Méltányosság-blog

Tegnapi blog-indító bejegyzésünkben minden lényegeset elmondtunk arról, miért tartjuk szükségesnek egy romaügyi alapítvány létrehozását a pártok által, volt miniszterelnökök és elnökök védnökségére bízva. Ma csupán megerősítjük ezt. Amíg a pártok tétova jelzéseik után érdemileg is megnyilvánulnak, hadd nyomatékosítsuk két fő érvünket:

1. Az elmúlt években (a Fidesz kétharmados választási győzelme után) a magyar politika a többségi elv felé mozdult el, ami sokak számára nyilván váratlan az elmúlt két évtized úgynevezett konszenzusos politikája után. Minket ez – sokakkal ellentétben – önmagában nem zavarna. De az önmagát a „győztes mindent visz” elvre építeni igyekvő rendszernek is kell, hogy legyen önmagán túlmutató belső támasztéka. Érteni véljük, hogy a kétharmad nem nagyon akar túlterjeszkedni önmagán, mert úgy gondolja, önmagában is kezelni képes a problémákat, és mert küldetést érez magában a „múlt erőivel” szemben. Azt is értjük, mi több, méltányoljuk is, hogy a kormány oldaláról az elmúlt években roma-ügyben történtek lépések. Látjuk, hogy a kormány igen komolyan veszi ezt a kérdést, s tán bizonyos részeredményeket fel is tud mutatni.

De a hazai roma-probléma túlnő a kormányon. Nem elegendőek tehát a kormányzati kezdeményezések (amelyeket ráadásul az ellenzék folyamatosan támad); a probléma átfogóbb, minden mérvadó pártot magában foglaló megoldást kíván, még ha ennek most – úgy tűnik – nincsenek is meg a feltételei. Nem vagyunk naivak. Egyetlenegy szimbolikus összefogást képzelünk el. Nem gondoljuk, hogy parlamenti és parlamenten kívüli pártok között át lehetne metszeni a kormány-ellenzék törésvonalat. Nem lehet. A romaügy azonban más. Ezt ki kell emelni az ellentétek szövevényes rendszeréből és országos (nemzeti, társadalmi – kinek mi tetszik) üggyé kell tenni.

2. Második érvünk a külső támasztékról szól. Ahogyan a kormánynak belül is szüksége van önmagán túlmutató támasztékra, igaz ez külső vonatkozásban is. Magyarország nem elszigetelt ország, hanem egyrészt az EU tagja, másrészt egy még nagyobb virtuális közegnek – nevezzük ezt globalizációnak – a részese. E globális világban rengeteg szálon kötődünk a külvilághoz, és ennek a külvilágnak olykor pozitív üzeneteket is kell küldenünk önmagunkról, nem csak olyanokat, amelyekből a külvilág elzárkózásunkra következtet. Bármennyire is úgy gondolja a kormány, nem lehet folyton csak szembenállásunkat kifejezni. Olykor arról is tájékoztatnunk kell a nyugati világot, hogy az általuk alkalmazott módszerek számunkra példaadóak és követendőek. Ilyen példának tekintjük az Obama elnök által serkentett Clinton-Bush Alapítványt. Igaz, az alapítvány nem az Egyesült Államok belső problémáinak orvoslására, hanem a nyomorúságos Haiti megsegítésére jött létre, de ha elnézzük Amerika mai végletes politikai polarizáltságát, demokraták és republikánusok permanens gyűlölködését, akkor ennek az alapítványnak nem kellett volna törvényszerűen létrejönnie.

Vagy mégis?

Az amerikai kultúra és az amerikai hagyomány „dolgozik” itt, amelynek fő üzenete, hogy nagy közösségi kihívásokra „nagy” felelet kell?

Vegyék észre a magyar pártok és a magyar társadalom, javaslatunkkal éppen egy ilyen (a legjobb értelemben vett) közösségi megoldást javaslunk, amellyel egy individualizált és parciális ügyek özönében vergődő ország kereshetne új összetartó erőt a maga számára. S itt kapcsolódik össze a romaügyi alapítvány ügye az egész népességgel, romákkal és nem romákkal.

