Az Országgyűlés Fidesz-KNDP-s többsége 2011. április 18-án elfogadta ugyan az új alkotmányt, pontosabban Magyarország Alaptörvényét, az ünnepélyességnek, az emelkedettségnek mégis alig volt valami nyoma. Nagy taps persze volt, Kövér László házelnök is meleg szavakkal méltatta az Alaptörvényt. Nem voltak viszont a szavazás után bevonuló fanfárok, történelmi zászlók. Hírlik, hogy majd jövő hétfőn megadják a módját, amikor Schmitt Pál köztársasági elnök ünnepélyes keretek között aláírja az Alaptörvényt. Csakhogy Schmitt Pál viseli megválasztói (Fidesz) sorsát, népszerűsége megy lefele, amihez persze az is vastagon hozzájárult, hogy a helyesírási hibák körüli botrányok, az államfői hivatalban rokonok alkalmazása miatt egyes ellenzéki honlapok és bloggerek köznevetségének és gúnyolódásainak céltáblájává vált az a köztársasági elnök, akinek a nemzet egységét kéne megjelenítenie.

Ennek a napnak történelmi jelentősége persze vitathatatlan, mégsem hozott az ország közvéleményét átjáró általános örömöt, pláne nem eufóriát. Sokat és sokszor bírálták amiatt az 1989-90-es közjogi rendszert, illetve rendszerváltozást, hogy nem hozott katartikus élményt. Hát, nem hozott a 2010-11-es rendszerváltás sem. A mostani események nem emlékeztetnek az 1989-es prágai bársonyos forradalom élményére, vagy éppen a berlini fal ugyanabban az évben történő leomlására. Mindkét történelmi fordulóponton százezrek voltak az utcán, és küzdöttek általuk szépnek tartott célokért; mindenekelőtt a nagyobb szabadságért. A berlini fal leomlásakor ismeretlen emberek ölelték meg egymást, voltak, akik sírtak örömükben. Ezzel szemben nálunk a  lakosság nagy része „elszenvedte” az EKA, majd az NKA tárgyalások eredményeit. Tüntetések csak egyszer-kétszer voltak, nem úgy, mint az NDK-ban 1989 szeptemberében-októberében, vagy Csehszlovákiában pár hónap múlva. Mindkét országban tömegmozgalmak kényszerítették ki közvetlenül a kommunista párt-és állami vezetőségek lemondását (közvetve persze a világpolitikai változások). Ilyen nagy tüntetéshullám, amelyben az emberek százezreinek kollektív sikerélménye lett volna, hogy közösen elértek valamit, nem volt Magyarországon. Új alkotmányunk már van, de eddig még nem tódultak a Fidesz hívei százezrei sem az utcára, hogy örüljenek ennek a valóban fontos dokumentumnak. Inkább az Alaptörvény ellenfelei hallatták eddig a hangjukat az utcákon, a Medián szerint a közvélemény nagyobb része egyelőre  nem igazán látja az új Alaptörvény szükségességét

Új alkotmánya van tehát Magyarországnak, de a megosztottság a régi. Mi, a Méltányosság Politikaelemző Központban már többször elemztük a közjogi frontvonalak kialakulását, amelyeket az alkotmányozás kiélezett. Jeskó József kollégám rámutatott, hogy feléledtek a dualizmus korszakából – már akinek – ismerős közjogi viták, nevezetesen, hogy a kormánypártok a dualista rendszer melett álltak ki, az ellenzéki pártok pedig elutasították a rendszert. Én korábban is írtam arról, hogy a Fidesz az új Alaptörvénnyel beteljesíti az új politikai rendszer nmegalkotása iránti igényét. Antal Attila elemzőtársam éppen pár napja írt arról, hogy két egymással versengő alkotmányos kultúrát formálnak a szemben álló felek. Ehhez hozzáteszem : A mostani ellenzék, illetve a Fidesz politikáját elutasító értelmiségiek (pl. Babarczy Eszter, Lengyel László) nem is csinálnak  abból titkot, hogy amint erre lehetőség lesz, le kell számolni a Fidesz által az Alaptörvényben és más kétharmados törvényekben megalkotott közjogi rendszerével. Már most mondogatják, hogy vagy népszavazással kell megsemmisíteni az új Alaptörvényt, illetve  annak egyes rendelkezéseit,  vagy pedig egy alkotmányozó kétharmados választási győzelemmel kell megverni a Fideszt a következő választásokon. A Fidesz által most megszavazott Alaptörvénnyel szembeni frontok és lövészárkok kiépítésére kedvezőek a feltételek. A vagy-vagy képlet imígyen szól: aki az Alaptörvény rendszere mellett van, az a Fideszt támogatja, aki azt elutasítja, az a demokrácia mellett van. Ennek a helyzet kialakulásáért persze mindegyik fél közrehatott, hiszen az egyik párt reakciója és ellenreakciója egyáltalán nem volt független a másiktól. Mégis, a legnagyobb felelősség a Fideszt terheli a kialakult helyzetért, mert neki volt meg az alkotmányozó többsége, tehát tőle függött az, mennyire veszi figyelembe a más gondolkodásúak véleményét a különösen érzékeny kérdésekben (pl. Nemzeti Hitvallás szövege, Alkotmámybíróság hatásköre). Márpedig a Fidesz komolyan nem is mérlegelte ellenfelei szempontjait és érzékenységét, és felvette az „úgyis az történik, amit mi akarunk” viszonyulást. Ezek után nem is logikátlan, hogy az ellenzék sündisznóállásba vonul, és a Fidesz által alkotott konstrukció egészét elutasítja.

Ez a helyzet persze nem most történik először nálunk, a magyar politikai kultúrában – ellentétben a németével – nemhogy a megegyezésre való törekvés gyenge, hanem egymás érveinek helyes interpretálása, azaz figyelmes meghallgatása sem éppen az erősségünk. A dualizmusban és a Hothy-rendszerben a kormánypártok a rendszert mindenképpen fenntartani akarva igyekeztek uralmukat megőrizni, és az ellenzéket kormányra nem engedni. Az 1948-49-es rendszerváltozás után a rendszer ellenfelei örültek, ha puszta életüket megkímélték a hatalom erőszakszervezetei. Az 1989-90-es rendszerváltás utáni politikai klíma – itt nem részletezhető okok miatt  – újraélesztette ezeket a tradíciókat, amelyek következtében a politikai erők csak igen kevés kérdésekben jutottak megegyezésre, s akkor is csak összeszorított foggal. Most, hogy a Fidesz  azt gondolta, hogy a vele szembenállókkal úgyis lehetetlen az alkotmányozásról kiegyezni, cselekedett és alkotmányozott, gondoljanak az ellenzők erről bármit is.

Folytatódhat a közjogi harc, újult és még nagyobb erőkkel, régi és új szereplőkkel.