Méltányosság-blog

Augusztusban megint itt voltak, kopogtattak, médiaügyekben tanácsot adtak. Külföldi megoldási módokat javasoltak. (Sajnos azt már nem tudjuk milyeneket.) Van fenyegetés is, mert a Monitoring eljárás megindításán tanakodnak, ami kimondhatja, hogy megsértettük az Eu-alapszerződés hetes cikkelyét, és akkor többet szavazati jogot nem kapunk az EU-ban. De a magyar partner állítólag igen figyelmes volt, sokat kérdezett, igyekezett tájékozódni, a fenti eljárásmenetnek szinte nulla a valószínűsége, az informális tanácsok pedig nem igen szokták belátásra bírni a kormányt.

Két helyen látnak gondokat az Európa Tanácsban, konkrétan annak főtitkára, Thorbjorn Jagland. Az egyik az NMHH vezető tisztségviselőinek nem kiegyensúlyozott módú kiválasztása (ez pl. Szalai Annamária kinevezését érinti), másrészt meg úgy vélik a médiatörvény nem nyújt garanciát a kiegyensúlyozott médiaviszonyokra.

Ha visszaemlékszünk arra miben is kényszerített ki változásokat az Európai Bizottság (négy ilyen pont volt), akkor a fentiek nem voltak benne. Nem állítjuk, hogy a négy pont ne lett volna fontos, és ne szolgálta volna Magyarország érdekét, de sehol sincs a fenti két ponthoz képest, sőt.

Azért sőt, mert véleményem szerint az EB úgy próbálta meg védeni a szólásszabadságot, hogy a hagyományos médiaszabályozási elvet tartotta szem előtt, mely szerint külön kell kezelni az írott sajtót és az elektronikusat. Ezért nem mondhat – bár szeretett volna - az NMHH végül semmit sem a printelt médiáról, azért nem lehetett törvénybe iktatni a válaszadás jogát, s ezért nem szükséges regisztrálni a blogokat.

Azt kell mondjuk ugyanakkor, hogy a magyar kormány médiafilozófiája abból a szempontból iránymutató, hogy a printelt és elektronikus egységes szabályozási keretében gondolkodott. Ebbe az irányba lesz kénytelen menni az EU is, hiszen a technológiai fejlődés miatt nincs különbség ma már a platformok között.

Ellenben azt, amit valóban újra kéne szabályozni, ahhoz az EB nem szólhatott hozzá, mert az Eu is alacsony szinten áll e tekintetben. Az Európa Tanács már a lényegre tapint, de ők meg nem olyan erős szerv. Persze ki tudja, annak előtte azt se hittük el, hogy a kötelezettségszegési eljárásokat megindítják, most meg itt van ez a „Monitoring”.

A kiegyensúlyozottság kérdésköre logikailag nem volna olyan bonyolult. Országos szinten kell teljesülnie, ezért a nagyobb lefedettségű médiumoktól volna megkövetelhető, ahogy az a 2008-as MSZP által kezdeményezett, de már erősen Fidesz befolyás alatt lévő tervezetben is megjelent. Vagyis létezik rá egyfajta megoldás. Ami pedig az ellenőrző szervek kiegyensúlyozottságát illeti (azaz pl. Szalai Annamária legitimációját) ott sincsenek logikailag megoldhatatlan akadályok, az ORTT feltöltésénél már ennek az elvnek igyekeztek megfelelni, s ha ott kavics került a gépezetbe kiigazítások kellenének, nem pedig egy olyan modellre történő átállás, ahol közvetlenül vagy közvetve minden funkcióba a kormány nevezi ki az embereket. (Egészen a közszolgálati médiaigazgatókig.)

Összefoglalva tehát az Eu és a magyar médiaszabályozás körüli történéseket, az Eu ott ért el eredményeket ahol néhány szempontból épp, hogy Magyarország jogalkotói jártak előrébb, ahol pedig a politikai zsákmányszerzés elhatalmasodott, ott meg eddig semmit sem tudtak felmutatni.

A közszolgálati média brand építése, az egységesebb arculat kialakítása az, ami miatt nem érte bírálat a kormányzatot. Egy szolgáltatás márkázása mindig jóval nehezebb, mint egy élelmiszeré, vagy műszaki cikké. A bevált márkákat pedig nem cserélgetni szokták, hanem feltöltik esetleg új tartalommal, sőt a jó márkákkal rendre újabb területekre terjeszkednek.

