Méltányosság-blog

Minden újrakezdésben megjelenik a bizakodás, és az erkölcsi megújulás vágya. Ez most is így van, csak három nevet emelek ki azok közül, akikről úgy gondolom, ha nem is forradalmi hit, de őszinte vágy él bennük az iránt, hogy megújuljon a közszolgálati média, és e hitet szakmai ambíciók táplálják.

Előző mondatom utolsó része a lényeges. Mert sokakat táplálhat a mindenkori hatalmat minden körülmények közt kiszolgáló vágya, de ez nem szakmai szempont. Belénessy Csabának (MTI új igazgatója) volt is egy félreérthető mondata, mely szerint „Az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval.” A minket etető kéz a közszolgálat esetében nem a kormány, hanem a társadalom. Annyi azonban igaz, hogy aki a BBC-t tartja példaképének, mint Belénessy, azt is észreveheti, hogy a magyar bajok gyökere abban van, hogy a függetlenséget összekeverik az ellenségességgel.

O. Kovács Szilveszter a Duna Tv élére kerülve azonnal bizonyítékát is adta, hogy nem kívánja a mutyizást eltűrni, sem a volt munkatársak szokásjogra hivatkozását, és drága berendezések a televíziótól való magánkézbe ajándékozását, sem a közpénz más módon való kiáramlását. Hosszú éveken keresztül vitte a hátán a Hír Tv-t, mint újságíró, és megtalálta az egyensúlyt a hitelességhez, nem riadt vissza a kellemetlen kérdések feltételétől akkor sem, ha a riportalanya jobboldali volt. Igaz, ő sem tudott mit kezdeni kinevezésének körülményeivel, valószínűleg szívesen megküzdött volna rendes pályázattal is a pozícióért, hiszen megnyerhette volna úgy is.

A harmadik kiemelt hiteles szereplő Obersovszky Péter, aki az ECHO Tv-től a közszolgálati 1-hez igazolt át. Lehet csak személyes észrevétel, de ha az Echoba hívtak szerepelni mindig azért drukkoltam, hogy csak Obersovszky legyen a riporter. A felkészültebb és érdeklődőbb emberekkel mindig jobb beszélgetni, és ő civilségét sem veszítette el, ami szintén az újságíró mindenkori feladata. Ha riportalanya eredetit mondott, azt észrevette, ha meg közhelyeket, hát megmentette a beszélgetést. Obersovszky történetében nem a személyében emelhető szerintem kifogás, hanem abban, hogy egy olyan televízió-társaságnál dolgozott, ami magát nem is akarta függetlenként láttatni, következésképp bárki, aki onnan jön, már nem tudja eljátszani független szerepet. (Nem bűn a független médiától a nem független felé elmozdulni, sőt a médiából a politikába átmenni sem ördögtől való, ám az ellentétes mobilitás a média problémáját és a közvélemény műveletlenségét, cinizmusát, igénytelenségét, helyzetbe való beletörődését mutatja.) O. Kovács esetében a Hír Tv-től a Duna vezetőjévé válás kevésbé zavaró, bár e szempont ott is felvethető.

Három tehetséges embert emeltem ki, akik vezető pozícióba kerültek, és akik tehetségük miatt nem szorulnak politikai támogatásra, s talán nem is kell szakmai tudásukat kapcsolati tőkével helyettesíteniük. Nincs okuk rá, hogy szakmai hiányosságaikat politikai lojalitással kompenzálják, mert szakmailag a legjobbak közé tartoznak. De hogy a rendszerrel valami nem stimmel, azt mindannyian érezhetjük: lojalitás oldalról közelítés, kinevezési furcsaságok, a függetlenség látszatának is a hiánya. S mindhármukban mégis közös, hogy szakmai oldalról kívánják megújítani a rájuk bízott területet.

