Méltányosság-blog

Nem kétséges, hogy Európa válságban van – a válság mélysége és jellege ugyanakkor korántsem egyértelmű. A görgök megmentése immáron összeurópai vállalkozássá nőtte ki magát, a legutóbbi mentőcsomag pedig végérvényesen bebizonyította: a tét nem csupán egy-két tagállam bedőlése, még csak nem is az eurózóna megmentése, sokkal inkább az európai integráció alakulása. Európa tehát önmagát, a gazdasági és politikai közösség eredményeit próbálja megőrizni és reformálgatni. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, a válság nem csupán az EU gazdaságát érinti, hanem a XXI. századi Európa kulturális, politikai, társadalmi berendezkedésének egészét. Csak néhány példa ezekből: a munkanélküliség, a felboruló nyugdíjrendszer, az egész döcögő jóléti állam, a társadalmi reprodukció alacsony foka, a generációk közötti igazságtalanság, a bevándorlók kérdése, az európai és tagállami intézményekbe vetett bizalom megingása, az európai állampolgárság érzetének kialakulatlansága – s még sorolhatnánk. Európa tehát elfoglalt, valódi válságot, sőt válságjelenségek egész sorát kezelik maguk a tagállamok és persze az EU intézményrendszere is – olykor külön-külön, olykor pedig együtt (legutóbb épp a görög kormánnyal karöltve). Számomra a felmerülő legfőbb kérdés, hogy mit áldozhatunk fel a válságkezelés oltárán? Van-e az európai gazdasági-politikai kultúrkörnek, társadalomnak, az itt meghonosodott demokráciának olyan értéke, vívmánya, amely rendkívüli körülmények között sem áldozható fel?

Hazahozva a kérdést: az Orbán-kormány rendre arra hivatkozik (azt ne mondjam: azzal mentegetőzik), hogy rendkívüli idők rendkívüli eszközöket és megoldásokat igényelnek. A kormány erre vezeti vissza a forradalmi törvényhozást, a nem meg szokott gazdaságpolitikai mixtúrát és minden, a korábban megszokott, a saját medrében jól-rosszul csordogáló demokráciát és kapitalizmust megreformálni vágyó intézkedését. Első ránézésre nagyjából két dolog lehetséges (ahogy egyébként Gyurcsány Ferenc is megmondta): reform vagy bukás! Vagyis, Orbán Viktor valóban „a kor ütőerére tette a kezét” és megérezte a rendkívüli időket és ennek érdekében vet be minden rendkívüli eszközt; vagy pedig a Fidesz-KDNP egy nagyon jó és meglehetősen jól kommunikálható ürügyet talált a (külföldi és belföldi) válság meglovagolásának képében. A kormánypártok és a jobboldali-konzervatív értelmiség egyelőre természetesen az első forgatókönyvet támogatja, akként éli az életét. A helyzet – érzésem szerint – azonban nem ilyen világos. Az viszont teljesen biztos, hogy válság európai mumusát idehaza a Fidesz-KDNP kiegészítette az elmúlt évek tehetetlenkedése nyomán előállott hazai válság vélt vagy valós mítoszával. Ezt Lázár János például így fogalmazta meg egy helyen: „Ezt a tempót nem a frakcióvezető vagy a kormány diktálja, hanem a helyzet, és a magyar polgárok elvárásai. Tavaly az országot úgy vettük át, hogy lényegében a fizetőképtelenség határán táncolt. A csődhelyzet, az akut vészhelyzet elkerüléséhez azonnali döntésekre volt szükség. Meg kellett óvni attól az országot, hogy beálljon a fizetésképtelenség, a társadalmi csőd, ami most Görögországban zajlik, illetve Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát az Európai Unió más országival együtt megkísértette. Az, hogy ma nem Európa szégyenpadján ülünk, és jobb a helyzetünk, az éppen a gyorsaságnak, a tempónak, a határozottságnak köszönhető.” Másutt a következőt tette hozzá: „A kormánynak olyan lehetőséget kell biztosítani hogy ha az Európai Unióban pénteken gazdasági és pénzügyi, rendkívüli krízishelyzet alakul ki, akkor mi az azt követő hétfőn már törvényt alkothassunk, amely megvédhet minket az összeomlástól.”

