Méltányosság-blog

A magyarországi cigányság igen összetett és szerteágazó nehézségekkel küzd. A hazai romakutatásokból tudjuk, hogy oktatási, foglakoztatási, egészségügyi, lakhatási helyzetük sokkal rosszabb, mint a többségi társadalomé. E kisebbségi közösségek életét nem csak szociológiai értelemben vett hátrányos helyzetűk – melyben sok nem-romával is osztoznak --, de kirekesztettségüket diszkrimináció is nehezíti.

A szerző az MSZP Roma Tagozata.

Tisztelt Méltányosság Politikaelemző Központ!

Az első lépésünk rögtön kettő!

Örömmel fogadtuk az Önök kezdeményezését, mivel szerintünk a roma ügy folyamatos kihívásai rendkívüli elköteleződést és kitartást igényelnek minden tenni akaró embertől, szervezettől, csoporttól.

A MSZP Roma Tagozat első körben két kérdésben szól hozzá a párbeszédhez, és egyben csatlakozik a remélhetőleg kialakuló építő vitához.

„1. Az Ön véleménye szerint az, amit Magyarországon közkeletűen romakérdésnek/cigánykérdésnek” nevezünk, elsősorban társadalmi-gazdasági vagy etnikai-kulturális kérdésnek tekinthető-e? Milyen konkrét szakpolitikai intézkedésben, reformban látná az első lépést a megoldáshoz?”

A "romakérdés" egyszerre társadalmi-gazdasági- kulturális kérdés, azonban kihagynánk az etnikai kifejezést és jelentési tartalmát a kérdéskör határainak, értelmezési tartományainak, szakpolitikai eszközeinek, és magyarázatainak a kijelölésénél.

A „magyar ügyön” belüli ügynek tartjuk a roma problémakört és - ha párba kellene állítani - akkor jobban szeretnénk, hogy társadalmi-gazdasági és politikai-kulturális szempontok szerint vizsgálnánk meg az ügyet. Az a nagy kérdés, hogy a tünetek orvoslása melyik szakpolitikához tartozik, és milyen szemlélettel fogjon hozzá a politika a megoldások megkereséséhez, majd hogyan valósítson meg megfelelően intézkedéseket mind szervezeti, mind egyéni szinten.

A roma ügy nem különül el etnikai szempontok szerint, mivel a magyar ügyön belül van a roma kérdéskör, amelyiknek főként politikai, kulturális és gazdasági aspektusai vannak (intenzív interakciókkal tarkítva). Ezekre a problémákra kell szakpolitikai válaszokat adni úgy, hogy újra átgondoljuk a szakpolitikai besorolásokat, kompetenciákat, és szemléletet váltanuk a
fegyelmező-büntető látásmódról a segítő jutalmazó politikai hozzáállásra.

A közmunka szerintünk nem a belügyminisztérium hatásköre. Gyermekek elleni, társadalmi merénylet kidobni a 16 éves tiniket az utcára. Őket épphogy segíteni kell a továbbtanulásban, a szakma elsajátításában, hogy felkészülten lépjenek ki az oktatási rendszerből, és hasznos tagjai lehessenek a társadalomnak. Hogy később ne kiszolgáltatott idény- vagy közmunkásként, hanem két lábon állva, biztos megélhetéshez jutva boldogulhassanak.

Ön szerint szükség van-e egy pártokon, társadalmi és civil szervezeteken átívelő „nemzeti minimumra” a szociálpolitikában, ezen belül a roma/cigány identitással rendelkező állampolgárok életesélyeinek javításában?

Természetesen szükség lenne rá. Akár azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy kidolgozzák, majd elfogadják a „nemzeti minimumot”, pl. nemzeti minimumjövedelemmel. Ám a megvalósításhoz a politikai akarat még nem elég átütő. Éppen ezért örülünk annak, ha bárki ennek a politikai akaratnak a megszerzése irányában lépéseket tesz. De ehhez új irány, a romák részéről az érdekérvényesítésük sikerének az érdekében szélesebb strukturális beágyazottság szükséges a main stream politikába.

Ugyanakkor bizalom és hit a romák, a többség és a politika irányába, valamint egy pozitív társadalmi vízió, mely kölcsönösen elfogadható (fenntartható, és figyelembe veszi közös alapértékeinket és alapvető érdekeinket).


