Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Best of Méltányosság 2012 – Projekt Amerika

Az amerikai elnökválasztások előtt egy hónappal sorozatot indítottunk, amely a választásokon felül, azt kívánta bemutatni, mi az, amit tanulhatunk az Egyesült Államoktól. A kampányon túl Amerika kettős természete - a polarizáció és összetartozás együttes érvényesülése izgatott minket. Négy tematikus blokkra osztva mondanivalónkat, napi szinten jelentkeztünk elemzésekkel, vendégkommentárokkal érdekességekkel, valamint az összes vitát bemutattuk.

Sorozatunk beharangozója, a projekt paramétereivel:

http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/project_amerika.pdf

 

Összefoglaló virtuális "Amerika-turnénk" tanulságairól. Itt minden bejegyzés külön-külön elérhető!

http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/doc/hf_egy_honap_amerikaval_10121120_.pdf

 

A stop.hu beszámolója a sorozatról:

http://www.stop.hu/kulfold/amerika-es-a-magyar-kozvelemeny-elszurtunk-valamit/1093888/

 

Az ATV élő választási műsorában Lakatos Júlia képviselte a Méltányosságot. Az egész éjszakás adás összefoglalóját itt lehet megnézni! 

http://atv.hu/videotar/20121108_amerikai_elnokvalasztas_osszefoglalo

 

Sorozatunk zárszava, amelyben végre kiderül mi a közös Matolcsy György és Alexis de Tocquevilleben!

http://polblog.postr.hu/zarszo-amerikarol-tocqueville-rol--es-matolcsyrol

 

Az ATV Amerika Választ című műsorának vendégeként Lakatos Júlia összegezte a választások eredményét és kitért a közeljövő várható eseményekre is.

http://atv.hu/videotar/20121112_amerika_valaszt_2012_11_09

 

 

 

 

0 Tovább

Zárszó Amerikáról, Tocqueville-ről – és Matolcsyról

A mai napon befejeződik a Méltányosság Projekt Amerika című blogja. Majd’ egy hónapig kalandoztunk az amerikai politika, társadalom, az Amerikáról szóló filmek és könyvek világában. Határozott elképzelésekkel vágtunk bele ebbe a sorozatba: meg akartuk mutatni mindazt, ami mi Amerika lényegének gondolunk. Mindehhez nem csak saját erőforrásainkra, hanem „vendégelemzőink” tudására is támaszkodtunk. Ez utóbbiakat részletesen tájékoztattuk céljainkról, s egyértelműen megkértük őket: ne csak „úgy általában” írjanak Amerikáról, hanem „tematikusan”. A tematikákat persze mi kínáltuk fel…Ha a sorozat sikeres (s azt vélelmezzük, az) nagyrészt nekik (is) köszönhető! Köszönet érte!

 Utolsó bejegyzésünk megírásakor már tudjuk, ki az Egyesült Államok új elnöke. Tisztelettel köszöntjük Barack Obamát, sok sikert kívánunk neki második elnöki ciklusához. Ha nem lenne nagyon nem ideillő, azt is mondhatnánk: javuló amerikai-magyar kapcsolatokat szeretnénk látni. Elemi magyar érdek, hogy ezen a területen látványos javulás következzék be.

Ám ahhoz képest, hogy Amerika mennyire fontos „minta-ország”, rendkívül meglepő, milyen kevéssé ismerjük. Megírtuk az elején: Tocqueville alapszerző a számunkra, mégpedig azért, mert 1830-ban máig időt állóan írta le az amerikai politika és a társadalom természetét. Kár, hogy a hazai közbeszédben vele kapcsolatban csupán egy mondatot szokás ismételgetni, amely „a nép zsarnokságáról”, illetve annak kóros következményeiről szól. Tocqueville épp úgy egymondatos szerző, mint a mi Bibó Istvánunk, aki – tudják – azt találta mondani, hogy „demokratának lenni…”. Ha valaki figyelemmel kísérte sorozatunkat, láthatta: egyik bejegyzésünkben meg is idéztük Bibót…

S akkor Matolcsy Györgyről, akit nyilvánvalóan nem sokaknak jutna eszébe Tocque ville-lel bármilyen összefüggésbe hozni. Nos, legyen bármi is a véleményünk a mai gazdasági miniszter ténykedéséről, kénytelenek vagyunk elismerni: Matolcsy a mai politikai mezőnyben az a szereplő, aki Tocqueville munkásságáról – igaz, még nem politikusként – a legrészletesebben írt. Erről tanúskodik Amerikai birodalom című könyve, s azon belül a 2004-ben megjelent könyv 53-76 közötti oldalai.

Ezeken az oldalakon a Matolcsy hosszasan hódol Tocqueville A demokrácia Amerikában című könyvének. Az egész könyvben sok amerikai szerző nevét említi, de kiemelkedően a legtöbbet a francia szerzővel foglalkozik, s hosszú passzusokat idéz tőle. Ez nyilvánvalóan nem véletlen. Matolcsy számára Tocqueville etalon. Néhány ponton van csak vitája vele, a legtöbb helyen egyetértőleg idézi annak „éles megfigyeléseit” korának amerikai társadalmáról. De miért is csodálja a közgazdász Matolcsy az Amerikáról író Tocqueville-t? Valószínűleg azért, mert a francia által vallott eszmények az ő eszményei is, vagy másképpen: a Tocqueville által megrajzolt Amerika olyan, amely számára modell ma is. Ebben a modellben különleges státusa van a társadalomnak, egyéni szabadság és társulás kölcsönhatásának, amely – Matolcsy szavaival - fenntartja a mindennapi életben „továbbra is lüktető demokráciát” (55.o.)  De van még itt valami, amit a mai gazdasági miniszter belelát Tocqueville-be, s ez a társadalom és a politika meglehetősen határozott elkülönítése. Rá hivatkozva vonja le a következtetést: a „romlatlan” társadalmi szférában ma is létezik a demokrácia, ellenben a politika magas régióiban már nem beszélhetünk demokráciáról, ami ott megfigyelhető, az egy „arisztokratikus köztársaság”. Így összegez: „a politikai életben az egyének individualizmusa már egoizmusba csapott át, az élet más területein még nem: ez adja a demokratikus Amerika erejét”.

