Méltányosság-blog

Magyarország déli határaitól nem messze, mindössze pár száz kilométerre onnan nyugtalanító politikai folyamatok indultak be. Bosznia-Hercegovina az alkotmányos válság küszöbén áll, az 1992-95-ös véres háborúskodást is először közjogi huzavona vezette be. Hogy komoly a tét, jelzi, hogy Valentin Inzko EU-s főképviselő az ENSZ Biztonsági Tanácsa május 9-i ülésén úgy fogalmazott, hogy az 1995-ös daytoni béke-megállapodás óta Bosznia-Hercegovina a legsúlyosabb válsággal néz szembe. Az pedig ne tévesszen meg senkit, hogy a magyar tömegtájékoztatás hatalmas többsége még nem találta elég érdekesnek az ottani fejleményeket ahhoz, hogy beszámoljon róluk. Pedig, ha ott tovább romlik a helyzet, az hatással lehet miránk is, mert elég közel van az a térség mihozzánk (pl. menekültek idejövetele, az ország biztonsági kockázatának megnövekedése). A Méltányosság-blog olvasói legalább elmondhatják, mi időben szóltunk.

De akkor miről is szól a mostani válság Bosznia-Hercegovinában? Előre jelzem, a kérdés meglehetősen bonyolult, vaskos tanulmányban lehetne megírni a mostani helyzethez elvezető utat. Ehelyett csak a főbb konfliktuscsomópontokra hivatkozom. A dolgok megértéséhez mindenekelőtt azt kell tudni, hogy Bosznia-Hercegovina lakossága három fő népből áll: a muzulmánok (bosnyákok) aránya kb. 48%, a szerbeké  37 %, a horvátoké pedig 17%. A délszláv válság éveiben a három etnikai közösség közötti viszonyok rendkívüli mértékben megromlottak, és a már említett 1991-95-ben háború tört ki közöttük, mindenki mindenki ellen harcolt. A tragédiát fokozta, hogy az egymást gyilkolók majdnem ugyanazt a nyelvet beszélték , pontosabban a szerbhorvát nyelv különböző dialektusait. Az öldöklést a már említett, nemzetközi erők (mindenekelőtt az USA) által kikényszerített daytoni megállapodás zárta le. Ennek értelmében egy nagyon kacifántos államalakulatot hoztak létre, amelynek az volt a lényege, hogy Bosznia-Hercegovinát két részre osztották: a horvátok és bosnyákok által lakott Bosznia-Hercegovina Föderációt és a szerbek lakta Szerb Köztársaságot (nem keverendő össze a Szerbiai Köztársasággal, azaz a szomszédos Szerbiával). Ez a két entitás külön törvényhozást és kormányt, illetőleg kantonokat kapott, amelyek bizonyos kereteken belül saját területükön önállóan intézkedhettek. Az egész föderációt átfogó kétkamarás törvényhozást és kormányt szintén létrehozták, és mindennek fölé még egy EU-s főképviselőt is állítottak, akinek a fő feladata a rendszer megőrzése.

 A daytoni megállapodás kétségtelen előnye, hogy –igaz, békefenntartók segítségével – véget vetett a háborúnak. Hátrányai azonban az évek múlásával mind jobban kiütköztek. Egy nagyon bonyolult államjogi rendszer, mint amilyen a boszniai is, rengeteg konfliktust hordoz magában pusztán amiatt, mert nagyon nehéz pontosan elválasztani és lehatárolni a rengeteg szerv és testület feladat-és hatásköreit. Ráadásul egyik etnikai csoport sem igazán elégedett a fennálló állapotokkal: a bosnyák politikusok azért nem, mert a központ a szuverenitását csak igen korlátozottan tudja gyakorolni az egész ország területén, a horvátok nagyobb önállóságra tartanak igényt, a szerb politikusok pedig arra törekszenek, hogy a föderációs szerveknek alig legyen hatalma a Szerb Köztársaság fölött.

