Méltányosság-blog

Az alkotmányozás gyors hajrájában a Fidesznek már megint sikerült viszonylag kisszámú, de annál befolyásosabb réteget magára haragítania. Nem mindennapos, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke éles hangon emel szót a miniszterelnökhöz intézett nyílt levelében a bírák nyugdíjkorhatárának váratlan leszállítása miatt, amelyet az alaptörvényhez benyújtott képviselői módosító javaslat megszavazásával tett lehetővé hétfőn az Országgyűlés.

A jelekből ítélve a Fidesz a legcsekélyebb erőfeszítést sem tette, hogy javaslatának ésszerűségéről meggyőzze a bírósági vezetőket. Ha ugyanis fontosnak tartotta volna a velük való érdemi egyeztetést, akkor hetekkel ezelőtt berakta volna az alaptörvény tervezett szövegébe az ötletet, és akkor nem egy hét állt volna pusztán az egyeztetésre. Vagy esetleg be sem teszi az új alkotmány szövegébe a nyugdíjkorhatár kérdését (már eleve aggályos, hogy ilyen részletkérdést miért kell az alaptörvénybe betenni, amelynek az ország élete legfontosabb kereteinek megalkotására való), és a bíróságokra vonatkozó joganyag újraszabályozásakor foglalkozik ismét a témával, és akkor akár hónapok állnak az érintettek rendelkezésére.

Hatalomtechnikai szempontból nagyon is értem ezt a fajta eljárást. Egy képviselői indítvány (főleg ha módosító) nincs annyira szem előtt, gyorsabban letárgyalható a törvényhozásban, és az ellenérdekelt feleknek kevesebb idejük van az ellenállás megszervezésére. A kormánypártoknak ez kifejezetten kényelmes, mert mire a tiltakozóknak sikerül fellármázniuk a nyilvánosságot, addigra már késő: a törvény el van fogadva, és kész.

Csakhogy az igazságszolgáltatás „veszélyes üzem”, a mindenkori kormánytöbbségnek nagyon óvatosan kellene hozzányúlnia a területhez, hogy akár még a látszatát is elkerülje annak, hogy a kormány a bíróságok befolyásolására törekszik. Márpedig ennek az ügynek nagyon is van ilyen olvasata: hiszen az előre hozott és előre nem látott nyugdíjaztatás miatt kb. 300 bíró (köztük bírósági vezetők) esnek ki a rendszerből, és helyükre másokat lehet állítani. Ha hozzávesszük azt, hogy az alaptörvény nem szól az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsról (OIT), amelyik a bírói önkormányzat csúcsszerve volt, és lehetővé válik, hogy akár a kormány alá tartozzanak a bíróságok, akkor érthető, ha többen féltik a bíróságok kormányzattól való függetlenségét. Ha ugyanis az OIT például megszűnne, és a bíróságok igazgatása a kormányhoz tartozna, akkor pl. lehetővé válna olyan rendszer, hogy a bírákat a kormány javaslatára a köztársasági elnök nevezné ki. Lehet erre mondani, hogy az 1997-ig is ez volt a helyzet, de az Antall-kormánynak nem volt kétharmados parlamenti támogatottsága, Hornéknak volt, de a kormánykoalíció két tagja, az MSZP és az SZDSZ nem egy közös listán szerezte meg a kétharmados többséget. 

Lehet, hogy nem célja a kormánynak és a Fidesznek politikai befolyás gyakorlása a bíróságokra, de az eljárás stílusa nem megnyugtató. Ráadásul eszembe jut, hogy a bíróságok nem mindig a kormány szája íze szerint jártak el (pl. nem rendelték el a Mal Zrt. vezetője előzetes letartóztatását), ami a látszat szerint annyira felbosszantott egyes fideszes képviselőket, hogy a bíróságokon kívánnak befolyást szerezni olyan emberek pozícióba juttatásával, akik a nyugdíjba menők helyébe kerülnek. Erre pedig akár  nyílhatna is lehetőség az OIT már említett lehetséges megszüntetésével.