S mintha valami ilyesmire akarná építeni Magyarország remélt jövőbeli erejét is. 2004-ben persze még nem a kormány tagjaként, hanem magánemberként, ma azonban már felelős miniszterként. S mintha e tekintetben a kormány politikája nem is állna olyan távol attól, amit ő leírt. A politikai egoizmussal a társadalmi egyenlőség és romlatlanság áll szemben.

Két kérdésünk van csak. 1. Ha könyvének minden lapjáról ennyire süt Amerika elismerése, birodalmi szerepének igenlése, akkor ezt miért nem sikerül elismeréssé konvertálnia éppen a célország politikusai körében? 2. Csak nem arról van szó, hogy Matolcsy Tocqueville-ben unortodox előfutárát ismeri fel, s mint ilyet tiszteli?

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

0 Tovább

Az összefogás titka

„Már csak egyet kell aludni”, mondták régen karácsony előtt szüleink. Így vagyunk most mi is az amerikai választások eredményeivel. Már csak egyet kell aludni és kiderül, hogy ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke. Túl a republikánus jelölt kiszivárogtatott beszédén, amelyben az ország 47%-át lényegében ingyenélőnek titulálta, túl a hivatalban levő elnök vereségén az első vitában, túl egy megrázó természeti katasztrófán, az elnökválasztási kampány, ugyan fej-fej mellett, de a végéhez ért. Közel egy hónapnyi virtuális „felfedezőutunk” végére érve, miután pontról pontra bejártuk Amerikát, kíváncsian várjuk melyik jelölt nyerte el a választópolgárok bizalmát.

Projekt Amerika nevezetű sorozatunk kezdetén azt mondtuk, tanulni szeretnénk Amerikától. Végső soron minden utazásnak ez a célja. S hogy mit hoztunk magunkkal? Azt, hogy Amerika minden megosztottsága ellenére mégis képes kicsi és nagy dolgokban egyaránt összefogni. Emiatt lehet, hogy egy hosszú és sokszor agresszív kampány után mégis minden amerikai saját elnökeként tiszteli majd a győztest, és elnökük minden amerikait egyformán szolgál majd.

Vajon mi lehet a titka annak, hogy egy olyan országban, ahol köztudottan individualisták az emberek, mégis jól megfér egymás mellett a társadalmi összetartás és a verseny? Az emberek mások? Vagy a politika? Netán a csapvízben lehet valami? Ennyire talán nem misztikus a válasz. Politikai és gazdasági berendezkedésük háza táján kell keresni az okokat. Természetükből eredően az Egyesült Államok két legfontosabb jellemzője, a demokrácia és a kapitalizmus folyamatosan ütköznek egymással. A piacgazdaság, mint a jelenleg ismert legjobb - bár kétségtelenül nem tökéletes - gazdasági rendszer, versengést feltételez. A verseny farkastörvényei viszont nem ismerik az összefogást. Ezzel szemben nem kell hozzá mindent elsöprő hurrikán vagy egyéb természeti katasztrófa, hogy lássuk, Amerika mégis jóval fejlettebb összetartó képességgel bír, mint sok más ország a világon. Ez viszont már demokratikus hagyományaiból ered. A demokrácia, mint a jelenleg ismert legjobb – bár szintén nem tökéletes – politikai rendszer, ugyanis a közösségi érdek előbbre helyezésére épül, szemben az egyéni érdekkel. A demokrácia határokat szabhat a versenynek, az „igazságosság” jegyében, vagy a közjó érdekében. A pénzügyi válságot követően az Occupy Wall Street nevű mozgalom képviselői épp ennek a finom egyensúlynak a megbomlását kérték számon a politikusokon. A bankokat kimentették, az üzletemberek semmiért nem voltak felelősségre vonhatóak, mi több, még bónuszt is kapnak. Hosszú ideje nem jelentkezett ekkora „zavar” az amerikai társadalmi egyensúlyban. A középosztály ideálja, s vele együtt az amerikai álom, hirtelen tömegek számára meghiúsulni látszott. Ebből a nehéz lélektani helyzetből kell majd kivezetnie az Egyesült Államok következő elnökének Amerikát a következő négy évben. Nem véletlen, hogy a gazdasági válság foglyul ejtette a kampányretorikát. Kivételes versenyt láthattunk idén. Évtizedek óta nem esett annyi szó gazdaságról és szakpolitikáról, mint most. Az ideológiai kérdéseket, az abortuszt, a melegházasságot messze háttérbe szorították a hétköznapi gondok.

Amennyiben Barack Obamát választják újra, hasonló belpolitikára számíthatunk, mint most. Tovább vinné jelenlegi programjait és kiegészítené reformjait, mindazzal, amit az utóbbi négy évben nem sikerült még végrehajtani. Ha Mitt Romney veszi át az elnöki stafétát, megkísérli majd visszacsinálni a demokraták olyan szimbolikus reformjait, mint az Obamacare, és egy –amerikai értelemben vett - konzervatívabb útra terelné Amerikát. Mindkét elnök növekedést és munkahelyteremtést ígér, és akármelyik győz, nem térhetnek ki majd a költségvetési hiány csökkentésének embert próbáló feladata elől. Mindezt úgy, hogy közben világpolitikai hatalmuk megőrzése is kockán forog, és „minden mindennel összefügg” alapon, a világ számos más problémájának terhe is a következő elnök vállára nehezedik majd.