A konfliktus a 2010-es választások után éleződött ki, mert a megalakult föderális kormányt és parlamentet a boszniai szerb politikusok nem ismerik el, és ezzel nincsenek egyedül: a helyi választási bizottság sem tartotta jogszerűnek a parlament megalakulását, csakhogy ezt a döntést az EU főképviselője felülbírálta. A patthelyzet azóta is tart, amit fokozott április hónapja, ami végképp válságba döntötte az egész föderációt: a bosznia-hercegovinai szerbek képviselőháza ugyanis népszavazást írt ki a Szerb Köztársaság területén, miszerint a polgároknak abban kéne dönteniük, hogy  elfogadják-e a szövetségi bíróságok és ügyészségről szóló törvények hatályát a Szerb Köztársaságra nézve. Ha a júliusig megrendezendő népszavazás sikeres lesz, a Milorad Dodik elnök vezette Szerb Köztársaság akár azt is kijelentheti, hogy mostantól kezdve rá nem érvényesek a  szövetségi bíróságok és ügyészség határozatai. Nem kell mondani, ez az ország maradék egysége felszámolása felé tett fontos lépés lenne, ezért nem meglepő, hogy a föderális szervek tiltatkoznak,  a főképviselő pedig jelezte: kész hatályon kívül a népszavazás elrendeléséről szóló határozatot és a Szerb Köztársaság elleni szankciók bevezetésével fenyegetőzött. Milorad Dodik nem rettent meg. Kijelentette, a szerb népnek elege van a nemzetközi közösség zsarnokságából, és a  népszavazás elrendeléséről szóló határozat hatályon kívül helyezéséről szóló döntést a Szerb Köztársaság figyelmen kívül fogja hagyni. Aggasztó az is, hogy eddig az EU nem volt képes csillapítani a helyzetet. A konfliktus megoldását nehezíti, hogy több külföldi ország, köztük nagyhatalmak is beleszóltak a konfliktusba: az USA és az eddig megszólaló nyugati országok a szerb politika ellen, míg Oroszország és Szerbia a szerbek mellett foglalt állást. Ugyanakkor a polgárháború kirobbanása ellen hat, hogy Bosznia-Hercegovina az EU-ba szeretne kerülni, és a szintén odaigyekvő Horvátország és Szerbia sem feltétlenül a konfliktus kiélezésében érdekelt; egyik ország sem nyilvánította ki mostanában területi igényét Bosznia-Hercegovina horvátok és szerbek lakta részeire.

Itt tartunk most. Még van egy kis idő, hogy a népszavazásig valamiféle (legalább átmeneti időre szóló) kompromisszumot találjanak az egyre élesebben szemben álló felek. Ellenkező esetben az erőszak, jobb esetben „csak” a bosznia-hercegoviniai föderáció működésképtelensége lehet ismét a bosznia-hercegovinai politika főszereplője.

 A 2010-es választások földcsuszamlásszerű Fidesz sikere után rengeteg elemző a magyar pártszerkezet teljes átalakulását vetítette előre, Beszéltünk, írtunk az Orbán által vizionált centrális erőtér megvalósulásáról, a Jobbik sikere mentén a rendszerellenes – rendszertagadó tengely kialakulásáról. Az új alkotmány elfogadása, illetve annak módja részben beteljesítette, részben tökéletesen felülírta a várakozásokat. Az elmúlt egy év legnagyobb tanulsága azonban számomra kétségkívül az, hogy a magyar politika képtelen kizökkenni a hagyományai által meghatározott pályáról. Kétharmados választási siker, gazdasági válság, etnikai feszültségek, uniós elnökség mind-mind olyan külső kihívások, amelyek elvileg a konszenzus irányába kellett volna, hogy tolják a politikai elitcsoportokat, ehelyett – az új alkotmányozás kapcsán – sokkal inkább a konfliktusok radikalizálódása következett be.