De mi van akkor, ha utódaik képességei már gyengébbek lesznek, ha szakmai elköteleződésük már nem lesz? Mert amiről nem szól sajnos a Fidesz által tárgyalások nélkül kikényszerített új médiatörvény, hogy a pozíciókba történő kinevezések, és eljárásmenetek a legkisebb mértékben is garantálják a szakmaiságot.

Ha Kafka média biztosról álmodna, az szigorú arcú, kiszámíthatatlan tekintély volna, aki ok nélkül tartóztatná le, kutatná át az iratait, emlegetne terhelő adatokat, melyeket végül az író tulajdonképpen belátna. Valóban mondott sértő dolgokat másra, valóban tovább élezte a konfliktust, ahol már amúgy is éles volt, valóban nagyzolt, tévedett és poénkodott. S mégis milyen alapon? – A Biztos ezeket vetné a szemére, és rosszul mondtuk az előbb, nem ok nélkül. Ez a vizsgálóbiztos az állam embere.

Aztán van a világban egy másik média ombudsmani típus, pontosabban kettő, de azok egyike sem az állam embere. Vagy médiumok által gründolt Sajtótanácsok szakmai képviselői, vagy egyes médium saját foglalkoztatott állandó kritikusa, de önkritikusa. Nem véletlen, hogy a médiában, ebben a különösen, máshoz nem hasonlítható területen a média ombudsman nem hatósági személy.

Nálunk valahol a kettő között van a Biztos státusa. Pontosabban a helyzete inkább kafkai, de a működése aligha, hiszen létezik nálunk egy demokratikus hagyománya a panaszok becsatornázásának, ez a korábbi ORTT Panasz Bizottsága. Igaz, az csak a kiegyensúlyozás kérdését kezelhette, a Biztos pedig bármit. Van tehát intézményes tapasztalat arról, hogy miképp kell a beérkezett panaszokat kivizsgálni, kezelni, még ha szélesebb is a vizsgálható kérdések köre. A március végén kinevezett Bodonovich Jenő ismeri a régi működési módot, de ha nem, az őt kinevező Szalai Annamária bizonyára el tudná látni jó tanácsokkal. (Már ez is kicsit furcsa volna nyugaton, hogy egy média ombudsmannak miképp is lehet a főnöke egy párt által kinevezett hölgy?) A magyar Biztosnak ugyanakkor lehetősége nyílik a bejelentések alapján olyan vizsgálatokat indítani, melyeket a Médiahatóság nem vizsgál. A delikvensnek kötelező betekintést engednie a vizsgálatokba – bár a forrást már nem kell kiadnia. S lehetősége van betekinteni az iratokba. 

Ha rosszhiszemű lennék, azt mondanám, hogy a Médiahatóság baráti alapon megkér egy magánszemélyt, hogy tegyen bejelentést a Biztosnál, s így elindulhat bármilyen eljárás, amit maga a Hatóság indítani szeretne. A mostani Biztos állítása szerint szeretne független lenni. Kafka rémeket látna, de nekünk se megnyugtató a jogi struktúra. Kicsit talán furcsa is, hogy átment az EB-szűrőn. Talán csak azért, mert erre túl késői volt a figyelemfelhívás.

De felejtsük el Kafka világát, mert a Biztos szeretne moderátor szerepet vállalni, és közönség érdekeit képviselni. Ő lesz a legfőbb közönségérdek-képviselő, és a civil szervezetekkel való kapcsolattartó.

Mostanában a gond a tiszteletlenséggel van. Jeskó József korábbi blogbejegyzésében aggódott is amiatt, hogy ez hová vezethet, én meg a szabályozás lehetetlenségét fogom feszegetni. Az új média tiszteletlensége kétségtelen. Honlapok, de főként blogok az irónia tárgyává tesznek bármilyen kezdeményezést, mely egységet, békét és rendet szeretne. Jól látszott ez már a nemzeti együttműködés nyilatkozata esetében. Ami kötelező, az rögtön a féktelenül tomboló őrjöngés, vagy épp a maró irónia tárgyává válik.