Ha a két állítást összerakjuk, tehát hogy a mostani kormány a legtudatosabb brandépítő a korábbiak közül, valamint a szolgáltatások márkázásának nehezebb voltát, akkor joggal feltételezzük, hogy az MTI körül valami nagyon komolynak kellett történnie, hiszen az MTI nem akármilyen nemzeti márkánk. A katasztrófát csak a MALÉV-hoz tudnám hasonlítani. Nincs olyan magyar érzésű ember, aki a MALÉV megszűntére könnyed legyintéssel tudna válaszolni, engem legalábbis megérint érzelmileg. Az MTI is bizonyos körökben, értelmiségiek közt, a nemzeti büszkeségünk része.

Piaci vállalkozásként indult, mint minden hírügynökség, de aztán mint Európában a többi hírügynökséget, így a magyart is államosították. Kozma Miklós 1921-től bekövetkező haláláig volt az igazgatója. Az a Kozma, aki társadalmi származását tekintve Horthyhoz volt hasonlatos, s aki magát Horthy barátjának is vallhatta. Bár elsősorban a Magyar Rádió igazgatójaként emlékszünk rá, nem kétséges, hogy az MTI is mindvégig fontos nemzeti intézmény maradt a számára. Mikor például a Magyar Rádió az előfizetési díjakból sokkal többet kaszált, mint arra a legmerészebb álmaikban is számíthattak – vélelmezem egy törvénymódosítás után - az MR-ből származó bevétel nagyobb százalékát utalták át az MTI-nek. Az MTI a rendszeresen érkező nagyobb bevételeinek köszönhetően így tovább is erősödhetett. Szakmai étosz hatotta át, és lojalitás a mérsékelt konzervativizmushoz.  Joggal reménykedhetett 2010-ben az MTI Fidesz által pozícióba ültetett vezetője, hogy valami hasonló helyzetre és szerepre érdemes számítania, mint a 30-as években. Az MTI felszámolása aligha volt a pakliban.

Nem tudjuk mi történhetett, de egyfelől több etikai hiba csúszott az MTI működésébe (legutóbbiról ld. a mediafogyasztok.hu oldalán itt.), másfelől az MTI alkalmazottai a végén össze is fogtak, és függetlenségük helyreállítását követelték. (Szakmai oldalú érvelést arról, hogy más műfaj a hírügynökségi tevékenység, mint az újságírói, s a lázadásnak ezért hamarabb kellett volna már megtörténnie, ld. itt.)

Előbbi oka a szakmai szétesés, a túlzásba vitt szervilizmus, nem pedig – mint sokan gondolják – az elpofátlanodás, utóbbi pedig valamiféle lázadás, amelynek krónikáját az érintettek előbb-utóbb megírják majd. Egy szakmailag demoralizálódó, ugyanakkor lázadó, petíciót írogató, az átalakítást visszacsinálni akaró közössége jelenthetett akkora veszélyt, ami miatt a brand felszámolása mellett döntöttek. Lehetett volna próbálkozni  az MTI teljes újraszervezésével, de a történet épp úgy indult, hogy újjá szervezték. Így most inkább beolvadt az MTVA-ba. Ezt a brandet az átlag magyar még csak nem is hallotta, a betűszó kibontására még nem képes, az MTI-t viszont amit mindenki ismer ma egy 49 főből álló stáb képviseli. (Részleeket erről itt.)

Senkinek a fejében nem fordult volna meg, hogy pont az MTI fog elsorvadni. A rendszerváltás óta már voltak komolyabb válságidőszakai is, hisz az kérdőjeleződött meg, hogy mit tud egyáltalán nyújtani egy hírügynökség, amiért érdemes fizetni a piacon. Átvészelték, talpra álltak. Az új 2010-es médiatörvény ugyan elsöpörte ezt a modellt, s vele sikeres vezetőit is, de azt is ígérte, hogy központi szereplővé teszi az MTI-t, a piaci szorítások alól kimenekíti, s a társadalom hírellátását tovább demokratizálja (ingyenes hírek).

Krónikásként csak azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy pusztán egy intézmény államosítása nem feltétlenül jelenti az intézmény fennmaradását.(Ld. majd ezt az egészségügyi és oktatási intézmények esetében 2-3 év múlva.)  Ami pedig konkrétan a hírügynökségi tevékenységre vonatkozik, még azt is megérhetjük, hogy egy központi hírügynökség helyett sok kis specializált hírügynökség jön létre. Most legalábbis a piactér megnyílt.       