Az első két kérdésre jól tudjuk, hogy a blog kerete nem tud biztosítani teljes értékű minden igényt kielégítő válasz-lehetőséget, mégis azt gondoljuk, hogy ez egy kiváló lehetőség arra, hogy elkezdjük a téma eddigi legszélesebb körű megvitatását, és megtegyük az első közös lépéseket a magyar ügy érdekében.

Tisztelettel:
MSZP Roma Tagozat

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Jaksity Kata az ATV műsorvezetője, a One Billion Rising Magyarországi szervezője.

Jól tudjuk, hogy egy társadalom fejlettségét nagyban mutatja, hogy hogyan bánik az elesettekkel, a kiszolgáltatottakkal, például a fogyatékkal élőkkel, a rászorulókkal, de akár a gyerekekkel vagy épp a kisebbségekkel. A One Billion Rising, azaz az Egymilliárd nő ébredése elnevezésű mozgalom azonban egyre többekkel megérteti, hogy egy társadalom fejlettségének ma már egészen biztosan az is a fokmérője, hogy hogyan bánik a nőkkel. Hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy nálunk minden rendben, hiszen a nők kimehetnek az utcára és még csak nem is kell teljesen, mindössze a szemüknek kis lukat hagyva leplekbe burkolózniuk. Sőt tanulhatnak, dolgozhatnak, karriert építhetnek /az üvegplafon kérdést most hagyjuk, és a fizetésbeli különbségeket is/. Még a Parlamentben is ott vannak /hát az arányokat persze most itt is hagyjuk, hiszen ez az írás inkább a nők elleni erőszakról szól/. Ráadásul hol vagyunk mi az olyan barbár szokásoktól, mint a női csonkítás. És hát valóban itthon nem szokás randalírozó lázadóknak betörniük a falvakba, megerőszakolniuk a nőket és kislányokat, majd szex-rabszolgaként használni őket, mint például ahogy ezt teszi a hírhedt acsoli lázadó, Joseph Cony és katonái Észak-Ugandában.

Ne gondoljuk azonban, hogy a nők elleni erőszak csak a harmadik világot sújtó probléma. Azt hiszem ma már itthon is bárki - álmából felébresztve - rögtön mondaná a híres-hírhedt statisztikát: hazánkban hetente egy nő, havonta egy gyermek biztosan a családon belüli erőszak áldozata lesz. És ezek csak azok a nyilvánvaló esetek, amelyekben gyilkosság történt. Ebben a statisztikában azonban nem szerepelnek azok a nők és gyerekek!, akik akár öngyilkosságot követnek el az őket érő folyamatos fizikai vagy akár lelki bántalmazás miatt és azok sem, akiknél a lelki terror komoly krónikus betegségeket produkálhat, vagy depressziót.

„Az elején ez is pont olyan rózsaszín volt, mint a legtöbb induló szerelem – kezdi Ági a saját történetét - Azt éreztem, hogy megtaláltam azt az embert, akivel le szeretném élni az életem. Akkor kezdtek megváltozni a dolgok, amikor a férjem egyre sikeresebbé vált a munkájában, sok pénzt keresett és egyre befolyásosabb lett. Eleinte leszólta az öltözködésemet, később jött, hogy kövér vagyok és trampli, semmi nőies nincs bennem. És ezzel párhuzamosan már az anyaságomban is elkezdett bántani, semmit nem csináltam jól, még gyereket sem tudok nevelni. Egyszer-egyszer vissza mertem szólni, olyankor volt, hogy elcsattant egy pofon. Igaz utána észhez tért és mindig igyekezett valamivel kompenzálni, leginkább virággal, ajándékkal vagy egy közös családi kiruccanással vett le a lábamról. De egyre inkább észrevettem, hogy ezek nem őszinték, mert nem párosul érintéssel, öleléssel. Míg teljesen kiveszett az intimitás a kapcsolatunkból. És onnantól én végleg nullának éreztem magam, aki nem tud örömet szerezni a férjének, mindent rosszul csinál, ha a tükörbe néztem, hánynom kellett, annyira rondának láttam magam.”

