Méltányosság-blog

Azok a századfordulón és a 20. század elején kialakuló irányzatok, amelyek fő célként a gyermekközpontú iskola létrehozását tűzték zászlajukra, csak rövid ideig virágozhattak Magyarországon. Az 1920-as években a konzervatív oktatáspolitika is felkarolta az akkor újszerűnek számító reformpedagógiai kísérleteket. De vajon hányan tudják, hogy az első magyarországi Waldorf-iskola alapítására a Horthy-korszak neves kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó gróf adott engedélyt? Úgy tűnik, hogy azok a politikusok, akiknek a körében leginkább szokás fennhangon Klebelsbergre hivatkozni, egyáltalán nem tudják ezt. De ne siessünk ennyire előre!

Végtére ez nem a magukat konzervatívnak valló oktatáspolitikusok hibája! 1949 után a berendezkedő államszocialista rendszer mindent megtett annak érdekében, hogy a feledés homálya boruljon a reformpedagógia magyarországi múltjára, hiszen a pártállam ideológia-vezérelt oktatásirányítása nem tűrte meg a tőle függetlenül létező, autonóm szerveződéseket és irányzatokat. Miközben a hetvenes évek végén a különböző elméleti háttérre (pl. rousseau-i embereszmény, pragmatista filozófia, humanisztikus pszichológia) támaszkodó alternatív iskolák virágkorukat élték Nyugat-Európában, Magyarországon az állam féltékenyen őrizte a tudásátadás monopóliumát. Az 1985: I. tc. révén résnyire kinyílt az ajtó az alternatív pedagógiai irányzatok előtt. A törvény lehetőséget adott az iskolák számára a helyi sajátosságoknak megfelelő alternatív tantervek kidolgozására.

A rendszerváltás idején az ajtó teljesen kinyílt, és a szabadság friss légáramlata sok mással együtt besodorta a reformpedagógiát is. A magyar pedagógustársadalmat és a közvéleményt azonban ambivalencia jellemezte az újszerű nevelési-oktatási irányzatokkal kapcsolatban. A 1989 előtti rendszertől távol állt a gyermekközpontú, kísérletező iskola ideája. Az olyan nagy múltú reformpedagógiai irányzatokat, mint a Waldorf-, a Montessori- vagy a Freinet-pedagógia, még mindig némi misztikus köd lengi körül. Így terjedhetnek el széles körben azok az előítéletek, amelyeket 2008-ban maga Hoffmann Rózsa – akkor még a KDNP oktatási szakértőjeként – így összegzett: „A reformpedagógiákra - sok pozitív szakmai hozadékuk mellett - éppen az jellemző, hogy a 'hagyjuk szabadon a gyereket' félreértelmezett jelszava miatt kevéssé követelik meg a rendszeres, óráról órára történő tanulást. Mi több, szószólóik gyakorta kártékonynak - urambocsá! - gyerekellenesnek nevezik és kiátkozzák a hagyományos módszereket.”

Tény, hogy ezek a reformiskolák nehezen illeszthetőek be egy olyan központosított oktatásirányítási rendszerbe, mint amilyen a köznevelési törvény tervezetéből kiviláglik. A bukás és az érdemjegyek visszaállítása, az iskolának alapvetően hatalmi intézményként való kezelése, a versenyelv logikájának és a minőségellenőrzésnek az érvényesülése alapvetően ütközik a reformpedagógiai filozófiákkal, amelyek nem a versengést, hanem az autonóm személyiség kialakítását tekintik az oktatás lényegének. A Waldorf-iskolában például ismeretlen a „jegyfetisizmus”, hiszen nincsenek érdemjegyek sem (amelyek keveset mondanak a gyermek valós tudásáról), ezekben az intézményekben szövegesen, de akár versben is történhet az értékelés.

Nyilván hibás volt az a korábbi oktatáspolitika is, amelyik mitizálta az írásos értékelést, és azt erőltette az intézményrendszerre. Ami jól működik egy kis létszámú osztályokkal működő iskolatípusban, nem feltétlenül valósítható meg 30-40 fős osztályokat működtető intézményekben. A döntéshozók a szezont keverték a fazonnal, a tanárok pedig csak munkaterheik növeléseként reagálták le a minisztérium szándékát. Így vált az írásos értékelés a „Magyar Bálint-féle liberális oktatáspolitika” szimbólumává, és megszületett az egyszerű képlet, miszerint a reformpedagógiai irányzatok és a liberális oktatáspolitika együtt felelősek a mai iskolarendszer minden bajáért. Ne is legyen kétségünk, hogy sokaknak tetszik ez az összefüggés az oktatás kérdésében hagyománytisztelő magyar társadalomban. Úgy vagyunk ezzel is, mint az integrált oktatással: a társadalom nagyja még meg sem ismerte igazán, csak a karikatúráját, és máris temette, korántsem könnyáztatta arccal.