Vagyis a külső és belső válsággal való fenyegetés olyan abszolút fegyverré vált az elmúlt egy évben, amely mindenestül indokolhatja a rendkívüli eszközök alkalmazását. Ennek igyekszik megágyazni a jobboldali-konzervatív értelmiség is. Egy politológus „brain storming” alkalmával Kumin Ferenc a következőt állította: „A gazdasági válság új politikai cselekvéskészletet adott, mondhatni, kreativitási ösztönzőként hatott. A választók ingerküszöbe is feljebb került, egészen másképpen gondolkoznak arról, mit lehet és mit nem lehet megcsinálni. Hatalmas sokk volt a 2008-as, szerintem fel sem fogjuk a lényegét, alapvető bizalmi rendszerek dőltek romba, és most kellene valami újat a helyükre építeni.” Ezt Giró-Szász András azzal fejelte meg, hogy „[a] hatalomkoncentráció, a gyors döntéshozatal összefügg a válságkezeléssel. Európában nem probléma az itteni hatalomkoncentráció. Brüsszelt ez az egész nem érdekli, számára az a lényeg, hogy a magyar államháztartási hiány három százalék alatt maradjon.”

A következő évek egyik legnagyobb dilemmája – ahogyan már utaltam rá – annak eldöntése, hogy mit lehet a válságkezelés oltárán feláldozni mind tagállami, mind közösségi szinten? Ebből a szempontból hazánk egy kísérleti terep lesz. Ha valóban az a legfontosabb, hogy „tartsuk a hiányt és a gazdaságpolitikai célokat”, akkor Brüsszel valóban néma marad – jelenleg valóban van egy ilyen tendencia. Azonban úgy érzem, hogy ez nem sokáig tartható. Az EU-nak és a tagállamoknak fel kell tenni a fenti kérdéseket, s az állampolgárok ingerküszöbe sem tágítható a végtelenségig. Talán egy furcsa elképzelés, de szerintem a válságnak és az arra alapuló magyar kormányzati filozófiának a legnagyobb haszna éppen az lesz, hogy lokalizálja azokat az európai értékeket és motívumokat, amelyek semmilyen szükséghelyzetben nem írhatók felül, s hatékonysági szempontból sem helyezhetők hatályon kívül.

Az elmúlt hetek az euró gyengélkedésétől voltak hangosak, egyes elemzők egyenesen az eurózóna szétesését, sőt, az unió megroppanását vizionálják. Így érthető, miért kapott eddig kevesebb figyelmet a kőolaj világpiaci árának alakulása, ám érdemes rendszerben gondolkozni, és az Európai Unió történetének legsúlyosabb válságát nem csak pénzügyi-politikai szempontból szemlélni.

A két legnagyobb referencia, a WTI és a Brent árfolyama már hosszú hónapok óta elvált egymástól, és az olló makacsul nyílik tovább. Míg a West Texas Intermediate index már tartósan 100 dollár alatt van, ezzel szemben a Brent rendre a 100 dollár feletti tartományban tartózkodik. Ez több szempontból is érdekes: egyrészt a 2008-as pénzügyi válság kiváltó okaként részben a rekordszintű nyersanyagárak is felelőssé tehetőek, legfőképp a világgazdaság motorját hajtó kőolaj ára. Persze felmerül rögtön a kétely, ugyanis a mostani olajár meg sem közelíti a 2008-as csúcsot, de számunkra nem is ez az érdekes, hanem a kőolaj átlagára az, ami leginkább aggodalomra ad okot. Ugyanis a Brent idei átlagára már most ostromolja a 2008-as évi átlagot, ahol az év végére begyűrűző válság által padlóra küldött olajár tudta (átlag szintjén) kompenzálni az év közepi csúcsot. Egyszerűen fogalmazva, a Brent jelenleg ugyanolyan drága, mint 2008-ban volt. És itt jön el a másik érdekes szempont, mégpedig az amerikai könnyűolaj konstans olcsósága. Ennek több oka is lehet, első és legfontosabb, hogy az USA-ban bekövetkezett „shale-gas-boom” (nem-konvencionális földgázlelőhelyek kitermelése) pár év alatt teljesen átformálta a világ legnagyobb gazdaságának energetikai szektorát, és a shale gas, mint a következő évtized meghatározó energiaforrása, gyökeres strukturális átalakítást indított el az Egyesült Államokban. Ami azt is eredményezte, hogy jelenleg az USA-ban a földgáz pontosan feleannyiba kerül, mint Európában, ami masszívan kihat az olajár alakulására (miközben ez éppen fordítva szokott történni). Ami nem is csoda, ugyanis ha a jelenlegi trend folytatódik Észak-Amerikában, azaz a közlekedés és villamos áram-termelés földgázra való átállítása, könnyen elképzelhető egy olyan forgatókönyv, hogy az USA 10 éven belül lecsatlakozik a közel-keleti kőolajról. Ennek biztonságpolitikai következményeit oldalakon át lehetne sorolni, ám a témánál maradva, felmerül a kérdés, mi köze ehhez Európának?

