Méltányosság-blog

Mi az egyetlen dolog az Egyesült Államok politikájában, amiben jelenleg kétpárti konszenzus van? A halványkék nyakkendők. Obama-kéknek is hívhatnánk, hiszen egy véletlen folyamán épp az elnök hozta divatba a 2004-es Demokrata Nemzeti Gyűlésen. Robert Gibbs, Obama távozó sajtófőnöke vásárolta magának az ominózus első kék darabot, azonban Barack Obamának annyira megtetszett, hogy végül ő viselte beszéde alatt. A nyakkendő – melynek szimbolikáját Gibbs azzal magyarázta, hogy egy bizonytalan világban nyugalmat sugároz a hűvös kék szín – maradt, és mára az elnök egyik védjegyévé vált.

Mondhatnánk, hogy ha egy egész ország a First Lady stílusát utánozza, nem csoda, ha Washington az elnöki viseletet imitálja. Azonban ez mégsem egyszerű véletlen. Az új elnöki divat éles kontrasztot mutat George W. Bush korábbi harcias piros nyakkendőivel, melyek egy háborúban levő Amerikának szóltak. Mára a béke, nyugalom, stabilitás és együttműködés üzenete olyannyira fontossá vált az országban, hogy a republikánusok is átvették, élükön John Boehnerrel, a képviselőház új elnökével, aki a héten tartott alakuló ülésen szintén égszínkék nyakkendőben jelent meg. Ez azért is érdekes, mert a republikánusokkal hagyományosan a piros színt azonosítják, míg a demokratákkal a kéket.

Vajon érvényesül-e ez a jelenség Orbán Viktornál, aki politikai szerepének megfelelően számos stílusváltáson ment keresztül az utóbbi húsz év során?  A miniszterelnök honlapján található beiktatása óta készült hivatalos képeket végignézve két szín dominál, az „uniós kék”, valamint a sötét bordó. Ezek jelentek meg soros EU-elnökségünk első két jelentős hivatali eseményén is. Január 7-én, amikor Orbán Viktor a Parlamentben átvette a belga miniszterelnöktől az elnökségi zászlót, az európai lobogó színével egyező nyakkendőt viselt. Másnap José Manuel Barrosoval, az Európai Bizottság elnökével tartott közös sajtótájékoztatóján egy konzervatív, minta nélküli, bordó nyakkendőben jelent meg. Mit üzenhet ez a két, nyilvánvalóan tudatosan megkomponált választás? Nem mást, mint ami a sajtóértekezlet pulpitusain szerepelt: Strong Europe, azaz erős Európa. Ez eltér az amerikai politika jelenleg nyugalmat igénylő légkörétől, ugyanis az Uniónak, és benne hazánknak, a gazdasági válságot követően egy erős, felelős, megfontolt vezetői image kell. Látható tehát, hogy a politikai kommunikáció és a divat idehaza is egymást erősítő eszközként lép fel. Érdemes tehát figyelemmel kísérni politikusaink „nyakkendő-üzeneteit”.

A kép forrása: a magyar elnökség honlapja

Találhatunk Európában olyan szabályozást, ahol a kereskedelmi szférát és a közszolgálatit más felügyeli, és olyat is, amit ugyanaz. Nálunk ugyanaz. Találhatunk olyat, ahol elválasztják a közszolgálati rádió kuratóriumát (kvázi tulajdonosi szervét) a közszolgálati televíziótól, és olyat is, ahol ezt összevonják. Nálunk összevonják. Találhatunk olyanra példát, ahol a felügyeletben kormánydominancia van, és olyat is ahol egyáltalán nincs politikai befolyás. Nálunk kormánydominancia van. Találhatunk olyan szabályozást, ahol beleszólhat a tartalomba, egy közszolgálati médiumba a kvázi tulajdonos, és ahol csak ajánlásokat fogalmazhat meg, nálunk korábban a közszolgálati kuratóriumok elnökségei nem szólhattak bele a médiaelnökök műsorszerkesztésébe, most nem tudjuk mi lesz. Van, ahol nagy büntetést szabhatnak ki, van ahol kicsit. Nálunk nagyot. Részleteiben minden bizonnyal lehet mutogatni Európára, csakhogy ennek így valószínűleg nincs értelme.

A 96-os médiatörvény szintén egy válogatás volt, ott mindebből igyekeztünk átvenni a legjobbat (kuratórium tagság, sorsolási technika – USA; hogy ne csak politikus legyen a rendszerben – németek; a politikai kiegyensúlyozás – franciák; műsorkiegyensúlyozási elvárások a Monitoring csoport jelentései alapján – szintén francia hatás, stb. stb.).