A köznevelési törvény tervezete tehát azokat az értékeket erősíti meg, amelyek szemben állnak a reformpedagógia filozófiájával. Az alternatív iskolákban a szülő, a tanuló és a pedagógus egyenrangú, ezzel szemben a kormány köznevelési koncepciójából az olvasható ki, hogy az iskolában a pedagógus az egyedüli úr. Az új Nemzeti alaptanterv tudástartalmának a bővítése kihívás elé állítja az alternatív iskolákat, amelyek eddig tananyagukban és módszereikben is széles autonómiát élveztek (erre a helyi tantervek adtak lehetőséget). Mostantól az új NAT révén az állam erőteljesen beavatkozik a tananyag tervezésébe, ami azt jelentheti, hogy az alternatív iskolákra ugyanaz a minőségellenőrzési rendszer vonatkozik, mint a hagyományos iskolákra. Ez pedig könnyen a hagyományos módszerek revíziójához vezethet, vagyis éppen az iskolák alternatív jellege kerülhet veszélybe.

Bár a köznevelési törvény tervezete nem utal arra, hogy a kormány a reformpedagógiai módszereket mind kihajítaná az ablakon (pl. a szöveges értékelést azok az iskolák továbbra is alkalmazhatják, amelyek ezt eddig is sikeresen alkalmazták), de a tervezeten érezhető, hogy az csakis a „hagyományos” iskolarendszernek kedvez. Pedig nem ártana, ha a magyar oktatásirányítás valóban kísérletet tenne a reformpedagógiák eredményeinek ésszerű adaptálására.

Niall Ferguson korunk egyik legnépszerűbb brit történésze legutóbbi – Civilization- The West and the Rest című – könyvében arra keresi a választ, hogy miért éppen a nyugati civilizáció emelkedett ki az elmúlt 500 évben. A 16. század elején ugyanis az európai országok csak a bolygó népességének igen kis hányadát adták és gazdasági erejük sem volt különösebben nagy. Sőt akkortájt a keleti birodalmak (Oszmán Birodalom, Kína, India) lakosai jóval többen is voltak az európaiaknál és gazdagabbak is voltak náluk. Ferguson rendkívül szórakoztató TED előadásában (The 6 killer apps of prosperity) hat olyan jelenséget állapít meg, amelyek szerinte mindezek ellenére biztosították a Nyugat vezető szerepét. Ezeket a jelenségeket pedig a mobiltelefon alkalmazásokhoz hasonlítja, amelyek kis ikonok csupán a készülék kijelzőjén, mögöttük azonban elektródák és byte-ok tömkelege dolgozik.

Ezek az applikációk tehát: verseny; tudományos forradalom; a tulajdonhoz való jog; modern gyógyszerek; fogyasztói társadalom; munka etika.

A történész szerint ezek az okai annak, hogy az 1970-es évekre a Nyugat és a világ többi része közötti különbség óriásira nőtt. Nem a földrajzi elhelyezkedés, vagy a nemzeti karakter. Gondoljunk csak bele, Észak- és Dél-Korea, vagy korábban a két Németország esetén egyik esetében sem volt eltérés, mégis micsoda különbségek mutatkoztak, illetve mutatkoznak az adott országok fejlettsége között.

Az adatok azonban azt mutatják, hogy ez a különbség Nyugat és a „Többiek”  között azóta egyre gyorsuló ütemben csökken, a Nyugat fokozatosan elveszti vezető szerepét, ezek az applikációk ugyanis letölthetőek, vagyis az intézmények adaptálhatóak. Az átvétel sorrendje azonban korántsem mindegy, a jelenlegi észak-afrikai forradalmak jövője azért bizonytalan, mert a demokratikus értékek elterjedése korántsem lehetséges a magántulajdon védelme nélkül. A Nyugat hanyatlása ennek ellenére nem elkerülhetetlen, a vezető szerep elvesztésével azonban számolni kell.

