Méltányosság-blog

Nem lehet szótlanul elmenni a Japán tragédia mellett. Egy ország amely komoly tapasztalattal rendelkezik a földrengések terén és jelentős összegeket költ a katasztrófavédelemre mégis a poklok poklát járja a pénteki szökőárat követően. A természeti katasztrófa ráadásul a szemünk előtt fog átalakulni előbb humanitárius, majd gazdasági válsággá. A kár azonban sokkal nagyobb is lehetett volna. Miközben az eset rávilágít arra, hogy olykor többszörös túlbiztosítás mellett is lehetetlenség mindenre felkészülni, Japán előrelátását dicséri, hogy történelmük legnagyobb földrengése „csak” ekkora kárt okozott.

A cunami hullámai tökéletesen mintázták a válságok hatását. Aki Hawaii-on vagy Kaliforniában várta a hullámok becsapódását sok-sok órával később, saját bőrén érezhette a világ másik felén levő katasztrófa következményeit. Ez esetben a földrengést követően már behatárolható volt a szökőár érkezésének ideje az érintett országokba, így elkerülhető volt a még nagyobb tragédia. Az esetek többségében azonban nincs ilyen figyelmeztető kegyelmi pillanat.

Vajon lehet-e tanulni a tragédiából és a gazdasági életben is alkalmazni egyfajta előrejelzési/védekezési rendszert ami a természeti katasztrófák esetében egyre kifinomultabban működik? (Gondoljunk csak a 2004-es Indonéziai szökőárra, amikor még nem volt kidolgozott menete a szökőár riadóknak.) A gazdasági válságot is előrejelezte néhány közgazdász, mégis utólag kényszerül a világ kármentésre. Az Európai Unióban jelenleg zajló folyamatok ezzel szemben egyre inkább a megelőzés irányába mutatnak. Az euróövezetet megtépázó görög és ír válság révén ugyanis rájött az unió, hogy nemcsak a világgazdasági tényezőknek kiszolgáltatott.

Strukturális átalakítások nélkül az unió pontosan olyan, mint Japán. Pontosan tudják, hogy több törésvonal húzódik az ország alatt, a kérdés csak az, mikor jön az igazi nagy földrengés. Ugyanakkor míg Japán folyamatosan készült erre, az unió még mindig vonakodva áll a „gazdasági katasztrófavédelem” elé. A német–francia versenyképességi paktum ötlete az uniós adósságválság kezelésére, mely szorosan kötődik az euróövezet mentőcsomagjának megerősítéséhez és kibővítéséhez azonban tökéletes ellenpélda. Az eredeti,  – egyre inkább felhígulni látszó – ötlet, a „védelemért” cserébe komoly elvárásokat fogalmaz meg. Többek között olyan gazdaságpolitikai egységesítést, harmonizációt, mely korábban tagállami hatáskörbe tartozó kérdéseket európai szinten szabályozna (pl. a társaságiadó-alap harmonizáció). Nem csoda, hogy azon országok, melyeket ez hátrányosan érint tiltakoznak. Holott ahelyett, hogy küzdenének ellene, inkább a felzárkózásra, és a követelmények teljesítésére kellene összpontosítaniuk. Ha úgy tetszik a biztonságra, a megelőzésre törekedni.

Magyarország uniós elnöksége kapcsán különös aktualitása van, hogy hol kívánunk elhelyezkedni a szemünk előtt átalakuló európai mezőnyben. A német–francia versenyképességi paktum, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó kétsebességes Európa gondolatának kapcsán el kell döntenünk, hogy akárcsak a technológiai újításoknál létező korai és kései alkalmazkodók esetében, mennyire leszünk képesek, hajlandóak lépést tartani az újrarajzolódó európai trendekkel. Ez fogja ugyanis meghatározni, hogy egy kettéváló Európában mely csoportba fogunk tartozni. Hiszen nem mindegy, hogy az élboly végén, vagy a leszakadók élén helyezkedik el az ország, adott esetben még ott se. Mivel azonban jelen esetben az erősebb csapat „kapitányai” választanak játékosokat, a bekerülés kulcsa, hogy mennyire tudunk elméleti és alkalmazott európaiságot tanulni.

Az ország uniós elnöksége lehetőség arra, hogy az ország megmutassa tud nagy pályán is játszani. Egyelőre azonban még nem tudtuk kihasználni az ebben rejlő lehetőséget. A soros EU-s elnökség a bevezető kurzus az elméleti európaiságba. A korábbiaknál is jobban érzékelhetjük az európai politika mozgatórugóit, prioritásait, felelősségét. A tanulságokat levonva, azonban át kell lépnünk az alkalmazott európaiság terepére és a gyakorlatban is hasznosítani a tapasztalatokat.