Ahhoz, hogy egy recesszióban, vagy stagnálásban lévő gazdaságot kimozdítsunk, és elindítsuk egy növekedési pályán, többek közt olcsó energiára van szükségünk. Ami jelen pillanatban Európában egy nem létező fogalom. Míg az USA kőszénből és földgázból önellátó (sőt, mindkettőből exportőrré válhat még az évtizedben), addig Európa nettó gáz- és szénimportőr, ráadásul mindkét alap energiaforrást (melyek szerepe esszenciális az áramtermelésben) cirka kétszeres áron szerzi most be az öreg kontinens, mint az újvilág. Ehhez a cechez pedig hozzáadódik a kőolaj árában tapasztalható, több mint 20%-os felár, sőt, Németország minapi döntése, hogy felhagy a nukleáris energiával (ami már meglévő erőművek esetén az egyik legolcsóbb termelési mód), tovább kerekíti a számlát (csak épp felfelé), ugyanis a tervezett megújulókkal való pótlás szép terv, csakhogy irgalmatlanul drága lesz.

És el is érkeztünk a lényeghez: Európa versenyképességéhez. Most pedig nem arról szeretnék értekezni, hogy az alapvetően szolgáltatóiparra átállított európai gazdaságok mennyire sérülékenyek (lásd Írország, vagy Görögország), szemben a hatalmas versenyelőnnyel rendelkező vegyes/termelő gazdaságokhoz (mint Kína, de akár az USA is). Hanem sokkal inkább arról, hogy az európai környezettudatosság jelen helyzetben hatalmas versenyhátrányt jelent az olyan pragmatikus gazdaságokkal szemben, mint Kína. Míg Németország lemond az atomenergiáról (de a széntüzelésről nem…), addig Kína mindenféle skrupulusok nélkül továbbra is átad kéthetente egy-egy széntüzelésű erőművet. Amíg Európa pénzügyi bailoutokkal próbálja talpra állítani nyikorgó gazdaságait, Kína monstre belföldi beruházásokkal vészeli át a likviditáshiány időszakát, legyen szó hatalmas vízi erőművekről, vadonatúj milliós városokról, gyorsvasutakról, kikötőkről, gyárkomplexumokról, vagy akár K+F-ről. Ahogyan az USA versenyelőnye is részben abból fakad, hogy a kőolaj kivételével vagy önellátó már, vagy exportőr nyersanyagokból, mely által továbbra is relatíve olcsó marad az energia ezen gazdaságokban, és ha fel kell pörgetni a gazdaság motorját, azt nem csak és kizárólag belső fogyasztásból tudja megoldani.