Az előadást hallgatva folyamatosan ott mozgolódik a magyar hallgatóban a kérdés, nekünk melyik applikáció letöltése nem sikerült rendesen, hogy húsz évvel a rendszerváltás után sem kerültünk közelebb a Nyugathoz. Nos, a listára nézve – ha feltételezzük, hogy Fergusonnak igaza van és nem a nemzeti karakter a meghatározó – azt hiszem a hat alkalmazásból legalább négyet nem teljesen vagy hibásan sikerült elsajátítani. Ezek: a verseny, a tulajdonhoz való jog, a fogyasztói társadalom és a munka etika. Ráadásul, ha a magyar egészségügy helyzetére, vagy a folyamatos „agyelszívásra” utalunk, akkor a másik kettővel sincs minden rendben.

Mindenestre a „letöltési idő” sem volt túl sok, hiszen történelmi távlatból nézve két évtized nem sok idő.

Ennek ellenére a kelet felé tekintgető közép-európaiak számára Ferguson könyvének és előadásának is van egy igen fontos tanulsága: az utóbbi évtizedekben felemelkedő országok nem azért sikeresek, mert teljesen új utakon járnak, mint a Nyugat, hanem pont fordítva: mert sikeresen adaptálták ezen eredetileg nyugati intézményeket.   Ezzel összefüggésben idehaza nem arra kell keresni a választ, hogy hogyan találhatjuk meg a nyugatitól eltérő megoldásokat, hanem arra, hogy mi akadályozza a „gyilkos applikációk” letöltését, illetve hogyan tudunk gyorsítani rajta.

Kalifornia kormányzója aláírta az első törvényt az Egyesült Államokban, amely kötelezi az iskolákat, hogy a meleg történelmet ugyanúgy tanítsák, mint az indián, afroamerikai, ázsiai vagy mexikói amerikai közösségek hozzájárulását az amerikai történelemhez. Ez Magyarországról nézve elsőre furcsának tűnhet, de gondoljunk csak a Hollywoodi filmek világára, vagy a Szilikon Völgyre. Hol máshol jöhetne létre egy ilyen törvény, mint Kaliforniában, a kreativitás egyik fellegvárában?

Richard Florida írása óta tudjuk, hogy kulturális diverzitás és tolerancia nélkül nem létezhet innováció. Azok a városok, ahonnan hiányoznak a lázadók, a másképp gondolkodók, elsorvadnak. Egy város „melegek és rockerek” nélkül elveszíti a gazdasági versenyt, írja a The Rise of the Creative Class-ban. Kalifornia egy ilyen nyitott hely. Amerika számos más államában nem valósulhatott volna meg hasonló kezdeményezés, hiszen nemhogy nem lett volna rá társadalmi igény, komoly ellenállásba ütközött volna. A Kaliforniai törvényhozás, ezzel szemben pont, hogy egy létező társadalmi jelenségre reagált, hiszen jelentős meleg közösség él az államban, akik büszkék történelmükre. Nem véletlen, hogy San Francisco-ban hozták létre az első nagyszabású múzeumot a meleg történelem bemutatására. Filmeket, színdarabokat, könyveket, találmányokat, politikusokat, aktivistákat adott az országnak ez a közösség. A törvény ezért is szerette volna megszüntetni az oktatásban létező diszkriminációt és elismerni és bemutatni az amerikai melegek hozzájárulását társadalmukhoz.

A hír Magyarországon nem is annyira a téma miatt fontos, a meleg történelem behelyettesíthető volna bármivel, a nők helyzetétől a romák magyarországi szerepéig. Lenne mit beemelni a közoktatásba hazánkban. A társadalmi igény, azonban úgy tűnik még nem érett meg ezekre idehaza. Így aztán sokkal inkább az elv miatt fontos, hogy hogyan és miért kerül be valami a hazai tananyagba, hogyan lehetne eljutni oda, hogy „beleférjenek” ilyen és hasonló alapvető kulturális kérdések a közoktatásba, mi több evidenssé váljon, hogy ezt tanítani kell.

Az amerikai oktatási rendszer egyik legfontosabb jellemzője, hogy szinte azonnal reagál a társadalmi jelenségekre. Így fordulhat elő, hogy 9/11-et tanítják az iskolákban, és tíz évvel a tragédia után már épül a múzeum és oktatási központ, amelynek az a célja, hogy megismertesse, elmagyarázza a jelenséget. Ez a típusú „gyorsreagálási képesség” hiányzik Magyarországból. Még Trianont se tudtuk közösségileg feldolgozni, nemhogy a rendszerváltást.