Egy valami azonban mindig az elnök, és Amerika mögött áll. A társadalom sziklaszilárd hite abban, hogy Amerika a legnagyszerűbb ország a világon. Ez az a demokratikus értékrendből eredő hit, ami összeköti őket, mint nemzet, és átsegíti őket a legnehezebb időszakokon is. Sokan megmosolyogják az amerikaiak „keep smiling” mentalitását, e nélkül képtelenek lettek volna újra meg újra talpra állni történelmük során. Európa, mind építészetileg, mind társadalmilag kőből, téglából épít. Évszázadokra rendezkedik be. Amerika könnyűszerkezetű. Lehet, hogy olykor-olykor elfújja építményüket a szél, elmossa az ár, vagy összedönti egy földrengés, de könnyen újjáépíthető. Akármi is történjék, előre tekintenek, a jövő útjait kémlelik a visszapillantó tükröt helyett. Nem azt keresik, mit miért nem lehet megtenni, hanem, hogyan lehetne mégis, minden ellenére megvalósítani. Ne feledjük, Amerika a felhőkarcolók országa is, mernek nagyban gondolkodni. Nincs nagyobb bizonyíték megújulási képességükre, mint a World Trade Center helyén épülő Freedom Tower, ami már impozánsan tör felfele a New Yorki égbolton. Csak azért is. Sosem felejtenek, de továbblépnek. Verseny és összefogás itt valósul meg egyszerre.     

S, hogy mindez miért fontos idehaza? Nem csak azért, mert nem tudjuk magunkat függetleníteni Amerika vonzásköréből, hanem mert az utóbbi időkben balliberális oldalon az összefogás, amolyan univerzális varázsszóvá nőtte ki magát. Elég csupán a különböző ellenzéki pártoknak egyesíteni erejüket, és máris megszűnnek legégetőbb problémáink gondolják sokan. Miközben potenciális szavazóik lépten-nyomon figyelik, milyen formációban fog megvalósulni az Orbán-rezsimet elsöprő együttműködés, kevés szó esik arról, mitől alakul ki valódi összefogás egy társadalmon belül. Amit Amerikától tanulhatunk, az nem más mint, hogy a politika világa önmagában nem képes társadalmi összefogást teremteni, alulról kell szerveződnie. Amikor a Sandy hurrikán miatt elmaradt a New Yorki maraton, a csalódott futók nem hazamentek, hanem megszervezték, hogy saját lábukon, futva vigyenek segítséget a vihar által legerősebben érintett Staten Islandi lakosoknak. Nem Barack Obama vagy Mitt Romney hozza tehát a megváltást Amerikának és a világnak. Csakis Münchausen-báróként, saját hajuknál fogva tudják kihúzni magukat a nehéz idők mocsarából. Együtt, az átlagpolgárok összefogásával. 

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Az egészséges párbeszéd reménye

Két politológus beszélget… viccbéli kezdés, de a beszélgetés témája nagyon is komoly. A Méltányosság részéről Lakatos Júlia kérdezte Erin Marie Saltman, amerikai politológust az Egyesült Államokról, választásokról és Magyarországról.

Erin Marie Saltman a University College London, School of Slavonic and East European Studies PhD kutatója. Kutatási területe Magyarország kortárs politikai szocializációja. Különböző szervezeteknek végzett Magyarországgal kapcsolatos szakértői, elemzői munkája mellett a London School of Economics számára folytat kutatást a 2012-es amerikai választások választói viselkedése témájában.   

Az interjút a Projekt Amerika számára, október 22-én, a második elnök-jelölti vitát követően rögzítettük.

L.J – Pillanatnyilag min dolgozol? Bemutatnád az olvasók számára jelenlegi kutatásodat?

E.M.S – Kutatási asszisztens vagyok egy projektben, amelyik a szavazók választások idején tanúsított pszichológiai viselkedését vizsgálja. Személy szerint a projekt amerikai részén dolgozok. A munka részeként készítek ötven mélyinterjút. Más kutatási asszisztensek is hasonlóképp tesznek. Így a végén pár száz interjúnk lesz. Nem kérdezzük direktben, hogy kire szavaznak, mert az vitatható volna, de az interjú vizsgálja, hogyan látják az emberek a választásokat, a választásokkal kapcsolatos indulatokat, a fő dolgokat. Mire emlékeznek vele kapcsolatban, fő számok, események és, hogy az emberek általában hogyan viszonyulnak a választási kultúrához, mit jelent ez számukra. Ez valami olyasmi, amit egyszerűen csak csinálsz, vagy ettől érzed magad állampolgárnak, mennyire ragaszkodunk a választásokhoz. Ezen felül száz embert toboroztam felmérésekre. Huszadikától kezdve a választások előtt ezer ember minden nap kitölt egy kérdőívet…

L.J – Tehát mielőtt még szavaznának?