Így Európának is el kellene gondolkodnia arról, hogy melyek most a legfontosabbak: mi, európaiak mentsük meg a Földet, vagy próbáljuk egyben tartani a világ második legnagyobb gazdaságát és piacát (EU)? Ha az utóbbi a válasz, akkor – fenntartva a megújulók melletti elkötelezettséget – érdemes lenne kidolgozni egy olyan európai energiastratégiát, amely elsődleges prioritásaként a versenyképesség növelését jelöli ki, és nem a mindenáron való szén-dioxid kibocsátás csökkentést. Például a földgázra koncentrálva, ugyanis Németország sem fogja tudni mással (hacsak szénnel nem) kiváltani a kieső, nem mellesleg zéró emissziós nukleáris kapacitást. Akár az USA-ban az energiaszektort forradalmasító nem-konvencionális földgázra-, akár az Oroszországgal való stratégiai partnerség további mélyítésére koncentrálva. Mert bár rendre lerágjuk körmünket az oroszok miatt, azért a statisztikák szerint immáron 30 éve – két rövid időszaktól eltekintve – napra és köbméterre pontosan ellátják a kontinensünket a kék nedűvel, politika ide, vagy oda.

Summa summarum, az eddigi gazdasági paradigmákat fel fogja váltani egy merőben új, melyben az energiatermelés már nem egy sokadrangú tétel lesz (ami eddig kvázi ingyen volt). Ezt úgy látszik, hogy mind az USA, mind a BRIC országok látják, és fel is készülnek rá, és olybá tűnik, hogy csak az öreg kontinens reagál korához méltó sebességgel az új (t)rendre. Pedig a következő, akár már ősszel bekövetkező tőzsdei-pénzügyi krach nem New Yorkból fog indulni, de nem is Pekingből vagy Moszkvából, hanem sokkal inkább Brüsszelből. Épp csak azzal a különbséggel, hogy a felsorolt gazdaságok megközelítőleg sem fognak úgy megroppanni egy esetleges uniós recessziótól, mint az fordítva történt 2008-ban.

Orbán Viktor kevésbé volt ideges, vagy feszült az uniós népképviselők 2011. július 5-i ülésén, mint januárban. Igaz, a vita hangneme is mérséklődött azóta. Bár Daniel Cohn-Bendit ezúttal is élesen támadta a magyar kormánypolitikát, és személy szerint Orbán Viktort is, de ennek élét jelentősen tompította, hogy a magyar uniós elnökségét teljesítményét sok hozzászóló méltatta, még a baloldalon lévők is. Ezt annál is inkább tehették, mert az Orbán-kormány— ahogy azt nemrég részletesen az MPK honlapján elemeztem — kétségbevonhatatlan eredményeket is felmutatott EU-elnöksége idején, igaz az is, hogy nem minden célkitűzését sikerült végigvinnie. De  Horvátország csatlakozási tárgyalásainak a lezárása nagy fegyvertény, amire januárban még nem mutatkozott nagy esély. A magyar kormányfő így megtehette, hogy válaszbeszédében barátságosabb hangot is megüssön, köszönetet mondva az Európai Parlament egészének, és az elnökének. Másfelől viszont megint visszautasította a politikáját ért bírálatokat, s elégedettséggel tölthette el, hogy mondanivalója ezen részét többször taps szakította félbe. Számomra egy külön érdekessége mindkét EP-parlamenti ülésnek, hogy Orbán megmaradt annyira jó vitázó az elmúlt több mint két évtized során,  hogy nemzetközi összehasonlításban is állja a sarat kommunikációs készségek tekintetében. Jól bánik a gesztikulációjával (azaz a kézmozdulatai összhangban vannak a mondanivalójával), képes arra is, hogy a hangszínét, hangerőt az adott pillanathoz igazítva változtassa, igen ritkán szokott elakadni beszéde közben (alig van nála őőzés), kerek mondatokban szokott beszélni, és tud sajátos gondolatokat is előadni (amelyeket- meglehet- tanácsadói javasoltak neki). Ezt most is megkapta az érdeklődő közönség: Cohn-Bendit ellen sikerült Orbánnak egy jól irányzott támadást intézni: „Ön egy polgári demokrácia ellen lázadt, én meg egy diktatúra ellen lázadtam”. Orbán következetesen megmaradt a hazája elleni igazságtalan támadásokat rettenhetetlenül visszaverő vezető szerepében ezen az ülésen is, például akkor, amikor egyértelművé tette: gondoljanak más országokban bárkik bármit az új magyar alkotmányról, ennek úgysem lesz semmi jelentősége. A kormányfő ezt így fogalmazta meg az EP képviselői színe előtt: „ Egyetlen európai miniszterelnök, egyetlen európai kormány sincs abban a helyzetben, hogy megmondja a magyaroknak, hogy milyen alkotmányuk lehet és milyen nem. Ez a kérdés a magyar népre tartozik, és ezt mi majd el is fogjuk dönteni.”