Sok oka lehet annak, hogy egy nő miért nem lép ki a bántalmazói kapcsolatból. Legtöbbször csak a fizikai erőszak jelenti a határátlépést, pedig azt minden esetben megelőzi a lelki bántalmazás. Csak hát, míg a fizikainak többnyire jól látható nyomai vannak, és viszonylag pontosan definiálható, a lelki nem annyira nyilvánvaló, határai nehezebben határozhatók meg. Sokak számára létezése is kérdéses.

Pedig a lelki abúzus társadalmi probléma, és az emberi kapcsolatok torzulásának egyik legfájdalmasabb formája. Az agresszió élménye különböző szomatikus és pszichés egészségkárosodáshoz vezethet, mint pl. krónikus fájdalom szindróma, szorongás és depresszió. A maladaptív megküzdési stratégiák, mint a dohányzás, alkoholfogyasztás, gyakrabban fordulnak elő a bántalmazott nők körében. A bántalmazás következményeként kialakult fizikai panaszok és pszichés zavarok súlyos terhet rónak mind az egyénre, mind az egészségügyi ellátó rendszerre, mivel ezek a nők gyakrabban fordulnak orvoshoz, és a megoldhatatlan krónikus panaszok miatt sokszor elvesznek az ellátórendszerben. Az orvosokban ugyanis többnyire fel sem merül a bántalmazás, mint a tünetek és betegségek háttértényezője.

Ági története tipikus, mert a lelki bántalmazás finomabb, cizelláltabb módszerekkel kezdődik. Általában az első lépés az elszigetelés. Mindig balhé van abból, ha a barátokkal találkozik, hogy ezt elkerülje, inkább lemond róluk. Később már a családtól is szeparálja őt az agresszor és így kezd teljesen ráutalódni. Ezzel párhuzamosan kezdődik a megalázás és ezzel az önbizalom leépítése és a teljes kiszolgáltatottság. Mindezt olyan manipulatív módon teszi, hogy az áldozat valóban elhiszi egy idő után, hogy ő a hibás, jogos a szidás. Vagyis gyakorlatilag egy folyamatos bűntudatkeltés zajlik, ez pedig beindítja az állandó megfelelni vágyást. Nem szabad elfelejteni, hogy mindeközben a nő szerelmes. Számára a partnere véleménye a legfontosabb, neki akar mindenáron megfelelni. Minden egyéb vélemény háttérbe szorul, vagy ellenséggé válik, aki mondja. Ezért nehéz többek közt kilépni a lelki terrorból, mert nem is veszi észre, hogy abban van, vagy nem akarja tudomásul venni, mert fél, hogy elveszítheti a szerelmét. Ráadásul tipikus dinamikája a bántalmazásnak, hogy az agresszor egy-egy nagyobb csetepaté után fogadkozni kezd, hogy megváltozik, ígéri, hogy soha többé nem fordul elő, sajnáltatja magát, ajándékokkal halmozza el párját. És hát valljuk be egy szerelmes nő az utolsó utáni percig hisz és reménykedik, hogy szerelme tényleg meg fog változni. Ezért mindig kap még egy esélyt a bántalmazó. A történetet végképp nehezíti, ha gyerek is van már, hiszen a gyerek miatt a kiszolgáltatottság fokozódik. Sajnos nagyon sokszor fenyegetőzik az agresszor, hogy elveszi a gyereket az anyától, ha az elhagyja. Ez sok nőt kényszerít arra, hogy maradjon. /Itt fontos megjegyezni, hogy sokszor nők élnek vissza azzal, hogy a gyermeket nem engedik láthatásra. És létezik sajnos a nők férfiakkal szemben elkövetett, elsősorban lelki terrorja, különösen a magasan kvalifikált nők körében. Igaz, még mindig csak néhány százalék a nőkkel szemben elkövetett erőszakhoz képest, de akkor is foglalkozni kell ezzel a jelenséggel is./