A hír másik tanulsága, hogy rámutat a toleranciára való nevelés kiemelt szerepére az amerikai oktatásban. A törvény egyébként nem csak a melegek egyenjogúságával foglalkozik, hanem a fogyatékkal élők társadalmi szerepének oktatását is előírja. Mindkét eset azért fontos, mert ez által nyilvános fórumot teremtenek, ahol beszélnek a témáról. Az elhallgatás és információhiány ugyanis mindenben elutasításhoz, dezinformációhoz és sztereotípiákhoz vezet, míg a megismerés épp ellenkezőleg hat. Hogy maradjunk a könnyen érthető hazai példáknál, mivel nincs konszenzus történelmünkről Trianontól kezdve sokszor igen felületes ismeretekkel rendelkeznek a diákok. Ha azonban nem beszélünk a holokausztról, 56-ról vagy a rendszerváltásról, honnan értenék mit jelentettek, milyen hatásuk van napjainkra? Ne csodálkozzunk, hogy a tudatlanság szűz terepe ezeknél a fiataloknál a szélsőjobboldali alternatív szubkultúrák egyszerű, „könnyen emészthető” válaszaihoz vezetnek.

Az amerikai törvény példájából tehát a hazai oktatásra alkalmazható irányelveket nyerhetünk. Az egyik ilyen, hogy fel kell ismerni a kortárs társadalmi jelenségeket és integrálni kell a tananyagba. A másik, hogy nem lehet szelektív történelmet tanítani, nem lehet elhallgatni, kihagyni témákat. Muszáj feldolgozni, kibeszélni közös múltunkat, mert, ha a társadalom ignorál egy jelenséget, abból biztosan nem az elfogadás kultúrája fog kinőni.

Keller Tamás Társadalmi riport 2010 című tanulmányának megállapításai számos társadalmi jelenség új nézőpontból történő értelmezésének adtak támpontot. A vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy a magyar társadalom zárt gondolkodású, keleties értékrendszerrel bír, le vagyunk maradva nemcsak a nyugat-európai országokhoz, hanem szomszédainkhoz és a hasonló gazdasági fejlettségű országokhoz képest is. Néhány hónapja a HVG hasábjain jómagam úgy vélekedtem, hogy ez magyarázatot adhat arra, hogy a kormány bizonyos lépései (médiatörvény, nyugdíjvagyon államosítása) körül kialakult viták miért nem erodálták egészen odáig a kormánypártok népszerűségét. Marosán György a friss Élet és Irodalom 1514-2010 című cikkében ennél jóval messzebb megy.

A szerző szerint Magyarország nyugatos fejlődése 1514-ben törik meg, amikor a Dózsa parasztháború bukásával a nemesség által bosszúból hozott Werbőczy-törvények a röghöz kötéssel nemcsak évszázadokra passzív mozdulatlanságra kárhoztatták a magyar társadalom kilenctizedét, hanem szellemiségüknél fogva a „törvény hatalma” helyett a „hatalom törvényének” elvét kényszerítették a magyar társadalomra. A Kellerék által kimutatott – illetve az irodalomban oly sokszor kárhoztatott – bezárkózás, passzív magatartás gyökerei a szerző szerint idáig nyúlnak vissza. Marosán ezután kijelenti, hogy „2010-ben a magyar progresszió az 1514-es, temesvári csatához mérhető vereséget szenvedett”, majd részletesen kifejti, hogy a Fidesz hatalomra kerülésével ugyanaz történik, mint ötszáz éve, úgy késsük le a modern 21.századi fejlődést, ahogy a kora-újkori változásokról lemaradtunk.

Ez a párhuzam egész egyszerűen semmilyen szempontból nem állja meg a helyét. Nem igaz, hogy a magyar mentalitás keleties jellege elsősorban az 1514-es történelmi úttévesztés következménye. Eleve kérdéses, hogy egy fél évezreddel ezelőtti szituációban alkalmazhatóak-e olyan fogalmak, mint progresszió. A legnagyobb probléma azonban nem ez. Hanem az, hogy Marosán szerint a véres megtorlás és az ennek nyomán kialakuló törvénykezés az egyetlen tényező, ami elindította a magyar társadalmat a keleties értékvilágra jellemző úton. A szerző mintha megfeledkezne arról, hogy tizenkét évvel a Dózsa-parasztháború után megszakad a magyar középkori állam története, vagy, hogy a történelmi változások központja az atlanti térségbe helyeződik át. Amikor nyugaton kialakulnak a piacgazdaság feltételei, mögötte a kereskedelemből gazdagodó polgársággal, addig idehaza éppen egy keleti nagyhatalom uralja az ország jelentős részét. A tényezőket sokáig lehetne sorolni, a kelet-európai országok nyugatitól eltérő civilizációs fejlődésének megrajzolásához, alighanem egy Norbert Eliasra lenne szükség. Azonban az bizonyos, hogy egyetlen tényezőre visszavezetni ezeket a folyamatokat fals megközelítés.