S, hogy miben rejlik az alkalmazott európaiság? Abban a felelősségteljes magatartásban, hogy amennyiben sikerül elfogadni egy az eurozóna stabilitásának növelését célzó, illetve az unió  pénzügy politikai integrációjának mélyítésére irányuló tervet, hazánk nem a kimaradó, hanem a bekerülni vágyó országok között lesz. Ehhez fiskális szigor, az államadósság visszaszorítása és strukturális reformok szükségesek.

Magyarország az unión belül különösképp veszélyeztetett ország. Államadóssága javarészt külföldről finanszírozott így nem viselne el még egy olyan lavinát, mint a görög vagy az ír válság. Ha az euróövezet megroggyanna a spanyol, portugál vagy akár a belga államadósság alatt, könnyen maga alá temetné az ország lábadozó gazdaságát. Ha ugyanazon ellenőrzéseknek, adott esetben szankcióknak vetnénk alá magunkat, mint a válságpaktumot elfogadó euróövezeti országok, az védelmet jelenthetne saját felelőtlenül költekező önpusztító „rosszabbik” énünk ellen. A „koplalós diéták” nagy problémája ugyanis az, hogy rövid időn belül vissza hízzák a fogyni vágyók. A válságpaktumhoz való önkéntes csatlakozás még mielőtt bevezetnénk az eurót némiképp szuverenitásunk csonkításnak tűnhet, azonban ahhoz, hogy tartósan visszatudjuk szorítani az államadósságot, és megelőzzünk egy esetleges ismételt gazdasági katasztrófát szükséges egy külső szabályrendszer amihez viszonyulni tudunk.

A médiatörvényben a Bizottság kifogásolt egy negyedik pontot is, melynek lényege, hogy bármely többséget épp úgy, mint a kisebbségeket, valamint az etnikai és vallási csoportokat se nyíltan, se burkolt módon sérteni nem szabad. Az ilyen cselekedet pedig akár szankcionálható is lett volna.

Hogy is jutottunk el ehhez az abszurditáshoz, mely egyébként – szerencsénkre – sérti az Európai Alapjogi Charta 11. cikkelyét, mely a szólásszabadságot tárgyalja. Az ugyanis világos, ha senkiről semmi rosszat nem lehet írni, akkor semmit nem lehet írni. Világos, hogy a jogalkotó mindenre gondolt, csak épp a sajtóra, a szólásszabadságra, a média természetes működésére nem, ellenben valami igen csak elhomályosította a józanságát.

Hazai részről a szöveg ezen része már a törvény megjelenése utáni napokban kritizálva lett – később pedig a Népszabadság szerkesztősége fordult az AB-hoz. A hivatalos válasz csak annyi volt, hogy ezen nem változtatnak, mert ez így jó. Meg: a puding próbája az evés, majd megfelelő módon fogja érvényesíteni a lehetőségeit a Médiahatóság. A kritikusok válasza erre mindig az volt, hogy kétségtelen így lesz, de ha nem akarják alkalmazni, és csak a diszkriminációt és a gyűlöletbeszédet akarják korlátozni, miért nem azt írják?

Nos, azt, hogy miképp fogalmazhatunk meg ilyen szabályokat egy nyugati soha nem fogja megérteni, mert ennek története van, ehhez itt kell beszívni a levegőt. A történet úgy kezdődött, hogy a baloldal és a liberálisok egy része rendre korlátozni akarta a szólásszabadságot, mert úgy vélték először engedik kiszabadulni a szellemet a palackból, aztán jön a tettlegesség. A liberálisok másik része úgy vélte, hogy az őrült beszédet nem kell korlátozni, John Stuart Mill szerint még haszon is származik belőle, de legalábbis az őrült beszéd antitézise a józan és felelősségteljes nyilvánosság, amely úgyis helyére teszi a szélsőségeseket.

Erre a baloldalon belüli vitára érkezett válaszként, hogy rendben, a szélsőséges beszéd nem helyénvaló, de nem ugyanilyen probléma-e – ha nem nagyobb –, amikor a magyarságot ócsárolják? Elég a kettős beszédből, védjük meg a magyarságot az idegenszívűektől! A magyarság pedig a többség, tehát akkor ne lehessen bántani se a kisebbséget, se a többséget. Egy ilyen szabálynak pedig csak akkor van értelme, ha szankció is társul mellé, fejeljük tehát még meg büntetési lehetőséggel.

