Méltányosság-blog

Legutóbbi bejegyzésem óta két olyan esemény is történt médiatörvény ügyben, mely említést érdemel. Az egyik a Konrad Adenauer Alapítvány által szervezett kerekasztal beszélgetés, a másik a március 15-i „egymillióan a sajtószabadságért” elnevezésű tüntetés, mely a Facebook-on szerveződött, s mára a szervezők szerint a rendszerváltás óta a legnagyobb civil megmozdulásává nőtte ki magát.

Talán furcsa lesz a következő állításom, de éppen a sajtószabadság kérdése az a terület, ami a legkevésbé van immár veszélyeztetve, amit maguk az események is mutatnak, míg más területeken (az ágazati párbeszédeknél, a munkavállalói érdekek képviseleténél, a közigazgatási káoszban, stb.) a gondok kevésbé láthatók, s kevésbé irányul rájuk a figyelem. Paradoxonnak tűnik, de a demokráciánk épp ott gyengélkedik, ahol nincsenek civil megmozdulások. Mindezzel nem azt állítom, hogy médiaügyben már hátra is lehet dőlni a fotelben, épp ellenkezőleg, azt mondom, hogy a demokráciában nem lehet hátradőlni. Recsegve-ropogva, külföldi bekiabálásokkal és iszonyú presztízsveszteség árán, de a médiaszabályozás területén elindult a civil kontroll. Ez a kontroll erősen megnehezíti, hogy a kormány által delegált tisztviselők visszaéljenek a hatalmukkal. Éppen a média, és különösképp az új média figyeli lámpással minden egyes lépésüket. A direkt összeköttetés miatt pedig minden szakmai túlkapásuk vagy tévedésük a miniszterelnök népszerűségét tépázza.

A kerekasztal beszélgetésen kevés új érv hangzott el, ami nem csoda, hiszen mostanra már volt idő arra, hogy az aggályok megjelenjenek, és arra is, hogy elhangozzanak egyes cáfolatok. Egy megfigyelés azonban – mely Martin Józseftől származott – számomra kétségtelenül új volt, bár megint csak a már ismert aggályt erősítette, mely szerint növekedett a politikai kiszolgáltatottság. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, amely a közszolgálatban dolgozók munkáltatója lett, kiszolgáltatottabbá teszi az újságírókat. Amíg az intézmény maga volt a munkáltató, addig pufferként szolgált, mostanra ez az intézményi védelem megszűnt.

Ami engem illet, olvastam az ALAP mindenható tevékenységéről: ez rendeli meg a műsorokat, ez köti a szerződéseket bárkivel, egyben a munkáltatója a korábban Dunás, MTV-s, MR-es alkalmazottaknak, de eleddig nem kapcsoltam, hogy ennek a munkavállaló számára a szakmai védelem csökkenése is lehet az ára. Nem is vagyok benne biztos, hogy a létrehozását ez motiválta, lehet, hogy valóban az átláthatóság és az egyszerűség, de kétségkívül mostantól több figyelmet kell szentelnünk az ALAP-nak is.

Az Erzsébet híd pesti hídfőjén a keddi tüntetés is valami hasonlóról szólt. Változatlanul az újságírói kiszolgáltatottsággal van a fő probléma, melyhez legközelebb hozzácsaphatják majd a tüntetők a titokzatos, de annál nagyobb hatáskörrel rendelkező ALAP-ot is. Egy a fenti aggályokat talán megerősítő párbeszédet befejezésül ide is másolok:

Alkalmazott kérdése: „…vajon mi alapján történik a folyamatos, többlépcsős elbocsátás? - hiszen jóformán nem ismernek közülünk senkit. Nem tartanak-e attól, hogy tehetséges munkatársak áldozatul esnek egy ilyen központosított kívánalomnak és kényszerhelyzetnek?”

Az ALAP válasza: „Nem, a tehetséges, dolgozni akaró munkatársaknak lesz helyük és munkájuk az új közmédia-rendszerben.”

Korábban írtam, hogy a médiatörvény körüli botrány az EB belépése kapcsán lehűti majd a kedélyeket. Így is történt. Bár csalódást keltettek hűvös tárgyilagosságukkal mindkét hazai oldalon, de mára úgy tűnik nincs napirenden a "vége a szólásszabadságnak" kritika. Mondhatni tényleg van haszna a civilizációnak, mert eljárásmeneteivel képes csillapítani a konfliktusokat. Ezzel együtt egyre fontosabbá válik, hogy ne a törvény teljes elfogadhatatlanságáról beszéljünk, s belássuk a kardcsörgetés már késő, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a törvény nagyszerűsége előtt fejet kéne hajtanunk, mert az elmaradt valódi szakmai viták miatt kiáltóak a hiányosságok is.

A médiatörvényben a Bizottság kifogásolt egy negyedik pontot is, melynek lényege, hogy bármely többséget épp úgy, mint a kisebbségeket, valamint az etnikai és vallási csoportokat se nyíltan, se burkolt módon sérteni nem szabad. Az ilyen cselekedet pedig akár szankcionálható is lett volna.