 Nemzeti konzultációs kérdőív megvolt, népszavazás az új alkotmányról nem lesz - akár így is lehet summázni a hétfői miniszterelnöki napirend előtti felszólalás lényegét. Most én nem kívánok azzal foglalkozni, erkölcsös dolog-e a Fidesztől, hogy vizitdíj ügyében 2008 márciusában még szerette a népszavazás intézményét, az ország legfontosabb törvényéről, az alkotmányáról (alaptörvényről) meg nem kíván népszavazást tartatni. Nem foglalkozom ezzel azért sem, mert népszavazással is lehet rossz alkotmányt elfogadtatni, nélküle pedig akár jót is, persze ez fordítva is igaz. Más, eddig nem említett párhuzamról szeretnék írni.

1997 nyarán-őszén az ellenzéki Fidesz alaposan meglepte ellenfeleit, a kormánypárti szocialistákat és szabaddemokratákat azzal, hogy kihátrált azon többpárti megállapodásból, hogy mivel a pártok támogatják a NATO-hoz való csatlakozását, szükségtelen a népszavazás megtartása. A Fidesz váratlanul azt kezdeményezte, hogy legyen mégis népszavazás a NATO-ról, és ezt kapcsolják össze a földkérdésről tartandó referendummal is. Tanulságos felidézni, hogy Orbán a Magyar Televízió Aktuális című műsorában azzal érvelt, hogy NATO-ügyben egyetlen komoly érv maradt az ellenzők körében, méghozzá az, hogy a magyar politikai elit nem akar népszavazást erről a kérdésről. Ha lesz népszavazás, akkor viszont ez az utolsó érv is elesik. A dolog végkifejlete a Fidesz sikerét hozta: földügyben ugyan nem, de NATO kérdésben 1997. november 16-án megtartották a népszavazást.

Van-e párhuzam 1997 -el? Annyi mindenképp, hogy a mostani alkotmányozást a tartalmi mellett súlyos eljárási kifogások érték ellenzéki oldalról, hogy a Fidesz nem hajlandó beleegyezni abba, hogy az új alkotmányt népszavazás erősítse meg, vagy esetleg utasítsa el. Nem állítom, hogy ez az ellenzők utolsó komoly érve, de súlyos érv, mert alapvetően új helyzetet teremtene, ha a Fidesz felülbírálná eddigi álláspontját, és 1997 nyarához hasonlóan viselkedne. Ha ugyanis népszavazás követné az alaptörvény elfogadását, az eddigi ellenzéki eljárási kifogásokat könnyen kisebbíthetné a Fidesz, mondván, hogy maga a nép nyilvánította ki a véleményét. A népszavazás komoly pártpolitikai előnyökkel is kecsegtetne a Fideszre nézve, érdekes, hogy eddig ez a felfogás nyilvánosság előtti érvelésben kevésbé jelent meg. Igaz persze, hogy a kockázatok sem elhanyagolhatóak, ilyen lehet, ha például túl kevesen mennek el, sőt legrosszabb esetben az alkotmány elutasítása is bekövetkezhet egy ügydöntő népszavazáson. Egy ilyen nagy kudarc a mostani népszerűségi adatok mellett ma még kevésbé valószínű, bár az is igaz, az idő előrehaladtával egyre kevésbé kizárt.

Sokszor hallottam/olvastam már, hogy a Fidesz 1993 tájékán elvtelenül feladta egykori önmagát. A helyzet azonban bonyolultabb ennél, mert van még egy ”harmadik” Fidesz is, amihez vissza lehetne nyúlni. Az 1997-es, meglehetősen innovatív Fidesz ismételt megjelenése különös fordulatokat hozna (hozhatott volna) magával.

Egy kormánytisztviselő hölgy sírva meséli az egyik betelefonálós rádióműsorban eltávolításának szerinte megalázó történetét. Minden ok nélkül rúgják ki az embereket, a maradottak pedig félnek, mondja zaklatottan. Egy ismerősöm hasonló történetet mesél: az egyik adóhivatalban váratlanul leváltottak egy sor osztályvezetőt, akik pedig értettek a dolgukhoz - de ez mit sem számított, politikailag megbízhatókat tesznek a helyükre, akiknek viszont alig van szakmai tapasztalatuk. Több vidéki tanár mesélte nekem, hogy az utóbbi időben a fideszes önkormányzatok megvonják, vagy csökkentik a cafetériákat és létszámleépítésre készülnek. Az önkormányzati hivatalban pedig már több irodavezetőnek búcsúznia kellett a hivatalától.