Nagyon úgy tűnik, hogy a politikusokat hidegen hagyta az Európa Tanács ajánlása (itt a lényeg a Fidesz általi egyoldalú kinevezési rendszer), viszont kezelni kényszerültek az AB döntéseit (hírközlési biztos hatósági jogkörének visszavonása, illetve a sajtótermékek feletti NMHH ellenőrzés szűkülése. Maradhat az írott sajtó feletti ellenőrzés a gyűlöletbeszéd témájában, a megalázó helyzetben lévő sérelmére történt kommunikáció esetében, valamint a gyermekjogok területén.) Ha már úgyis médiaügyekről folyt a diskurzus előkerültek a kiegyensúlyozottság, a nyilatkozat visszavonása avagy a forrásvédelem témái. Jobbik és LMP-s képviselők szórakoztatták a parlamenti vita iránt érdeklődőket.

Rendben is volna mindez, ha feltételezhetnénk, hogy az adott kérdésekben nincsenek okosabb emberek a politikusoknál. S itt most nem elsősorban arra gondolok, hogy a 90-es évek óta előadásokat tartva médiaetikai kérdésekből évente 100-150 újságírónak készülő hallgatónak mondtam el mi a hazai tanulság és a nemzetközi gyakorlat kiegyensúlyozottság, nyilatkozat visszavonása vagy forrásvédelem stb. ügyében, hanem arra, hogy léteznie kéne olyan állásfoglalásoknak, melyeket maguk a médiamunkások állítanak elő a fenti témákban. Ha ugyanis volna ilyen, akkor azt el lehetne mondani, azt be lehetne juttatni a törvényalkotókhoz, akik aztán vagy lepöckölik ezeket a szakmai ajánlásokat, vagy megfogadják. Ám mindenképp van némi kockázata a lepöckölésnek, hiszen tételezzük fel, hogy a konzervatív újságíróknak ugyanaz a határozott elképzelésük, mint a baloldaliaknak például arról, hogy milyen lefedettségű médiaterméktől várható el a kiegyensúlyozottság. A kormány ezt az ajánlást lepöcköli, de kell a kormánynak az, hogy Bayer Zsolttól a Professzorokig felháborodott cikkek íródjanak? A példát csak azért hoztam, hogy nem naivitás azt állítani, a szakmai kényszer valódi kényszer. Már ha létezik szakma egyáltalán.

Létezhetne, léteznie kéne, s nem is naivitás a feltételezés, hogy az ilyesmit elvárhatnánk. Vannak bizonyos kérdések a jogrendszerben, amelyek kényszerítették a törvényalkotást. A halálbüntetés nem azért nem került visszaállításra, mert a nép azt nem díjazná, hanem mert a jogász szakma nem tudja felvállalni a tévedést. Az összes többi érv, a nemzetközi szerződések aláírásától a keresztény morálisokig már csak legitimálás. Vagy egy másik területről véve a példát a 90-es évek óta létezik a tablettás terhesség-megszakítás. Magyarországon az évtized végén indult el róla a vita, és most vezetik be a kórházi gyakorlatban. (Mert hogy görcsökkel jár, és kórházi felügyeletet igényel, ezért a gyógyszer patikában nem kapható.) Vitatkozhatnának erről a politikusok is, és hozhatnának más szabályokat (kellenének azok a gyerekek, hogy ne legyen demográfiai krízis), de tény, hogy az orvosi szakma s talán a társadalom is eljutott egy javasolt megoldáshoz, ezt pedig továbbítani volt képes a törvényhozáshoz.

Ahogy vannak konzervatív jogászok, meg baloldaliak, meg vannak ugyan így táborokba sorolható orvosok, végül is lehetne baloldali meg jobboldali újságíró is hasonló véleménnyel néhány rájuk és a társadalomra vonatkozó kérdésben. Történetesen a közszolgálati média politikától való távolságtartásának kérdése is lehetne ilyen. Nem mintha nem lehetne a közszolgálati politikának szétosztott média, ahogy azt az olaszoknál láthattuk, de abban sem feltétlen a politikusoknak kéne dönteni. (Feltételezhető, hogy a társadalom és a szakma közti párbeszéd végeredménye nem ajánlaná a pártleosztású közszolgálati médium létrejöttét, már csak azért sem, mert a párttévék nem nevezhetők közszolgálatinak.)

