Méltányosság-blog

Miközben a Népszabadság olvasóinak lehet nem sikerül megfejtenie mit is jelent az a hír, hogy a Klubrádiót a megkezdett perben, melynek során a korábban megpályázott frekvenciáról szól a vita "a médiahatóság visszakínálta", azért a lényeget ők is értik. Hagyjuk most a gazdasági vagy külpolitikai frontokat. Vizsgáljuk meg a belpolitikai kommunikációt, azon belül is a legnagyobb erőt hordozó erkölcsi, ideológiai terepet, magát a kultúrát.

Hagyomány irányába mutat a kormány által támogatott médiaigazgatással kapcsolatos évenkénti összejövetel, a Korrektúra. Az első Korrektúra magán viselte a médiatörvény feszültségeit, s bizonyos értelemben szelepként szolgált. Volt ott nem csak konzervatív elköteleződésű, kereskedelmi kívülálló, civil aggódó, de konfliktusokat felvállaló vitavezető is (Pl. Kálmán Olga). Az idei Korrektúra a médiatörvény működését úgy mutatta be, hogy voltaképpen csak az új struktúrában jó pozíciókat birtoklók mondták el mit is tettek eddig, és hol tartanak. Akadtak persze a rendszeren kívülállók, a nagy kereskedelmi csatornák, civilek stb., de a vitavezetők már nem képviseltek valamiféle markáns kritikát. Akkor sem, ha a panelbeszélgetésből hiányzott az ellenvélemény.

Itt lehettem előadó, s talán nem is abban a témában ami leginkább foglalkoztatott volna, hanem a valóságshowkról szólóban. (Rémes hány interjút adtam már erről, és ezért szakértőnek tűnhetek). Egyik oldalamon az NMHH valóságshowk erőszakos és szexuális megnyilvánulásait számlálóval, másikon Kolosi Péterrel az RTL Klubtól. Nem a magam paneléről szeretnék írni, arról csak annyit, hogy ha lesz a valóságshowk mérésével kapcsolatos kutatásfejlesztés, akkor abban szívesen részt veszek, s úgy tűnt sikerült felkeltenem erre vonatkozóan valamiféle érdeklődést. Térjünk vissza azonban magára a rendezvényre.

A vitanélküliség a magyar média egyik feltűnő betegsége, s az ok ugyanaz, mint ami itt is volt. A moderátornak sincs már ereje a képzelt kritikust helyettesíteni, ezért a hangvétel végig nyugodt, s tájékoztató jellegű. A kommunikáció egyirányú, „mi közöljük mit végeztünk, mit szeretnénk végezni, ti meg ezt tőlünk első kézből megtudhatjátok”. A tájékoztatással nincs gond, ha található a nyilvánosságban más fórum és megközelítés, márpedig miért ne volna található? A kérdés inkább csak az a magam fajta maximalista (?) részéről, hogy mikor fognak beszélni egymással az ellentétes véleményen lévők, mert minél később lesz ez, annál rosszabb, annál inkább mélyülnek a mellőzöttség sebei. (Ezt nevezném csipkerózsika-effektusnak: az aktuális hatalom termeli maga körül a mellőzöttség boszorkányait, miközben tündérekké is tehetné őket.) A képzelt kritikusokat ha a műsorvezetők nem is, de két humorista pótolta a Comedy Centralból. (A panelek végén kaptak mindig 5-10 percet.) Jók is voltak. Ugyanakkor a kerekasztalnál nehéz volt úgy beszélgetni, hogy az ember tudta jön utána Mátyás király bolondsipkás Mujkója, és helyre tesz mindent.

A saját panelemen kívül még egyben volt vita (kb. a panelek kétharmadán ültem benn), nevezetesen az, ahol Rákay Philip akasztotta össze a bajszát a kereskedelmiekkel. Ezt is csak azért, mert célzást tettek felé mi a dolga a közszolgálatinak. „Jó volna, ha 100 szavas szókincsű fogatlan játékosok helyett igényesebbeket választanátok” – vágott vissza Rákay. A humorista itt emlékeim szerint úgy vitte tovább a gondolat fonalát - kiragadván a személyeskedés mocsarából -, hogy azt javasolta a kereskedelmiek írják ki figyelmeztetésül, hogy vigyázat 100 szónál nagyobb szókincsűeknek ajánlott. Nehogy stresszeljenek még valakit. Ugyanazt mondta, csak a vicc nyelvén. E napon nem volt túl jó itt kereskedelmi képviselőnek lenni. Nem a hatóság bántotta őket, hanem a közszolgálat média emberei vettek rajtuk revansot, ki tudja talán valóban jogos sérelmeik miatt.