Mit értek radikalizálódás alatt? A bal- és jobbközép párt, amelyet eddig is abnormálisan mély törésvonalak választottak el, ha sokmindenben nem is, de abban egyetértett, hogy hellyel-közzel hajlandó volt magára nézve elfogadni az érvényben lévő alkotmányos szabályokat. Ennek az új alkotmány hatályba lépésével vége lesz. A politikai közösség egyik fele 2012 januárjától a „húsvéti alaptörvény” a másik a 89-es alapokon fog működni. Ezzel a minimális együttműködés esélye a nullára csökken, hiszen – hogy a miniszterelnök után szabadon én is focis hasonlattal éljek – ha a két csapat nem ugyanazon szabályok szerint focizik, ráadásul mindegyiküknek saját labdája van, akkor lehetetlen eldönteni, hogy végül ki nyert.

Ennek a folyamatnak van egy másik nem kevésbé káros következménye. A pártok olyan választás elé kényszerítik a választópolgárt, amely tulajdonképpen egyetlenegy eldöntendő kérdéssé egyszerűsíti a politikát. 89-es vagy 2011-es alapon állsz-e? Döntsd el, melyik oldalon állsz! – eddig ezzel a jelszó a radikális Jobbikhoz kötődő barikad.hu híroldal jelszavaként volt ismert. A jobb- és balközép pártok a legritkább esetben kényszerítik ilyen éles állásfoglalásra híveiket, hiszen az ilyen típusú politikai erők sikerének kulcsa szerte Európában éppen az volt, hogy képesek voltak rendkívül sok plurális véleményt egyszerre felszívni és megjeleníteni.

Jómagam – és az MPK-ban vagyunk így egy páran – sosem voltam igazán megelégedve a rendszerváltás alkotmányával, ennek okairól rendkívül sok elemzés született, különösen alkotmányjogász kollégánk, Szentpéteri Nagy Richard tollából. Másfelől természetesen vannak problémáim a 2011-es dokumentummal is. Azt hiszem, elég sokan vannak így ezzel, akik úgy gondolják, hogy a politikai viták alkotmányos szintre emelése kifejezetten káros és közjogi válságok, kétharmados felhatalmazás hiányában kormányzásra képtelen kormányok idejét vetíti előre. Mi történik, ha olyan párt nyer választást, amelyik tagadja az ország közjogi berendezkedését, ugyanakkor képtelen annak megváltoztatására?

Fel tudja idézni bármelyik politikusunk, hogy mi történt 1905-ben, amikor a dualizmus történetében először az ellenzék megnyerte a választásokat, ugyanakkor politikai programja a kiegyezés tagadására épült, éppen ezért lehetetlen volt megvalósítani? Akkor a teljes kormányozhatatlanságot az uralkodó által kinevezett, ugyanakkor a nemzeti ellenállás miatt szintén korlátozott potenciállal bíró Fejérváry-kormány igyekezett megoldani, végül pedig az ellenzék volt kénytelen feladni – egy titkos paktum keretében – a programját. Ezek a jelek akkor is a teljes magyar politikai rendszer válságát jelezték, és ez most sincs másképp.

Az kocka mindenesetre el van vetve, az új alkotmányt elfogadták, az ellenzék kijelentette, hogy önmagára nem tartja érvényesnek. A politikai közösség kettészakadása így már alkotmányos szintre emelkedett. Ez a folyamat azonban egészen addig, amíg a Fidesz kormányoz nem lesz nyilvánvaló, egy másik párt, vagy pártszövetség kétharmadnál kisebb sikere azonban minden bizonnyal komoly alkotmányos kihívás elé állítja a kettészakított rendszert.

Nem lehet szótlanul elmenni a Japán tragédia mellett. Egy ország amely komoly tapasztalattal rendelkezik a földrengések terén és jelentős összegeket költ a katasztrófavédelemre mégis a poklok poklát járja a pénteki szökőárat követően. A természeti katasztrófa ráadásul a szemünk előtt fog átalakulni előbb humanitárius, majd gazdasági válsággá. A kár azonban sokkal nagyobb is lehetett volna. Miközben az eset rávilágít arra, hogy olykor többszörös túlbiztosítás mellett is lehetetlenség mindenre felkészülni, Japán előrelátását dicséri, hogy történelmük legnagyobb földrengése „csak” ekkora kárt okozott.

