közvélemény nem kíván egy harmadik hadjáratot; másfelől a pénzügyi és gazdasági válság közepette az amerikai költségvetés sem bírna el egy újabb pénzelnyelő konfliktust; végezetül a nemzetközi közösség támogatása-segítsége sem biztosított; hovatovább Irán kemény „katonai” dió, amennyiben „igazi bevehetetlen hegyvidéki erődnek számít”.[15]

Teherán regionális hatalma az elmúlt évtizedben jelentősen erősödött, s mindez Washington kárára következett be. Irán felemelkedését, vagy ha úgy tetszik, az Egyesült Államokra jelentett fenyegetését azonban hiba lenne túldimenzionálni, mivel az lényegében a történelmi folyamatok szerencsés együtt-hatásnak köszönhető csupán: egyfelől a regionális környezet megváltozásának, másfelől pedig az olaj-árak emelkedésének.[16] Előbbi a természetes ellenségektől szabadította meg Teheránt, utóbbi pedig az elrettentésre és kapcsolatépítésre felhasználható pénzösszegeket növelte meg. Csakhogy mindezek ellenére az USA még mindig komoly ellensúlyt képez Iránnal szemben, ráadásul, és ez talán sokkal lényegesebb, maga az iszlám köztársaság számos belső problémával is terhelt. A rendszer támogatottsága folyamatosan csökken a megfiatalodott és szekularizálódott társadalom körében, az ország gazdaságának mélyrepülése miatt pedig fokozatosan növekszik a lakosság frusztrációja, miközben persze kiéleződnek az iráni politikát (amúgy is jellemző) frakció és személyi harcok.[17] (Röviden, áll a bál Iránban.)

Az amerikai-iráni szembenállást összességében egyfajta hidegháborús versengéshez lehet hasonlítani, amennyiben a felek egyfelől (mint ahogyan eddig is) megpróbálják elkerülni a közvetlen fegyveres összecsapást, hiszen a totális háború sem Teheránnak, sem pedig Washingtonnak nem áll érdekében, másfelől azonban igyekeznek titkos akciókkal, áttételes háborúkkal, illetve diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlással gyengíteni-ellehetetleníteni a másik felet.[18] Teherán Irakban és Afganisztánban szorongatja az Egyesült Államokat, és a Hormuzi-szoros blokádjával riogat, Washington pedig Szíriában próbál fogást venni Iránon, valamint kiterjedt nemzetközi szankciópolitikával („a dollár súlyával és erejével”) kísérli meg sarokba szorítani az iszlám köztársaságot.[19] Az amerikai-iráni hatalmi birkózásban most (a riál válságát látva) az Egyesült Államok van kedvezőbb pozícióban (erőben), de a geopolitikai realitások hosszabb távon mindenképpen Iránnak kedveznek. Ráadásul nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a „törvényen kívüli őrült mollák” uralta iszlám köztársaság nagy „túlélőnek” számít.

Tom Bako a Székelyföldről immigrált az Egyesült Államokba a középiskola befejezése után. Politikatudományi tanulmányait a towsoni egyetemen végezte, Baltimore mellett. Egy kis felsőoktatási reformmal foglalkozó nonprofit szervezetnél irányít kutatási és gyakornoki programokat Washington, DC-ben. A Potomac túloldalán, Alexandria, VA-ban él feleségével és fiával.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Az előző vendégposztomban szóltam a Heritage Foundation erőteljes neokonzervatív, új-Wilsoniánus beállítottságáról, ami az amerikai külpolitikát illeti. Az alábbi bejegyzés arról a konszenzusról szól, amely a mainstream politikai spektrumot átfödve, úgy demokrata, mint republikánus általános támogatottsággal, fenntartja az Egyesült Államok intervencionista külpolitikáját.