Némi aggodalom e szabad és tiszteletlenül tomboló nyilvánosság részéről csak akkor volt megfigyelhető, amikor a kormány előterjesztette a Médiaalkotmányt. Ez ugyan az újságírók tényfeltárásának sohasem látott szabadságot ígért, de a blogolókat már korlátozni szerette volna, pl. a regisztrációkényszerrel. A Médiatörvény és az új Médiatanács is rendet ígér, tiszteletet már valószínűleg az új közegben nem tud teremteni egyik sem. A kiegyensúlyozási kényszer is rendkívül megijesztette a szabad publicisztika műveléséhez szokott újságírókat. Akkor csak annyit tudtak kitalálni, úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, írnak tovább, ahogy eddig is, aztán majd meglátják mi lesz. Hát az lett, hogy minden maradt a régiben, sőt még szabadosabb lett. Eu-s nyomásra a kiegyensúlyozottság nem feltétel, a regisztrációs kényszer pedig nem terjedt tovább a kereskedelmi céllal működtetett honlapoknál, s valóban – ahogy ezt a jogalkalmazók mindig is állították -, maga a regisztráció nem is jelent semmit.

Ha az online médiát figyeltük ott is láthattuk, hogy a médiatörvény körüli nemzetközi botrány ismertetésében semmiféle önkorlátozást nem léptettek életbe, igazolva egyébként azt, hogy valóban nincs cenzúra, és nincs önzencúra sem. Épp ellenkezőleg.

Azok az újságírók, akik a rendszerváltás óta azon dolgoztak, hogy a liberális túlsúlyt kiegyenlítsék, most nem értik, hogy a leszerepelt baloldal, a megerősödő konzervatív média, valamint a Fidesz elsöprő győzelme ellenére, miért nem változik a nyilvánosságban semmi, sőt, mintha a tiszteletlenség csak tovább növekedne. Nem tűnt ez fel Gyurcsány esetében, mert őt nem tekintették legitimnek, de hogy Orbán Viktorral szemben is hasonló legyen a nyilvánosság, ez számukra nem érthető. Pontosabban nem is hasonló, mert Orbánnal szemben nem a nyers erő, hanem a gyilkos irónia, nem a szókimondó egyszerűség, hanem az önmagát szórakoztató stílusjátékok dominálnak. (Ámbár ki tudja, akad Orbánnal szembeni megvadult blogger is.)

Az új média megrendszabályozhatatlan voltának oka legfőképp az, hogy vele szemben a  tekintély, a parancs, és a tiltás nem működik. (Ld. pozitív példaként Török Gábor blogját, ahol az őt élesen kritizálókat a politológus direkt felrakja a lap oldalára.) Van azonban egy másik ok is, amire néhány közösségi médiával próbálkozó politikus a példa. Úgy, ahogy Deutsch Tamás szlenghasználata során tette, csak olaj a tiszteletlen stílusra. Deutschnak igaza van abban, hogy odalent a stílus ketrecharcos, de ahogy mondani szokták, aki korpa közé keveredik…

S végezetül a tömegkultúrát sem kikerülni nem tudja a politikus, sem pedig meglovagolni. Az egyik képviselő a napokban a „Helló kislány ó szia helló, álljunk össze mint két kicsi legó” szövegű Fluor Tomi számból vette át a két kicsi legó részletet. Azt mondta, hogy lám az MSZP és az LMP úgy összenőtt, mint két kicsi legó. Az origo ismertette a felszólalást, de láthatóan Fluor Tomi kiemelése még inkább érdekelte. Ez se túl lényegre törő kiemelés, de miért is ne idézze, ha a politikus valóban tiniszámokat használ beszéde során.