E.M.S – Igen. Olyasmire kérdez rá főleg, hogy “Beszélt politikáról? Kivel szokott politikáról beszélni?” Ennek az értelme az, hogy nagyjából képet kapjunk arról, hogyan kommunikálnak az emberek a politikáról. Kerülöd a munkahelyeden? Esetleg csak a férjeddel tudsz róla beszélni, még a barátaiddal sem? Mennyire vagyunk nyitottak az ideológiáinkban? Végső soron pedig a választások idején kint fogok állni a kis magnetofonommal a kaliforniai szavazóhelyiségek előtt, és ahogy jönnek ki az emberek, megkérdezem tőlük “Mi volt az utolsó gondolata mielőtt szavazott? Mi volt az utolsó dolog, amire gondolt, amikor szavazott?” Végül egy globális kutatás lesz. Azt hiszem Magyarország is esettanulmány volt a legutóbbi választások során, de ahhoz nincs hozzáférésem, így sajnos nem tudom kommentálni, bár szívesen tenném. Azt fogja vizsgálni, hogy a különböző kultúrák hogyan kezelik a választásokat, mennyire része a közgondolkodásnak, milyen szerepet foglal el gondolatunkban. Ideológiai vagy szakpolitikai dolog?

L.J – És mik a…

E.M.S- Gondolataim? Vagy előrejelzéseim?

L.J – Nem csak az előrejelzéseid, hanem milyennek látod az emberek reakcióit? Mármint nagyon sok választ kapsz, mik a meglátásaid velük kapcsolatban?

E.M.S – Azt hiszem, az egyik legérdekesebb dolog az, hogy bárkit megkérdezel Amerikában, szinte mindenkinek azonos problémái vannak az amerikai választásokkal kapcsolatban.  Nagyon zavar minket, hogy a választási kampány szinte több mint egy évvel a választások előtt kezdődik, és elkezdi átvenni a híreket. Nagyon bosszant minket, hogy mennyire agresszívvé vált a kampány, ahol csak azt látod, hogy az egyik jelölt “sértegeti” a másikat. Nem túl pozitív a kampány, nagyon sok negatív kampányolás van, és sokakat nagyon zavar, hogy mennyi pénzt költenek a kampányokra, holott ezt a pénzt más célokra is használhatnának. Több milliónyi, sőt milliárd dollárt fognak költeni egy-egy kampányra, és akkor még nem is beszéltünk a Super PAC-ekről, ahol magáncégektől származó meghatározatlan mennyiségű összegek mennek negatív kampányt szolgáló hirdetésekre. Ez elég frusztráló. Nagyon sok amerikai ugyanazokat a dolgokat szeretné rendbe hozni. Mindenkit nagyon zavar a gazdasági válság, mindenki szeretné, ha nem lennénk olyan háborúkban, amelyeket valójában nem is értünk. Ugyanakkor az út, hogy mit gondolunk helyesnek, ami a megoldást illeti, nagyon különböző konklúziókat eredményez. Ez kissé problematikus.  

A liberálisabb oldal, általában a legtöbb demokrata, akivel beszéltem, egy bizonyos szinten csalódott Obamában. Azt hiszem, ezt meg lehetett volna jósolni, mert amikor megválasztották úgy néztek rá, mint egy messiásra, és hihetetlen támogatottsága volt, de a politika általában nem csak egy emberről szól, aki a döntéseket meghozza. Úgyhogy akármi is történt, ez nem az Obama-show, ez a kormány, ez a republikánusok és a demokraták, és bizonyos dolgokat egyszerűen nem végeztek el az utóbbi négy évben. Aztán ott van Mitt Romney. Úgy gondolom, gazdaságilag erős, ezért azoknak az embereknek, akik nagyon szeretnék, hogy valaki kihúzza Amerikát a válságból, ő egy tisztességes választás a vállalkozóként és üzletemberként elért gazdasági sikerei miatt. Ugyanakkor komoly kérdések is felmerülnek az ő esetében. Úgy gondolom, pszichológiailag kicsit bizonytalanok az emberek azzal kapcsolatban, hogy egy mormon legyen az elnök. Ez egy olyan vallás, amit nem igazán értünk, és valami olyan, ami egyeseknél nem „fekszik jól”. Továbbá vannak vitatható esetek: hazugságok, olyan dolgokat mondott a viták során, amelyek szó szerint nem voltak igazak, illetve néhány más véletlenül kikerült felvétel arról, hogy nem akarja támogatni a lakosság 47%-át, mert csak kihasználják a rendszert. Ezek ellentmondásos kérdések.  

Elégedett vagyok a viták menetével, mivel igazán szakpolitikai és gazdasági kérdésekkel foglalkozunk, és kevésbé értékrendi vagy ideológiai kérdésekkel. Úgy gondolom, hogy egyes korábbi választások Amerikában olyan dolgokra koncentráltak, amelyekkel a mi rendszerünkben nem is az elnök foglalkozik, ilyen például a melegházasságról szóló vita, vagy a melegek a katonaságban, az abortuszhoz való jog. Amerikában ezek olyan kérdések, amelyekről az állam szavaz, így minden államnak különböző törvénye lehet ezekről. Így az, hogy ezeket átvették az elnöki vitába, szinte elvett a többi dologtól, amiről beszélnünk kellett, mint például “Különböző háborúkban vagyunk, jó, hogy részt veszünk bennük? Más háborúkba is belekeveredhetünk, azokban részt vegyünk? Milyen a gazdaságunk? Hogyan javítsuk meg?” Örömmel mondhatom, hogy legalább ezek a kérdések szóba kerülnek, és van egy igazi hagyományos bal-jobb törésvonal, konzervatív-liberális megosztottság. A mi liberális oldalunk, értelemszerűen nagyon más. Ezek teljesen más fogalmak, nagyon különböző Közép- és Kelet-Európától…

L.J – Igen, tisztázzuk, hogy itt most az amerikai értelemben vett liberális és konzervatív irányzatról beszélünk.