Egy ügy, amelynek felvállalásával megalapozhatjuk a nálunk teljességgel hiányzó társadalmi összetartozást. Elemzőcégünk szavával: a kohéziót. Ezért kezdeményeztük, ezért fogunk kitartani mellette. S ezért kérjük újfent és nyomatékosan a pártokat: nyilatkozzanak!

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

„A jognak és a ténynek ez a viaskodása azóta folyik, mióta társadalmak vannak. Befejezni ezt a párbajt, egybeforrasztani a tiszta eszmét az emberi valósággal, elérni, hogy békés úton átitassa a jog a tényt és a tény a jogot: íme ezen munkálkodnak a bölcsek.”                                        (Victor Hugo: Nyomorultak)

Blogunkon többször foglalkoztunk „rázós” társadalmi kérdésekkel. De alighanem a most induló blogsorozat vállalja fel a legrázósabb témát, hiszen 2006 óta drámai mértékben kiéleződött a roma lakosság és a többségi társadalom viszonya az ország számos, főleg leszakadó régiójában. A roma lakosságnak a társadalom átlagánál rosszabb szociális, oktatási, foglalkoztatási és egészségügyi helyzete azonnali megoldásért kiált! Megoldás azonban csak a politikai és társadalmi szereplők (agytrösztök, roma szervezetek, civil szervezetek, egyházak stb.) közös összefogásával érhető el.

Nem kevesebbre vállalkozunk, mint hogy propagáljuk a politikai és társadalmi szereplők együttműködését abban a kérdésben, amelyet – pontatlanul bár – romakérdésnek (?) nevezünk. A politikai erők romaügyi (?) politikáját, és általában a szociálpolitikát a rendszerváltás óta a kapkodás, az ad hoc jelleg, a négyévenként ismétlődő választási kampányok logikájának való alárendelődés határozta és határozza meg. Ezen kívánunk változtatni!

Mi évek óta vizsgáljuk a nyugat-európai és észak-amerikai politikai és társadalmi folyamatokat. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a Nyugaton a politikai erők és a társadalmi szereplők a szociálpolitikát nem pusztán elosztási kérdésnek, hanem befektetésnek tekintik, és ezért a különböző politikai és társadalmi erők képesek megegyezésre jutni a szociálpolitika alapvető irányaiban.

Magyarországon, ismert okok miatt, kölcsönös bizalmatlanság és ellenszenv hatja át a közéletet: a pártok belekerültek a „gyűlöletspirálba”, és ebből kitörni nem lehet… Nem lehet? Szerintünk egy módon lehetséges a jelenlegi ellentétek meghaladása. Lassú, igaz radikális lépés lenne, ha a politikai erők egy új „Nemzeti Kerekasztalt” alapítanának, és ennél a kerekasztalnál megvitatnák azt, mi legyen a magyar szociálpolitikával, és ezen belül különösen az ország sorsát alapvetően meghatározó kérdéssel, a roma népesség katasztrofális szociális, gazdasági, oktatási helyzetének javításával, valamint a roma népesség és a többségi társadalom közötti feszültségek enyhítésével. Ez olyan sakkhúzás lehetne, amelyik meggyőzhetné a társadalmat és a külföldet a magyar pártok adaptációs képességéről – nem különben a kerekasztal a magyar demokrácia konszenzusos működésének is inkubátora lehetne.

Mi, nem elébe menve a szociális egyeztetésnek, csupán – egy nyugati színvonalú agytröszttől elvárható módon – „ötletelve” egy konkrét javaslatot is tettünk: javasoljuk egy olyan alapítvány felállítását, amelyik az Országgyűlésnek alárendelten működik, és részt vesz a mindenkori kormányok romaügyet érintő cselekvési terveinek kidolgozásában. Javaslatunk szerint egy olyan horderejű társadalmi kérdésben, mint a roma népesség életesélyeinek javítása, széles körű összefogásra van szükség. Ezt az összefogást a politikai elit azzal fejezhetné ki méltóképpen, ha az alapítvány vezetésében valamennyi jelenlegi és volt köztársasági elnök és miniszterelnök képviseltetné magát. Stratégiai, az egyes szakpolitikák cselekvéseit összehangoló programra van szükség a roma népesség életesélyeinek javításához. Ennek a feltétele azonban a jelenlegi politikai erők megegyezése abban, hogy a szociálpolitikát – így a roma népesség szociális, gazdasági felemelését – nem pusztán elosztási kérdésnek tekintik, és nem rendelik alá a választási kampány logikájának, ahogyan eddig tették.