A külpolitikai és nemzetbiztonsági vita az amerikai közéletben gyakorlatilag két igen befolyásos táborra oszlik. Az egyik oldalon a liberális-humanitárius intervencionisták vannak, akik általában (bár nem mindig) a demokrata pártot tartják természetes otthonuknak; a másikon az állítólagos “amerikai értékeket”—szabad választások, demokrácia, piacgazdaság—a szuronyok élével promotáló neokonzervatívok, akik gyakran (de nem minden esetben—lásd pl. Joe Lieberman volt demokrata, ma független connecticuti szenátor példáját) republikánusok. A novemberi elnökválasztás két jelöltje, Obama elnök és Romney kormányzó, jó példák a két tábor ecsetelésére. Bár Obama egyik fontos kampányeleme 2008-ban éppen az volt, hogy békepárti jelöltnek tüntesse fel magát a vérszomjas, két háborút folytató, hadifoglyokat kínzó neokon republikánusokkal (abban az esetben John McCain szenátorral) szemben, három és fél éves kormányzása mást mutat:

- ígéretével ellentétben nem zárta be a kubai Guantánamo börtönt, és nem függesztette fel a Bush-érabeli katonai törvényszékeket, amelyek a normális civil szövetségi igazságszolgáltatáson kívül ítélik el a terrorizmussal vádolt hadifoglyokat;

- bár az iraki háborút “befejezte,” Afghanisztánban megemelte az amerikai haderők jelentlétét, és radikálisan növelte a pilótanélküli Predator és Reaper drone-okkal való légitámadásokat Pakisztán északnyugati területein, Yemenben, és más helyeken;

- kongresszusi felhatalmazás nélkül hadműveleteket indított a líbiai forradalmárok megsegítésére Muammar Gaddafi diktátor ellen.

Ilyen szempontból nem sok gyakorlati különbség van a Bush-Cheney és az Obama-Biden adminisztrációk közt, ami a nemzetbiztonsági politikát illeti. Ezt egyébként az is illusztrálja, hogy Obama az adminisztrációja első két évében megtartotta az utolsó Bush-kori védelmi minisztert, Robert Gates-t. Amikor pedig a CIA fejét, Leon Panettát nevezte ki Gates utódjául, a CIA élére az iraki hadműveletek és a közel-keleti hadműveletekért felelős U.S. Central Command volt parancsnokát, a népszerű Petraeus tábornokot helyezte.

Ennek fényében nehéz Romney kormányzónak és neokonzervatív tanácsadóinak “jobbról előzni” az Obama-kampányt külpolitikai kérdésekben, és ez a Biden-Ryan alelnöki vitában is megmutatkozott: Biden jogosan kérdezte meg Ryan-től: egész pontosan mit tennének, ami különbözne az Obama-külpolitikától? Újabb háborúkat indítanának, pl. Szíriában vagy Iránban?

Mi áll emögött a militáns globális intervencionizmus mögött?

Az amerikai politikai diskurzusban, főleg a konzervatív/republikánus oldalon, gyakran hallani az “American exceptionalism” kifejezést, amely magyarra legpontosabban talán “amerikai kivételesség”-ként fordítható le. Ez egy sokrétű, történelmileg mély jelentés(eke)t hordozó fogalom, amelynek az alapvető gondolata így jellemezhető: az amerikai nemzet egy, a történelem vagy isteni Gondviselés által kivételessé tett entitás, amelyet nem a hagyományos vér-és-rög típusú kötelékek tartanak össze, hanem a Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott általános politikai alapelvekbe vetett hit. Mivel az élethez, szabadsághoz, vagy egyenlőséghez való jogok természetüktől fogva univerzálisak és nem csak egy népcsoportra vonatkoznak, az amerikai népnek az egyedi sorsa az, hogy a világgal megismertesse és elfogadtassa őket (egyesek szerint akár szükséges vérontás, “collateral damage” árán is).

A módszerek különbözhetnek—egyesek nemzetközi intézményeken (mint pl. az Egyesült Nemzetek vagy a Világbank) keresztül, mások az amerikai szuverenitás és unilateralizmus jegyében szeretnek dolgozni; egyesek a diplomáciát, mások az erőt tartják pótensebb eszköznek—de a cél alapjaiban ugyanaz: az amerikai világrend fenntartása, a demokrácia és a szabad piacok promotálása világszerte.