Mindhárom esetben a média tiszteletlensége csak reakció. Reakció az ünnepélyesség kötelező tételére, a politikus szleng- vagy a tömegkultúra-szóhasználatára. A virtuális térben ott van az, ami régen csak a konyhában beszélgető barátok közt volt meg. Ezzel a hanggal kénytelen kicsit együttmozogni a tömegkommunikáció egésze. Megoldás volna, ha mindent betiltanának, akkor volna-lehetne tekintélye a köztársasági elnöknek, az Alkotmánynak, a miniszterelnöknek. Így is legitimek, csak tekintély nélkül azok.

Az új közszolgálati médiastruktúra csúcsáról, az Alapról (MTVA) már írtam. Kicsit veszélyesen összpontosul itt olyan hatalom, ami persze a BBC struktúrájához hasonló, csak épp a BBC professzionális irányítási kategóriába sorolja a szakirodalom, mi pedig a média irányítás kormányzati modelljébe tartozunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Papp Dániel kinevezése.

Az első szakkifejezés amit itt kiemelnék a struktúra etikája, ugyanis ennek figyelmen kívül hagyása sajnos nálunk nem ritka. Az önálló részrendszerek irányításában a részrendszerek csúcsán lévő felelősséget vállal a szervezetben történtekért. Nálunk mikor vállalt felelősséget Eötvös Pál a Teller-levél közlése miatt? – A költői kérdésre a válasz az, hogy soha, semmikor. A Népszabadság éléről hivatalosan nem emiatt távozott, s hogy a MÚOSZ elnöke lehetett csak azt bizonyítja, hogyha kikerülsz egy kicsit a külföldi kontroll alól, akár felfelé is bukhatsz. Frei Tamás félresikerült pszeudoesemény gyártása azért nem maradt következmények nélkül, mert ő egy kereskedelmi televíziónál dolgozott. A közszolgálati bukásokban az etikára való hivatkozás mindig ürügy, a kereskedelminél valamivel jobb a helyzet, és nem a hatóság (Médiahatóság vagy ORTT), hanem a piaci önszabályozás és a nyugati menedzsment miatt.

A magyarok koordinálta civilizáció a törzsi hűséget jutalmazza, melynek nincs köze a professzionális értékekhez. (Új médiatörvényünk a baloldali sajtó szerint rossz, a jobboldali szerint rendben. Mi ez, ha nem a professzionális közös nevező hiánya?) Nem léptünk előrébb ezen a téren a rendszerváltás idejében, s ma Papp Dániellel is ugyanott tartunk. A struktúra etikájának funkciója, hogy a bukott vezető után jövő mindent megtesz azért, hogy hasonló hibát ne kövessen el, mint elődje, s épp ezért a hibák nem megroppantják az intézmény iránti bizalmat, hanem megerősítik.

Ahol a struktúra etikája nem működik az újságírók közt, csak a törzsi érvényesülés, ott a nyilvánosság elfordul a médiától, hiteltelennek tartja, s joggal nem bízik benne. Sokan cinikusan legyintenek, megerősítve látván elképzeléseiket a hatalom természetéről, de emiatt nem is emelik fel hangjukat. Ez visszaigazolja Papp Dánielnek, hogy végül is helyesen viselkedett, és médiaetikai hibája jutalmazásban részesül. Az egész társadalom megszenvedi ezt a folyamatot. Az emberek cinikusabbá válnak, a médiaszakma presztízse csökken, a közszolgálatié különösképp. A közszolgálathoz közelálló kormányzat egyébként szintén veszít, ami pedig politikai népszerűségi indexpontokban mérhető. Egyedül Papp Dániel jár jól, akinek maximum néhány blogbejegyzésre kell legyintenie, vagy az ellenzéki sajtó cikkének nyilait kell állnia. (A téma kapcsán nem véletlen, hogy a 168 óra, és nem a Magyar Nemzet keresett meg!) Az ellenzéki médiumok újságírói ugyanakkor helyesen látják, hogy a történetnek ez a fejezete már nem Cohn-Benditről szól, hanem Papp Dánielről, aki megmásította a híradót azzal a szándékkal, hogy az emberek jobban értsék, „a nemkívánatos politikus nem tud válaszolni a neki szegezett jogos kérdéseknek”. (Némi leegyszerűsítéssel az eset úgy is terjed a neten, hogy hazugságért kinevezést kapsz. A hatalom pedig nem érzi, hogy itt klasszikus válságkommunikáció kellene már.)