Hogy is jutottunk el ehhez az abszurditáshoz, mely egyébként – szerencsénkre – sérti az Európai Alapjogi Charta 11. cikkelyét, mely a szólásszabadságot tárgyalja. Az ugyanis világos, ha senkiről semmi rosszat nem lehet írni, akkor semmit nem lehet írni. Világos, hogy a jogalkotó mindenre gondolt, csak épp a sajtóra, a szólásszabadságra, a média természetes működésére nem, ellenben valami igen csak elhomályosította a józanságát.

Hazai részről a szöveg ezen része már a törvény megjelenése utáni napokban kritizálva lett – később pedig a Népszabadság szerkesztősége fordult az AB-hoz. A hivatalos válasz csak annyi volt, hogy ezen nem változtatnak, mert ez így jó. Meg: a puding próbája az evés, majd megfelelő módon fogja érvényesíteni a lehetőségeit a Médiahatóság. A kritikusok válasza erre mindig az volt, hogy kétségtelen így lesz, de ha nem akarják alkalmazni, és csak a diszkriminációt és a gyűlöletbeszédet akarják korlátozni, miért nem azt írják?

Nos, azt, hogy miképp fogalmazhatunk meg ilyen szabályokat egy nyugati soha nem fogja megérteni, mert ennek története van, ehhez itt kell beszívni a levegőt. A történet úgy kezdődött, hogy a baloldal és a liberálisok egy része rendre korlátozni akarta a szólásszabadságot, mert úgy vélték először engedik kiszabadulni a szellemet a palackból, aztán jön a tettlegesség. A liberálisok másik része úgy vélte, hogy az őrült beszédet nem kell korlátozni, John Stuart Mill szerint még haszon is származik belőle, de legalábbis az őrült beszéd antitézise a józan és felelősségteljes nyilvánosság, amely úgyis helyére teszi a szélsőségeseket.

Erre a baloldalon belüli vitára érkezett válaszként, hogy rendben, a szélsőséges beszéd nem helyénvaló, de nem ugyanilyen probléma-e – ha nem nagyobb –, amikor a magyarságot ócsárolják? Elég a kettős beszédből, védjük meg a magyarságot az idegenszívűektől! A magyarság pedig a többség, tehát akkor ne lehessen bántani se a kisebbséget, se a többséget. Egy ilyen szabálynak pedig csak akkor van értelme, ha szankció is társul mellé, fejeljük tehát még meg büntetési lehetőséggel.

Ma épp a skizofréniáról tartottam előadást, mely betegségnek egyik jellemzője a logikus építkezés, ami azonban elszakad a valóságtól. A beteg ezek után ragaszkodik a logikus építményéhez, szívesen vitatkozik is róla, hiszen minden eleme klappol, csak épp értelme nincs. A magyarság megtámadtatása már paranoia, ahogy egyébként a hazai antiszemitizmusról szőtt félelmek is. Nem kétséges, hogy ezekkel a kártyákkal a politika játszadozott, de aztán a nagy játszmába úgy sikerült belefeledkezni, hogy azt sem vették észre, amikor már egy skizofrén jogszabályt szültek.

Külön fejezetet nyithatnánk arról is, amiről nem szól a médiatörvény. Korábban írtam már olyasmiről, hogy a médiaalkotmány miben szólt másról, mint a rákövetkező törvény, sokat foglalkozott az EU és a hazai nyilvánosság azzal, hogy milyen kérdéseket kezel veszélyesen, de arról, hogy miről nem szól, még elemző szinten sem érintették. (Olyan említés azért már történt, hogy még nem fejtették ki, mit kell érteni kiegyensúlyozottság alatt, amire a válasz az, hogy ezt az előző törvény sem fejtette ki. Akad azért néhány példa, de sok jelentős téma mindmáig nem merült fel.)

Az egyik ilyen dolog, amiről nagyon nem szól, noha sajtótörvény és médiaszabályozás is kíván lenni, az a helyi médiumok működési szabadságáról való gondolkodás. Ennek alapfeltétele – ahogy egyébként a közszolgálatinak is, de arra történik jó szándékú utalás, ha nem is tudjuk konkrétan miképp valósul meg –, az anyagi függetlenség.

Léteznek a helyi szinteken alkotóközösségek, akik azonban vagy civil kalózkodók, és viszonylag alacsony professzionalizmust valósítanak meg, vagy valamivel jobbak, de akkor meg függnek az önkormányzattól. Az anyagi függésen keresztül, ha az párosul némi politikai elvárással – márpedig mindig párosul – gyorsan végbemegy a prostituálódás. Például az önkormányzat megrendel egy kerületi imázs-filmet. A stáb örül a munkának, megpróbálja az önkormányzatot a lehető legpozitívabb módon beállítani, mi más feladata is volna egy imázs-filmnek? Aztán másnap folytatják a napi rutint, az események taposómalom szerű dokumentálását, szerkesztését, adásba küldését. Fogalmuk sincs a készítőknek, hogyha egy imázs-film elkészítését elvállalták, már nem etikus másnap az objektív szerepet eljátszani, mert nem lehetnek többé hitelesek Hogy nézne ki, ha például a magyarországi imázs-film alkotói holnap bejelentenék, hogy most pedig híreket mondunk? Önmagában tehát egyáltalán nem az imázs-film készítésével van baj, hanem a szerepcserélgetéssel.