Mivel egyik esetet sem ismerem a maga részleteiben, nem volt alkalmam a munkáltatókkal beszélni, érdemes a fenti eseteket óvatossággal kezelni. Aki elveszíti az állását, természetes, hogy többnyire méltánytalannak és igazságtalannak érzi a történteket, holott lehet, hogy súlyos hibákat vétett munkavégzése során. Ráadásul nem a mostani Fidesz-kormány az első, amelyik a központi kormányzatban személycseréket hajt végre az apparátusban, és a mi országunkban amúgy is erős szokott lenni az a– a Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond és mások által is oly régen megírt – csábítás, hogy ismerősöket, barátokat, rokonokat tegyenek egyes pozíciókba, és ezátal egy , a hatalomhoz hű réteget alakítsanak ki az államigazgatásban.

Ami engem mindezek ellenére komolyan gondolkodóba ejt, az a félelem érzete. Ezeknek a történeteknek többnyire közös jellemzője, hogy az érintettek nem mernek a nyilvánosságnak nyilatkozni, vagy ha igen, akkor is csak név nélkül. Különösen azok érzik megfélemlítve magukat, akik kisebb településeken laknak - ha egyszer ott kirúgják őket, nagyon nehezen találnak ismét állást a szűkös munkalehetőségek miatt. Jobb tehát nyíltan nem lázadozni.

Hogy mennyire megalapozottak ezek a félelmek, megint nem tudom eldönteni, mert minden egyes eset más és más. Ennek ellenére az kijelenthető, hogy a közszférában a korábbiaknál és az általam tapasztaltaknál (nyolc évig voltam középiskolai tanár) erőteljesebben megjelent az attól való szorongás, hogy a közszféra tagjait politikai hűség alapján válogatják ki. Lehet, hogy ezek a félelmek eltúlzottak, de a korábbi ciklusokhoz képest van egy fontos változás: ez pedig a kormánytisztviselők (tipikusan a minisztériumok és háttérszerveihez tartozó köztisztviselők) indoklás nélküli felmentésének lehetősége, amit később kiterjesztettek, megkönnyítve az önkormányzati köztisztviselők felmentését is. Igaz, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a kormánytisztviselők indoklás nélküli felmentését, de nem visszamenőlegesen és csak májusi hatállyal. Átszervezésre, létszámleépítésre hivatkozva a kormány pedig ezután is végrehajthat elbocsátásokat. A félelemnek tehát van némi alapja, de csak az adott konkrét eset alapos vizsgálata deríthetne arra fényt, mennyire voltak politikailag motiváltak az elbocsátások a közszférában, ám ennek bizonyítása eléggé problematikus.

Akármi is a valós helyzet, ahhoz az íratlan alapkövetelményhez a mindenkori hatalmon lévőknek tartaniuk kell magukat, hogy ha már az elbocsátás eleve népszerűtlen eszközéhez folyamodnak, akkor azt a lehetőségekhez képest humánusan és csak indokoltan tegyék. Ha viszont megalázza a mindenkori kormányzat a beosztottjait, akkor halálos ellenségeket termelhet ki magából. Egyáltalán nem biztos, hogy az eltávolítottak közül nem akad olyan ember, aki szolgálati titkokat másolt le magának és arra vár, hogy a megfelelő pillanatban a kormányzat ellenfeleihez eljutassa- különösen akkor, ha vérig sértettnek érzi magát. És akkor már a kormányzat is elkezdhet egy kicsit félni ezektől az eltávolított emberektől.

Bár macerásabb, lassúbb, de hosszabb távon mind az aktuális kormánynak, mind az alkalmazottainak megéri partneri, félelemmentes légkör kialakítani egymással.

Az adatok vizuális tálalása, az információk strukturált megjelenítése mára meghatározója a mindennapi kommunikációnak. Önálló iparággá nőtte ki magát a vizualizáció, amely nem csupán az adatok könnyen fogyasztható ábrázolására szakosodott, hanem a tudat befolyásolására is. Sokkal könnyebb egy terméket, egy ötletet eladni, ha először azt maga a „szem veszi meg”. Nem is beszélve arról, hogy az információval túlterhelt világunkban néha direkt jól esik, ha strukturált módon, csomagokban kapjuk meg az adatokat. David McCandles író, újságíró – akinek Az információ gyönyörű című könyve hazánkban is megjelent – egyenesen azt állítja, hogy az információ és az adatok világa az „új termőföld”, s egy jó infografika szó szerint többet mondhat ezer szónál, vagy egy száz oldalas tanulmánynál.