E.M.S – Amerikában hagyományosan a liberális és konzervatív megnevezéshez folyamodtunk, ami számunkra azt jelenti, hogy a liberálisok társadalmi értelemben a szociális programok növelése mellett érvelnek, például több pénzt az iskoláknak és a nyugdíjprogramoknak, a jóléti rendszereknek. Ugyanakkor megpróbálnak kiszállni a háborúkból, és megreformálni a gazdaságot. Valószínűleg picivel több adókat von magával a gazdagok számára, anélkül, hogy a szegényeket megadóztatnák, úgyhogy kicsit Robin Hood jellegű terv. A hagyományosan konzervatív nálunk pedig az volna, hogy gazdaságilag független egyének vannak, ezért nem kell túl sok pénzt adni jóléti intézkedésre. Tehát valószínűleg kevesebb forrás jut a szabad művészetek számára, a felsőoktatásnak, de többet költenének talán a hadseregre, jobban koncentrálnának arra, hogyha meg kell védeni az országot, akkor képesek legyünk rá. Ha egy embert megadóztatunk, mindenkit meg kell, és általában, a republikánusok kötöttek egy szövetséget, hogy nem fognak támogatni olyan törvényeket, amelyek növelik az adókat, ami szintén problematikus lehet. Tehát az adóemelés ellen vannak minden eszközzel, annak ellenére, hogy Amerikában egészen alacsony adók vannak az európai országokhoz képest. Úgyhogy ez egy egész más rendszer. De ezzel van dolgunk, és ez egy igazi konzervatív-liberális törésvonal a mi értékrendünk szerint. Ezért igazából tényleg egy olyan szavazás van, ahol el kell döntened, hogy az egyik utat akarod-e, vagy a másikat? Nagyon világos. Nem két középen levő pártról van szó. Nem olyan centristák, mint korábban voltak.   

L.J – Úgy gondolod, hogy az amerikai szavazó tudatában van ennek a törésvonalnak? Mondjuk a magyar szavazókhoz képest?

E.M.S – Igen.

L.J - Mert Magyarországon, azt hiszem, nem látják olyan tisztán a választók a pártjuk gazdasági, ideológiai hátterét. Sokkal inkább személyiségre szavaznak. Mennyire szól az amerikaiak szavazata Barack Obamának vagy Mitt Romneynak, mint személyeknek és mennyire annak, hogy valaki mondjuk hagyományosan republikánus vagy demokrata, és mennyi a szakpolitikáknak? Hogyan látod ezt?

E.M.S – Amikor interjút készítek emberekkel, talán nem ilyen egyértelműen fogalmazzák meg, mint ahogyan én most, mert én elemző vagyok, de az egy vagy két ciklussal ezelőtti választásokhoz képest nem hallok annyit az abortuszról, nem hallom őket beszélni arról, hogy valaki keresztény vagy sem. Ezek a dolgok nincsenek benne a közbeszédben. Az emberek ténylegesen az adókról beszélnek, és arról, hogy egy vállalkozás mennyire legyen független. Így még akkor is, ha nincsenek tudatában ennek, az átlagpolgár politikai retorikája elmozdult az inkább morális alapú, érték alapú témáktól a gazdaságpolitikai kérdések irányába.

L.J – Van korreláció a gazdasági válsággal? Például az a tapasztalatom, hogy a Clinton-éra alatt, amikor Amerika nagyon prosperáló időszakban volt ezek a(z ideológiai) témák felszínre kerültek és jelentős kérdésekké váltak, sőt még a Bush-korszakban is, amikor egészen más problémák voltak. Hogyan látod ezt most?

E.M.S – Egyetértek azzal, amit mondasz, hogy, ha prosperáló időszakban vagyunk, ha úgy gondoljuk, hogy a dolgok elég jól működnek, ha az országnak nincs adóssága, ahogyan a Clinton-érában volt, akkor megvan a szabadságunk, hogy megkérdőjelezzünk dolgokat a gazdaságon kívül is. Nem voltunk háborúban, bár mindig egy kicsit háborúban vagyunk, attól függ, hogyan értelmezed a háborút. Amerikai nézőpontból ez egy kicsit ellentmondásos, de természetesen, amikor prosperálóbb időszak van, akkor “finomhangolhatod” az országot és megkérdőjelezhetsz dolgokat az „alapokon” túl is, habár úgy gondolom, hogy a gazdasági válság lenyúlik a csupasz alapokig, hogy mit akarsz, hogyan működjön a kormány, amin nem kell annyira aggódni, amikor egy nemzet virágzik. És ez természetesen nem csak egy amerikai válság. Ugyanezt látod Magyarországon és Angliában, Franciaországban és mindenütt máshol. Egy kicsit más politikai vita alakult ki. Azt hiszem 2010 Magyarországon fordulópont volt. Személy szerint úgy gondolom, hogy az emberek valami olyasmire szavaztak, ami egy erős véleménynek tűnt, ami elintéz dolgokat, hogy úgy gondolták, hogy komoly döntéseket kellett meghozni az ország számára, és az országnak előre kellett lépnie egy nagyon határozott és erőteljes módon, és szerintem ezt tükrözték a szavazatok. Valójában a 2010-es választások megtörték a két párti spektrumot, ami Magyarországon létezett a korábbi választásokon. Nem látom, hogy valaha előfordulhatna Amerikában, a kétpólusú pártrendszer áttörése. Magyarország szerencsés, hogy többpártrendszere van. Ténylegesen a lehetőségek szivárványa. Még akkor is, ha többségi vezetés van az egyik oldalon, még mindig vannak különböző pártok. Amerikában igazából tényleg csak két választásunk van. Van még a Tea Party mozgalom, aminek vannak saját képviselői, meg a Libertariánus mozgalom, de ezek sohasem kapnának jelentős támogatottságot, mert az emberek úgy éreznék, hogy egy elveszett szavazat lenne valamelyik oldalon, ha rájuk szavaznának. 