A 96-os médiatörvénynek volt egy filozófiája, mely szerint a média felügyeletét egyetlen politikai oldal se birtokolhassa, még a kormány oldalt is sakkba tudja tartani a többi párt. Az ezt követő médiatörvény-alkotási kísérletek egyre inkább arról szóltak, hogy miképp tehetné be a politika a lábát oda, ahová a 96-os törvény filozófiája ellenére is betették. Elkezdődött megint egy szemezgetés a nyugati szabályozási modellekből, de ezúttal mindegyikből a politikai befolyás maximalizálásának logikája alapján. Filozófia erre nem volt, csak maga a cinizmus, melynek csúcspontja a 2008-as médiatörvény javaslat lett, mígnem jött Szalai Annamária új csapata, és megfogalmazódott az új filozófia: KÖZÉRDEK! (Ez egyébként érdekes filozófia, írok róla Médiaetika tankönyvemben az amerikai demokratikus médiamodell fejtegetése kapcsán, s azt összevetve az európai közszolgálatról való gondolkodással.)

A 96-os médiatörvény mondhatni naiv volt, mert mennyországra esélyes polgári világban működhetett volna jól, a mostani médiatörvényünk viszont a pokolból való kivezetésre is alkalmas lenne, feltéve, ha a szabályozó nem maga az ördög. Jelen pillanatban a magyar újságíró-társadalom, és a magyar értelmiség messze jobb annál, mint amilyen szabályok között kéne működnie, következésképp nem is fogja tűrni ezt. Ugyan az írott sajtóra való büntetés-kiterjesztés verte ki idehaza a biztosítékot, ahelyett – mint korábban írtuk – hogy a politikai erős befolyás jogi környezetének megvalósítása mozgósította volna a közéletet, de most már ezen túl vagyunk, a nyugat egyformán felháborodik az eljárásmeneten, a Fidesz dominancián, a büntetési tételek nagyságán, valamint az írott sajtóra és az Internetre kiterjedő új joghatóság láttán. (Pedig lehet utóbbit hamarosan Európában is meglépik.)

Az az érvelés, hogy a médiatörvény minden vonása megtalálható valahol az Eu-ban nem csak a fentiek miatt problémás, eddig ugyanis azt fejtegettük, hogy attól még, hogy részleteiben találunk példát, így egészében aligha. És még csak azért sem problémás az érvelés, mert valószínűleg nem igaz (az írott és elektronikus fölötti egységes hatósági jogosítványokkal bíró intézmény nincs az Eu-ban, de mint írtuk, ez éppenséggel lehet, hogy majd lesz.) Az is evidens, hogyha sok jó dolgot nem adekvát módon összeöntenek, az lehet ehetetlen. Az is evidens, hogy az Eu-ban sem minden tagállam médiaszabályozása példaszerű. A fő probléma pedig azzal van, hogy nem lehet bizonyos tendenciákkal szembe menni. S ilyen tendencia az újságíró forrásának védelme, aminek ellentétét fogalmazza meg a mi médiatörvényünk. Ennek a törvényi keretnek hazai kialakulását, és a benne lévő problémát részletesen kifejtettem. 

Ami mindebből idehaza következik, hogy a Fideszt megbuktatni szándékozó erők egységfrontba kerülnek a szólásszabadság apolitikus médiaszakmabeli, és a klasszikus konzervatív eszméket képviselőkkel. Ez pedig elég kritikus tömeggé válhat. Az eszközök is rendelkezésre állnak majd. Ide tartozik a nyugat politikai támogatása, valamint a külföldi és hazai újságíró szervezetek erkölcsi és anyagi segítsége. Technikailag is sok eszköz áll rendelkezésre: bojkottálható az MTI, ha ingyenes híreit nem veszik át. (Deák passzív rezisztenciájának is az volt az alapja, hogy a közhivatalt ne vállaljon senki. Az MTI-vel szemben is pénzre van szükség, ha mástól veszik a híreket.)

Megint egy másik lehetőség a külföldi szerverekről sugárzott tévéműsor (erre már van is példa a Népszava részéről). De a rádiós és televíziós szolgáltatások is elérnek minket a határon túlról. Bekövetkezhet az ellenkezője annak, amit a kormány szeretne. Nem a határokon belülről látjuk el a külhoni magyarokat információval, hanem például Erdély, a Felvidék stb. válik kommunikációs központokká számunkra is.