A globális intervencionizmus első látásra sokszínűnek tűnő, de valójában fölöttébb egyhangú kakofóniája kizárja a harmadik tábort, amelyet gúnyolódásképpen “izolacionistának” szoktak becézni—bár a legtöbben, akik ebbe a táborba tartoznak, visszautasítják a vádat és egyszerűen a béke, a mérséklet, a nemzeti (és nem a globális) érdek védelme híveinek tartják magukat, és alapelvük, hogy az Egyesült Államok ne üsse bele mindenbe az orrát, amibe nem muszáj. A nonintervencionista és békepárti tábort a mainstream politikában olyan személyek képviselik, mint a hamarosan nyugdíjba vonuló texasi képviselő, Ron Paul, vagy a fia, a Kentucky-t képviselő Rand Paul szenátor a republikánus oldalon, illetve az ohioi Dennis Kucinich demokrata képviselő, aki egyébként a magyar-amerikai kongresszusi caucus társelnöke is. Ők azon kevesek közé tartoznak, akiknek van merszük megkérdőjelezni a “kivételesség” külpolitikáját, azt a kimondatlan alapelvet, hogy Amerikának “minden versenyben van lova,” és a feltételezést, hogy a szó szoros értelmében vett nemzetbiztonság azonos lenne a világrend és számos más ország (főként Izrael) védelmével.

Bár az “amerikai kivételesség” és az aktív külpolitika mindig is része volt az amerikai történelemnek ilyen vagy amolyan formában, az tagadhatatlan, hogy a 2001. szeptember 11-i tragédia megerősítette az Amerika szerepét a világ színpadán aktív, preemptív szereplőként látók kezét. A Heritage Foundation például, amely 1996-ban még hevesen kritizálta a neokonzervatív értelmiségiek, Bill Kristol és Robert Kagan, gondolatát, miszerint Amerika egy “jótevő hegemón” és annak is kell lennie, mára teljesen átvette az aktív intervencionizmus neokon mantráját. (A másik nagy konzervatív agytröszt, az American Enterprise Institute, pedig eleve a neokonzervatív beállítottságúak főhadiszállásaként szolgált.)

Hogy egy mérsékelt nonintervencionista politika mennyire lesz népszerűbb a jövőben, amint az amerikai népnek egyre inkább elege lesz a rengeteg pénzbe és amerikai emberéletbe kerülő háborúkból, az csak a jövő titka—de egyelőre ez az alternatíva nem lesz a realisztikus opciók közt a novemberben szavazók számára, és a konszenzus maradni látszik.

Tom Bako a Székelyföldről immigrált az Egyesült Államokba a középiskola befejezése után. Politikatudományi tanulmányait a towsoni egyetemen végezte, Baltimore mellett. Egy kis felsőoktatási reformmal foglalkozó nonprofit szervezetnél irányít kutatási és gyakornoki programokat Washington, DC-ben. A Potomac túloldalán, Alexandria, VA-ban él feleségével és fiával.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Mielőtt részletezném a három rendhagyó hónapot, amit a Heritage Foundation-nél töltöttem 2010 tavaszán, hadd szóljak egy pár szót magamról bemutatkozásképpen. Életem első 18 évét székely szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön éltem le, és pár hónapra a sikeres érettségim után költöztem az Egyesült Államokba, egyetem végett. Négy évvel később befejeztem a politikatudományi tanulmányaimat Towson University-n, Maryland második legnagyobb állami egyetemén, miközben boldogan el voltam jegyezve életem szerelméhez, aki ma a feleségem (két nappal az első heritage-i napom előtt esküdtünk).

A Washington, DC-beli Heritage Foundation gyakornoki programja, a Young Leaders Program, országunk fővárosának egyik legnagyobb létszámú és -presztízsű lehetősége karrierjük kezdetén lévő fiatal konzervatívok számára. A program három trimeszterre oszlik--tavasz, nyár, és ősz--a nyári program lévén a legnagyobb és legkompetitívebb (hiszen olyankor szokott a legtöbb egyetemista vakációs lehetőségek után nézni). Nekem a 2010 tavaszi programba volt szerencsém bekerülni, amikor is 2009 késő őszén tudatták velem, hogy januártól májusig részt vehetek az akkori B. Kenneth Simon Center for American Studies (ma Center for Principles and Politics) munkásságában, mint fizetett “research intern” (kutatási gyakornok). Végül három hónapot töltöttem gyakornokként, 2010 január-április közt, mielőtt a program lejárta előtt megkaptam az első teljes normájú állásomat a kis felsőoktatás-reformpárti nonprofitnál, ahol jelenleg is dolgozom.