Vagy itt van az a feladvány, hogy milyen típusú rádiók milyen arányban legyenek. Mennyi legyen a beszélő, mennyi a zenei, mennyi a kereskedelmi, mennyi a közösségi. Ezek eldöntését is segíthetné a szakmai és társadalmi ajánlás, nem kéne azt egy hatóságra bízni, ezek ugyanis elvek. A hatóság feladata mint minden demokratikus közigazgatási hatóság feladata az elveknek való megfelelés, melyhez az eszközrendszert a politikai jogalkotás szolgáltatja. (Jelen pillanatban a Klubrádió ügye épp arról szól, hogy váljon a bíróság által odaítélt frekvencia közösségiből kereskedelmivé, és így legalább évi 45 millió forintot kéne fizetniük. Milyen elvek mentén dolgozik ez a közigazgatás?)

Az elvek letisztázására kialakuló könyvecskék szakmai és társadalmi egyeztetések eredménye (ahogy az az angol médiatörvénynél példaértékű módon megfigyelhető volt). Az így megszülető – nevezzük akár Médiaalkotmánynak – a későbbiekben kötelezi a Parlamentet, hogy milyen törvények szülessenek.

Ezzel szemben mit láthatunk? – Azt, hogy a médiaalkotmányunk születési körülményei zavarosak voltak, idő sem igen volt rá, de a későbbi jogszabályok sem igen ragaszkodnak az ott leírtakhoz. Akkor meg minek is jött létre?

Semmilyen szakmai munka, egységes hang, elvszerű megnyilvánulás nem hangzik el, következésképp a parlamenti vitákban ad hoc módon, a területhez csak többé-kevésbé értők ötletelnek, nincs mire támaszkodniuk, és nincs kiktől félniük. A politikát magára hagyta az újságíró szakma, hogy találják ki helyettük a nyilvánosság jövőjét, a politikának egyébként jogosan lett elege abból, hogy újságírókat faggasson elvekről, nincs partneri viszony újságíró társadalom és politika közt, még olyan sem, mint a jogász vagy az orvostársadalom közt. Tegyük hozzá ez utóbbiak se túlságosan szívderítőek, mégis valamivel jobban állnak. S nyilván sokan úgy gondolják, hogy az egész helyzetért a politika felelős egyedül, mert nem kívánt a hatékonyság nevében odafigyelni az érintettekre. Ha így gondolja a kedves olvasó is, hiába rágta át magát a fenti sorokon.

Az MPK tervei közt szerepelt a médiatörvény kiváltotta társadalmi vita elemzése után (ez meg is történt), a törvény működését megismerő társadalmunk közvélemény-kutatása. Mostanra lenne az esedékes, hogy megvizsgáljuk a korábbi aggályok leszivárogtak-e a szélesebb közvéleménybe, netán a társadalom rendpártibb és médiafüggetlenségre kevésbé érzékeny attitűdje szivárgott-e fel.

A kutatás azonban kidobott pénz és energia volna. Ugyanis látatlanba is úgy tűnik, nem szivárog itt semmi sehová. Ráadásul nem csupán a szélesebb közvélemény, de gyaníthatóan még az úgynevezett elit (bármire is gondoljunk ez alatt) sem sejti mi várható. Gyakorlatilag nem tudjuk hol élünk.

Ha azonban az Európa Tanács új és saját Alkotmánybíróságunk eddigi médiatörvény kritikáit összeadjuk, gyakorlatilag nem marad más hátra, mint a 2010-es médiatörvény teljes átírása. Nem maradhat jóformán egy olyan innovatív szabályozó sem meg, ami átmenthető. Nem maradhat meg például a Médiatanács feltöltésének Fidesz-függősége, mert mint mondják ebben „hiányzik a függetlenség és pártatlanság  látszata”. (Ld. itt.) Érdekes megközelítés, megfogalmazás,  olyasmi, amit mi magyarok nem hogy nem akarunk érteni, épp ellenkezőleg, ha értjük se tetszik.  