„Akkor döntöttem úgy, hogy menekülnöm kell, amikor kezet emelt már a másfél éves lányunkra is. Tudtam, hogy nincs más megoldás csak, ha elszököm, bár akkor nem tudtam hova mehetnék – meséli a 20 éves Vivien - az anyám 15 évesen elküldött otthonról azzal, hogy eddig ő nevelt, itt az ideje, hogy most „apád folytassa, mert nekem már nincs rá pénzem”. Apámnál sem maradhattam sokáig, mivel ő le volt százalékolva és a nővére tartotta el. Nem volt szükségük még egy éhes szájra. Ezért is menekültem bele a nálam 10 évvel idősebb párom karjaiba. És ezért is maradtam ott 3 és fél évig, annak ellenére, hogy rendszeresen elvert. Egy nap végül összecsomagoltam a legfontosabb dolgokat és épp indultam volna a lányommal, amikor betoppant. Azonnal őrjöngeni kezdett, kirántotta a gyereket a kezemből és azt mondta, hogy őt sehova nem viszem. A lányom nélkül viszont egy lépést sem megyek sehova.” Vivienre egyszer késsel támadt a párja, akkor azonnal kihívta a rendőröket, de mivel még nem folyt vér…ugye ismerik ezt a mondást. De miért is kell megvárni, hogy vér folyjon?

Sajnos azért, mert egyelőre nincs megnyugtatóan törvényileg rendezve hazánkban a kérdés /önálló törvényi tényállás hiánya/ és ráadásul még mindig nem írta alá Magyarország a nők elleni erőszak és párkapcsolaton belüli erőszak megelőzéséről és hatékony kezeléséről szóló Isztambuli Egyezményt.

A témával egyrészt az újságírói munkám miatt foglalkozom sokat, másrészt pedig jószolgálati munkám egyik fontos területe lett mára a bántalmazott nők és gyermekek segítése; anyaotthonban szerveztem művészetterápiás tanfolyamot, ezért nagyon sok történetet megismerve és pszichológusokkal, emberi jogi aktivistákkal, a bűnmegelőzés területén dolgozó rendőrökkel beszélgetve lett rálátásom a hazai helyzetre. Büszke vagyok arra, hogy azok az anyukák, akik végigcsinálták a tanfolyamomat, talpra tudtak állni, munkájuk lett és a legtöbbjüknek stabil párkapcsolata is. Néhányan közülük ma már önkéntes munkában tapasztalataikat, kapcsolataikat megosztva segítenek bántalmazott nőknek. És ma délután 3 órakor a Mammutban ők is ott táncolnak velünk: hasonló sorsú társaikért, magukért, mindannyiunkért.

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Szabó Andrea az ELTE-n végezte szociológiai és politikatudományi tanulmányait. Politikatudományból doktorált. Fő szakterülete az ifjúságkutatás. Egyik kitalálója és három hullámon keresztül vezető kutatója az „Ifjúság” nagymintás ifjúságkutatási sorozatnak. Szerkesztője és szerzője többek között azArctalan (?) nemzedék, a Részvétel, képviselet, politikai változás, az Ifjúság2000, az Ifjúság2004, és az Ifjúság2008 köteteknek. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének munkatársa és az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet adjunktusa.

A Méltányosság Politikai Elemző Központ kért fel, hogy „Az Egymilliárd Nő Ébredése” esemény kapcsán indított blog-sorozatukra készítsek egy rövid elemzést. Az elemzésem apropója, egy január végi hír, miszerint

Kiléptek a nőket képviselő civil szervezetek a családon belüli erőszak elleni törvényjavaslaton dolgozó civil munkacsoportból. A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület, a PATENT Egyesület, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség és a MONA Alapítvány azért döntöttek így, mert úgy érzik, hogy a munka során szakmai szempontjaikat nem tudták érvényre juttatni. „A munkacsoport működését többször antidemokratikusnak találtuk, például a kormányzat számára a munkacsoport által megküldött anyagok több esetben nem konszenzus eredményei voltak” – írták tegnapi nyílt levelükben. Népszabadság Online 2013. január 23. http://nol.hu/belfold/20130123-elakadt_a_jogalkotas

Álláspontom szerint, az, hogy a létező demokrácia elmúlt 23 évében nem sikerült elfogadni egy olyan jogszabályt, amely egyértelműen, tételesen tiltja és bünteti a családon belüli erőszakot sok ok mellett a magyarországi női politikai lobbi gyengeségének is a következménye. Rövid elemzésemben nem tudok a téma minden aspektusára kitérni, ezért csak két fontos tényezőre szeretném felhívni a figyelmet.