A cunami hullámai tökéletesen mintázták a válságok hatását. Aki Hawaii-on vagy Kaliforniában várta a hullámok becsapódását sok-sok órával később, saját bőrén érezhette a világ másik felén levő katasztrófa következményeit. Ez esetben a földrengést követően már behatárolható volt a szökőár érkezésének ideje az érintett országokba, így elkerülhető volt a még nagyobb tragédia. Az esetek többségében azonban nincs ilyen figyelmeztető kegyelmi pillanat.

Vajon lehet-e tanulni a tragédiából és a gazdasági életben is alkalmazni egyfajta előrejelzési/védekezési rendszert ami a természeti katasztrófák esetében egyre kifinomultabban működik? (Gondoljunk csak a 2004-es Indonéziai szökőárra, amikor még nem volt kidolgozott menete a szökőár riadóknak.) A gazdasági válságot is előrejelezte néhány közgazdász, mégis utólag kényszerül a világ kármentésre. Az Európai Unióban jelenleg zajló folyamatok ezzel szemben egyre inkább a megelőzés irányába mutatnak. Az euróövezetet megtépázó görög és ír válság révén ugyanis rájött az unió, hogy nemcsak a világgazdasági tényezőknek kiszolgáltatott.

Strukturális átalakítások nélkül az unió pontosan olyan, mint Japán. Pontosan tudják, hogy több törésvonal húzódik az ország alatt, a kérdés csak az, mikor jön az igazi nagy földrengés. Ugyanakkor míg Japán folyamatosan készült erre, az unió még mindig vonakodva áll a „gazdasági katasztrófavédelem” elé. A német–francia versenyképességi paktum ötlete az uniós adósságválság kezelésére, mely szorosan kötődik az euróövezet mentőcsomagjának megerősítéséhez és kibővítéséhez azonban tökéletes ellenpélda. Az eredeti,  – egyre inkább felhígulni látszó – ötlet, a „védelemért” cserébe komoly elvárásokat fogalmaz meg. Többek között olyan gazdaságpolitikai egységesítést, harmonizációt, mely korábban tagállami hatáskörbe tartozó kérdéseket európai szinten szabályozna (pl. a társaságiadó-alap harmonizáció). Nem csoda, hogy azon országok, melyeket ez hátrányosan érint tiltakoznak. Holott ahelyett, hogy küzdenének ellene, inkább a felzárkózásra, és a követelmények teljesítésére kellene összpontosítaniuk. Ha úgy tetszik a biztonságra, a megelőzésre törekedni.

Magyarország uniós elnöksége kapcsán különös aktualitása van, hogy hol kívánunk elhelyezkedni a szemünk előtt átalakuló európai mezőnyben. A német–francia versenyképességi paktum, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó kétsebességes Európa gondolatának kapcsán el kell döntenünk, hogy akárcsak a technológiai újításoknál létező korai és kései alkalmazkodók esetében, mennyire leszünk képesek, hajlandóak lépést tartani az újrarajzolódó európai trendekkel. Ez fogja ugyanis meghatározni, hogy egy kettéváló Európában mely csoportba fogunk tartozni. Hiszen nem mindegy, hogy az élboly végén, vagy a leszakadók élén helyezkedik el az ország, adott esetben még ott se. Mivel azonban jelen esetben az erősebb csapat „kapitányai” választanak játékosokat, a bekerülés kulcsa, hogy mennyire tudunk elméleti és alkalmazott európaiságot tanulni.

Az ország uniós elnöksége lehetőség arra, hogy az ország megmutassa tud nagy pályán is játszani. Egyelőre azonban még nem tudtuk kihasználni az ebben rejlő lehetőséget. A soros EU-s elnökség a bevezető kurzus az elméleti európaiságba. A korábbiaknál is jobban érzékelhetjük az európai politika mozgatórugóit, prioritásait, felelősségét. A tanulságokat levonva, azonban át kell lépnünk az alkalmazott európaiság terepére és a gyakorlatban is hasznosítani a tapasztalatokat.