Bánó András is feltehetően azt akarta 1992. október 23-a után, hogy az emberek jobban értsék Göncz Árpád kifütyülésében kik jártak az élen. A bíróság végül is nem találta bizonyítva vele szemben az eseménysorrend megváltoztatásának vádját, ami ha igaz is lett volna kisebb hiba, mint a tények teljes elhallgatása. A tények elhallgatása vagy meghamisítása, csak a csúsztatás különböző szintje. Motivációja a dolgok saját szájíz szerinti elmagyarázási vágya, mely lehet politikai, művészi vagy akár csak értelmiségi habitus. Akármelyik is, az újságíró fejében nem gyullad ki a veszélyt jelző lámpa (ld. Teller-levél). Pedig az újságíró feladata más, mint a tanítás. Legalábbis egy civilizált világban ezt mindenki tudja, és a szakma saját magát tisztítja is. Ahol a professzionális modell kialakul, ott az újságírók nem látják magukat művésznek, nem végeznek irodalmi munkát, de még értelmiségként sem villognak annyit, mint nálunk. Mindent összevetve a végeredmény az, hogy most meg egy bizonyított hírmanipuláció után neveztek ki főnöknek valakit. (A Papp-ügy kirobbantója az Index volt.)

Mindezek ellenére sem vagyok elkeseredve. S nem azért, mert azt mondom minél rosszabb annál jobb, ugyanis sajnálom, hogy a dolgok így alakulnak, hogy azt kell látnom (eddig) nem működött a médiaszakma önszabályozása, s hogy a társadalom sem háborodott fel. Médiaszociológusként hozzáedződtem ehhez, s inkább azt mondanám, hogy sosem működött nálunk professzionális értékrendszer, s ma is működik részlegesen valamiféle tiltakozás.

Gondolok itt az ORTT első elnökére, Révész T. Mihályra, aki amint besétált az új palotába, mindjárt tönkre is tette az ORTT presztízsét, de ezt leszámítva az újságírók akkor is hallgattak, és csak a magamfajta médiaszociológus-megfigyelők emelték fel a szavukat. Valamint gondoljunk erre az írásra. Ha Ön épp ezt a szöveget olvassa, akkor valami működik a felháborodásból. Az Alap még el sem indult, de már erkölcsi tőkéjének jelentős részét felélte.

Ami pedig a jövőre vonatkozik: azt hiszem, ha a struktúra etikája nem működik az Alap menedzsmentje esetében, akkor a Fidesz 2011-es médiatörvénye legalább olyan gyors erodálódásnak lesz kitéve, mint amilyen az 1996-os volt, s nem csak a nemzetközi támadások, a törvény vitatható pontjai, a törvény megszületésének menete, hanem működtetése végett is.

A Fidesz szimpatizánsainak egyharmadának május óta folyó csökkenését lehet megszokottnak nevezni, és lehet (mint a Republikon Intézet is teszi ) a Gyurcsány-kormányhoz hasonlítani, s így bizonyos értelemben kriminalizálni. Mindkettő, úgy gondolom, félrevisz. Egy népszerűségvesztésnek mindig akad konkrét oka, és egy népszerűségvesztésből mindig fakadnak tanulságok.