Ebből adódóan aztán a következtetés is téves. 1514-ben nem egy polgári forradalom, hanem egy zavaros ideológiájú parasztháború, 2010-ben nem a magyar progresszió, hanem a balliberális oldal szenvedett vereséget. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Tripartitum ne járult volna hozzá, hogy a magyar társadalmi fejlődés elkanyarodott a Nyugat-Európaitól!  Ráadásul a szerző kimondatlan evidenciaként kezeli, hogy a haladás, az európaiság a magyar közéletben egyértelműen a posztkommunista utódpárt és az azóta eltűnt liberálisok kizárólagos felségterülete. Holott a baloldalon éppen úgy szépszámmal találunk politikusokat, akik a Keller-tanulmányban felvázolt bezárkózó, passzív magatartásra építve, az alattvalói politikai kultúrát meglovagolva szállnak versenybe a szavazókért, illetve a Fideszben is kimutathatóak olyan progresszív törekvések, amelyek a nyugatias társadalmakat tekintik etalonnak.

A 2010 választásokat Dózsáék kudarcával egy kalap alá venni nemcsak nélkülöz minden történelmi szemléletmódot és tényszerűséget, hanem apokaliptikus víziójával tulajdonképpen a hisztérikus közbeszéd erősödését fűti. A higgadt vita és a komplex történelmi hatások kimutatásnak valós kísérlete helyett.

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

Az Egyesült Államokban Thanksgiving, azaz a hálaadás napja harangozza be a karácsonyi szezont. Az eredetileg a telepesek első sikeres őszi betakarítására megemlékezni hivatott munkaszüneti napon mára amerikaiak tömegei szelik át az országot, hogy együtt lehessenek családjukkal. Az összegzés, értékelés, és a hála ünnepe ez. Távoli rokonok összejönnek, családtagok kibékülnek. Még a tepsibe szánt pulyka is elnöki kegyelemben részesül.

 Egy ország mentalitásáról sokat mondanak jeles napjai. Érdemes tehát csokimikulás és bejgli majszolás közben elgondolkozni egy picit saját hagyományainkon is, még mielőtt pukkan a szilveszteri pezsgős dugó és átlépünk az új esztendőbe. Magyarországon hiányoznak az örömteli ünnepek. Inkább emlék- vagy gyásznapjaink vannak. Vagy olyan ünnepnapok melyek már elvesztették eredeti céljukat, jellegüket. Viszonyunk hozzájuk így aztán vagy a közöny vagy az átpolitizáltság szélsőségei között mozognak. Ez részben érthető is. Nem lehet kohéziós, összetartó ereje olyan történelmi eseményeknek amelyekről akár évtizedek óta megoszlik a társadalom véleménye.

 Ezzel szemben az Egyesült Államokban az ünnepek az egyik legfontosabb eszközei az egység és összetartozás érzésének kialakításában. Egyrészt kiszakítják az állampolgárokat a hétköznapok egyhangúságából, másrészt összekötik a nem is olyan hosszú történelmi múlttal rendelkező ország hagyományait a jelennel, hozzájárulva közös értékeik továbbörökítéséhez. Az országra jellemző pozitív gondolkodás nagyban hozzájárul ehhez. Az említett két jelenség érhető tetten a Fehér Ház pulykáinak további sorsában is. Míg a tavalyi elnöki kegyelemben részesült pulyka díszkísérettel Disneylandbe került és a „Világ legboldogabb pulykája” felirattal vezette a park ünnepi felvonulását, az idei szárnyas, George Washington, az Egyesült Államok első elnökének egykori birtokán működő múzeum kertjében bóklászhat majd. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen Washington indította el az elnöki hálaadásnapi üzenet hagyományát 1789-ben.

 Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Amerikának múltja van, Magyarországnak pedig problémái a múltjával. Ez az élet minden területét, így ünnepeinket is áthatja. Ezt egyféleképp lehet feloldani: úgy, hogy igyekszünk megismerni, megérteni és feldolgozni történelmünket, nem félve attól, hogy akár többféle történelemértelmezés is megférhet egymás mellett. Nem végső igazságokat keresve, hanem újra- meg újraértelmezve az eseményeket. Így aztán nem csak pesszimizmusra hajló mentalitásunkkal nézhetünk szembe, hanem ünnepeink jellegzetességeinek történelmi, kulturális okaival is.

A kép forrása: Win McNamee/Getty Images