Eddig csak arra gondoltunk, hogy a kereskedelmi média kiszorítása történhet meg a határon túlra, ha sokkal keményebb adózás és reklámszabályozás alá vetik őket, mint külföldön, most már azt is jelezhetjük, hogy az egész magyar nyilvánosság, beleértve a közügyek témáját is kiszorul, és határon kívüli adókból valósul meg. (Ezeket a tartalmakat előállíthatják akár itt is, ott, is, a lényeg, hogy kinn van a kiadó bejelentve. Már a XVII. századi Európában ki tudták kerülni a cenzúrát úgy, hogy Hollandiában készült néhány irat, pl. Descartes szövegei. Nem kétséges, hogy ma jóval könnyebb a dolga bárkinek.)

Míg a kormány számára fogy a levegő (akár Antall idejében a taxisblokádkor), addig a másik oldalon a lehetőségek tárháza egyre csak nő. Csak azt nem lehetett tudni, hogy az elinduló lavina hol és hogy fog megállni. De míg az Antall-kormány lépése az volt, hogy piacosítani tudta a benzinárat és kitért a további népharag elől, addig Orbán összeragadt az NMHH-val.

Igaz, nekem nem tetszik, hogy épp a büntetések mértékének írott sajtóra történő kiterjesztése miatt indult el a lavina, de nem hiszem, hogy ez már számít. A kormány képtelen kijönni ebből a csapdából, maga is foglyává válik saját korábbi lépéseink. Elvileg megtehetné a büntetési jogosítványok visszavonását, de mivel nem ez a fő gond, egyfelől már úgyse oltaná a tüzet, másfelől pedig, ha meglépné, a Médiahatóság képtelen volna a rendrakásra, márpedig azt ígérte, hogy a média területén rendet fog tenni. Még kevésbé hiszem, hogy az ellenőrzési és a közszolgálat tulajdonosi funkcióinak ellátását engedné ki a kormány a kezéből, mert akkor meg be kéne látnia, hogy egész mostanáig tartó politizálása (és nem csak a médiapolitikája) tévút volt.

Ami valószínűleg lesz, hogy marad a most felállított intézményrendszer, mely azonban sokkal nehezebb körülmények között tud majd tevékenykedni, mint az ORTT. Szankcióit állandóan megkérdőjelezik, az intézmény legitimitása állandóan alacsony marad, mely végső soron a Fidesz politizálására üt vissza, miközben a sajtót sarokba szorítani, a törvény általi büntetési tételeket, vagy a Hatóságnak biztosított nyomozati jogköröket kihasználni amúgy sem érdemes.

Az ünnepi díszkivilágítást nézve, nem tudom megállni, hogy ne az jusson eszembe, Budapest évről évre egyre fényesebb, egyre inkább európai világváros. Mondom mindezt úgy, hogy Magyarország – ahogy az egész világ – még mindig a gazdasági válság utórengéseit érzékeli, bár ezt a bevásárlóközpontok karácsonyi vásárlási rohamának telítettségéből ítélve nem vennénk első pillantásra észre. De tegyünk egy kis kitekintést, hogyan is futnak neki külföldön az ünnepeknek.

Az Egyesült Államokban a félidős választások kudarcát követően elsöprő többséggel fogadta el a szenátus Barack Obama 858 milliárd dollár értékű adócsökkentési javaslatát, a Demokrata Párt heves tiltakozása ellenére, mondván, a tervezet a jómódúakat támogatja a szegényekkel szemben. Ugyanakkor az intézkedés jelentősen hozzájárulhat az amerikai gazdasági növekedés beindításához. Európa felé tekintve, Görögország, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia és Írország is a gazdasági válság által indukált megszorítások és reformok kapcsán sokszor zavargásokba torkolló tüntetésekkel zárta az évet. Ezzel szemben mindazok számára, akiket még nem érintett meg az ünnepi hangulat, megnyugtató lehet, hogy ugyan hazánkat nemrégiben minősítette le a Moody's (ahogy tette ezt Írországgal és várhatóan teszi majd Spanyolországgal is), idehaza relatív béke van, nem az utcán oldjuk meg problémáinkat, pedig karácsonytól karácsonyig mennyi minden történt idén. Válság, választások, természeti katasztrófák, és mégis: úgy tűnik, az év összes nehézsége ellenére, még mindig sok szempontból jobb évet zárunk, mint egyes uniós tagországok. Jövőre idehaza is beindulhat a gazdasági fejlődés, és Magyarország készülődik az EU elnökségre, amely olyan kihívásokat tartogat, mint a közös költségvetés elfogadása, vagy a pénzügyi stabilitási alap megalkotása. Izgalmas év elé néz tehát hazánk és az Unió is.      