Ám akármilyen kíméletlenül támadott Rákay, s akármilyen szellemesen a humorista, valójában arról kéne érdemben vitatkozni, hogy igaz-e, hogy helytelenül kis szókinccsel beszélő és fogatlan szegény emberek képernyőre juttatása bűn? Őket egyébként valóban azért nézik sokan, hogy rajtuk nevethessenek, és magukat különbnek tarthassák. Nyilván nem a közép, vagy az elit, hanem az alsó vagy az alsó középrétegek. De nézik őket maguk az érintettek is, akiknek viszont a vásárlóereje elenyésző. Médiaszociológusok régóta mondják, hogy a kereskedelmiek egyik problémája, hogy a szegények kiszorulnak a nyilvánosságból, épp a vásárlóerejük gyengesége miatt. Most akkor a kereskedelmi 100 szavasak szerepeltetésében a kereskedelmiek nem épp demokratikusabbak? – Nos, véleményem szerint ez attól függ, hogy szerepeltetik őket. Kétségkívül lehet bántó módon, de lehet róluk bántó módon nyilatkozni is, ahogy Rákay tette. Érdekes ráébredés lehetne, hogy a közszolgálatinak egyáltalán nem elitistának kell lennie, hanem minden réteghez szólónak, és minden rétegből egy kicsit többet-jobbat kihozónak, ahogy azt már John Reith, a BBC alapítója hirdette. A mai közszolgálati végképp – kb. a 60 évek végétől – túl van az elitista nagyképűségen, arrogancián. Ezt a modern nézőpont a mi vitánk nyelvére kb. úgy lehetne lefordítani, hogy ha ma valaki 100 szót ismer, de a műsor megnézése után már 103-at, akkor a közszolgálat egy jelentős feladatának tett eleget. A következő műsor pedig az 1000 szót ismerőknek szól, és az ő képességeiket fejleszti.

Ennyit üzenhetünk innen, e blog elefántcsont tornyából. A közszolgálat építkezzen abból a közösségből ami van, s tegye azt egy kicsivel jobbá és okosabbá. De ez volna elvárható a kereskedelmiektől is a bulvár világában. Nyomás alatt kell tartani mindkettőt, állandó társadalmi viták kereszttüzében, másként azt hihetik, ők diktálhatnak nekünk, fogatlan prókátoroknak.

A rádiók még csak-csak tartják magukat, mert értelmes emberek is hallgatják reggel autóikban a műsorokat, de a reggeli televíziós műsorok hanyatlásba kezdtek. (Ld. legutóbb RTL bejelentését.) A diskurzus a válságra utalva magyaráz, kevesebb reklámbevétel, olcsóbb produkciókat előállítását teszi lehetővé. Ám ez nem teljesen meggyőző, mert két beszélő fejnél olcsóbb produkció nem létezik, igaz, ha ezt pörgetik, meg sztárokat fizetnek reggelenként műsorvezetőnek, akkor a dolog igen drága lesz. Van azonban egy tematikai váltás is, ami nem anyagi természetű.

Megmondom mire gyanakszom, és ez már médiaszociológia. Nincs nézője a reggeli műsoroknak. Amúgy ezt sem titkolják, de azt már igen, hogy a maradék nézője nem túl – hogy is mondja finoman – kvalifikált. Az emberek kezdik megunni a televíziót. Az okos emberek még inkább. S mivel a médiaszociológusok például felsőfokú iskolát végeznek, így ahhoz a csoporthoz tartoznak akik kvalifikáltak, ezért nem néznek televíziót. Elég paradox, de ez a helyzet, s nem magamról beszélek, de történetesen reggeli műsorokat már én is elég rég óta nem nézek. Este is 11 után tudom bekapcsolni a tévét, meg vacsorakor, de akkor sokszor a gyerekek miatt valami gyerekcsatornán vagyunk. Az is egyre ritkább.