Ma épp a skizofréniáról tartottam előadást, mely betegségnek egyik jellemzője a logikus építkezés, ami azonban elszakad a valóságtól. A beteg ezek után ragaszkodik a logikus építményéhez, szívesen vitatkozik is róla, hiszen minden eleme klappol, csak épp értelme nincs. A magyarság megtámadtatása már paranoia, ahogy egyébként a hazai antiszemitizmusról szőtt félelmek is. Nem kétséges, hogy ezekkel a kártyákkal a politika játszadozott, de aztán a nagy játszmába úgy sikerült belefeledkezni, hogy azt sem vették észre, amikor már egy skizofrén jogszabályt szültek.

Az Európai Bizottság kifogásaira küldött magyar válasz kompromisszumkész, és ezért megnyugtató. A nemzetközi negatív visszhang egyre halkul, ezzel a méregfog kihúzásra kerül, a magyar kormány módosítani fogja a három kifogást. Következésképp a magyar közvélemény is csendesül, nem így azonban a véleményformáló értelmiség, és az újságíró társadalom. A felejtés itt lassabb, a tanulságok mélyebbek.

Amíg valószínűleg az új médiaháború első fordulóját a váratlanul kemény külföldi nyomás ellenére megnyerte a Fidesz, addig a hazai értelmiség inkább felocsúdott a kábulatból. Kritikus része felemlegeti majd, hogy az EB kifogásaira küldött válaszlevélben is mást látott a törvényszövegben a kormány, mint ami abban valójában van, kormány-hű értelmiségi pedig tanulságként azt vonhatja le, hogy még egy ilyen győztes csata, és elfogy a legitimáció. (Talán Napóleon mondott hasonlót: „még egy ilyen győztes csata, és elveszítjük a háborút.”)

Mint ismeretes egyrészt a kiegyensúlyozottság, másrészt a szabályozás határon kívülre történő kiterjesztése, harmadrészt pedig a regisztrációs kötelezettség fogalmazódott meg, és erre született a válaszlevél. Most azt hagyjuk, hogy nem ezek a pontok a médiatörvény legneuralgikusabb részei, hanem maga a Médiatanács kormány közelisége, valamint Hatóság nyomozati jogköre az.

Navracsics Tibor a kiegyensúlyozottság túlzott elvárására azt válaszolta, hogy az elvárás már ’96-ban megjelent (ez igaz), és azóta is jogilag minden rendben vele (ez nem igaz, egy olyan szabállyal, amit senki sem tart be, azzal valami nyilván nem stimmel.) Épp a korábbi ORTT elnökök nyilatkozták széttárt karral, hogy a közszolgálatin mindig túlsúlyossá válik a kormány, ami azért is furcsa, mert az ORTT elnöke épp azért kapta a fizetését az államtól, és azért működtette az intézményt a társadalom, hogy ez ne így legyen, melyhez minden eszközt  megkapott.

Az újságíróknak eszük ágában sem volt követni a kiegyensúlyozást, részben azért, mert ez nem minden esetben közönségbarát, másrészt öncélúan. Vájt fülűek az 1/2007-es alkotmánybírósági határozatot is ismerik, mely csak megerősítette a gyakorlatot és a józan ész tapasztalatát: kiegyensúlyozottnak csak a nagy befolyással rendelkező szolgáltatóknak kell lenniük, és a közszolgálatnak. Ehhez képest a 2010-es EB által is kifogásolt törvény a lekérhető tartalmakra is kiterjesztené az elvárást.

A törvény hatályának határainkon túlra való kiterjesztése esetén a magyarázat szintén kompromisszum kereső, és hihető is. Azért hihető – ahogy korábban is írtunk róla – mert ha akarná se tudná a magyar hatóság a külföldről sugárzót megbüntetni. Leszámítva azt a néhány szabályt, ami vélhetően az EU jogrendszerén keresztül érvényesíthető.

A harmadik a regisztráció témaköre, aminek esetében Navracsics válasza szintén megnyugtató, hiszen arról szól, hogy ez csak formális. Sokakat azonban a válasz nem nyugtatott meg, s lehet, hogy itt valóban változtatásra kényszerül a kormány. Vagy a tekintetben, hogy a regisztrációs kör kisebb legyen, vagy hogy ne lehessen szankcionálni, ha valaki elfelejti, és így tényleg csak formális legyen. Na bumm, mondhatnánk, a kormány ezt kijavítja és kész.