Visszatérve kiindulópontunkhoz, ha karácsonyfaégőkben, kivilágított utcákban, és boltban hagyott forintokban mérjük a fejlődést, növekedést, (hiszen, ha olyan rosszul mennének a dolgok, elvben pont ezen kéne spórolnunk) Goethe híres utolsó szavait céloznám meg kívánalomként 2011-re: „Mehr licht!”, azaz „Több fényt!” 

Fotó: index.hu

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

Gereben Ágnes Portfolio.hu-n megjelent újabb írása szokásához híven fontos oroszországi eseményeket ragad meg, és elemzi azokat, mely most sincsen másként. Kétségtelen, hogy Vlagyimir Putyin múlt hét szerdai cikke a Züddeutsche Zeitung-ban egyedülálló egy orosz vezető tollából, és valóban érdemes vele foglalkozni.

Gereben (újfent) szokása szerint hatásvadász publicisztikai elemekkel, túlzó megállapításokkal és irreleváns, olykor-olykor irreális hasonlatokkal él. Akár a hír „Brüsszel elleni támadás” mivoltát, akár Putyin Sztálinhoz (sztálini „békemozgalom”) hasonlítását, vagy politikájának brezsnyevi pangással való összemosását tekintjük, az a benyomásunk támad, hogy a professzornő a tudományosság szélesebb mezsgyéjéről a publicisztika vékony, és ingoványos határára tévedt. Így ezekre a jelzőkre és hasonlatokra nem is reagálnék, mivel sajnos szinte minden – amúgy igen értékes – írása velejárója ez a (feleslegesen) russzofób felhang, és el is venné a helyet a lényegi mondanivalótól: miszerint Putyin ezzel a cikkel valójában egy eddig példátlan szintű együttműködést ajánl az uniónak.

Ugyanis szó sincsen támadásról, főleg nem a harmadik energetikai csomagba foglalt szabály miatt, amelyben a kőolajat vagy földgázt kutató/kitermelő vállalatok (a piaci liberalizáció oltárán) nem birtokolhatnak (a tevékenységükhöz amúgy szimbiotikusan kapcsolódó) vezetékrendszereket. Ennek a szabálynak az értelméről is lehetne egy kisebb glosszát  írni, de jelen esetben kétlem, hogy ez a szabály olyan hatalmas károkat okozna a Gazpromnak. Legalábbis naivitás lenne azt feltételezni, hogy az orosz gázmamut ne tudná európai érdekeltségeit leányvállalatokba pakolni, ahogyan azt tette például a gázexportáló divíziójával is.

A másik fontos szempont, hogy a Putyin részéről megpendített gazdasági együttműködés tökéletesen illeszkedik a tavaly szeptemberben megkezdett újranyitás politikájába, ugyanis ahhoz, hogy például a várt első körös reprivatizációs hullám rendben végbemenjen Oroszországban (cirka 30 Mrd USD értékben), olyan politikai üzenetekre van szükség, melyek nem vezetnek feltétlenül direkt megállapodásokhoz, mégis megnyithatják a nemzetközi befektetői körök pénzcsapjait, azaz bizalmat ébresztenek.

Oroszország ezzel a nyilatkozattal nyilvánvalóvá tette, hogy számára a nyugati kultúrkörhöz való tartozás nagyobb prioritású, mint a Kínával való együttműködés. Ezt pedig nem szabadna lebecsülni, főleg nem a rossz szándékot keresni mögötte, hanem a (joggal aggasztó) történelmi tapasztalatokon felülemelkedve ajtót nyitni, ha kopogtatnak. Ugyanis egy a mainál szorosabb kínai-orosz együttműködés (többek közt) senkinek sem fájna jobban, mint Európának.

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

Inotai Edit a Népszabadság pénteki számában Angela Merkel púpjáról ír. Szó sincs arról, hogy a szerző a német kancellárasszonnyal szemben lenne tiszteletlen, hanem az Európai Uniót vizionálja púpnak a német gazdaság hátán. A sajátos hasonlat nem minden alapot nélkülöző, hiszen a száguldó német versenytevét mindenki irigykedve figyeli a brüsszeli állatkertben, ahogyan a púpjában felhalmozott tartalékokkal (exportkapacitás) könnyedén hagyja le társait. Főleg kontrasztos lesz a kép, ha a vesebajos spanyol bikát, annak portugál kistestvérét, az elvonókúrán lévő görög teknőst, vagy a vegetáriánussá váló ír farkast szemléljük.