L.J – Ez Magyarországon is létezik. Habár azt mondod, egy szivárvány van, úgy gondolom, hogy sok embernek vannak hasonló érzéseik a kis pártok tekintetében.

E.M.S – Igen.

L.J – Végiggondolva, amit mondtál, sokan panaszkodnak, hogy nem igazán kapnak egy képet arról, hogy milyennek kellene Amerikának lennie. Úgyhogy amit mondtál úgy vélem alátámasztja, hogy ez a választás sokkal inkább szakpolitikáról szól. Személy szerint szerintem valójában leginkább a gazdaságról szól, semmint ezekről az ideológiai kérdésekről.

E.M.S – Hosszú ideje először Amerikában, legalábbis az én felnőtt életem alatt, ez az első alkalom, hogy igazán meg kell kérdőjeleznünk, hogy mi a célja egy kormánynak. Egészen arra az alapkérdésre csupaszodott le a vita, hogy a kormány azért van, hogy békén hagyjon, és olyan törvényeket hozzon, ami csak a kereteket szabja meg, vagy a kormány azért van, hogy tetőt építsen a fejed fölé? Te építed a házadat, vagy a kormány építi helyetted? Igazából így lehet lebontani ezt a helyzetet, és azt mondanám, hogy Magyarországon másként van, mert társadalmi értelemben a ti konzervatív pártotok lenne, amit a mi demokrata pártunk képvisel. Tetőt adnánk a fejetek felé aztán onnantól kezdve tietek a ház, míg a liberális pártotok inkább olyan lenne, mint a mi republikánus pártunk, abban az értelemben, hogy adok neked egy alapot, építsd rá a házadat és így az erősebb lesz, és pontosan úgy lesz megépítve, ahogyan te akarod. Úgyhogy ez nagyon vicces, sokáig tartott mire ténylegesen megértettem a magyar politika bal-jobb törésvonalát, mert egészen más, mint a mi bal-jobb törésvonalunk. Mert gazdaságilag viszont a ti jobboldalatok olyan, mint a mi jobboldalunk és a baloldalatok meg, mint a mi baloldalunk. Habár folyamatosan figyelni kell az átfedésekre és arra, hogy hol vannak a törésvonalak. Azt hiszem izgalmas választás lesz. Ugyan megvan a magánvéleményem, örülök, hogy a gazdaságról beszélünk, és arról, hogyan kellene működnie egy kormánynak.    

L.J – Említetted, hogy sokakat zavar, hogy a viták agresszívvé váltak. Úgy gondolom, hogy a kampány mindig ilyen, a reklámokkal stb., de a második elnöki vitában nagyon sokan úgy érezték, hogy a jelöltek megsértették egymás személyes terét, félbeszakították egymást és ez nem tetszett nekik. Azt hiszem mindkét jelölt sok független szavazót veszített emiatt, akik még nem döntötték el, kire szavaznak. Szerinted a viták tükrözik a kampány egészét? Vagy a jelöltek kulturáltabban, “elnökiebben” viselkednek, amikor 67 millió nézőt próbálnak meggyőzni.

E.M.S – Van egy olyan érzésem, hogy ez a klasszikus “Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” kérdés, mert vajon az elnök “udvarol” a választóknak előbb, vagy a választók diktálják az elnöknek, hogy mit gondoljon, hogyan kellene viselkednie? Mivel a kampány annyira vizuális, és mivel a két választási lehetőségedet és a kettejük interakcióját figyeled, a kampánystratégák úgy érzik, hogy ez egy dinamikus vitát kíván, ami agresszívvé válik. Úgy gondolom meg kell kérdőjelezni, hogy mit értünk erős vezető alatt. Obama például az első vitában nem szerepelt olyan jól, mert passzívnak tűnt, talán kicsit „laissez-faire”-nek. Miközben Mitt Romney agresszívebbnek tűnt, holott, ha azt elemezzük, amit Mitt Romney és Obama mondott, ha csak leiratokat olvastunk volna, lehet, hogy másképp gondolnánk. Ha csak a személyiséget nézzük, akkor Mitt Romney győzött. A második vitában Obamát egyértelműen trenírozták, hogy agresszívebb, proaktívabb legyen, és legyenek támadási stratégiái. Úgyhogy nem könnyű, mert azt mondjuk, nem akarunk támadási stratégiákat, de a közvélemény-kutatások szerint úgy tűnik, mégis ez működik jobban. Az ember azt reméli, hogy egy nap eljutunk arra a pontra ahol két elképesztő jelölt vitázik, akik egy civil vitát folytathatnak, amiben mindenki a programjáról beszél, de azt hiszem, ahogyan a televíziót működtetik Amerikában, (ahol még a hírek mögött is zenei aláfestés van) egyszerűen ahhoz vagyunk szokva, hogy minden olyan, mint egy Schwarzenegger film! Tehát még a vitáinkban is lufik meg konfetti van, és zene és fanfár! Ahhoz vagyunk szokva, hogy szinte olyan, mint egy szappanopera, és akik felkészítik a jelölteket, tudják ezt. Mégis ez az egyik dolog, ami miatt a legtöbbet panaszkodunk, mert nincsenek már civil viták. Ha jól emlékszem, nem volt Magyarországon vita a legutóbbi választásokon? Nem, nem volt. Érdekes mód, úgy gondolom, hogy Magyarország valójában az amerikai stratégiákból vesz át.  

