Pár héttel eze

Pár héttel ezelőtt nyolcvan órát ülésezett öt nap leforgása alatt a törvényhozás, méghozzá úgy, hogy éjszaka is képviselők lézengtek a plenáris ülésen, és később sem enyhült sokat az iram.  Nem sokat téved az, aki arra gondol, hogy itt valami félresikerült a gépezetben. Ám itt jóval többről van szó annál, mint hogy az adott héten nem sikerült jól megtervezni a Tisztelt Ház munkáját.

 Ezzel nemcsak az a baj, hogy a törvényalkotás gyorsaságával arányosan csökkenhet a jó munka esélye, hanem az is, hogy minimálissá, ha ugyan nem semmivé válik az állampolgár részvételi lehetősége a törvényhozás befolyására, ráadásul nagyobb az esély a gyengébb minőségű jogszabályok megalkotására.

 Márpedig egy rossz törvény nemcsak azért kellemetlen, mert végrehajthatatlan, értelmetlen, vagy az állampolgárokat vegzáló, hanem azért is, mert akár forintosítható károkat is tud okozni a nemzetgazdaságnak (pl. egy törvény hozzájárul egy iparág jövedelmezőségének erőteljes csökkentéséhez, és munkahelyek megszűnéséhez). Éppen ezért egyáltalán nem értek egyet azzal a leegyszerűsítő nézettel, miszerint a parlamenti képviselőség nem is munka, vagy legalábbis nem is komolyan veendő foglalkozás. Nagyon is az, az ezzel járó felelősség vetekszik az orvosokéval, rendőrökével, hiszen ha tartóssá válik egy országban a törvényhozás, illetve a politikai rendszer egészének a rossz működése, akkor szinte garantált a társadalom egészét érintő súlyos válság. Ez pedig még azokat is érinteni fogja, akik különben legyintenének a politikára.

 

Ami igazán elgondolkodtató, hogy alapvető jogszabály-tervezeteket tárgyal egy időben a parlament, méghozzá úgy, hogy a kormánytöbbség néhány hét alatt szeretné lezárni megvitatásukat. Csak néhány, korántsem a teljesség igényével: egyszerre van (volt) napirenden az új köznevelési, az önkormányzati, a szakképzési, a felsőoktatási törvény. Ezek majd mindegyike rengeteg ember életére hat. Akár hónapokig tartó parlamenti vita sem lett volna elrugaszkodott ötlet.

 

Csakhogy a látszat ellenére van a gyors törvényalkotásban logika és józan megfontolás, amennyiben a Fidesz vezetői a mostani négyéves kormányzati ciklus első felében szerettek volna túl lenni a legtöbb vitát kiváltó döntéseiken, hogy a kormányzás második szakaszában bekövetkezhessen hatalmuk konszolidációja. Az euróválság könnyen keresztülhúzhatja ezt a számítást, de azt el kell ismerni, hogy az „ország újjászervezésével” fémjelzett változássorozat végigvitele hatalomtechnikai szempontból az első két évben ígérkezett politikailag ésszerűnek. Azt is érdemes ugyanakkor látni, hogy a rossz minőségű jogszabályok nem fogják emelni a kormányzat tekintélyét, ezáltal a Fidesz elfogadottságát.

 

 A közbeszédben gyakorta halljuk az egyes érdekcsoportok, civil szervezetek panaszát, hogy a kormányzat szóba sem állt velük, vagy nem folytatott velük valós egyeztetést. Csakhogy legalább ilyen fontos kérdés, hogy a választópolgár miként befolyásolhatja azt, ami a parlamentben folyik? Ezt a kérdést fel sem szokták tenni nálunk, nemhogy megválaszolni.

 

Új-Zéland parlamentje igen jó példával jár elől. Az ottani választópolgárnak ugyanis joga van ahhoz, hogy konkrét javaslatokat tegyen egy adott törvénytervezethez, sőt még azt is kérheti, hogy  az illetékes parlamenti bizottság ülésén személyesen érveljen ötletei mellett. Ezt annál is inkább megteheti, mert az újságokban közzétett hirdetményekben hívják fel a lakosok figyelmét arra, milyen törvény-tervezetekről mondhatnak véleményt. Persze, ilyen metódussal kizárt a törvények pár hét alatti elfogadása, legalábbis a parlament honlapja szerint az illetékes bizottságoknak általában hat hónapjuk (!) van az előterjesztések megvizsgálására.

 Az ember szívesebben hajt végre olyan döntést, amelyben ő maga is részt vett, vagy legalábbis megkérdezték arról a véleményét, vagyis jobban a sajátjáénak érzi azt. A politikában sem lehetetlen ennek az elérése, ennek számos eszköze van. Ez lehet népszavazás, lakossági fórum, vagy a már említett új-zélandi példa. A lényeg, hogy a választó magáénak érezze politikai rendszerét, de ezt csak akkor lehet elérni, ha rendszer bevonja őt a fontosabb döntésekbe. Persze ez még önmagában kevés. Olyan polgárokat kell nevelni már általános iskolától kezdve, akik akarnak is a közügyekben részt venni, és akik ennek lehetővé tételét meg is követelik a politikusaiktól. Kétségtelen, hogy a választók politikába való érdemi bevonása komoly erőfeszítést, és időráfordítást követel meg, ám ez a politikai rendszer nagyobb stabilitásával kecsegtet.