Komolyra fordítva a szót, a cikk írója azt jól látja, hogy a német export szárnyalását részben a mindent felszippantó kínai kereslet táplálja, legfőképpen az jellemzően erős német autóiparon keresztül. Ám abban legalább ekkorát téved, hogy a friss keleti szél miatt a német nemzeti lobogó a Reichstagon szélkakasként kezdene el viselkedni. Bár a keletre nyitás nem idegen Berlintől, valószínűtlen, hogy a Merkel vezette Németország az új keletű kínai partnerség miatt feladná az európai integrációban évtizedek óta betöltött vezető szerepét, és – hogy a cikkírót idézzem – „a vergődő eurózóna csak púp” lenne „Merkel hátán” . A német pénzügyi szektor befektetéseinek túlnyomó része az eurózónában található, éppen ebből is fakadnak azok a konfliktusok (lásd betegeskedők), melyek Inotai Edit ezekből levont fals következtetésének fundamentumát képezik. Bokros Lajos Élet és Irodalomban megjelent szeptemberi írása a problémakör kvintesszenciáját tárja az olvasó elé, melyet érdemes tanulmányozni, mielőtt sommás következtetéseket vonnánk le az eurózóna betegségével kapcsolatosan. Mindenesetre lényegesen nagyobb a probléma súlya és tétje, hogy egy rövid glosszában rántsuk le róla a leplet.

A következőket érdemes szó szerint idézni: „A németek nem értik, hogy emiatt miért rájuk dühösek? Tetszettek volna takarékoskodni – mondják teljes joggal. Tetszettek volna kevesebb német terméket vásárolni vagy kevesebb német hitelt felvenni – lehetne hozzátenni némi szarkazmussal. Európa ugyanis sokáig a német gazdaság legnagyobb exportpiaca volt: ha a németeknek jól ment, jól ment Európának is, és fordítva. Az összefüggés mára felborult.”

Nos, ez az állítás nem állja meg a helyét, és fontos cáfolni, mivel a szerző a végkövetkeztetését és annak bevezetőjét ebből a gondolatmenetből indukálja. 2009-ben Németország exportcikkeinek háromnegyedét európai országok vásárolták fel, az uniós tagállamok pedig az export 63%-át, melyet Ázsia (14%) és az Egyesült Államok követnek (10%), a fennmaradó részt pedig a világ többi részére szállítják. Berlin legnagyobb exportpartnere továbbra is Párizs 10,1%-al, második Hollandia 6,7%-al, holtversenyben a dobogó harmadik fokán lévő USA-val, Kína pedig csak a nyolcadik helyen áll. Hogy a kép még tisztább legyen, a német import túlnyomó része is Európából származik (71%), melyet csupán 18%-al követ Ázsia, ami korántsem jelenti Kínát, hiszen Japán évtizedek óta megbízható szállítója, és egyben vásárlója is Németországnak. (számadatok: Német Szövetségi Statisztikai Hivatal)

Tehát Németország nem valamiféle radikális irányváltásra készül gazdaságilag és politikailag, ahogyan azt a cikk sugallja, sokkal inkább a piacgazdaság egyik alapvető összefüggését láthatjuk, miszerint az áru arrafelé gravitál, amerre fizetőképes kereslet van rá. Amiről pedig beszélünk, az csupán a német export, annak is egy része (ha a Kínába irányuló forgalmat tekintjük). Amennyiben a német pénzügyi struktúrát kezdenénk boncolgatni (például a hatalmas felhalmozott befektetési állomány kihelyezési összetételét), akkor még inkább arra a következtetésre jutnánk, hogy kevés ország van a világon, kinek nagyobb érdeke fenntartani és továbbfejleszteni az európai integrációt, mint Németországnak. Kétségtelen, hogy a következő évtizedben Peking Berlin legnagyobb kereskedelmi partnerei közé kerülhet, de ez esetben sem érdemes előre inni a medve bőrére, legfőképpen messzemenő és divatos, ám annál megalapozatlanabb következtetéseket levonni az unió jövőjével kapcsolatosan.

Apropó medve: a The Economist legújabb írása szerint az Oroszországba irányuló német export csupán a negyede annak, mint amennyit a cseheknek szállítanak. Ebből is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió felbomlása után felmelegített német-orosz külkapcsolatok (melyek addig sem voltak langyosnál szinte sosem hűvösebbek) leginkább az energiaellátás biztonságát szolgálják, semmint a szimbiotikus gazdasági kapcsolatok meglétét bizonyítják. Ebből is jól érzékelhető, hogy melyek a fő gazdasági prioritásai Németországnak: Európa és az Európai Unió.