A jó kommunikáció sem feledteti azt, hogy az Orbán-kormány nem jelentéktelen európai uniós erőkkel került összetűzésbe, és a miniszterelnöknek a helyenként igen harcias megnyilvánulásai nem segítik az ellentétek tompítását. Pedig valami nagyon nincs rendben akkor, hogy ha a magyar belpolitika bő fél éve időről-időre visszatérő napirendi pont az Európai Parlamentben, ahol túlnyomórészt közösségi jogszabálytervezetek megtárgyalásával telik az idő, és nem az egyes országok belpolitikájának megtárgyalásával. A német, a brit, a dán, vagy a francia demokrácia helyzete nem szokott téma lenni, alighanem azért, mert úgy vélik, hogy – miután azok rendben vannak – alighanem nincs mit ezekről tárgyalni. Nem így a magyar demokrácia, amelynek állapotát rendszeresen bírálják tőlünk nyugatabbra. Igaz, hogy a bírálók jelentős része az Orbánnal ideológiailag szemben állók (baloldaliak, liberálisok) voltak, de a kereszténydemokrata-liberális német kormány magas rangú tisztségviselője is megfogalmazott elmarasztaló véleményt, vagy a nem éppen szocialista francia kormány, és nem egy jobboldali külföldi lap (pl. Die Welt)is  kritikusnak bizonyult Orbánékkal szemben. Az a fideszes kommunikáció, miszerint a magyar kormányt bíráló hangokat belföldről tüzelik, tartalmazhat némi részigazságot (bár erősen eltúlozza a gyengélkedő MSZP és magyar baloldali-liberális értelmiség befolyását), de megtévesztő lehet – paradox módon azok számára, akik ezt hirdetik és esetleg ők maguk is elhiszik. Ez azért veszélyes számukra, mert rossz következtetésekre vezetheti a magyar döntéshozókat a külvilághoz való viszonyukat illetően. Márpedig, mivel Magyarország nem nagyhatalom, függetlenül az Európai Parlamentben mutatott debatteri teljesítménytől, üdvös számára minél több uniós országgal jó kapcsolatot kialakítania. Különösen akkor, ha a politika szerencséjének forgandó volta miatt esetleg olyan tendencia jelentkezik évek múlva, amely során az a „nemzetközi baloldal” kerül kormányra mind több uniós államban, amelynek „támadásait el kellett hárítani”, ahogy Orbán most fogalmazott. Persze, meglehet, hogy Orbánnak az általa most keményen megrótt baloldallal sem lenne nehéz együttműködnie, ha úgy hozza a politikai szükség, elvégre van ő annyira pragmatikus politikus, hogy Kínában egy új szövetségest képes látni és láttatni.

A POSzT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) kapcsán számos riport és interjú készült hazai színészekkel, rendezőkkel, melyben a színház szerepét és feladatát értelmezik. Jeskó József kollégám múlt heti bejegyzése, melyben a magyar kulturális harcból eredő „párhuzamos kultúrák” témáját járja körül, jó kiindulópont ahhoz, hogy tovább vizsgáljuk ezt a nagyon is aktuális kérdést.   