Ezek után a médiajogaink vajon rendben lesznek?

Az EB médiatörvénnyel szembeni pontjai alighanem csalódást okozott azoknak, akik a törvény visszavonásának kikényszerítését remélték. Az EU politikai visszajelzésének nemzetközi hangosságát se igazolta vissza az a három pont, aminek kiigazítását kérik. Amennyiben hazánkban valóban az autokratikus versus demokratikus államforma a tét, úgy a médiatörvény körüli javítást követelő passzusok annyi, mint halottnak a csók. Pusztán azért, mert a regisztrációs kötelezettség körét szűkíteni kell (ne kelljen honlapoknak regisztráltatnia magát), vagy mert a külföldről sugárzó adókra a magyar hatóság nem gyakorolhat kényszert, végül pedig ha a kiegyensúlyozottsági elvárás alóli felmentés kap néhány médium, még nem köszönt be a kisebbségi érdekek deliberatív becsatornázásának kultúrája, melynek a médiának katalizátora, bemutatója, mediálója kellene legyen.

Éspedig azért nem, mert a médiatörvény üzenete továbbra sem az, hogy valamit mi csináljunk együtt, hanem az, hogy majd odafönt megmondják mit kell gondolni. Lássuk részletesebben az EB kifogásait, s amik belőle következhetnek: a kiegyensúlyozottságot a 96-os médiatörvény is megkövetelte, de kikényszeríteni azzal párhuzamosan tudta egyre kevésbé, ahogy elkezdtek szaporodni a csatornák. A sok lúd disznót győz helyzet már kialakult, sőt a ludak száma csak szaporodik. A regisztráció kiterjesztése a kormány terve szerint a kereskedelmi céllal működtetett honlapokra vonatkozott volna. Bár a határt igen nehéz meghúzni, de önmagában ez mégsem rémisztő. Minden polgártársunk amúgy is regisztrált lény, hiszen számokat tárolnak rólunk mióta bevezették a személyi igazolványt. Önmagában ez senkit sem rettent el attól, hogy a véleményét elmondja De egy másik útja is lehet a regisztrálás elleni tiltakozásnak, ha az valóban olyan fontos, s ez a polgári engedetlenség. Tömegesen is meg lehet tagadni a regisztrációt, és egyik honlapot lehet feldobni a netre a másik után. A hatóság nem győzné ennek nyomon követését épp úgy, ahogy a kiegyensúlyozottság kikényszerítését sem győzte soha. A harmadik, és az EU számára a legfontosabb, hogy ne akarjunk más országok médiaszabályozásába beleszólni. Szakértők jelezték előre, hogy ezt egész biztosan nem fogja tolerálni a bizottság. Belpolitikailag ugyan ez a nyugati kritika sem tűnik ütősnek, mert ha bevezettük volna a médiatörvényünk ezen passzusát se tudnánk neki érvényt szerezni. Az erőszak által gyakorolt hatalom nem elhanyagolható része, hogy valóban a mi kezünkben legyen az erőszakszervezet, márpedig a magyarok nyilaitól nem fél egyetlen szomszéd sem. Nem látom világosan milyen technikai módon jelenne meg a Médiahatóság egy Erdélyből sugárzott adó szerkesztőségében, ha meg erre fizikailag nem képes, minek ilyen törvényeket alkotni?

Mindhárom EB által emelt kifogásról ugyanaz mondható el, jogerőre emelkedve se tudnának vele élni vagy visszaélni. Ennek ellenére, ha bekövetkezik a módosítás, ha nem, továbbgondolhatók-e pontok is.

Még mindig nem tartom valószínűnek, hogy a jogalkotók rendelkeznek médiaszociológiai ismeretekkel, azaz sejtik e, hogy miképp reagál a szolgáltató és a közönség egy adott szabályozásra. Ha a származási ország elvét tudomásul veszik (ez az, hogy nem büntethető a külföldről hozzánk sugárzott tartalom, ha az a külföldi szabályozásnak megfelel), akkor a politikai üzenete ennek az, hogy létezik sajtószabadság, csak legfeljebb határainkon kívülről kell azt gyakorolni. Jogilag elérhető, hogy határainkon belül csupa "becsületes" médium legyen, de ha ezeket mások meg „lakájmédiumoknak” fogják nevezni (s mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül), akkor ebben a pr harcban a kivándorolt, a független hírügynökséget használó, a maga ura stb. médium válik a fogyasztó számára érdekessé, a másik beszűkül a kemény magra. Ezek után még akkor is csábossá válik a külföldi telephely, ha nem is jönnek a Hatóság részéről retorziók. A politikai öngyilkosság igen veszélyes forgatókönyve ez. Mindezért pedig azt mondhatjuk, hogy bár az EB származási ország elvére való figyelmeztetés nem tűnik forradalminak, mégsem jelentéktelenek a lehetséges következményei.