Különösek a televíziók érvei. Azt mondják nem éri meg igényes hírműsort készíteni reggelenként. Különös, mert nem volt ez mindig így. Még Amerikában sem gondolták mindig, hogy a hírekkel és elemző műsorokkal keresni kell. Azok a presztízst hozták, de nem a pénzt. Más műsorok keresztfinanszírozták. Most meg még a közszolgálati magyar csatorna is azért piszkálja a reggeli műsorait, mert „nem éri meg”.
 
Aztán mindez generációs kérdés is. Mert 30 alatt is igen nagyon, de 16 alatt meg maximálisan arról van szó, hogy egyáltalán nem tévéznek. Míg rövid időre együtt a család, addig háttértévéznek, de aztán mindenki megy a dolgára. Az Internetről töltik le a tévés tartalmakat, és akkor, amikor épp idejük engedi. Azt nézik, amit szeretnének. Így aztán teljesen mindegy, hogy mikor mit csinál a tévé, lényeg, hogy legyenek alkalmasint tartalmaik. Ez van a fiataloknál, de még nem az idősebbeknél. A jövő kilátásai borzalmasak a tévék számára. Az történik majd velük, ami már megtörtént a printelt médiával. Az internet logikája háttérbe szorítja. (Az u.n. használat és szükséglet elméletek igazolódnak, mint valami jóslatok, a kultivációs médiahipotézis rogyadozik. Gerbner még azt figyelte meg, hogy az emberek mindig ugyanakkor ülnek le tévézni, és akkor mindig ugyanolyan típusú műsor megy minden amerikai adón.)

S van itt egy másik következmény. A reggeli műsorok elbutításának oka racionális. Senki sem fogyasztja, nem érnek rá akkor fogyasztani, és mint láttuk egyre inkább mindegy is mikor kerül fel az értékes tartalom. Aki még tévét néz és nem számítógépen keresztül lehívva néz tévét, az egyre inkább a passzív fogyasztó. A passzív fogyasztók az alacsonyabb társadalmi rétegből kerülnek ki. A reggeli műsorba nekik a gagyi kell. S minél inkább süllyed a reggeli tévés tartalom, annál kevésbé nézi azt a közélet iránt érdeklődő polgár.

Nincs médiatörvény ami megállíthatná ezt az önmagát erősítő hanyatlást, s mindenki téved is, aki azt gondolja a szabályozással lehet segíteni. Bár beszélnek nemzeti meg közösségi érdekről, szépen szól a preambulum, de gyakorlatilag a reggeli műsorsávnak befellegzett. Kereskedelmiben és közszolgálatiban, gazdasági válság miatt és generációs váltás miatt. Sok minden miatt.

A kormányzat egységessé tenné a médiafigyelést, hogy az átláthatóság megszülessék. E tekintetben – mármint pl. a közszolgálati médiumok egységesebb megjelenése tekintetében – valóban történt előrelépés, és a fogyasztók lehet ezt értékelik is. A médiafigyelés színvonalának emelése is lehet egy kitűzött cél, de a pályázat kiírása mögötti probléma az is lehet, hogy házon belül nem elegendő az ötlet. Mindazonáltal a kiírásban érezhető némi tudományos szempontból kevéssé megalapozott elvárás, ez pedig a hatás.

A pályázat kiírói határozottan kérik, hogy a következő médiafigyelő – bárki légyen is az – pontos jelentést küldjön ne csak a médiában megszólalók arányáról, a média tartalmáról, hanem a megszólalás következményeiről, és a különböző tartalmak társadalomra gyakorolt hatásáról. Mintha már felháborodva méltatlankodna, hogy eddig ilyen jelentések nem készültek, s megemlíti, hogy természetesen tisztában van azzal, hogy az ilyen vizsgálatok közvélemény-kutatásokat is kívánnak, tehát olyan cég kell, aki nem csak tartalmat tud elemezni, hanem a közvélemény-kutatásban is vannak tapasztalatai, s fel tud mutatni referenciákat.