A helyi médiamunkások gyötrő kiszolgáltatottságban vannak, s persze valószínűleg etikailag sem képzettek. Mégis nem rájuk kell haragudnunk, hanem azokra a politikusokra, akik manipulálják őket. A végeredmény pedig drámai, a helyi médiumok - tisztelet a kivételnek -, prostituálódnak. De mindig a futtató van erkölcsileg mélyebben, nem a kiszolgáltatott kurtizán. A jogalkotónak pedig kifejezett feladata volna, hogy azon meditáljon, miként lehetne olyan környezetet teremteni, ahol a kiszolgáltatottság csökken. Ez a jogalkotó lehet a helyi önkormányzat, de lehetne maga a Parlament is. Nos, az erről való gondolkodás teljes mértékben hiányzik a médiatörvényből, ezek után a preambuluma, mely szerint a szólásszabadság és a társadalmi felelősség biztosításaként született, helyi szinten biztos csak üres szóvirág marad. 

Az Európai Bizottság kifogásaira küldött magyar válasz kompromisszumkész, és ezért megnyugtató. A nemzetközi negatív visszhang egyre halkul, ezzel a méregfog kihúzásra kerül, a magyar kormány módosítani fogja a három kifogást. Következésképp a magyar közvélemény is csendesül, nem így azonban a véleményformáló értelmiség, és az újságíró társadalom. A felejtés itt lassabb, a tanulságok mélyebbek.

Amíg valószínűleg az új médiaháború első fordulóját a váratlanul kemény külföldi nyomás ellenére megnyerte a Fidesz, addig a hazai értelmiség inkább felocsúdott a kábulatból. Kritikus része felemlegeti majd, hogy az EB kifogásaira küldött válaszlevélben is mást látott a törvényszövegben a kormány, mint ami abban valójában van, kormány-hű értelmiségi pedig tanulságként azt vonhatja le, hogy még egy ilyen győztes csata, és elfogy a legitimáció. (Talán Napóleon mondott hasonlót: „még egy ilyen győztes csata, és elveszítjük a háborút.”)

Mint ismeretes egyrészt a kiegyensúlyozottság, másrészt a szabályozás határon kívülre történő kiterjesztése, harmadrészt pedig a regisztrációs kötelezettség fogalmazódott meg, és erre született a válaszlevél. Most azt hagyjuk, hogy nem ezek a pontok a médiatörvény legneuralgikusabb részei, hanem maga a Médiatanács kormány közelisége, valamint Hatóság nyomozati jogköre az.

Navracsics Tibor a kiegyensúlyozottság túlzott elvárására azt válaszolta, hogy az elvárás már ’96-ban megjelent (ez igaz), és azóta is jogilag minden rendben vele (ez nem igaz, egy olyan szabállyal, amit senki sem tart be, azzal valami nyilván nem stimmel.) Épp a korábbi ORTT elnökök nyilatkozták széttárt karral, hogy a közszolgálatin mindig túlsúlyossá válik a kormány, ami azért is furcsa, mert az ORTT elnöke épp azért kapta a fizetését az államtól, és azért működtette az intézményt a társadalom, hogy ez ne így legyen, melyhez minden eszközt  megkapott.

Az újságíróknak eszük ágában sem volt követni a kiegyensúlyozást, részben azért, mert ez nem minden esetben közönségbarát, másrészt öncélúan. Vájt fülűek az 1/2007-es alkotmánybírósági határozatot is ismerik, mely csak megerősítette a gyakorlatot és a józan ész tapasztalatát: kiegyensúlyozottnak csak a nagy befolyással rendelkező szolgáltatóknak kell lenniük, és a közszolgálatnak. Ehhez képest a 2010-es EB által is kifogásolt törvény a lekérhető tartalmakra is kiterjesztené az elvárást.

A törvény hatályának határainkon túlra való kiterjesztése esetén a magyarázat szintén kompromisszum kereső, és hihető is. Azért hihető – ahogy korábban is írtunk róla – mert ha akarná se tudná a magyar hatóság a külföldről sugárzót megbüntetni. Leszámítva azt a néhány szabályt, ami vélhetően az EU jogrendszerén keresztül érvényesíthető.

A harmadik a regisztráció témaköre, aminek esetében Navracsics válasza szintén megnyugtató, hiszen arról szól, hogy ez csak formális. Sokakat azonban a válasz nem nyugtatott meg, s lehet, hogy itt valóban változtatásra kényszerül a kormány. Vagy a tekintetben, hogy a regisztrációs kör kisebb legyen, vagy hogy ne lehessen szankcionálni, ha valaki elfelejti, és így tényleg csak formális legyen. Na bumm, mondhatnánk, a kormány ezt kijavítja és kész.

Ezek után a médiajogaink vajon rendben lesznek?