A Simon Center egyedi része a Heritage Foundation-nek, több okból is. A ma önálló, saját Heritage alelnöki poszttal rendelkező kis központ 2010-ben még az Ed Meese volt Reagan-kori igazságügyminiszter által irányított Center for Legal and Judicial Studies alá tartozott. A két részleg egy emelet két szárnyát foglalja el -- míg a CLJS specifikus alkotmány-, civil- és büntetőjogi kérdésekkel foglalkozik, a Simon Center célja az amerikai köztársaság általános alapító elveinek a filozófiai interpretálása, exegézise, mintegy hidat teremtve az amerikai politikai gondolkodás történelme, különböző filozófiai áramlatok, és a konkrét konzervatív szakpolitika közt, amellyel a Heritage többi része foglalkozik. (Heritage fizikai székhelye Capitol Hill-en sem véletlenszerű; a legfontosabb célközönsége alapításától fogva a Kongresszus két háza és a konzervatív-barát képviselők és szenátorok irodái.) Ellentétben a relatíve nagy bel-, kül-, vagy biztonságpolitikai egységekkel, ahol 5-10 gyakornok is dolgozhatott egyszerre, a Simon Centerben csak hárman voltunk gyakornokok a közel 50 fős 2010-es tavaszi csoportból. Amíg a legtöbb egység aktuálpolitikai kérdéseken dolgozott, ahol a napi hírek, kongresszusi események nagyon fontos szerepet játszanak, addig a mi fókuszunk nagyrészt sokkal időtállóbb, filozófiai, történelmi, biográfiai kutatásban érvényesült. Segítettünk például különböző segédanyagok szerkesztésében diákoknak és tanároknak, a Heritage Guide to the Constitution, illetve a Simon Center elnökének, Matthew Spaldingnak legújabb könyve, a We Still Hold These Truths, mellé. Emellett biográfiai anyagokat gyűjtöttünk konzervatív mozgalmi szereplőkről, illetve én magam Lee Edwards hidegháborús és egyéb kutatásának rendszerezésében segédkeztem. Péntekenként átmentünk az egyik képviselőházi irodaépületbe, ahol a Heritage Congressional Fellows program keretén belül különböző konzervatív akadémikusokat, értelmiségieket, közszereplőket hívtunk meg, hogy beszéljenek a kongresszusi irodákban dolgozó fiataloknak az amerikai konzervativizmus filozófiai, történelmi alapjairól.

A Young Leaders Program nagyon jól szervezett, és az érte felelős dedikált koordinátorok tényleg sokmindent tettek azért, hogy egy hasznos és felejthetetlen élményt nyújtson számunkra. A napi munka mellett sok beszéden, kerekasztal-beszélgetésen, konferencián, és egyéb speciális eseményen volt szerencsénk részt venni, és valóban úgy érezhettük, hogy szerves részei vagyunk a Heritage kultúrának és légkörnek. Bár a legtöbb gyakornokkal ellentétben én nem laktam a Heritage által szolgáltatott és menedzselt, egyébként nagyon drága, bentlakásban (hiszen a feleségemmel a gyakornokságom előtt pár nappal költöztönk össze Baltimoreban, ahol ő még egyetemen volt és ahonnan én nap mint nap bejártam DC-be), így is elég alkalom adódott a társaimmal való szocializációra, úgy maradandó barátságok, mint hasznos szakmabeli kapcsolatok kialakítására.

Bár végtelenül hálás vagyok azért a három hónapért, amit a Heritagenél töltöttem, vannak bizonyos hátulütői, amelyeket nem tudok szó nélkül hagyni. Egy olyan agytröszt, amely kimondottan az (amerikai értelemben) liberális, balra hajló szervezetek sikereire való reakcióként jött létre, és amelynek célja egy alternatív konzervatív szakpolitika kidolgozása, mindig is egy ideológiailag vezérelt, valamennyire rigid, doktriner operáció lesz. Aki azzal a reménnyel vagy illúzióval néz a Heritage-re és társaira a jobboldalon, hogy céljuk a nyílt, objektív, “valóság-orientált” kutatás, ellentétben egy konfrontációs, célorientált, valamelyest propagandisztikus beállítottsággal, annak előbb-utóbb ki kell ábrándulnia belőlük. Másodsorban -- és erről szólok bővebben a jövő heti vendégposztomban az “American Exceptionalism” ideológiájáról -- sajnos a Heritage a 2000-es évek elején, a 9/11 tragédiára való válaszként radikálisan eltávolodott a konzervatív mérséklet, a nemzeti érdek és non-intervencionizmus külpolitikájától, teljesen átvéve a Bill Kristol/Project for a New American Century-féle, új-Wilsoniánus, világmegváltó nézeteket, amelyek ma dominálják a (neo)konzervatív diskurzust az Egyesült Államokban. Ezektől eltekintve semmiért nem adnám a rövid időt, amelyet a Heritage-nél töltöttem, és amely úgy a karrierem, mint az intellektuális odüsszeiám szempontjából elengedhetetlen volt.