Van ilyen, a Nézőpont Intézet. A megbízás 2014-ig szólna, a pályázat leadása idén november 30. A pályázónak nem lesz könnyű dolga, s akár a Nézőpont, akár más lesz a győztes – bár hirtelenjében nem tudom ki lehet még esélyes – azzal kell szembenéznie, hogy a pályázati elvárás teljesíthetetlen. Egy évtizede tanítok már médiaszociológiát, és a tudomány mai állása szerint a hatáskutatások csúcspontja a napirend-megállapító hatás (agenda setting). Ez képes arra, hogy a médiahatások közül kimutassa, az emberek valóban azért beszélnek-e bizonyos dolgokról, mert a médiában szerepet kapott, s nem azért szól valamiről a média, mert az emberek beszélnek róla. (Néha persze a fordított irányt mutatja ki, de legalább kimutatja a korrelációt és az irányt is.) Ám ennek az egyszerű állításnak is meglehetősen bonyolult módon lehet az igazságtartalmát igazolni. Módszertanilag fárasztó, és hosszadalmas vizsgálat során. A hatás egyéb vonásairól pedig a médiaszociológia szakma kénytelen volt eddig lemondani. Maga az agenda setting kutatás is azért született, mert belátta, hogy a média általi attitűd megváltoztatása megoldhatatlan feladatok elé állítja a kutatót.

A nyertes cégnek médiahatás elemzést is kell végezni. Ez áll a kiírásban. S minden laikus számára ez egy teljesen elfogadható elvárás, ám minden tudós számára a kiírás szövege a dilettantizmus veszélyét vetíti előre. Lassan 80-100 éve szeretnénk tudni, hogy mi is a média hatása, hogyan is működik ez, és mit lehet ebből biztosan állítani. Meglehetősen korlátozott eredmények birtokában vagyunk. Szeretnénk megfejteni azt is hogyan működik az agy, vagy hogy milyen a nyelv szerkezete. A fordító programjaink mégis elég silányak még, és az agyat sem tudjuk modellezni, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne tudnánk sokat. Így vagyunk a médiahatás témájával is.

Persze a politikának mindig minden kicsit egyszerűbb. Ezért is szeretjük.

A korrektség intézményi kultúrából fakad, azt meg általában a patina és az idő alapozza meg. Akár ORTT-nek hívják az intézményt, akár Médiatanácsnak, végül is a tettei határozzák meg a megítélhetőségét. Az első ilyen tette az új hatóságnak, a lejáró frekvenciák újraosztása, melyben a kiírás alapján úgy döntött, nincs szükség a magyar társadalomnak a Klubrádióra. (Ezzel szemben a rádióért tartott szimpátiakoncertet lehet felemlíteni.) A második lépés, ahogy ezt a célját kivitelezi, ami lehet jogszerű, rafinált (Ld. a kiírást), vagy jogszerűtlen és nyílt sisakos, ez választás kérdése. Elegáns azonban sehogy sem lehet. Elegáns csak az volna, ha hagynánk a másikat is
létezni.

Ifjúkori élményem az új demokráciánk átpolitizált világában akkor ért, amikor a Valóság szerkesztőjeként dolgozhattam. Számomra ez volt az elérhető karrier csúcsa, ennek megfelelően meg is becsültem és képességeim szerint dolgoztam is azért, hogy minél jobb legyen a lap. Egyszerre akarták, hogy stilisztának és szerkesztőnek is jó legyek, mert főnökeim mindkettőben jók voltak (Kőrösi, Sükösd, Lázár), de én stilárisan nem jeleskedtem. Ez majdnem az állásomba került, de aztán kompromisszum köttetett, felvettek egy hölgyet, aki profi stiliszta volt, én meg kisebb fizetésért, de foglalkozhattam a tartalommal, a szerzőkkel. Foglalkoztam is volna, de jött a magának helyet követelő elit, mely a politikai hatalmat birtokolta, de a médiát nem. Nem éreztem elegánsnak, hogy néhány nappal később a portás közölte velem, nem engedhet be az asztalomhoz, mert az ugye már nem az én asztalom. Egy fiatal számára, aki örült a rendszerváltásnak, és örült a munkájának, értelmetlen vagdalkozásnak tűnt a Valóság elfoglalása. Elegáns nyilván az lett volna, ha nem elfoglalják, hanem létrehoznak egy új műhelyt, amely nemes versengésbe kezd.

