Schmitt Pál lemondó beszédét folyamatos zaj és gúnyos kacaj kísérte. Érdemes idézni a gyorsírói jegyzőkönyvből:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ház! Egy internetes portál névtelen bloggere januárban azzal vádolt, hogy a húsz évvel ezelőtti kisdoktori dolgozatomban, amelyet a Testnevelési Főiskolán készítettem (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Egyetem!), meg nem engedett módszert alkalmazva, túl sokat idéztem mások műveiből (Dr. Bárándy Gergely: Az egészet!), anélkül, hogy az eredeti szerzőket az előírt módon feltüntettem volna. Még meg sem indult a tényfeltárás, még egy kommünikét sem adhattam ki, az itt ülő képviselők közül néhányan máris megbélyegeztek, csalónak kiáltottak, és a lemondásomat követelték. (Taps és közbeszólások az MSZP és a Jobbik padsoraiból: Úgy van!)

Rögtön felröppent a hír, hogy az elnök csal, lop, hazudik, és hogy mondjon le. (Közbeszólások az MSZP padsoraiból: Úgy van!)”

Kövér László házelnök olyannyira zokon vette a szocialista képviselők bekiabálásait, hogy kicsúszott a száján a később is sokat idézett félmondata,hogy „az önmagában méltatlan, hogy a tőlem balra helyet foglaló képviselő hölgyek és urak egyáltalán itt ülhetnek ebben az Országgyűlésben”. Meglehet, megfeledkezett arról, hogy több, mint egy évtizede , akkor még ellenzéki képviselőként, közbeszólásokkal zavarta meg  Horn Gyula  MSZP-s miniszterelnök napirend előtti felszólalását. Ismét jegyzőkönyv-részlet következik, ezúttal 1997. december 1-jei ülésnapról:

„Vegyék már figyelembe, hölgyeim és uraim, hogy most nyílt vitát, vádaskodást és a többit folytatni árt a Magyar Köztársaság érdekeinek! Higgyék már el! Az, ami az elmúlt hetekben történt, elfogadhatatlan. (Dr. Kövér László: Szerintünk is elfogadhatatlan!) Megnehezítik, sőt ellehetetlenítik a tárgyalódelegáció sikerét, és előnytelen helyzetbe hozzák a partnert. Legyenek kedvesek ezt figyelembe venni. Vegyék már észre, hogy Bős rendezésének, a Duna rendezésének ügye már nem a rendszerváltás egyik eszköze ‑ elmúlt az az időszak! (Dr. Kövér László: A restauráció eszköze!) (…)

Az pedig nem csupán sértő, hanem egyenesen nevetséges, ha valaki azt állítja, hogy valamiféle vízügyi lobby igyekezne önző módon előnyhöz jutni. (Moraj az ellenzék soraiból. ‑ Közbeszólás: Ugyan már!)

Ennek az égvilágon semmi köze a valósághoz, tudniillik a tárgyilagosság, a szakértelem nem azonos az önzéssel vagy az anyagi haszonnal. S a Nemcsók János ellen indított hadjárat viszont önző, szűk pártpolitikai érdekeket szolgál. (Dr. Kövér László: Melyik pártét?) Hangsúlyozni szeretném ‑ mielőtt Kövér László állandóan bekiabál ‑, hogy a Magyar Szocialista Párt mint meghatározó súlyú kormányzati tényező nevében vállalom azt, hogy a Duna ügyét is rendezzük (Zaj, felzúdulás az ellenzéki pártok soraiban. ‑ Bogárdi Zoltán: Mint '77‑ben is! ‑ Dr. Homoki János: Isten mentsen!) a valóságos helyzetnek és követelményeknek, a hágai ítéletnek és a Magyar Köztársaság nemzeti érdekeinek megfelelően. ”

De rossz dolog-e a parlamentben, hogy a szónok beszédét zajjal, közbeszólásokkal zavarják meg a politikustársak?  Mielőtt még valaki a jól neveltség alapján gyorsan rávágná a „ha valaki beszél, akkor nem szabad közbekiabálni!” fémjelezte mechanikus válaszokat, fontolja meg az alábbi tényezőket.

Először is, a nálunk jobban működő demokráciákban is elég gyakori, hogy egy képviselő beszédét közbekiabálások, gúnyos nevetés, és zaj tarkítják. Elég csak a brit parlamentre gondolni, ahol a legnagyobb közérdeklődést kiváltó miniszterelnöki kérdés című műfajt a magyar parlamentben megszokottnál jóval erősebb zajszint, és bekiabálások szokták tarkítani. De még a higgadtabb vérmérsékletű német parlamentben sem ritkák a közbeszólások.

Másodszor, amióta létezik mai értelemben vett parlament, azóta jelen vannak a közbekiabálások. Elég, ha valaki fellapozza a dualizmus Képviselőházi Naplóit.

Harmadrészt, a felszólalást opponáló közbeszólások jól kifejezik a parlament légkörét, az ellentétes véleményen lévők pillanatnyi hangulatát, hiszen a közbekiabálások spontán módon történnek. Nélkülük szegényebb és sivárabb lenne a parlament.

De hol akkor a határ? Szerintem a levezető elnöknek hagynia kellene a közbekiabálások elhangzását, ugyanis ezek is a politikai vélemény kifejeződésének virulens, de annál izgalmasabb és velősebb elemei. Ha ellenben a szónok ellenfelei kifejezetten arra törekszenek, hogy hatalmas zaj keltésével elhallgattassák a felszólalót, azt viszont már határozottan meg kell akadályozni, és védeni kell a képviselő beszédjogát. Viszont, ha a bekiabálások szintje még elfogadható mértéken belül mozog, akkor a szónokló képviselőnek illik az ellenvéleménynek ezt a sajátságos formáját is elviselnie. A plenáris ülések levezető elnökeinek tehát nem a bekiabálások elfojtására, sokkal inkább mederben tartására kellene törekedniük. Végül is, ha egy szónoknak a személye, vagy a mondanivalója érdektelen (legrosszabb esetben mindkettő), akkor úgysem vált ki olyan érdeklődést a szónoklata, hogy közbekiabáljanak. A közbeszólónak ugyanis oda kell is ám figyelnie ellenfele beszédére, ha frappánsan akar neki verbálisan odaszúrni.

A sikeres, nagy formátumú politikusok szembesülni szoktak a közbekiabálások sorával, és általában nem a levezető elnök segítségét kérik, hanem maguk igyekszenek nevetségessé tenni a közbekiabálókat. Ha ügyesek, a közbekiabálók elnöki feddés nélkül is elcsendesednek…