Méltányosság-blog

A Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíciónak (DK)-nak annak ellenére sem lesz frakciója, hogy hamarosan letelik a frakcióalakításra vonatkozó hat hónapos moratórium. A Fidesz képviselői által március 14-én beterjesztett Országgyűlésről szóló törvényjavaslat megfosztja ettől a volt kormányfő pártját, ugyanis a 28.§ (1) bekezdése kimondja: "Képviselőcsoport alakítására a képviselők előző általános választásán országos pártlistát állító és mandátumot szerző, ugyanazon párthoz, vagy annak jogutódjához tartozó képviselők jogosultak". Mivel a DK az előző választásokon még nem rendelkezhetett pártlistával, ezt a paragrafust egyértelműen erre a pártra szabták, akár a lex-DK elnevezést is megkaphatná.

Mára bizonyossággá érett az, amit korábban mindenki tudott: az MSZP szakadni fog. Az elmúlt hónapok, sőt a választás óta eltelt mintegy másfél év minden MSZP-körüli fejlemény tulajdonképpen ezt a szakadást volt hivatva előkészíteni, s ezt több szempont is megerősíteni látszik.

A politikai hátország felosztása. Talán ez volt az egyik legnehezebb feladat, mármint a szétválást előkészítő politikai és gazdasági háttéralkuk megkötése, s mindeközben az egység és a pártba vetett rendíthetetlen hit demonstrálása a külvilág számára. Talán a legjobban úgy lehetne illusztrálni, ha egy gazdasági társaság átalakulásához (szétválás, vagy egy új társaság kiválás útján való létrejötte) hasonlítjuk a dolog. Vagy éppen egy tönkrement házassághoz, amelyben a felek a lehető legjobban pozíciót megtartva kívánnak elválni egymástól. Mindenesetre a gazdasági és politikai infrastruktúra felosztása valószínűleg megtörtént, ami persze nem zárja a későbbi vitákat. A pártszavazás nemrég lezajlott folyamata bizonyosan újabb lovat is adott a kiválók alá, hiszen reményük lehet nem csupán a pártinfrastruktúra bizonyos részére, hanem élvezik a tagság egy szeletének támogatását is.

A kormányzás hullámvölgye. Az Orbán-kormány támogatásának megroppanása kedvező politikai táptalaja lehet egy új alakulatnak: mikor, ha most nem? A potenciális, Gyurcsány Ferenc köré összpontosuló erőtér nyilván megérezte azt, hogy most kell ütni a vasat, hiszen maga az MSZP erre nem képes. A Fidesz és a miniszterelnök meggyengüléséből az MSZP nem tudott egyáltalán profitálni, sőt a Jobbik erősödött meg és történelmi magasságokba emelkedett a bizonytalanok és pártot nem választók aránya. Ezen a ponton a Demokratikus Koalíció Platformja (vagy párt a pártban) úgy érezhette, hogy ennél jobb esélye aligha lesz a kiugrásra – főként, ha a fenti tárgyalások legalább részben révbe értek.

Felszabadulás az MSZP-től. Ha megfigyeljük az elmúlt év eseményeit, s főként Gyurcsány Ferenc mozgását, akkor azt látjuk, hogy a volt miniszterelnök szisztematikusan próbálta meg előkészíteni a szakítást. A pártot megújító, a régi ballasztokat levetkőzni vágyó pártreformerként lépett elő, aki mindent megtesz a párt belső megújhodásáért. Stratégaként tudta, hogy javaslatait (a pártstruktúra alapvető átdolgozása, az elnök szerepének megerősítése, legutóbb a teljes MSZP-frakció lemondása) a maga egészében soha sem fogja elfogadni a párt. Ezután pedig nem marad majd más választása, mint széttárni a tenyerét és azt mondani: én megpróbáltam, ti nem akartátok! Szóval a szakadás – s talán pontosabb ezt szakításként aposztrofálni – kódolva volt az elmúlt időszakba, egy jól felépített politikai stratégia része volt. A Gyurcsány-központú alakulat tehát úgy gondolkodik, hogy az MSZP által jelentett ballasztok nélkül képes lesz egy olyan széles (demokratikus) koalíciót kiépíteni, amely alkalmas lehet arra, hogy szembeszálljon a miniszterelnökkel (akár az utcán is) és felszívja a kiábrándulók, az MSZP-től irtózók tömegeit. Ezen a ponton felvetődik, hogy az MSZP jelenlegi vezetése miért is hagyta tulajdonképpen, hogy a „Gyurcsány-hajóágyú” elszabaduljon? Nyilván azért mert nem tudta, vagy éppen nem akarta megállítani. Nem tudta, mert valószínű önmaguk is bizonytalanok a pártot illetően és úgy érezhették, hogy demonstrálni kell az egységet. Vagy pedig nem akarták, mert maguk is tisztában vannak azzal, hogy a szakításból adott esetben maga az MSZP jöhet ki rosszabbul (de erről majd máskor).

Számos tényezőt ki lehetett volna emelni, de talán ez a három szempont strukturálta leginkább a mögöttünk álló időszakot. Ez azonban a múlt, s a jövő érdekesebb fordulatokat és dilemmákat tartogat, amelyek persze nem nagyon érthetőek a korábbi események értelmezése nélkül. Következő bejegyzésemben az MSZP szakadásának következményeit és a leendő új alakulat játékterét járom majd körül, latolgatva a „hátramaradt” MSZP lehetőségeit.

A Magyar Szocialista Párt 2011. június 18-i kongresszusa 13 pontból álló kongresszusi határozatot fogadott el, a 10. pontja így fogalmaz: „ A kongresszus arra hívja fel a párt minden tagját, szervezeteit és testületét, hogy határozottan lépjenek fel azokkal szemben, akik veszélyeztetik a párt egységét és választói megítélését.” A következő pont is a mély megosztottság lezárását kívánja szolgálni: „A magánvélemények nyilvánosság számára történő megfogalmazását, a nyilvánosságon keresztül megvívott személyes vitákat a Kongresszus károsnak tartja, ezért az ilyen magatartást a továbbiakban súlyos etikai vétségnek tekinti.” Az MSZP valódi egységének megteremtésére azonban még várni kell, mert a Gyurcsány Ferenc fémjelezte Demokratikus Koalíció (DK) két nap múlva közzétett nyilatkozatában elutasította a Kongresszus azon kérését, hogy a DK álljon el a tervezett pártszavazástól. Újabb feszültséget vetít előre a DK állásfoglalásának hangneme, például azon kitétel, mely szerint „a pártelit megriadt az aláírásgyűjtés erejétől”, vagy, hogy szószegésnek minősíti, hogy a vezetés olyan határozatot támogatott a kongresszuson, amely a pártszavazás visszavonását kérte. A további konfliktus elkerülhetetlen, hogy ebből mi háramlik a pártra, és magára a baloldalra, arról Csizmadia Ervin a Népszabadságban már írt. Engem ebben a bejegyzésben az foglalkoztat, mennyire lelkesíti Gyurcsányt ez a mostani hatalmi harc.

2004. augusztus végén, Medgyessy Péter akkori kormányfő bukása folyamatában ez a politikus még képes volt az elnökség nagy részének, a frakció és a választmány jelentős részének akaratával dacolva megfordítania a tagság, és a baloldali közvélemény hangulatát, és a Kongresszus nagy többségét maga mellé állítva miniszterelnök-jelöltnek elfogadtatnia magát. Mindezt mindössze néhány nap leforgása alatt. Ez a siker persze nem a semmiből jött, hiszen már évekkel korábban ideológiai kérdésekről írt a Népszabadságban a magyar baloldal számára újszerűnek tetsző módon, amikor a blairi „harmadik utas” koncepciót propagálta, hogy azután Medgyessy tanácsadója, majd egyik minisztere legyen. Gyurcsány 2004-ben miniszterelnök lett, három évre rá az MSZP vezetését is átvette.

A harci kürtök most sem tűnnek kevésbé hangosnak az MSZP háza táján, de mennyire más a helyzet és a tét! Hiszen 2004-ben még az volt a tétje a Szocialista Párton belüli csatározásoknak, hogy Gyurcsány, vagy esetleg Kiss Péter lesz-e az ország vezetője. Ma viszont az, hogy egy igen meggyengült, az önkormányzatokban és a törvényhozásokban teret vesztett, utóbbi helyen a mandátumoknak még egyharmadával sem rendelkező párt fölötti uralmat mely irányzatok képesek megszerezni. A tét Gyurcsány szemszögéből nézve nagyságrendekkel kisebb 2004-hez képest, mert ha ő még pártelnök is szeretne lenni (amit egyelőre nem ambicionál, ahogy azt ő nyilvánosság előtt már kimondta), akkor egy lestrapált, ideológiai profilját még mindig kereső párt élére kerülne.  Feltűnő, hogy mintha kevésbé volna taktikus Gyurcsány: 2011. február 18-i  országértékelő beszédében még bizonyos együttműködést villantott fel szakpolitikai kérdésekben az Orbán-kormánnyal, ugyanakkor a további megnyilatkozásiban az engesztelhetetlen kormány-, sőt rendszerkritika dominál; nem képes a testületekben a DK számára többséget megszervezni, a Demokrata Párt esetleges megszervezése körüli hír éppen a számára kritikus frakcióülés napján kerül nyilvánosságra, ami még támogatói egy részében is értetlenséget váltott ki, és Mesterházy ügyesen elhajolt az ő levele elől, amikor a nyilvánosság előtt megsemmisítette azt… Egyébként azt is meg kell emésztenie lelkileg Gyurcsánynak, hogy egykori minisztériumi beosztottja (államtitkára), Mesterházy Attila most az ő a pártbéli főnöke. Hogy ezt a helyzetet mennyire sikerült feldolgoznia, nem tudom, de ez akár újabb gátló tényező lehetett Gyurcsány előtt a hatalmi harc sikeres megvívásában.

Amióta Gyurcsány Ferenc bejelentette, hogy pártszavazást kíván kezdeményezni több igen kemény támadás is érte a volt miniszterelnököt, amelyekre ő maga is reagált. Többek között Balogh András, az MSZP elnökhelyettese az állította, hogy Gyurcsány akciója mind az MSZP, mind pedig a hazai baloldal, de még az ország szempontjából is igen káros. Szanyi Tibor, az MSZP „megmondó embere” szerint a volt pártelnök kiválása nem rendítené meg a szocialistákat. Puch László egyenesen a következőt mondta: „… Gyurcsány számára egyetlen ellenfél létezik a Magyar Szocialista Párton belül, és ezt az embert Puch Lászlónak hívják. Egyet kérek tőle: hagyja békén az MSZP-t, ne ártson tovább! Mindennél fontosabb most a belső béke.” Ezen támadásokra Gyurcsány Ferenc hol közvetve, hol közvetlenül reagált: például harcot hirdettek az MSZP és a Fidesz rejtett, pártpénztárnoki paktumai ellen. Az egyik legújabb fejlemény, amely tovább fokozza a vihart az MSZP poharában az, hogy a pontosan be nem azonosítható „Tóth László” levelet írt az MSZP belső levelező listájára, amelyben távozásra szólítja fel a Táncsics Alapítvány elnökét.

Talán abban nincs vita Gyurcsány és ellenfelei között az MSZP-ből új pártot kell formálni. Az összeütközés azonban ott adódik, hogy egyrészt a szembenálló felek mást értenek „új párt” alatt, másrészt ezt nem egymással képzelik el. Egy párt megújulása nyilván az adott párt és maximum a párthoz kötődő szellemi holdudvar ügye. Ugyanakkor megjegyezhetjük azt az egyszerű tényt, hogy a párt megújulása a párt szervezeti és szerkezeti átalakítása nélkül nem következhet be. Az MSZP (és persze a Fidesz) belső szerkezetéről sok mítosz és városi legenda kering: platformok szövetsége, a megyei elnökök dominanciája és királycsináló szerepe. Jelenleg – s ezt ki kell mondani – egyedül Gyurcsány Ferenc tett ajánlatot (még csökevényest is) a párt szerkezeti reformjára. A pártszavazás hat kérdése nagyrészt ezzel kapcsolatos: belső vagyonnyilatkozat, etikai ellenőrzés, szigorúbb gazdálkodás, a pozícióhalmozás megtiltása, közvetlen elnökválasztás párt és pártszervezeti szinten. Mindez tehát fontos lépés a párt és a párt vezetésének megerősítés felé.

A nyugati politikatudomány igen régóta vizsgálja a pártok belső szerkezete és a krízistűrő, konfliktuskezelő képessége közötti kapcsolatot. Egyes szerzők például az állítják, hogy a párt központi vezetésének megerősítése, a párt „függőleges megszervezése” (vertical organization) és a belső pártkohézió (internal cohesion) között pozitív kapcsolat van. A fenti hírekből láthatjuk, hogy a szocialisták hírből sem ismerik a belső kohéziót (talán sohasem ismerték, de ez egy másik kérdés), s ez meg is mutatkozik a párt szervezeti rendszerében is. Mivel a demokráciában igen fontos, hogy az éppen kormányzókkal szemben mindig legyen potenciális váltópárt, ezért előremutató lehet minden olyan törekvést, amely az MSZP szerkezeti megújítását célozza. Persze korántsem biztos, hogy a gyurcsányi út és módszer az üdvözítő, de ezt addig nem tudhatjuk meg, amíg nem állnak fel versengő alternatívák.

A bejegyzés Kyungmee Park: Party Mergers and Splits in New Democracies: The Case of South Korea (1987–2007) in Government and Opposition, Vol. 45, No. 4, pp. 531–552, 2010 tanulmányának felhasználásával készült.

A Time magazin nemrég idősebb Bush elnöknek tette fel a következő kérdést: van-e valami az elnöki létben, amit csak egy elnök érthet? Ahhoz, hogy tökéletesen megértsük és értékeljük ezt a helyzetet, benne kell lenni, válaszolta. Ennek megfelelően, szerinte politikától függetlenül összeköti egy kölcsönös tisztelet és megértés Jimmy Carterrel, Bill Clintonnal, George W. Bush-sal és Barack Obamával. Magyarázható ez azzal, hogy elnökségüket követően már nem lehetnek egymás ellenfelei, mégis több van ebben a kijelentésben, mint puszta udvariasság, vagy a pozíció iránti tisztelet.

Tony Blair Obama döntését dicsérő nyilatkozata Oszama bin Laden halálát követően némiképp hozzájárul a jelenség megértéséhez. Vonatkoztassunk el attól, hogy mi a döntés súlya. Épp olyan fontos vezetői kérdés, hogy katonákat küldjenek ellenséges területre, mint az, hogy hogyan alakítsa a szociális politikáját a kormány. Hiába a hosszas előkészületek, megbeszélések és tájékoztatás, abban a pillanatban, amikor áldást kell adni egy intézkedésre, igazán magányossá válik a döntéshozó széke. Ezt az érzést csakis egy másik vezető értheti meg. Ilyen szempontból több a közös Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc között, mint gondolnánk. Még ha politikai ellenfelek is maradnak, még ha teljesen másképp képzelik Magyarország jövőjét, még ha kígyót-békát is kiabálnak egymásra, akkor is jobban értik egymást, és a vezetői pozícióval járó kihívásokat, mint egy a hatalomra törekvő politikus, vagy külső szemlélő.

Ennek ellenére Magyarországon mégsem alakult ki olyan (utólagos) megértés, vagy „sorsközösség”, mint az amerikai elnökök között. Ehelyett húsz éve gyakorlatilag ugyanabba a problémahalmazba ülnek bele az újonnan választott miniszterelnökök, mint elődeik. Mivel hazánkban 2006-ot leszámítva a rendszerváltást követően négyévente leszavazták a hatalmon levő pártot, a politikai pártok rendre csak a hatalomba való visszatéréssel foglalkoztak. A hatékony, jó kormányzás gondolatával kevésbé. Így aztán a hazai kormányfők helyzete kicsit mindig olyan volt, mint akit vízbe dobtak. Csakhogy aki menetközben akar/kénytelen megtanulni úszni, sok vizet nyel. Míg kívülről, vagy ellenzékből könnyű kritizálni, hatalomra jutva, szinte ugyanazon korlátokkal kell szembesülniük, mint az előző vezetésnek. A szavazói elvárások és a pártpolitikai érdekek következtében a változtatásra való képességük pedig nagyjából azonos volt. Mégis szinte elképzelhetetlen, hogy ahogyan az Egyesült Államokban George W. Bush és Bill Clinton összefogott Haiti megsegítésének ügyében egy közös alapítvány szervezésével, idehaza együttesen próbáljanak lendíteni valamit az ország sorsán a korábbi vezetők. Holott érdekes kísérlet volna, hogy vajon mire jutna kollektív bölcsességük.