Írásában leszögezi, hogy egyfelől ennek a „párhuzamos kultúrának” mélyen gyökerező hagyományai vannak hazánkban; másfelől minden művészt „besorolnak” munkássága, vagy egy-egy műve alapján valamely politikai oldal szellemi holdudvarába; harmadrészt a kulturális szembenállás és megosztottság jelensége nem hungarikum, számos országban jelen van. Ez utóbbi állítás gondolatmenetét folytatnám, hiszen komoly értelmezési vita folyik külföldön, a nemzeti kultúrák társadalmi jelentősége és szerepe körül. Ennek megfelelően nem árt, ha röviden definiáljuk, hogy jelen esetben kultúra alatt közös értékeket, viselkedési normákat és hagyományokat értünk. Vegyük példának az Európai Uniót övező vitát: vajon az Uniónak kulturális vagy politikai/gazdasági közösségnek kell lennie? Vajon a kulturális kohézió hiánya, és a nemzeti kultúrák dominanciája és sokszínűsége a mélyebb európai integráció buktatóköve? Ezt a nézetet képviselők leginkább azzal érvelnek, hogy akik kulturális alapon szeretnének egységes Európát, nem veszik figyelembe, hogy a nemzeti kultúrák sem homogének. Ha ez egy ilyen súlyú vitában alapvető tézisként jelenik meg, akkor idehaza miért lepődünk meg (még mindig), a saját, évek óta zajló belső kultúrharcainkon?  

Talán azért, mert hiába a kultúrák sokfélesége, ez elméletileg nem kellene, hogy kultúrharcot eredményezzen. Már amennyiben szerves része volna kultúránknak a tolerancia. Ehhez azonban tudatos társadalmi nevelés szükséges, hiszen hogyan is alakulna ki az elfogadás kultúrája önmagától?

Mégis hogyan jön az értékekhez, viselkedéshez, hagyományokhoz a színház, és a művészetek? A művészeti értelemben vett „kultúra” az egyik legfőbb hordozója a társadalmi nevelésnek. Lehetséges szerepeket, élethelyzeteket láttat a színház (mozi, film, számítógépes játék(!), könyv) amelyekről mi dönthetjük el, hogy a hétköznapi életünk során alkalmazzuk, belehelyezkedünk, vagy épp ellenkezőleg, elutasítjuk azt.

Egyáltalán mi is a kultúra szerepe, és amennyiben egy társadalom kultúrája nem homogén, kinek az értékeit tükrözi az a bizonyos kulturális tükör? A POSzT kapcsán Kovács Patrícia színésznő nyilatkozta, hogy a színház szerepe, hogy kérdéseket vessen fel, nem az, hogy megmondja, „merre van az arra”. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója, aki (a beskatulyázás „kultúrájába” illeszkedően) az utóbbi időben folyamatos politikai támadásnak van kitéve, hasonlókról beszélt egy interjúban: „…a művészetnek az a feladata, hogy kibeszéletlen, kínos és nehéz témákat vessen fel. A színháznak különösen ez a feladata…[…] … Azokról a témákról kellene beszélni, amelyeket tisztázni kéne, és amelyeknél vállalnunk kéne önmagunkat a hibáinkkal és erősségeinkkel együtt.” Ennek fényében hirdetett korábban a Nemzeti Színház például dokumentumdráma pályázatot a romagyilkosságok témájában. S, hogy mi is ez az idehaza még idegenül csengő fogalom? Ezt is ebből az interjúból tudhattuk meg: „A dokumentumdráma Nyugat-Európában és Amerikában olyan színházi műfaj, amely azonnal reagál azokra a társadalmi visszásságokra, amelyekről a színház fontosnak tartja, hogy párbeszéd szülessen. Ez nálunk nem egy ismert műfaj, de én a történeteket olyan eseménysorozatnak tartom, amely példátlan az elmúlt 40 évben Európában - bizonyos háborúkat leszámítva.„

Véleményem szerint az ilyen és hasonló, ezidáig „kibeszéletlen témák” sokaságának megvitatása, egyike azon eszközöknek, amelyek segítségünkre lehetnek a kollégám által felvetett közös pontok megtalálásában. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy a színházlátogatók inkább egyfajta „kultúr-nárcizmust” vagy a „kegyetlen hétköznapi valóságot” szeretnék látni. Ha ugyanis a kultúra mutat tükröt a társadalom felé, el kell fogadnunk, hogy akárcsak a valóságban nem mindig tetszik, amit látunk. Kérdés, hogy önmagunkban akarunk gyönyörködni, vagy a valóságot viszontlátni, önmagunkat, kultúránkat jobban megismerni, megérteni?