L.J – Ezt szerettem volna megkérdezni tőled. Mit gondolsz, mit tanulhat Magyarország, vagy mit integrált Magyarország az amerikai példákból?

E.M.S – Készítettem interjúkat a Fideszhez kapcsolódó magyarokkal, akik explicit módon azt mondták, hogy figyelték az amerikai stratégiákat, különböző időszakokban alkalmaztak amerikai tanácsadókat coachingra, mert ez tűnt célravezetőnek, vagy a győzelemhez vezető útnak, illetve egy lehetőségnek egy stabilabb pártkötődés kialakítására. Gond van az új generációval. Azzal hogy ténylegesen egy erős, stabil pártkötődést alakítsanak ki, mint ahogy nálunk van Amerikában, ahol a nagymamád republikánus volt egész életében, vagy az anyukád demokrata volt egész életében, mert Amerikában, ha egyszer megtaláltad a politikai identitásodat, nagyon nehéz megváltoztatni. Nagyon erősen azonosulsz vele, míg Magyarországon ez sokkal kevésbé körülvonalazott. Az emberek változtattak már jó néhányszor pártot a párt fluktuáció természete miatt, és a pártok között létrejövő változó szövetségek és elköteleződések miatt. De egyértelműen, ha egy konkrét pártot nézünk, a Fidesz mindenképp sokat vett át a stratégiákból. A Fidesz is elkezdett korábban kampányolni, nem csak az utolsó hat hónapig várni, így a kampány mindig egy kicsivel korábban jött a tényleges választások előtt. A taktikák, ahogyan a kampányokat felépítik, és még a beszédírás és a retorika is megváltozott, és úgy gondolom, sokkal inkább amerikai stílusú. Az egyénen múlik, hogy ezt jónak vagy rossznak tartja, de sikeresnek bizonyult az ő esetükben. Úgy gondolom, hogy Gyurcsány Ferenc is átvett ebből az amerikaiabb stílusú vita stílusból és a színpadi előadásmódból. Nem tudom, hogy más pártok mennyire vesznek át kampánymódszereket. A Lehet Más a Politika főleg a német zöld modellből merít, ha már egy másik pártot másol. Egyértelműen Gyurcsány és Orbán, mint a szembenálló felek megtestesítője tekinthetők ennek a mintájának… 

L.J – A modern kommunikátorokként tekintenek rájuk.

E.M.S –Igen.

L.J – Lényegében ők találták ki ezt a modellt.

E.M.S – Ez a két személy a nehézsúlyú ellenfél. Azt hiszem, mindenki ezt mondaná, nem vagyok egyedül ezzel.

L.J – Egy utolsó kérdés. Mennyire polarizált szerinted az Egyesült Államok? Mit látsz, mennyire egységes és milyen a társadalmi összetartás Magyarországhoz képest? 

E.M.S – Úgy gondolom, hogy Amerikában például vannak az embereknek más pártállású barátai, de valószínűleg nem nagyon beszélnek politikáról, ha tudják, hogy valaki a másik oldalhoz tartozik. Szerintem ez hasonló Magyarországon is, sőt talán még inkább így van. Sok embernek, akivel beszéltem, csak azonos politikai ideológiával rendelkező ismerősei vannak. Talán MSZP, az SZDSZ és az LMP tekintetében ez nem számít annyira, ők tudnak egymással beszélni, de egy MSZP-s és egy Fideszes nem lesz legjobb barát, nem fognak tudni annyit beszélgetni. Úgyhogy, van valamennyi átmenet a bal-jobb törésvonalban Magyarországon, vagy legalábbis külön-külön a jobboldalon belül és a baloldalon, de, ami a bal-jobb törésvonalat illeti, elég megosztó Magyarországon. Amerikában hasonló. Személy szerint nincs annyi barátom a másik oldalról. Nagyon nagy élmény volt számomra, hogy interjúkat készíthettem emberekkel, és elmondhatták, miért éreznek úgy ahogy, anélkül, hogy fel kellett volna fednem a politikai elkötelezettségemet, mert szerintem ez egy nagyon egészséges módja a tanulásnak. Remélem, hogy mind Amerika és Magyarország megtanul egészséges párbeszédet folytatni a másik oldallal, mert, ahogy mondtam, Magyarországról is, mindnyájan tudjuk, melyek az ország problémái, egyszerűen csak nagyon különböző elképzelésünk van arról, hogyan jussunk el a megoldásukhoz. Amikor ténylegesen elkezdjük megkérdőjelezni, mit gondolunk a helyes útnak, valószínűleg rájövünk, hogy sokkal inkább hasonló utakon járunk, mint gondoltuk volna. Én ebben reménykedem.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Mégis Romney győz?

Bár a magyar közvélemény kiváló kommunikátornak ismeri az amerikai elnököt, pontosabban ezt a percepciót szállította neki az itteni média (különösen a 2008-as kampány idején), ebből a vitából Obama elnök  került ki sebzettebben. Romney magabiztosabbnak, határozottabbnak, összeszedettebbnek tűnt.

A szeptemberi hónap rosszul sikerült Romney számára, kampányában egyik baklövés követte a másikat. A legsúlyosabb csapásnak az a zárt körből kiszivárgott videó tűnt, amelyben a társadalom 47 százalékát adót nem fizető, a kormánytól függő embereknek állítja be, akik miatt neki nem kell aggódnia. Később – bár mondanivalója lényegét fenntartotta – a megfogalmazást illetően önkritikára kényszerült. Obama pár százalékponttal kezdett el vezetni az október 3-i TV-vita előtt, és úgy tűnt, hogy neki áll a zászló.