Az információ-ábrázolás fontosságára a politika is odafigyel: az üzenetek végletesen letisztult formában való közlése, a politikai programok és alternatívák fogyaszthatóvá tétele a politikai kommunikáció igen fontos területei. Különöse jól példázza ezt a Fidesz, amelynek verbális bravúrjaival már foglalkoztunk ezen a blogon. Azt, hogy a jó és egyszerű kommunikáció fontos a kormánypártok számára tovább az is példázza, hogy külföldi tanácsadó cégeknek adtak megbízást az országimázs felfuttatására. A legnagyobb kormánypárt kommunikációs stratégiája azonban nem mindig és mindenhol sikeres: elég, ha csak a Széll Kálmán Tervet bemutató kormányzati diasorra gondolunk, amelynek a 90-es évekbeli stílusa kissé kiábrándítóan hatott. Nyílván egy-egy ilyen programot tartalmi és formai szempontból egyaránt kell vizsgálni, de a Terv szakmai értékét és megítélést egyaránt ronthatta a meglehetősen avítt megjelenés – különösen úgy, hogy a Fidesz máskor igenis odafigyel üzenete kommunikációjára.

„Mindenki jobban jár” – hangoztatta a miniszterelnök a tavaly bevezetett, s 2011-től debütáló új adórendszer bevezetése kapcsán, holott mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ehhez a matematika szigorú és az adórendszer kérlelhetetlen szabályait kellene megszegni. Az év elejére persze kiderült, hogy ezeket a szabályokat azért nem árt figyelembe venni, s hogy igen kemény intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy az emberek többsége a tavalyi pénzénél legyen. Az eset persze nem egyedi, hiszen politikusaink gyakran „elmulasztják kibontani az igazság minden részletét”, máskor pedig talán túl sokat is mondanak. A Fidesznek és Orbán Viktornak eddig sikerült a kiegyensúlyozás, s ez azt eredményezte, hogy az új adórendszer kárvallottjai nem mentek tüntetni az utcára. Miben keresendő e kommunikációs taktika sikere?

A dolog magyarázata – többek között – két fontos komponensben rejlik. Egyrészt az Orbán-kormány képes volt szinte azonnal reagálni és egy sajátos értelmezési struktúrát kialakítani: így pl. „a kormányfő elvárja, hogy azonnali lépések történjenek”, „megengedhetetlen, hogy valaki kevesebb pénzt kapjon”. Ez nem más, mint a politikai üzenetek és cselekvések „becsomagolása” (csúnya szóval: framing). Ennek megfelelően Orbán-kormány reakciója kettős volt: egyrészt bérkompenzációval rendezte házon belül (a közszférában) a helyzetet, másrészt pedig a magánszférára „bérkommandót” küldött, aminek az üzenete mintegy az, hogy vékonyabb borítékért nem az új adórendszer (tehát nem a kormány), hanem a cégek és a tehetetlen Országos Érdekegyeztető Tanács a felelős. A recept tehát egyszerű: ha hiba van a rendszerben, akkor azt oldjuk meg, de ne mi legyünk a felelősek.

A másik faktor a gyenge partnerben keresendő: az ellenzék nem tudja a versengő értelmezési kereteket („hazudott a kormányfő”, Nemzeti Átverés Kormánya) sikerre vinni. A kormány és személyesen Orbán Viktor, tehát úgy tűnik – egyelőre – helyzeti előnyben van. Ezt persze nem annak köszönheti, hogy sikerült átírni a matematika szabályait. Hanem sokkal inkább annak, hogy rendre (egyébként az ellenzéki időszak óta – s ez a valóban figyelemre méltó) megnyeri a „keretezési versenyeket”, s ezzel elszívja a levegőt bármilyen versenyző alternatíva elől. Mindazonáltal a kormányzati tevékenység kommunikációs „faltörő kosokra” való építése nem kockázatmentes taktika: ezt bizonyítja Fidesz támogatottságának immár hibahatáron túli erodálódása.