Sokat tett Lovas István publicista, újságíró az 1990-es évek végétől annak érdekében, hogy a „kettős mérce (doubled standard)” amúgy már jóval régebbi fogalmát meghonosítsa a magyar közéletben. Ő, mint a Fideszt bevallottan is támogató személy, a kettős mérce alatt azt értette, hogy a baloldali-liberális körök (akik iránt Lovas olthatatlan haragot érzett) megalapozatlanul feketítik be a magyar jobboldalt a külföldiek előtt, miközben magukkal szemben jóval elnézőbbek. Lovas nem maradt egyedül, és felzárkózott hozzá több virulensebb publicista, így pl. Bayer Zsolt, Szentmihályi Szabó Péter, és még mások. Ezen szerzők írásai olyan értelmezési rendszert alakítottak ki, amelyben a magyar jobboldal hősiesen küzd a magyarságért a nemzeti érzésekre érzéketlen liberális (vagy liberális-baloldali) erőkkel szemben, akiket kívülről igen befolyásos csoportok irányítanak. A 2010-es kormányváltás óta megfigyelhetjük, hogy több kormánypolitikus is átvette a „kettős mérce” elleni tiltakozást. Legutóbbi rádióinterjúban maga Orbán Viktor miniszterelnök tette szóvá, hogy Spanyolországban több mindent elnéznek az Európai Unióban, mint az ő hazájának. Lovas szemlélete tehát erőteljesen hatott Magyarországon a jobboldali diskurzusra, még ha természetesen a hangsúlyok, a vérmérséklet, és a szituáció is sok különbséget mutatnak.

De kik is szoktak a politikai konfliktusok szereplőiként „kettős mércét” kiáltani? Azok akik a) vesztesek, b) szimpátiát akarnak maguknak kiharcolni maguk számára  jogos erkölcsi felháborodásuktól vezéreltetve.

A most már lassan kétéves Orbán-kormányzás arról is szólt, hogy a kormánynak igen nehéz küzdelmeket kellett vívnia az európai színtéren. Ami a zárt ajtók rejtélyes világát illeti: nehéz igazán korrektül rekonstruálni, pontosan mit és hogy ért el a kormány az európai partnerekkel folytatott tárgyalásain, de az biztos, hogy kőkemény szóbeli csatározások lehettek a színfalak mögött. Amiben viszont biztosak lehetünk: a nyilvánosság előtti harcok nagy többségét az Orbán-kormány elvesztette az Európai Unióban, megítélése immár tartósan és túlnyomóan negatív. Igaz, nem egyenlő felek küzdelme volt ez: a nagy tekintélyű világlapok és médiumok harca volt a budapesti székhelyű kormányzat hozzájuk képest maroknyi kommunikációs csapatával szemben. Mindenesetre jól látható volt, hogy amikor egymás után jelentek meg az elítélő vélemények a magyar kormányról, amikor Orbánék törekvéseit megállítani igyekezett az Európai Bizottság, akkor a kormányoldal politikusai szót emeltek a „kettős mérce” ellen, valahogy így: Támadják Magyarországot a médiatörvénye miatt, holott más országokban is kiszabhat bírságot a médiafelügyelet… Támadják az országunkat a költségvetési hiányunk miatt, holott vannak országok, amelyeknek nagyobb a deficitjük… A kimondott, vagy akár ki sem mondott argumentációs végponthoz pedig már el is jutunk: hát igen, már megint igazságtalanak a magyarsággal szemben, kettős mércével mérnek. Innen már csak pár bakugrás kell ahhoz, hogy ebben az értelmezési mezőben eljussunk akár Trianonig is, és sóhajtkozva megállapítsuk: milyen igazságtalan velünk, szegény magyarokkal a világ. Ez az értelmezési mező a tudatosan jobboldali gondolkodású olvasóktól nem is annyira idegen, de vannak veszélyei, mert felmenthet minket az önvizsgálat alól.

Lehet tehát a „kettős mércét” szidni, de a politikában nem a siránkozók szoktak győzelmet aratni. Azon kormányok, amelyek erősebb, nagyobb és sikeresebb országokat vezetnek, nem  is szoktak a „kettős mérce” őket sújtó igazságtalanságairól keseregni. A „kettős mérce’” emlegetése legfeljebb hazai használatra jó, de arra nem, hogy a  magyar kormánnyal szembenálló más kormányokat legyőzzenek, mert azok pedig a saját hazájuk vélt, vagy valós érdekeit nézik. Aki nyílt politikai konfliktusokra adja a fejét, annak tudnia kell, hogy veszíthet. Szerintem ezzel Orbán tisztában van, de mintha az őt támogató lánglelkű publicisták nem mindig. Egy ilyen terepen  nem a „kettős mérce” ellen kellene tiltakozni, mert a dolgok azon dőlnek el, melyik kormány mekkora támogatást tud maga mellé állítani az Európai Unió fontosabb testületének ülésein, és az egyéb háttértárgyalásokon. A támogatás megszerzése függ az adott ország (kormány) súlyától, amit egyrészt a lakosságszámból adódó szavazatmennyiség ad meg ( Németország, Franciaország, Egyesült Királyság eleve előnyben), vagy az adott állam gazdasági ereje biztosít. Mindjárt másként néznének egy olyan Magyarországra, amelyik olyan példátlan virágzást tudna elérni, hogy az EU GDP-jének nem a mostani 1%-át alkotná, hanem mondjuk 4-5%-át. Ez azt jelentené, hogy hazánk gazdasági súlya lakosságszámához képest aránytalanul megnövekedne, komoly nettó befizetője lehetne az Európai Uniónak, és pénzéért cserébe elvárásokat fogalmazhat meg. Nos, egy ilyen állammal szemben a partnerei eleve nagyobb tisztelettel bánnának, és innentől kezdve volt „kettős mérce”, nincs „kettős mérce”…