1. 1.      A nők részvétele a politikai döntéshozatalban

A Politikatudományi Szemle legfrissebb, 2012/4. számában Várnagy Réka és Ilonszki Gabriella politológusok kiváló írást tettek közzé a nők politikai részvételéről.[1] Bár statisztikai tény, hogy a magyar társadalom többsége nőkből áll, mégis az anyag empirikus adatokkal bizonyítja, hogy az elmúlt évtizedekben a női képviselet téren mit sem javult a helyzet. A 2010-es országgyűlési választásokat követően Magyarország a 114. (!) helyen állt a női képviselet szempontjából összeállított világranglistán. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a női politikusok csekély arányban jutnak be a parlamentbe, de már képviselő jelöltségig is csak nagy nehézségek árán jutnak el. Sőt, a helyi politika szintjén is komoly esélyhátrányok mutathatók ki. Megrendítő az az adat, miszerint a 2010-es önkormányzati választásokon a 10 000 főnél nagyon településen mindösszesen 10, azaz tíz polgármesternőt választottak meg. Mondhatnák az ellendrukkerek, hogy a pohár félig tele van és nem félig üres, hiszen 1990-hez képest a nagyobb lélekszámú településeken megduplázódott a női polgármesterek száma, de ezt a 10 főt nehezen lehetne a női politikai egyenjogúság sikertörténeteként aposztrofálni. A tanulmány alapján tényként állítható, hogy a pártpolitika által uralt mezőben a női közszereplőknek vajmi kevés lehetősége, esélye adódik a „nagypolitika csinálásra”.

Vajon milyen tényezők húzódnak meg e mögött? Miért nem tekintik a férfiak egyenlő félnek a nőket és a női politikusokat? Rövid elemzésem második felében ennek szociológiai hátterére mutatok rá.

1. 2.      A nők a politikáról

Állításom az, hogy a politika „elférfiasodása” – elsősorban szocializációs okok miatt – már korai életkori szakaszban elkezdődik. 2012-ben készült egy kvalitatív, pilot vizsgálat politológus – tehát a politikához egyébként az átlag fiatalhoz képest nagyságrendekkel nagyobb affinitással rendelkező – egyetemi hallgatók körében politikai nézeteik kialakulásával kapcsolatban. Jelen tanulmány szerzője által irányított vizsgálatból kiderült, hogy ebben a kitüntetett csoportban is a férfiak sokkal korábban kezdenek el érdeklődni a politikai kérdések iránt, sokkal hamarabb kezdődik a politikai önképük kiérlelődése, mint a nőké. Egy 1-től 5-ig terjedő skálán kellett értékelniük a hallgatóknak, hogy különböző életkori szakaszokban – 14, 16, 18 és 20 évesen –mennyire érdeklődtek a politika iránt és mennyire voltak „kiérlelt” politikai nézeteik. A vizsgált férfiak körében 14 éves kortól statisztikailag releváns módon magasabb a politikai érdeklődés átlaga és politikailag sokkal kikristályosodottabb nézetekkel rendelkeznek, mint a hasonló korú nők. Nem véletlen, hogy aztán a nagypolitika előszobájának tekintett szervezeti networkben is jóval nagyobb arányban vesznek részt. Így könnyebben kerülnek kapcsolatba pártokkal, politikusokkal, más közszereplőkkel, hamarabb létesítenek olyan személyes nexusokat, kapcsolati tőkét, amelyek elengedhetetlenek a pártpolitikussá, illetve döntéshozóvá váláshoz. A kérdés – nagyon egyszerűen fogalmazva – már a közoktatásban eldől. Sajnálatos, de tényszerű, hogy mindaddig, amíg a középiskolai állampolgári nevelés és az állampolgári szocializáció nem tudja érdemben felkelteni a lányok figyelmét is a politikai tematikák iránt, tehát addig, míg nem lesz tömeges méretű igény, hogy saját maguk is nagy számban részeseivé váljanak a politikai életnek, addig a nők ki lesznek téve a jelenlegi viszonyok negatív következményeinek: vagyis a férfiak által uralt pártpolitika dönti el az őket érintő ügyeket.