Romney számára igen nagy volt tehát az első elnökválasztási vita tétje: egyszerre kellett valamelyest elfeledtetni kampánya korábbi bakijait, másfelől megállítani Obama népszerűségének esetleges további növekedését, különösen azokban az „ingadozó államokban”, amelyek választóinak többsége még nem döntött egyik, vagy másik jelölt javára. Biztató volt számára, hogy eleve jó vitázó hírében állt, a republikánusok előválasztási vitáiban is jól állta a sarat párton belüli riválisai támadásaival szemben.

A vita nem a legjobban alakult az elnök számára: időnként kereste a szavakat, és az ő érveire ellenfelének sokszor akadt éles, talpraesett viszontválasza, amelyek cáfolták az elnök kijelentéseit. Így például Romney határozottan tagadta az elnök azon állítását, hogy ő a középosztályt kívánná adóval sújtani. Ügyesen fejére olvasta Obama elnökségének gyengébb pontjait: tovább nőtt a költségvetési hiány, a munkanélküliséget nem sikerült csökkenteni. Az elnök láthatóan defenzívába került, és itt is megfigyelhető volt némi elbizonytalanodás az elnök kommunikációjában, mert ő csak a nehéz örökségre tudott hivatkozni, amelyet átvett. Szerintem az elnököt kampánystábjának tagjai nem készítették fel ennél a pontnál eléggé, hogy mit kell majd mondania Romney ezzel kapcsolatos támadásaira, holott várható volt, hogy a kihívó a gazdasági nehézségeket előtérbe fogja állítani. Az volt a benyomásom, hogy az elnök olyannyira tisztában volna a kritika megalapozottságával, mintha ő maga is elégedetlen lenne e tekintetben saját teljesítményével, hogy bár nyilvánosan természetesen nem érthetett egyet ellenfelével a vitában, de nem is tudott frappáns választ adni neki. Pedig hivatkozhatott volna arra, hogy az elnöksége elmúlt másfél évében a republikánus többségű Képviselőház folyamatosan „gáncsolta” terveit. Ez annál is inkább járható út lehetett volna, mert az USA-ban a törvényhozás igen népszerűtlen az amerikaiak körében, a Gallup szerint a szavazók mindössze 13 %-a (!) elégedett az ott zajló munkával. Ehelyett Obama arra hivatkozott a vita végén – kissé bocsánatkérően –, hogy ő már korábban megmondta, hogy nem lesz tökéletes elnök. „ Valószínűleg ez az az ígéret, amelyről Romney kormányzó azt gondolja, hogy betartottam”, tette hozzá még fura öniróniával.

A vita után szinte azonnal közzétett közvélemény-kutatások is arra engednek következtetni, hogy Romney jobban jött ki a vitából. A CNN felmérése szerint a nézők kétharmada Romneyt látta jobbnak. Mindenképpen rossz hír az Obama- kampánynak, hogy a CBS felmérése szerint az el nem kötelezett szavazók 46%-a szerint Romney győzött, és csak 22%-uk látta Obamát jobbnak, 56%-uknak a vita hatására javult a véleményük Romneyról.

Ezzel együtt, korai volna még azt mondani, hogy Romney végleg felülkerekedett: hátra van még két elnöki, és egy alelnöki vita is. Ráadásul nekem az volt a benyomásom, hogy a társadalom szegényebb rétegeihez Obama tudott meggyőzőbben szólni a Mediacare, illetve az egészségügyi reformjai kapcsán, és szélesebb volt a társadalompolitikai kitekintése: Obama hangsúlyosan szólt az oktatás fejlesztéséről, kissé úgy tűnt, mintha Romneynak ez kevésbé lenne szívügye. Obama hangjában most is több volt az érzelem, jobban tudott bánni a hangszínével, mint Romney. És azt se felejtsük el, hogy most kezdődik a nagy harc az amerikai nyilvánosságban a vitán történtek értelmezéséért: Tv-és rádióműsorok (pl. CBS Face the Nation, PBS Washington Week, NBC Meet the Press), szakértők, újságok tömkelege vár ugrásra készen erre a feladatra.

Végezetül, két dologra hívjuk fel a figyelmet: a vita – helyesen – lehetővé tette, hogy a jelöltek kifejtsék az állam (pontosabban: a szövetségi állam), és a kormányzat szerepéről alkotott elvi felfogásukat. Itt nagy meglepetés nem érhette a nézőt, jól kijött a két jelölt közötti különbség: bár Romney nem veti el eleve a szabályozás szükségességét, de szerinte ügyelni kell arra, hogy az állam túlhatalma ne kösse béklyóba az emberek, a vállalkozók kezdeményezőkészségét. Obama ellenben – az egyik nagy elődjére, Lincolnra hivatkozva – arról beszélt, hogy az állam szerepe a társadalom együttes cselekvésének előmozdításában lakozik.

A másik: bár Romney keményen támadta az elnököt, és a korábbi Tv-hirdetésekben is kemény támadás és ellentámadás sorozat zajlott az elnök és ellenfele kampánycsapatai között, most azt is hangsúlyozta, hogy a demokraták és republikánusok egyaránt szeretik Amerikát, és hogy ő elnökké választása esetén kész a demokratákkal is együttműködni. Az elnöki vitában személyeskedésre nem került sor, majd a vita végén – ennek hagyománya van már – az elnök és kihívója, és közvetlen családtagjai üdvözölték egymást, és egy rövid ideig együtt mutatkoztak a pódiumon. Mintha azt üzenték volna: bár kemény ellenfelek vagyunk, de mégis, egy politikai közösség, egy nemzet tagjai. 


0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek