Méltányosság-blog

Úgy tűnik alapvető fordulat állt be az alkotmányozás folyamatában: nem csupán a reménybeli Alkotmány elfogadásának időpontja módosult, hanem átértelmezésre került az alkotmányozás eddigi iránya. Utóbbi két dolgot jelent. Egyrészt a Fidesz nem ragaszkodik foggal-körömmel az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság által kidolgozott koncepció-tervezethez és felkérné az ellenzéket is hasonló vitaanyagok elkészítésére, másrészt be kívánja vonni a választókat is az alkotmányozásba. Előbbiről ezúttal csak annyit, hogy a kormánypárt nem is nagyon tehetett mást, hiszen a koncepció, s még inkább a KDNP által felvetett tételek (az élet kezdete, a család és a házasság az új Alkotmányban) kezdtek meglehetősen terhessé válni a Fidesz számára. A kapuk látszólagos kinyitása tehát nem más, mint az alkotmányozás szelepének megengedése, nehogy a Fidesz-KDNP túlfűtött világa felrobbanjon.

Ennél sokkal érdekesebb az alkotmányos kérdezz-felelek. A Fidesz számtalanszor szervezett nemzeti konzultációt szervez, s ezt előszeretettel hangoztatta is. A konzultációk eredményéről azonban sokkal kevesebbet lehet hallani. A 12 kérdés kapcsán három szempont vethető fel.

1. Közel két hónappal az új Alkotmány elfogadása előtt mind technikai, mind pedig az alkotmánytörvény megszövegezése szempontjából igen nehézkes ilyen módon állásfoglalásra bírni a választókat. Válaszolni lehet a kérdésekre, még kiértékelni is csak-csak, de a kodifikációs folyamatba érdemben beépíteni egy sokmilliós kérdőív eredményeit már bajos.

2. További dilemma, hogy maguk a kérdések egyrészt nem (csak) az alkotmányozás „hot topic-jaira” kérdeznek rá (mint például az „őszödi klauzula”, Szent Korona), hanem nagyon sok „töltelék kérdéssel” találkozunk, amelyek nem is elsősorban az alkotmányozás tárgykörei (parlamenti bizottság előtt való meg nem jelenés szankcionálása, tényleges életfogytiglan, átlátható hátterű gazdasági társaságok). Másrészt a 12 kérdés legalább kétharmada olyan általános megfogalmazású, amelyre épeszű ember csak „igennel” válaszolhat, vagy elfogadhatja a kérdés mögött megbúvó állítást (persze, hogy vállaljunk kötelezettséget a jövő nemzedékek felé; persze, hogy a kötelességekkel is foglalkozzon az új Alkotmány – mint ahogy most is teszi).

3. Végül – a fentiek következményeként – elmondhatjuk, hogy a 12 kérdés bizony hasonló szerepet tölthet be, mint a szociális népszavazás három kérdése: nem a kérdések mögött megbúvó valóság és következmény a fontos, hanem maga az aktus. A választópolgárnak nem kell továbbgondolnia azt, hogy például mi lesz annak a következménye, hogy ha a kiskorú gyermekek után szavazati jog jár, elég csak egy igennel válaszolnia, s úgy tűnhet, hogy ezzel már részese is az alkotmányozásnak.

A Fidesz által elindított „alkotmányos közvélemény-kutatás” tehát ebben a formában igen kevéssé szolgálja azt, hogy a választók érdemben részt vegyenek ezen igen jelentős közjogi folyamatban. Persze az alkotmányozás folyamatába egyébként nem is lenne muszáj bevonni a „népet”, hiszen számtalan európai példa mutatja, hogy a nép közvetlen közreműködése nélkül is lehet működő alkotmányokat létrehozni. De ha már a választók bevonása mellett dönt az alkotmányozást domináló erő, akkor semmiképp sem olyan eszközt kellene igénybe venni, amely csupán az ön- és közlelkiismeret megnyugtatására szolgál. A Méltányosság is próbálkozott azzal, hogy az alkotmányozára "hangolja" az érdeklődőket: a hvg.hu oldalon 2010 végén elindítottuk a Preambulum-projekt kezdeményezést, arra keresve a választ, hogy mi legyen a preambulumban. Nem állítom azt, hogy ez minden ízében sikeres lett volna, ugyanakkor 6-7 hétig képesek voltunk új témák mentén gondolkodásra sarkallni az Olvasókat.

Tévednek azok, akik a hétfői Orbán -országértékelő beszédet értékelhetetlennek, vagy semmitmondónak gondolják. Az alkotmányozással kapcsolatos szavai igencsak jelzésértékűek a múltra és a jövőre vonatkozóan egyaránt.

Ami az előbbit illeti, a miniszterelnök nem kertelt: szerinte miközben a mai magyar élet az 1956-os forradalomra épül, a mostani alkotmánynak egyetlen szava sincs erről. Kétségtelenül nincs megemlítve a mostani preamblumban ’56, mint fontos történelmi esemény, de annak egyes fő követelései – többpártrendszer, szovjet csapatok kivonulása  – már két évtizede evidenciák. Sőt, mi több: az 1989-90-es alkotmányozás, felvállalva az 1956-os forradalom szellemi örökségét, egyértelműen a jogállamiság, a többpártrendszer és a piacgazdaság mellett állt ki. Ha ezzel nincs gondja, akkor mit hiányol a miniszterelnök?

A lehetséges válaszhoz ( hiányérzetének okát Orbán ugyanis nem fejtette ki) talán közelebb kerülünk, ha belegondolunk abba, hogy a jobbközéptől jobbra álló, és korántsem csak szélsőjobboldali erők, az elmúlt húsz évben nem egyszer hangoztatták, hogy nem volt igazi rendszerváltás, mert pl. elmaradt az egykori  kommunista vezetők felelősségre vonása, még mindig a „sztálinista alkotmány” van érvényben, amelyik kétségtelenül az 1949. évi XX. törvény címet viseli. Közülük voltak olyanok is, akik éppen a 2006-os őszi események idején új alkotmányozó nemzetgyűlést és új alkotmányt követeltek a Szent Korona Tan alapján – ők voltak a „Kossuth-tériek”.Hogy akkor most ezen gondolatokhoz kívánt közelíteni a kormányfő, nem tudom pontosan megmondani, de az biztos, hogy ezzel is igazolni kívánta az új alkotmány megalkotásának szükségességét.

Ha lehet, még pattogósabban, érdesebben hatottak azon szavai, amikor is megállapította: a mostani alaptörvény „ nem a magyarok alkotmánya”, mert „nem felel meg a magyar szellemnek”. Mondhatnánk, ezt szimbolikusan kell érteni, hiszen ha a mindennapokra vonatkoztatnánk ezen szavakat, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy ha a mostani alkotmány nem a magyaroké (hanem akkor vajon kié?), akkor  nem is kell tiszteletben tartania az alkotmányt a magyar népnek, hiszen akkor nyilván nem is vonatkozik rá. Holott a hatályos alkotmányban – amelyet a Fidesz-többség kilencszer módosított az elmúlt nyolc hónapban  –   egyértelműen benne van, hogy annak rendelkezései mindenkire nézve kötelezőek. Nyilván nem azt akarta mondani a miniszterelnök, hogy mostantól felejtsük el az alkotmánynak, és a rárakódó jogszabályoknak való engedelmességet, ám kétértelmű szavai akár ehhez a következtetésekhez is elvezethetnének, mondván, ha én magyar vagyok, és nem az én alkotmányom, miért kövessem annak rendelkezéseit..? Érdemes tehát egy közéleti szereplőnek , főleg ha az ország legfontosabb politikusa, körültekintően fogalmaznia, még ha itt is s az volt a célja, hogy az új alkotmány mellett érveljen.

Nem kevés áthallásra volt alkalmas az a beszédfordulata , miszerint az 1989-90-es alkotmányozásban biztos sok kiváló szakjogász részt vett, de az nem felel meg Magyarországnak. Ezzel élesen szembeállította az új alkotmány előkészületeit bíráló Sólyom Lászlót és más alkotmányjogászokat a „Magyarországgal”, utóbbi  alighanem előbbre való az ő tolmácsolásában. Az ember pedig jobban szeret a nagy többséghez tartozni, és a nemzeti egység és összetartozás magasztos szimbolikája Orbánnak nem pusztán a mostani, de korábbi beszédeit is áthatotta. Abban kétségtelenül igaza van a miniszterelnöknek (már ha ezt kívánta jelezni nekünk), hogy az új alkotmány ügye nem pusztán néhány jogtudósé – de arról nem beszélt, hogy akkor miért nem lesz népszavazás az alaptörvényről?

Jól érzékelhető törekvése volt az is, hogy „az elmúlt húsz év” időszakához képest szebb jövőt villantson fel hallgatóinak, amelyet  az új alkotmány koronázna meg. Csakhogy érdemes – megint – emlékeztetni arra , hogy az ezek szerint letűnőben lévő alkotmányjogi-politikai rendszer felépítésében az Ellenzéki és a Nemzeti Kerekasztaltárgyalásokon maga Orbán Viktor is részt vett a Fidesz képviseletében 1989-ben, még ha az utóbbin létrejött megállapodást nem is látta el kézjegyével…

Nos, bár a beszédnek csak kis szeletét vettem nagyító alá, de ebből is látható, hogy ennek a beszédnek nagyon is voltak fontos és értékelhető mozzanatai és üzenetei.

A kép forrása: fidesz.hu

A médiatörvény magasra csapott hullámai közepette folyamatosan elfogott azon érzés, hogy én ezt mintha már hallottam, vagy olvastam volna valahol, valamikor régen. A kormányon lévő Fidesz és a kormányzat mostani megszólalásai egy részében folyamatosan előjön az a narratíva, hogy a szocialisták tüzelik a külföldi bírálatokat (lásd Deutsch Tamás EP képviselő minapi csatlakozását a Facebook használóinak ezt hangoztató csoportjához), eszerint ők és egyes befolyásos liberális értelmiségiek keltik hazánk rossz hírét. Ezenkívül a kormány tisztviselőinek, és a Fidesz egyes politikusainak nyilatkozatnak van  egyfajta „egyedül maradtunk a világban!”, „minket alig értenek meg külföldön, pedig mi jót akarunk!”, „támadják Magyarországot egyes belső erők felhasználásával külföldön” érzete, sugallata is. Ezt különösen felerősítette Orbán Viktor múlt heti strasbourgi szereplése, amikor úgy értelmezte a bírálatok egy részét, hogy azok a magyar népet támadják, amelyet ő most megvéd.

11 éve már ennek, de megtörtént, hogy a Szerbia elleni NATO-légitámadásokkal kapcsolatos magyar hozzáállás vitájában is elhangzott az első-Orbán kormány idején az állítás az akkori balliberális ellenzék (MSZP, SZDSZ) ellen, hogy megszólalásaikkal magyar érdekeket sértenek. Orbán Viktor első kormányfősége idején a Parlamentben felolvasta azoknak a neveit, akik szerinte rossz hírét keltik Magyarországnak. A „státusztörvényt” követő 2001-es Năstase-Orbán megállapodás után pedig többször megfogalmazódott, hogy rossz, hogy az ellenzék külföldön támadja Magyarországot. Még hazaárulózás is volt a ciklus végén az T. Házban (sokadjára történelmünkben, és nem is utoljára). De ez persze visszafelé is működött: a 2006-os őszi zavargásokat követően a Fideszt vádolták meg azzal, hogy alaptalanul rágalmazza az országot, mert jogsértőnek nevezte az október 23-i rendőri fellépést külföldi partnerei előtt is.

Csakhogy nem pusztán a politikusokat, hanem más közéleti szereplőket is áthatotta ez a szembenállás, közvetlenül a rendszerváltozás előtt az 1987-es lakitelki találkozó kapcsán. Az akkori, Csoóri Sándor fémjelezte „népiek” úgy érezték, hogy jogtalanul vádolták meg őket külföldön az antiszemitizmussal. Az 1990-es években először Lovas István, majd Bayer Zsolt, a magyar jobboldali újságírás harcos publicistái állították, hogy itthoni liberálisok aknamunkája hozta okozta a külföldi újságok magyar jobboldalt elítélő cikkeit - ezt azzal támasztották alá, hogy egyes nyugati szerzők magyarok voltak, vagy magyar forrásból (pl. Konrád György, Haraszti Miklós) tájékozódtak. Az ellenoldal sem volt rest, s ellenfeleit silány provincializmussal, olykor mucsaisággal vádolta meg.

Lehet azonban még visszább menni, s meg sem állunk a XIX. századig: amikor például a dualizmus nemzetiségi politikáját (különösen a Memorandum-pert) bírálták külföldi újságokban, akkor az volt a magyar politikusok egy részének reakciója, hogy hazai felbujtók külföldi ismerőseiket fellármázták, és így érték el, hogy külföldi újságokban lejárassák Magyarországot.

De talán kanyarodjunk vissza a mához, a sokadik szerepcseréhez: most a kormány, és a Fidesz megnyilatkozói vádolják hazai ellenfeleiket azzal, hogy külföldre mennek panaszkodni az ország ellen. Az idő múlik, de a magyar közéleti diskurzus eme sajátossága egyelőre kiirthatatlanul megmaradni látszik. Csak a szereplők változnak, a mondanivaló e tekintetben nem. Egyre viszont régen is, és most is alkalmas volt mindez: fokozza a közéleti szereplők szembenállását, gyengíti a politikai szereplők összefogásának esélyét fontos kérdésekben.

Ilyen politikai irányítási rendszer még nem volt a rendszerváltás óta, de ha kulturálisan adekvát, működhet: mikor Kínában harmad magammal 6 órás, és még ennél is hosszabb vonat utakat tettem meg, egyszer csak eszembe jutott, hogy nem csak a földön lehetne feküdni, hanem fel lehetne mászni a csomagtartóra is. A vonat belsejében hosszában voltak elhelyezve a csomagtartók, s elég hely is akadt rajtuk. A kínai utasok egy pillanatra meghökkentek az innováción, de mosolyogva helyeseltek. A vonat padlójára mindenki leszórta az ételmaradékát, óránként jött a személyzet, s akár hajnal volt, akár éjfél, összesöpört. Ha a vonat épp nem lakott területen járt, akkor az összesöpört szemetet egy elegáns mozdulattal kiszórta a természetbe a vasutas dolgozó. A művelet időszakára mindig fel kellett tápászkodni, ami miatt senki sem morgott bár mindig körülményesen ment, mert hát addig fel kellett emelni a csomagot is, meg kerülgettük egymást. stb. Én meg ezt meguntam, és felköltöztem a poggyászok közé...  