Sorozatunk keretében olykor vendégkommentárokra kérjük fel – főképpen – Amerikában élő, dolgozó barátainkat, ismerőseinket. Első vendégbejegyzésünk szerzője az ismert szociológus, Csepeli György. Jelenleg a Montclair State University Honors Programjában vesz részt, ahol két kurzust tanít: az egyik Archaeology of Anti-Semitism a másik, My 20th Century. Számos tanulmány és könyv szerzője. Ez utóbbiak közül szerinte az 1992-ben megjelent Nemzet által homályosan (angolul megjelent 1997-ben) a legfontosabb. Most jelentette meg a Kossuth Kiadó a (Bíró Judittal közösen írott) Kis emberhatározó című könyvét, s tanítványaival együtt nemrégiben publikált egy kiadványt a magyarországi szülőgyilkosságokról.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta:

Carl Schmitt mikroszkópja alatt a politika vírusa félelmetes erejű, pusztító hatású társadalmi bajok okozójának tűnik, mely egyetlen kérdés feltevésére és kegyetlen megválaszolására készteti hordozóit. A kérdés az, hogy „Ki kit győz le? A jelenleg (s a korábban) zajló amerikai elnökjelölti viták nézőit meglepheti, hogy a politika vírusa mennyire megszelídült. A résztvevők udvariasak, barátságosak, semmilyen nyílt agresszivitás nem látszik rajtuk. Állnak a pultjuk mögött, s engedelmesen várják, míg Jim Lehrer, a nemzet 78 éves televíziósa, szót ad nekik. Ha időnként túl is lépik az egy-egy megszólalásra szabott perc-keretet, tréfával, szelíden ütik helyre a zavart.

A látszat persze, mint mindig, félrevezető. A vírus ott van a résztvevőkben, a moderátorban, s közönségben is, mely hallgatagon, láthatatlanul figyeli a vitát. A nézők pontos számát lehetetlen tudni, mivel sokan nem a történés idejében, hanem később, az interneten hozzáférhető felvételről követték nyomon a párharcot. Mert harc volt, kétségen kívül.

Romney és Obama politikai értelemben nem barátok, hanem ellenségek. A két elnökjelölt arca, tekintete, testtartása, kézmozgása egyértelműen jelezte, hogy a barátságosság csak álca, mely mögött a másik által képviselt világnézet teljes elvetése van. A vita célja pontosan az, hogy a világnézetek közötti különbségek kiderüljenek, s a választók egyértelműen tudják, hogy melyik elnökjelölttől mire számíthatnak. Romney előnyben volt, mert Obama négy évi elnöksége bőven hozott annyi nem szándékolt negatívumot, melyeket mind fel tudott hozni, fel is hozott az elnök ellen. Hatásosan megválogatott és előadott személyes történetekkel illusztrálta a reménytelenség, a munkanélküliség, az infláció, a perspektívátlanság és kormányzati pazarlás tüneteit, melyre Obama csak annyit tudott mondani, hogy mielőtt megválasztották, a helyzet még rosszabb volt, s azt Romney párttársa, az ifjabb Bush idézte el. Ő romokat takarított, melyek helyén most épül és készül az új Amerika. Romney másik nagy témája az Obamacare-nek nevezett egészségügyi reform, melyről Obama egyértelműen bebizonyította, hogy biztonságot hoz mindenkinek, akit eddig a megbetegedés réme szorongatott. Romney azt ígérte, hogy visszavonatja ezt az általánosan kötelező egészségbiztosítást elrendelő törvényt, s a jelenlegi viszonyok között keresi majd a megoldást. Amikor Obama arra emlékeztette, hogy a saját államában, kormányzóként egy teljesen hasonló törvényt fogadtatott el az állam törvényhozásával, akkor ügyesen azzal bújt ki, hogy az  ő állama törvényhozásában a demokraták voltak többségben, s ő republikánus lévén mégis képes volt együttműködésre politikai ellenfeleivel, nem úgy mint az elnök, aki erőből nyomta le a kongresszus torkán az Obamacare törvényt.