S, hogy miben rejlik az alkalmazott európaiság? Abban a felelősségteljes magatartásban, hogy amennyiben sikerül elfogadni egy az eurozóna stabilitásának növelését célzó, illetve az unió  pénzügy politikai integrációjának mélyítésére irányuló tervet, hazánk nem a kimaradó, hanem a bekerülni vágyó országok között lesz. Ehhez fiskális szigor, az államadósság visszaszorítása és strukturális reformok szükségesek.

Magyarország az unión belül különösképp veszélyeztetett ország. Államadóssága javarészt külföldről finanszírozott így nem viselne el még egy olyan lavinát, mint a görög vagy az ír válság. Ha az euróövezet megroggyanna a spanyol, portugál vagy akár a belga államadósság alatt, könnyen maga alá temetné az ország lábadozó gazdaságát. Ha ugyanazon ellenőrzéseknek, adott esetben szankcióknak vetnénk alá magunkat, mint a válságpaktumot elfogadó euróövezeti országok, az védelmet jelenthetne saját felelőtlenül költekező önpusztító „rosszabbik” énünk ellen. A „koplalós diéták” nagy problémája ugyanis az, hogy rövid időn belül vissza hízzák a fogyni vágyók. A válságpaktumhoz való önkéntes csatlakozás még mielőtt bevezetnénk az eurót némiképp szuverenitásunk csonkításnak tűnhet, azonban ahhoz, hogy tartósan visszatudjuk szorítani az államadósságot, és megelőzzünk egy esetleges ismételt gazdasági katasztrófát szükséges egy külső szabályrendszer amihez viszonyulni tudunk.

Az ünnepi díszkivilágítást nézve, nem tudom megállni, hogy ne az jusson eszembe, Budapest évről évre egyre fényesebb, egyre inkább európai világváros. Mondom mindezt úgy, hogy Magyarország – ahogy az egész világ – még mindig a gazdasági válság utórengéseit érzékeli, bár ezt a bevásárlóközpontok karácsonyi vásárlási rohamának telítettségéből ítélve nem vennénk első pillantásra észre. De tegyünk egy kis kitekintést, hogyan is futnak neki külföldön az ünnepeknek.

Az Egyesült Államokban a félidős választások kudarcát követően elsöprő többséggel fogadta el a szenátus Barack Obama 858 milliárd dollár értékű adócsökkentési javaslatát, a Demokrata Párt heves tiltakozása ellenére, mondván, a tervezet a jómódúakat támogatja a szegényekkel szemben. Ugyanakkor az intézkedés jelentősen hozzájárulhat az amerikai gazdasági növekedés beindításához. Európa felé tekintve, Görögország, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia és Írország is a gazdasági válság által indukált megszorítások és reformok kapcsán sokszor zavargásokba torkolló tüntetésekkel zárta az évet. Ezzel szemben mindazok számára, akiket még nem érintett meg az ünnepi hangulat, megnyugtató lehet, hogy ugyan hazánkat nemrégiben minősítette le a Moody's (ahogy tette ezt Írországgal és várhatóan teszi majd Spanyolországgal is), idehaza relatív béke van, nem az utcán oldjuk meg problémáinkat, pedig karácsonytól karácsonyig mennyi minden történt idén. Válság, választások, természeti katasztrófák, és mégis: úgy tűnik, az év összes nehézsége ellenére, még mindig sok szempontból jobb évet zárunk, mint egyes uniós tagországok. Jövőre idehaza is beindulhat a gazdasági fejlődés, és Magyarország készülődik az EU elnökségre, amely olyan kihívásokat tartogat, mint a közös költségvetés elfogadása, vagy a pénzügyi stabilitási alap megalkotása. Izgalmas év elé néz tehát hazánk és az Unió is.      

Visszatérve kiindulópontunkhoz, ha karácsonyfaégőkben, kivilágított utcákban, és boltban hagyott forintokban mérjük a fejlődést, növekedést, (hiszen, ha olyan rosszul mennének a dolgok, elvben pont ezen kéne spórolnunk) Goethe híres utolsó szavait céloznám meg kívánalomként 2011-re: „Mehr licht!”, azaz „Több fényt!” 

Fotó: index.hu