Ezzel szemben a szemetet az utcán, tehát lakott területen nem lehetett eldobni. Emlékszem, egyszer egy almacsutkát próbáltam a járdán hagyni, de hárman is rám mutattak, hogy azonnal szedjem fel, olyan tekintettel, amivel ölni lehet... Mindez történt 1992-ben, mikor már érezni lehetett, hogy Kína készül a maga gazdasági csodájára.

Hogy milyen viselkedés adekvát, és mi befogadhatatlan, az kulturálisan meghatározott. Csomagtartós utazásos innovációm nem valószínű, hogy ragadós volt, mert odafönt ugyan jó kilátás nyílt az egész vagonban zajló életre, viszont  nagyon meleg volt, és épp csak annyival kevesebb oxigén, ami miatt egy óra múlva magam is lekényszerültem levegőért.

A Fidesz kormányzási technikája új. Ha a királyságig megyünk vissza egy hasonlat erejéig, a rendszerváltás utáni 20 év az alkotmányos királyságra hasonlított, míg most a felvilágosult abszolutista modell bontakozik ki. Nem lehetetlen azonban, hogy amint Magyarország a klasszikus abszolutizmusba hajlana, és elmaradnának az innovációk, amelyekkel  tudnának azonosulni felvilágosult honfitársaink, azonnal elfogyna a levegő a kormány körül. A jelenlegi törvényalkotási folyamat adekvát a magyar nép számára (amire sokan rácsodálkoznak), így nem igazán változtatja meg a közvélemény klímáját. Arra van hagyományunk, hogy a diktatúrát hogyan rázzuk le magunkról, de a felvilágosult abszolutizmus lehet épp olyan adekvát innováció a magyarok számára, mint az én csomagtartós ázsiai utazásom volt a kínai embereknek.

Mindent a népért, mindent a nép által, semmit a nép nélkül – mondta Kossuth Ohio fővárosában tartott 1852. február 7-i beszédében.  Szavai hatással voltak az amerikai demokráciára, és Kossuthot ezért máig emlegetik a tengeren túl.

Manapság, amikor kezd egyfajta demokrácia-vita kibontakozni, a magukat demokratáknak vallók igyekeznek kiszorítani erről a pástról a kormányt. A Fidesz kommunikációs – és elvi – csatáját pedig a „közérdek” zászlaja alatt vívja. Különösen a médiapolitikájában vált feltűnő hívó szóvá a „közérdek”, mely a szabadosság ellentéte, s ami szintén demokratikus érték. (Oly annyira az, hogy pl. az amerikaiak demokratikus médiamodellnek nevezik azt, amelyben a szabad piaci versenyben elszabaduló kereskedelmi altáji humor felett a közérdek kerekedik felül.)

Ám egy valamiben biztos, hogy a Fidesz visszaélt hatalmával: Kossuth –  már idézett – lángoló beszédéből a harmadik résszel. Mert nehéz megkérdőjelezni a jó szándékot, hogy a cinikus rablógazdálkodással szemben a népért kívánnak tenni, ahogyan az is védhető, hogy a nép által cselekednek, ugyanis nyilvánvaló, hogy a 2/3-ot nem csalással szerezték. Az viszont, hogy ezután a törvényeket a nép teljes kihagyásával alkotják, az egészen látványos, ráadásul igen fontos közjogi lépéseket tettek és tesznek a nép megkérdezése nélkül.

A modern társadalmak már nem általánosan tekintenek a népre, és annak bevonására, hanem korporatív módon. Ugyanis ameddig a nép előtt az első két szempont miatt töretlen  a népszerűség, a szakágak és társadalmi alrendszerek prüszkölnek. A média csendes és bénult kacsaként viselkedett  az önmagát érintő törvényalkotási folyamatban. Jómagam már azon meditáltam az utóbbi időben, mi a generációm (35-45) felelőssége mindebben. Ám az ébredezés a fehér borítókkal, és más tiltakozásokkal megjelent. Már-már úgy tűnt, lehet a nép nélkül törvényt, jelesül médiatörvényt alkotni, most viszont abba az irányba kezd billenti a mérleg nyelve, hogy mégse: legalábbis a nép nélküli politizálásnak nagyobb lehet az ára, mint a politikai hozadéka.