Elvi jelentőségű volt a vita abban, hogy milyen legyen az állam és a piac viszonya. Romney a kevés, ám erős szabályozás, a piaci szereplőket lehető legszabadabbra engedő verseny hívének mutatkozott, s joggal hivatkozott üzletember mivoltára, mely telis-tele van sikerekkel. Obama láthatóan az állami beavatkozás híve, projektjei, melyeket felsorolt, sok-sok milliárd költségvetésből származó dollárba kerülnek.

 A politikai értelemben vett ellenséges viszonyt a két jelölt nemcsak a külsődleges udvariassággal, hanem a témák azonosságával is leplezte. Mindketten felső fokon dicsérték az amerikai népet, elhivatottságát, magabiztosságát, hitét. Mindketten aggódtak a középosztályért, miközben egymást vádolták a középosztály tönkretételével.  Obama vetette fel az iskolarendszer színvonalának javítását, s Romney alig talált szavakat, melyek mások lettek volna mint Obama szavai, amikor az iskolázás fontosságáról beszélt. Mindkét jelölt azt ígérte, hogy végez a költségvetési deficit növekedését eredményező közpolitikával.

A tematikák azonossága azonban nem fedhette el a két jelölt politikai világnézete közötti alapvető és mélyreható különbséget. Obama nem ígért adócsökkentést, Romney viszont igen. Amikor Obama felvetette, hogy nem lehet egyszerre adócsökkentést ígérni és a társadalmat, beleértve a gazdaságot költségvetési pénzből növekedési pályára segíteni, akkor Romney azt válaszolta, hogy az adócsökkentés révén kiesett összeg az adófizetés rendszerének megváltoztatása révén visszatérül, a befolyt adó összege nem kisebb. Romney azt ígérte, hogy spórolni fog, s mindjárt rá is mutatott a kormányzati pazarlás jelenlévő fő haszonélvezőjére, Jim Lehrer-re, aki a közpénzből támogatott, egyetlen nézhető amerikai televíziós csatorna, a PBS „anchor”-ja volt évtizedeken át. Obama nem reagált erre az őrült ötletre, miként nem hozta fel azt sem, hogy Romney pár hónappal ezelőtt egy titokban rögzített hangfelvétel tanulsága szerint az amerikai társadalom 47 %-át eleve leírta, mondván, hogy úgy sem fizetnek adót, s ezáltal ha akarják, ha nem, Obama szavazói.

Carl Schmitt vírusa végig ott volt a színpadon. Romney-ban a vírus heveny formában akkor jött elő, amikor erkölcsi dimenzióba fordította kettőjük párharcát, önmagát és az általa képviselt világnézetet a „Jó” oldalán láttatva. Obama politikai pillanata pedig akkor jött elő, amikor a társadalmi igazságosság bajnokaként lépett fel, támadva a leggazdagabbakat, akik sorába Romneyt is sorolta, megvádolva még azzal is, hogy „közép-és kisvállalkozónak” hazudja magát.

Vita azonban nem volt. A résztvevők újra meg újra elismételték, amit a maguk programja szempontjából fontosnak tartottak. A „süketek párbeszéde” zajlott. A vitának álcázott színjáték célja nem a saját tábor előtti jó szereplés, nem a másik tábor meggyőzése, hanem a középre húzódó, döntésében bizonytalan választói tömeg elérése volt. Ez a vita csak az első volt. Most következik az alelnökjelöltek vitája, mely után lesz elnökjelölti vita.

A vitát követően végzett közvéleménykutatások egyértelműen Romney-t hozták ki győztesnek, akit a nézők dinamikusabbnak, meggyőzőbbnek láttak, mint Obamát, aki fáradt, kelletlen, erőltetett benyomást keltett. Romney megnyert egy csatát. A háborúnak azonban nincs vége.