A Méltányosság Politikaelemző Központ MTI-közleményben felszólította az összes parlamenti és parlamenten kívüli pártot, hogy haladéktalanul kezdjék meg a tárgyalásokat egy ilyen alapítvány létrehozása, és a ciklusokon átívelő szociálpolitika kereteinek kialakítása érdekében! Meggyőződésünk, hogy ha ebben a két, nemzeti ügynek számító kérdésben a pártok megállapodásra jutnának, az minden szóvirágnál hitelesebben fejezné a sokak által oly régóta nagyon várt nemzeti összefogást!

Sorozatunkban az összefogást előkészítő együttgondolkodás számára kívánunk fórumot nyújtani. Az elkövetkező héten különböző szervezetek (pártok, elemzőintézetek, alapítványok) vezetői (frakcióvezetők, pártelnökök) és prominens képviselői válaszolnak azokra a körkérdésekre, amelyeket előzőleg elküldtünk a részükre. Az alábbi kérdéseket tettük fel vendégszerzőinknek:

  1. Az Ön véleménye szerint az, amit Magyarországon közkeletűen „romakérdésnek/cigánykérdésnek” nevezünk, elsősorban társadalmi-gazdasági vagy etnikai-kulturális kérdésnek tekinthető-e? Milyen konkrét szakpolitikai intézkedésben, reformban látná az első lépést a megoldáshoz?

     2. Ön szerint szükség van-e egy pártokon, társadalmi és civil szervezeteken átívelő „nemzeti minimumra” a szociálpolitikában, ezen belül a roma/cigány identitással rendelkező állampolgárok életesélyeinek javításában?

     3. Ön szerint szükséges-e egy új „Nemzeti Kerekasztal” Magyarország legfontosabb társadalmi problémáiról, illetve ezek gyógymódjáról, beleértve a roma/cigány népesség életesélyeinek javítására vonatkozó célzott cselekvési tervek megfogalmazását? Ha igen, milyen szervezeteknek kell ebben az egyeztető munkában részt venniük, és kinek kell elindítania a tárgyalásokat (kormány, ellenzék, agytrösztök, roma szervezetek stb.)?

       4. Lehetségesnek tartja-e a jelenlegi magyar társadalmi és politikai közegben egy olyan, az Országgyűlésnek alárendelten működő agytröszt tevékenységét, amelyik összefogná a roma/cigány népességre vonatkozó szakpolitikai kutatásokat? Kívánatosnak tartaná-e, hogy ennek a szervezetnek a kuratóriumában valamennyi jelenlegi és volt köztársasági elnök és miniszterelnök részt vegyen, ideológiai és pártpolitikai hovatartozásra való tekintet nélkül?

Célunk az volt, hogy megteremtsük az együttgondolkodás kereteit, és lerakjuk az alapokat. A többi már a politikán múlik. Mi a blogsorozat lejárta után is figyelemmel követjük az események alakulását, és elmondjuk a véleményünket.

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Az elmúlt néhány nap politikai döntéseinek káosza, még a legrutinosabb hazai elemzőket is próbára teszik, amikor értelmezni kívánják az események mozgatóit. Az Orbánnak „elgurult a gyógyszere” narratíva rendkívül tetszetős, ennél azonban alighanem bonyolultabb dologról van szó.

Véleményem szerint legalább három döntő elem játszott abban közre, hogy másfél évvel a kormányváltás után a demokrácia és a jogállam minőségének romlása együttesen következett be azzal, hogy a gazdaság terén sem sikerült eredményeket felmutatni. Ezek a részletek külön-külön is súlyos problémát jelentenének egy kormányzó erő számára, együttesen azonban alighanem Orbán Viktort élete legnagyobb kihívása elé állítják.