Most is ez az érzésem a Klubrádió esetében. Nálunk nem tudom miért, de sosincs lehetőség az eleganciára. Noha már a liberális oldal jól megkapta. Annak idején pökhendi módon vetették oda, hogy nyilván nem teszik jól a dolgukat a konzervatív újságírók, ha nem piacképesek. Immár ők nem piacképesek, és maga a Klubrádió ezért is próbálja fenntartani magát műsorpercek örökbefogadhatósági technikákkal. Miért kell akkor megfojtani? Nem értem. Nem elegáns. A hírek szerint a frekvencián zenélőbb csatorna működhetne, nem beszélő. Göczey Zsuzsa kerülhet csak helyzetbe, s alighanem egy kitűnő zenei rádiót tudna csinálni, mint a Klub zenei szerkesztője. Már a szocializmus állami rádiójának legjobb szakemberei közé tartozott anno. Emlékszem, az általa szerkesztett műsorokat hallgattam, és közben azzal is tisztában voltam, hogy ezzel a fiatalság elitjébe tartozom, a zeneileg legigényesebbek táborába.

Hogy a Klubrádió értéket termel, ahhoz kétség sem férhet, elég ha megnézi valaki milyen témákat tárgyal meg. Már maga a rádió imázsát leginkább meghatározó műfaj is nagyon közszolgálati, s most a betelefonálós közügyeket megtárgyaló beszélgetős Bolgár műsorra gondolok. Nem véletlenül, ez a közszolgálatban is indult, Bolgár György amerikai tapasztalataira, ötletére építve. Megtanítani az embereket vitatkozni, érvelni, gondolkodni, ez volt akkor a műsor ki nem mondott etikája. Jobbá tenni a közéletet, ez volt és lesz mindig a közszolgálat küldetése is.

Bolgár György kalandos úton-módon, de a maga szempontjából racionálisan először az akkori erősen
liberális Magyar Hírlap, és a közrádió pozícióit igyekezett megtartani, ami nyilvánvalóan egy komoly országban összeférhetetlen. Mi azonban nem vagyunk komoly ország, ezért is kísérletezett vele sikeresen, és amikor választásra kényszerült már volt hová mennie a Magyar Rádióból.

A Klubrádióban ettől kezdve nehéz lett úgy szerepelni, de akár műsort készíteni is, hogy ne nyomta volna rá az újságírói vagy a nyilatkozói teljesítményre magát a Megbeszéljük politikai irányultsága. Kuncze Gábor újságírói szerepeltetése pedig már végképp szétmosott minden határvonalat újságírás és politizálás között.

Mindez azonban nem ok arra, hogy a rádiót hatósági eszközökkel kiszorítsák az éterből. Erre semmilyen morális alap sincs, hiszen a kormányzópárt (ez már önmagában abszurd) a Klubrádióhoz teljesen hasonló átpolitizált médiumokból vitte át az embereket a közszolgálati rádióba és televízióba. (Ez pedig ténykérdés, ha megnézzük ki honnan jött a közszolgálatba.) Politikust valamire is magára adó újságíró közösség nem emel a sorai közé, s nem mert a politikus rossz ember. Magára is valamit adó közszolgálat pedig nem emel sorai közé már elkötelezett médiamunkásokat. De itt nincsenek magukra adó újságíró közösségek, ezért a siker is más dimenzióban mérődik. Bolgár György és a Klubrádió kihozta a magyar valóság lehetőségei közt magából a maximumot. Mennyivel többet tudtak és tudnának magukból kihozni, ha jobb körülmények közt dolgozhattak volna, mondhatnánk. De hát mennyiben tehetnek ők maguk erről? A „drága Bolgár úr” egy jól működő közszolgálati elmúlt 20 évben egészen mást jelentene. Egy izgalmas közéleti műsor volna, s nem mint most, a Klubrádióban, ahol a konzervatív táboron való olykor jogos, máskor kevésbé jogos panaszfórumot jelenti

Nem egyedül a Klubrádió felelős a történet ilyetén alakulásáért, tehát az vesse rájuk az első követ… S milyen jó volna végre valahára egy kis eleganciát is látni.