Visszatérve Európára, lehet, hogy az Unió sokszínűségét politikai, gazdasági érdekek tartják össze, de végső soron összetartják. Magyarországon legalább akkora érdek volna az összetartás, hiszen az egymás gáncsolása a hétköznapokban és a politikában, gazdaságban egyaránt azt eredményezték, hogy lényegében ugyanott tartunk (politikai) kultúránk „fejlettségét” tekintve, mint a rendszerváltáskor. 

Az eurózóna úgy tűnik, egyre nagyobb bajban van. A tavaly tavasszal kezdődött görög pénzügyi pandémia úgy tűnik, hogy sorban támadja meg az unió instabilabb országainak gazdaságai immunrendszerét. Ez a megállapítás már szinte közhelyszámba megy, ám az elmúlt hetek-hónapok arra utalnak, hogy az EU pénzügyi problémái lassan, de biztosan átvándorolnak a szalagcímekről az emberek otthonába, zsebébe. Amire szinte mindenütt hasonlóképpen reagálnak a választók: protestálnak, és kíméletlenül büntetik a tehetetlennek ítélt politikusokat, ezzel nemzeti és belpolitikai üggyé téve az eddig szeparált pénzügyi problémának tekintett deficit kérdést.

Kezdjük a sort Európa gazdasági motorjánál, Németországnál. Ugyanis május 22-én volt egy tartományi választás Brémában, ahol a CDU/FDP koalíciót olyannyira elpáholta az SPD (és a zöldek, bár ők leginkább Fukushima miatt), hogy a precedens nélküli harmadik helyen futott be a kormányerő, sőt, a koalíciós társ FDP még az 5%-os küszöböt sem érte el. Belátom, hogy ennek nincsen olyan hírértéke, mint a tüntetéseknek Spanyolországban, de talán mégis érdemes odafigyelni rá, két okból is: egyrészt a választók egy félreérthetetlen üzenetet küldtek Angela Merkel kancellárnak, hogy semmi kedvük pénzügyileg tovább támogatni Európa perifériáit. Másrészt, ebben az évben további két tartományi választás várható, az egyik szeptember 4-én a CDU/SPD helyi nagykoalíció vezette Mecklenburg-Elő Pomerániában,  a másik pedig szeptember 18-án az SPD/Linke kisebbségben vezette Berlinben. Azért fontos ez a két dátum és választás, mert ha ezt a két választást is hasonló mértékben veszíti el a CDU/FDP koalíció, mint a most májusit, a kancellár asszony könnyedén egy blokkoló ellenzéki többséggel találhatja magát szemben a Bundesratban (német felsőház), amit jelen helyzetében egyszerűen nem engedhet meg magának. Ami azt a forgatókönyvet vetíti előre, hogy a német kormány várhatóan nem fog szeptember előtt dönteni egy újabb pénzügyi mentőcsomagról. Ez nem jelenti azt, hogy júniusban ne születne egy piacokat megnyugtató állásfoglalás, de konkrét lépéseknek alacsony a valószínűsége.  Főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy a kormánykoalíción belül is komoly feszültségek vannak, főleg az FDP euroszkeptikus vonaláról, például Philipp Rösler pártelnökké avanzsálása formájában (is).

Görögország megérdemelne egy külön elemzést, de azt hiszem az eddigiekből nyilvánvalóvá vált, hogy az eurózóna problémáinak gyökere Athénban van, az ország sorsa pedig az EKB-EU-IMF trojka kezében van, így érdemes azt vizsgálni, még milyen tényezők játszhatnak szerepet a trojka jövendőbeli döntéseiben.