Az első ilyen „hibapont” a túlhajszolt hatékonyság kérdése. Az elmúlt másfél évben rengeteget írtunk arról, hogy a Fidesz a kétharmados felhatalmazás birtokában egy teljesen új kormányzati filozófiára a „hard government” koncepcióra alapozza a politikáját. Ennek a középpontjában a hatékonyság áll, amely tulajdonképpen eredetileg az jelentette, hogy hatalmas választói felhatalmazással a háta mögött a Fidesz-KDNP szövetség bármit megtehet, nem szükséges kompromisszumokat kötnie, hogy megvalósítsa az elképzeléseit.  A célok azonban jogállamban nem minden esetben szentesíthetik az eszközt, a legjobb szándékú döntés is kontraproduktívvá válhat, amennyiben figyelmen kívül hagy olyan alapértékeket, mint a tulajdon szabadsága, vagy a hatalmi ágak szétválasztása. Ráadásul mindez egy nagyfokú rugalmatlansággal párosult (második tényező). A kormány eredeti koncepciója ugyanis az volt, hogy némileg elengedik a költségvetési hiányt az így származó pluszpénz pedig egy nagyfokú adócsökkentésre fordítják, amely a középosztály számára a fogyasztás bővülését, végsősoron pedig gazdasági növekedést szolgálta volna. Rögtön a kormányváltás után azonban beütött a görög krach és a nemzetközi környezet teljesen megváltozott. A forgatókönyv, amelyet válságból egyre inkább kilábaló nemzetközi környezetre írtak tökéletesen alkalmatlanná vált a helyzet kezelésére. A kabinet – amely korábbi ellenzékben tett ígéretei miatt is – nagyon szűk mozgástérbe kényszerült, amikor pedig a stratégia teljes átalakítása, vagy a mindenáron való végrehajtása között kellett döntenie, akkor – B-terv hiányában – utóbbi mellett tett e le a voksát. Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik ok, a rossz kommunikáció kérdése. Az, hogy hétfőn a gazdasági miniszter arról beszél a parlamentben, hogy semmiféle „hárombetűs” szervezettel nem tárgyalnak, majd pár nap múlva bejelentették, hogy mégis, vagy hogy a reggeli interjúban Orbán saját bankáraiként beszél a távozóban lévő IMF képviselőiről csak a jéghegy csúcsa. A valódi probléma, hogy a Fidesz egyszerűen nem tekinti a közvéleményt önálló szereplőnek a politikában, hiszen úgy látják, a választópolgárok meggyőzését letudták a választási sikerrel. A kommunikáció helyett pedig most a cselekvés ideje jött el. Ebben a koncepcióban így aztán marginalizálódik az a kérdés, hogy a döntéseket indokolni, ne adj’ Isten egy szélesebb narratívában meg kell magyarázni, hiszen az csak a „valódi” politika, tehát a hatékony tettek és döntések elől veszi el az energiát.

E három tényező – túlhajszolt hatékonyság, rugalmatlan stratégia, rossz kommunikációs felfogás – együttállása végső soron olyan pozícióba sodorta a Fidesz-KDNP-t, ahonnan nagyon nehéz lesz kitörni. A kormányzás ugyanis leginkább egy folyamatos „Gyáva nyúl” játékra emlékeztet: már sokadszor játszódik le az, hogy a teljes sebességgel a szembejövőnek száguldó kocsi volánját az utolsó pillanatban mindig elkapja valaki, hogy aztán a következő próbánál még jobban a gázra lépjen. Legutóbb ilyen szituáció az MNB státusa kapcsán alakult ki, miután kiderült, hogy az IMF-EU küldöttség emiatt távozott a kormányszóvivő kijelentette, hogy szó sem volt a jegybank és a PSZÁF egybeolvasztásáról. Ez a jelenség a visszás jogalkotással, a polgári értékek feláldozásával és az ingatag nemzetközi környezettel együtt végsősoron egy olyan rendkívül zaklatott, bizonytalan hangulatot generál nemcsak a közvélemény, hanem a piaci szereplők számára is, amely lehetetlenné teszi a racionális egyéni és csoportdöntéseket.  Könnyen előfordulhat, hogy az események előbb utóbb kicsúsznak a kormány kezei közül és nem lesz, aki elkapja a volánt.

Az imént felvázolt jelenséghalmaznak még egy negatív hozadéka van: kisebb-nagyobb megszakításokkal 2006 ősze óta uralkodó hisztérikus légkör lehetetlenné teszi a stratégiaalkotást a jövőről való módszeres gondolkodást a pártok, a politikusok, értelmiségiek számára. Így az víziók helyett a politika az „itt és most” csapdájába zárt ösztönök világa marad.