A regisztrációs kötelezettség szűkülése és a kiegyensúlyozottsági elvárások enyhítése szintén fontos üzenetek. A fő problémát és feladatot azonban az EB nem fogja megoldani a magyarok helyett. A fő probléma valóban nem azokban a részletszabályokban van, amelyekben az EB kéréseit megfogalmazni képes. Nekünk magyaroknak vissza kellene térnünk a médiatörvény filozófiai kérdéseihez, nevezetesen, volt vita arról, hogy mi a közérdek, ki mondhatja azt meg és miként? Mert amíg ezt nem tudjuk, miért is azonosuljunk egy olyan választott grémiummal, ahol a többség zsarnoksága hozott helyzetbe embereket?  

Nos, ne legyünk naivak. A kormány lehet, hogy sok mindent megtesz, amire az EB kényszeríti, de azt nem fogja, hogy a saját állampolgáraival leül újratárgyalni a "közérdek" témáját. Az első számú közérdek egy ilyen tárgyaláson ugyanis az volna, hogy ne az aktuális politikai elit dönthesse el, hogy mi a közérdek. S ez amint megfogalmazódna, megint ott lennénk, hogy akkor miként is válasszuk ki a Médiahatóság bürokratáit.

A londoni székhelyű think tank, a Centre for European Reform nemrégiben adott közzé egy jelentést az unióban foganatosított energiahatékonysági és klímavédelmi direktívákról, azok tagállamokon belüli behelyettesíthetőségéről, egyszerűbben fogalmazva: mindezek hasznáról.

Az elemzés igen informatív és sok problémás területet mutat be. Fő mondanivalóként felhívja a figyelmet arra, hogy az uniós döntéshozók nem fektetnek elegendő energiát (sic!) az energiahatékonyság növelésébe, azaz a felhasznált energia csökkentésébe. Ami való igaz, ugyanis a tanulmány szerint az üvegházhatású gázkibocsátás 20%-os csökkentése, vagy a megújuló energiák részarányának 20%-ra való növelése (2020-ig) mind kötelező érvényűek, míg az energiafelhasználás 20%-os csökkentése csupán ajánlásként szerepel a tagállamok számára. Mindez az energiatakarékos mosógépek korában, a „ledláz” csúcspontján igen avíttas gondolkodásmódot tükröz, mely sajnos igencsak megfertőzte az uniós döntéshozatali mechanizmus más területeit is. A jelentés egészen odáig megy, hogy a mosó- és hűtőgépeken közismert matricás kategorizálást például az autóiparban is be kellene vezetni, ami azért – lássuk be – igen csak progresszív elképzelés.

A fő fókusz az erőművi áramtermelés területén van, ugyanis itt lehetne a leggyorsabban (nem mellesleg látványos) eredményeket elérni. A kombinált ciklusú erőművek (CHP) üzembeállításával akár 50%-al lehetne csökkenteni a szén-dioxid kibocsátást, és akár 20-30%-al kevesebb energiát fogyasztanánk európai léptékben pl. épületfűtés területén. Ez az erőműtípus ugyanis a villamos áram-termeléshez használt hőenergiának túlnyomó részét hasznosítja, pl. távfűtés vagy füstgáz-visszavezetés formájában, ezzel a jelenlegi 30-40% helyett akár 70%-os hatásfokkal is működhet. Csak viszonyításképpen: egy autó hatásfoka motortípustól függően 15-30% körül mozog. Ehhez persze ki kellene építeni a távfűtés rendszerét, vagy bővíteni a meglévő hálózatot: például Svédországban akár 100 km-re (!) is elszállítják a termelt meleg vizet, távfűtés céljából. A skóciai Aberdeen városa egyetlen CHP  erőművel 50%-al csökkentette a CO₂ kibocsátását - ez a szám pedig magáért beszél.

A tanulmányban sok hasonló – olykor meglepő – információ található, igen hasznos olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki az aktuális fűtésszámlánál szeretne kissé messzebb látni.