Spanyolország most a legnagyobb sláger, ahol szintén komoly változások történtek a pártrendszerben az elmúlt fél évben.  A kormányzó szocialisták (PSOE) hatalmasat buktak a május 22-i választásokon, elveszítve Barcelonát és Sevillát (így már a négy nagyváros egyike sem az övék), sőt kisebbségbe szorultak Castilla-La Mancha-ban is, ahol 28 évet kormányoztak. A nyertes pedig a jobbközép Partido Popular (PP), mely mára 11 tartományt irányít a 17-ből, annak ellenére, hogy nem kormányerő. Azért érdekesek ezek az események, mert egyre nagyobb a rizikó, hogy még jobban kiborul a tartományi költségvetési bili, mely a tavaly év végi – a szocialisták által hasonló mértékben elveszített – katalán választások óta képezi skandalum tárgyát. Ugyanis jelenleg a spanyol tartományi költségvetési deficit 1,1%-al nőtt az első negyedévben, dacára a kormány kőkemény megszorításainak. Ami érthető, ugyanis a tartományi költségvetés a 36%-a a teljes büdzsének, míg a központi csupán 29%-a, a strukturális reformok pedig nem érnek le a helyi szintekre. Mindez azért gond, mert Zapateroék várhatóan enyhítenek a strikt költségvetési politikán, egyrészt az elszenvedett választási vereség és a tüntetések, másrészt a jövő év eleji általános választások miatt. Ami rossz hír Európának, mert ha Spanyolország már egészen más nagyságrend, ha bailoutról van szó, mint a hozzá képest aprócska Görögország. Ráadásul a spanyol választási rendszer nem kedvez az egyértelmű kormányerő-képezésnek, így jövő évi választások után akár egy elhúzódó kormányalakítási folyamat veheti kezdetét, ami bizonyosan nem kedvez a reformoknak.

Olaszországban Silvio Berlusconi szenvedett el vereséget a május 30-i helyhatósági választásokon, elveszítve Nápolyt és Milánót, utóbbi esetében nem is tudta palástolni csalódottságát a miniszterelnök, lévén szülővárosa utasította el politikáját. Kisebb koalíciós összeütközés is lett belőle, mikor a koalíciós partner Liga Nord ki akart lépni a szövetségből, ám végül sikerült megállapodni az együttműködés fenntartásáról a pártvezetővel, Umberto Bossival. Berlusconi könnyedén vett már ennél is rázósabb politikai szituációkat, így kétlem, hogy ezek komolyabban veszélyeztetnék a kormányerőt, bár a miniszterelnök-helyettes múlt heti lemondása tovább erodálhatja az amúgy is vékony többséget.

Ám a rekordhosszúságú belga politikai paralízisnél is aggasztóbbak az euroszkeptikus erők széles körű előretörése. Franciaországban Marie Le Pen (ismerős a név, a szélsőjobbos vezér legkisebb lánya) pártja, a Front National 15%-ot szerzett a márciusi első körös regionális választásokon. Bár nem beszélhetünk róla, mint Sarközy kihívójáról, ám az érdekessége az, hogy az euró ellenes programjával nagyobb sikert ért el, mint a klasszikus szélsőjobboldali szlogenekkel. Finnországban pedig az euroszkeptikus Igaz Finnek nevű formáció jelent veszélyt, miután 19,1%-ot szereztek az április 17-i választásokon. Bár nem tudták megakadályozni a portugál mentőcsomag megszavazását, mégis érdemes hosszabb távon odafigyelni rájuk, főleg, hogy önként maradnak ki az alakuló kormánykoalícióból, ami Finnországban igen szokatlan. Hollandiában sincsen nyugalom a bailoutok miatt, s bár az EU-ellenes Geert Wilder pártja (PVV) szintén nem tudta megakadályozni a további segítségek megítélését az európai perifériás gazdaságoknak, rendkívüli módon megnehezítheti a jelenlegi kisebbségben kormányzó erő dolgát a jövőben.

Összegezve, nem osztom Peter Spiegel (Financial Times) véleményét arról, hogy egy komoly politikai paradigmaváltás előjelei lennének az előzőekben leírtak, de az teljes mértékben bizonyossá vált, hogy a másfél éve húzódó európai pénzügyi válság már nem csak a perifériák problémája, hanem a centrum országok belpolitikáját is egyre nagyobb mértékben formálja.