Miért volna bármiképp is erény valaminek a látszata? Nem kétszínűség és hamisság az? Nem napnál világosabban derült ki, hogy az ORTT politikai kiegyensúlyozottság „látszata” csak a működésképtelenséghez vezetett? Nem az a jó, ha meg lehet mondani Szalai Annamáriának, hogy kik legyenek a közszolgálati műsorszórók igazgatói, és akkor legalább vannak igazgatók? Legalább mindenki tudja, hogy ki a felelős, ha a műsor rossz. A kormány és azon belül a miniszterelnök természetesen. Vagy nem is, mert attól még, hogy a függetlenség látszata nincs meg, még lehet, hogy független, mert nem szólnak bele a napi tevékenységébe, nem beszélve a 9 évre történt kinevezésről, ami miatt az NMHH akár szembe is kerülhet a következő kormányzat értékrendjével. Nincs itt látszat, van viszont akár még nagyobb demokrácia is, mint a korábbi rendszerben, ahol csak tehetetlenség volt meg átpolitizált mutyizás.

Az Európa Tanács a látszatot hiányolja. Normálisak ezek? – Körülbelül itt tartunk, s így áll szemben a mi demokrácia felfogásunk a Nyugatéval. Ott valamiféle színházat játszanak, nálunk pedig a hatékonyság, a közérdek, és nem utolsó sorban az egyenesség az érték. (Ez utóbbinak és kockázatainak Kövér László a megtestesítője.) A modernizáció és hatékonyság növelés nálunk szabadságcsökkentéssel működik és kész. (Ld. ennek történeti hagyományait itt.)

Mindaddig azonban, amíg az Európai Unió tagjai vagyunk, és számos nemzetközi szerződés aláírói, többé-kevésbé ránk is fogják kényszeríteni azokat a jogi kereteket, ami a média függetlenségét garantálják. Vissza kell venni az NMHH ellenőrzési jogosítványait a printelt média és az internet felett, miközben valóban összefonódnak a felületek. Az ombudsmani intézmény hatósággal összekacsintó lehetőségeit teljesen vissza kell építeni, a regisztrációs kötelezettségeket még tovább kell enyhíteni, az MTI-t fel kell szabadítani, a hírgyártás központosításáról le kell mondani. A frekvenciapályáztatás dolgaival kapcsolatban még a magyar társadalom is tudja, hogy valami nincs rendben (Klubrádió ügye után most az Inforádió /ld. itt a korábbi írásunk/), s az Európa Tanács is kifogásolja a frekvenciapályáztatási módszereink.

Többpárti – és nem kétharmados parlamenti eljárást – követel az Európa Tanács a médiatörvény elfogadtatására, s ha ezek végigfutnak, a Médiatanács valóban függetlenebb intézmény lesz, mint most. A feladat csupán annyi, hogy ne legyen olyan, mint az ORTT. Hogy ne csak látszatdemokrácia legyen, hanem valódi, azt senki sem akadályozza meg, az a mi felelősségünk. Miért ne lehetne a jelölés-kinevezés-mandátum lejártának leírása átlátható és a politikai riválisokkal is korrekt?

Maradhatunk tehát jellemünkhöz és karakterünkhöz híven egyenesek, építhetünk egy jobb demokráciát, mint amilyet az Európa Tanács minimumként elvár. Folyamatosan széllel szemben próbálkozunk a hatékonyságra hivatkozva, miközben nem világos, miért ne lehetne valami egyenes és hatékony, miközben a szabadságnak sem ellensége.

Mindebben csak annyi újdonságra nem reflektált még a magyar társadalom, hogy 2012. januárban ezt maga a párt vezére jelentette ki.

Nem sokkal később február 16-án Vona Gábor már Pintér Sándor belügyminiszterrel vitázhatott a Corvinus Egyetem Tárcatükör rendezvénysorozatában. Ez utóbbi sok vihart kavart, a jól megszokott érvek és ellenérvek hangzottak el, s mindaddig magamban Török Gábornak adtam igazat (ld. blogbejegyzését itt.), amíg eszembe nem jutott a pártvezér beszéde. Noha kétségtelenül nem kötelező egy rendezvényen Vona Gábort úgy szerepeltetni, mint a cigánybűnözés szakértőjét, de mint a parlamenti párt vezetője miért ne fogalmazhatná meg az álláspontját egy vitában. Legalább így az érvek döntenek, nem pedig az, hogy ki kinek tudja megmondani, hogy nem szalonképes. Mindez a képlet azonban alaposan megváltozik, ha a vita egyik szereplője kijelenti magáról, hogy ő nem is akar demokrata lenni. (Az egészen más, ha mások jelentik ki róla.)