Az okok között szerintem nincs céltudatosság, vagyis nem az a gond, hogy a Fidesz elképzelései ne volnának kommunikálhatók, hanem a forradalmi hevület, melyet semmi sem indokol. Az eljárásmenet, melybe nincs beépítve az érdemi kompromisszumkeresés, már önmagában generálhat ellenszenvet. Az embereknek az sem tetszik, ha valaki a hatalmával nem csupán él, de visszaél. Ezt a hibát pedig úgy lehet a legjobban elkerülni, hogy ha hatalmunk van, azt sosem használjuk ki annyira, amennyire tehetnénk. Így lehet kommunikálni a nagyvonalúságot, s mellesleg hosszútávon ez adja a hatalmon lévő erkölcsi magabiztosságát.

Az eljárásmenetek lazán vételéből származnak a járulékos hibák is, ugyanis az eljárásmenetek nem értelmetlen aktatologatások. Például a médiatörvény előterjesztése kikerülte a hazai társadalmi vitát, és ez senkinek nem tett jót, legkevésbé a kormány népszerűségének. A társadalmi viták sokszor üresjáratú szócséplések, mégis mindig megvan az a pozitív melléktermékük, hogy a készülő szövegekben még idejekorán kiküszöbölhetik a durva hibákat. A kekeckedő szervezetek és egyének ezekre is felhívják a figyelmet, ilyenformán ingyen stilisztákat és jogtanácsosokat kap a kormány. (A médiatörvény esetében senki nem tudhatta, hogy észrevételeiket hol tehetik meg, míg pl. a 2008-as esetében ezek a lépcsők legalább megvoltak, noha ott sem véletlenül időzítették karácsonyra. A magunkfajta szakértőket még ez az eljárásmenet is felháborított.) A kész tények elé állított közvélemény, szakma, politikai ellenfél, és EU-s bürokrata éppen az eljárásmenetet érezheti sértőnek, s mutathatja meg, hogy amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. A hibás eljárásmenetek nem csak elbizakodottságra utalnak, de hibák garmadáját hagyhatják az elképzelésekben, s ezáltal magas labdákat is dobnak a kormány kudarcában érdekelteknek.

Az eljárásmenet leegyszerűsítése nem csak ott okoz gondot, ahol valamit nagyon akar a kormány (ilyen a legtöbb egyéni indítványos beterjesztés), ahol tehát a gyorsaság, és a céltudatosság miatt szándékosan kerülik meg az egyeztetési lépéseket, hanem ott is, ahol elfogynak azok a szakemberek, akik tudják miképp kell a hivatali előterjesztéseket megtenni. Márpedig egy bürokráciaváltás esetén ilyen átmeneti visszaeséssel is számolni kell.

A tanulság az, hogy módosítani kéne azt a gondolatot, amit a Fidesz fogalmazott meg anno, hogy csak egyszer kell nyerniük, de akkor nagyon. A népszerűségvesztés igen is komoly veszély, és nagyon gyorsan bekövetkezhet, ezért a hatalmat nem egyszer kell megszerezni egy demokráciában, hanem tulajdonképpen minden nap. S erre a legjobb módszer a másik fél komolyan vétele, a vele való egyeztetés. Az embereknek azt kell látniuk, hogy a kormány tárgyal, s nem elég annyit, hogy törvényt alkot. Nem lehet jól kommunikálni azt az állapotot, ahol nincsenek tárgyalások, s nincs értelme tárgyalni ott, ahol az eljárásmenetek nem világosak.

Bármily furcsa és olykor színpadiasnak is tűnő, az eljárásmenetek civilizációs termékek, a többi bunkósbot, s ezen civilizáció fenntartásának letéteményesei nem a politikusok, hanem a közigazgatás bürokratái. A ő szaktudásuk mellőzése az, ami több lépcsőn keresztül végül is a Fidesz népszerűségvesztéséhez vezetett. Ezek az okok teljesen eltérőek Gyurcsány Ferenc kormányzásának problémáitól, s ennek megfelelően helyrehozataluk módja is különbözik.