Az európai szélsőjobboldali pártok közül az utóbbi időben többen is elutasították a Jobbikkal való együttműködést. Legutóbb a Svéd Demokraták nevű szervezet kosarazta ki a Jobbikot. A svéd párt indoklása szerint "nem működünk együtt a Jobbikkal, mert túlságosan különböznek tőlünk. Izrael-ellenesek, antiszemiták. Mi azokkal az új nemzeti pártokkal állunk szövetségben, akik elismerik a militáns iszlám veszélyét, akik semmilyen szempontból nem rasszisták, és akik arra törekednek, hogy a nemzetek demokratikus keretek között megerősíthessék a saját kultúrájukat (…) Sok ilyen párt van Európában, de a Jobbik nincs ezek között"

Nyugat- és Észak-Európában a szélsőjobboldali pártcsaládhoz sorolható/sorolt pártok átalakuláson mennek keresztül. (Némely esetben magának a „szélsőjobboldali” terminusnak a használhatósága is kérdéses. Például a Holland Szabadságpárt programja kifejezetten libertariánus elveken nyugszik).

A nyugat- és észak-európai szélsőjobboldal azon része, amelyik tartósan parlamenti erővé kíván válni, egyre kevésbé vállalja a közös vonásokat a két világháború közötti fasisztoid, illetve náci pártokkal, mozgalmakkal. Az olyan pártok, mint az Osztrák és a Holland Szabadságpárt, a Svájci és a Dán Néppárt vagy a Svéd Demokraták, nem támadják sem a parlamentarizmust, sem a demokráciát, sem a piacgazdaságot, de élesen bírálják a hagyományos politikai elitek egyezkedését (elég árulkodó, hogy a „szabadság”, a „nép” és a „demokrata” jelző variálódik ezeknek a pártoknak a nevében).

Ezek a pártok abból profitálnak, hogy a gazdasági, társadalmi változások – így az olcsó külföldi munkaerő áramlása – miatt magát veszélyben érző „kisember” pártjaként tüntetik fel magukat. Nem az avítt „fajiságra”, hanem a zsidó-keresztény kultúrkör és a nemzeti kultúrák védelmére hivatkoznak, amikor elutasítják a nagymértékű migrációt. Véleményük szerint Európa keresztény gyökereit és a nemzeti kultúrák létét a politikai korrektség és a kulturális relativizmus maszkja mögé bújó „militáns iszlám” fenyegeti. Nem a zsidóság, hanem a bevándorlók, különösen a muszlimok állnak az új típusú szélsőségesek célkeresztjében. Mára az euroszkepticizmus mellett elsősorban a muszlimellenesség jelenti a közös nevezőt az új típusú nyugati és északi szélsőségesek között.

Ehhez képest nem meglepő, hogy az Iránnal rokonszenvező, és lépten-nyomon „Izraelező” Jobbik fagyos fogadtatásra talált a nyugati és északi szélsőséges pártok körében. E pártok némelyike ugyanis kifejezetten az Izrael-barátságban „utazik”. A Dán Néppárt és a Holland Szabadságpárt Izrael legelkötelezettebb támogatói közé tartozik. A haideri irányvonallal szakító Hans-Christian Strache, az Osztrák Szabadságpárt vezetője szintén elismerően szólt Izraelről. Még a Jobbikkal leginkább meleg kapcsolatot ápoló Brit Nemzeti Párt vezére, a korábban antiszemita retorikájáról elhíresült Nick Griffin is megértően nyilatkozott a zsidó állam önvédelmi jogáról egy, a BBC számára 2009-ben adott interjúban, kifejtve, hogy jogos volt a Gáza elleni katonai akció. Más kérdés, hogy az Izrael iránti szimpátiának ez a válfaja tartalmaz egy kicsavart rasszista logikát: az elismerés és dicséret nem a zsidó állam demokratikus vívmányainak, hanem a Nyugat közel-kelet „végvárának” szól, és a mélyén az implicit arabellenesség húzódik meg.

A nyugati és északi szélsőjobboldal kisember-, kistelepülés-, kisvállalkozás- és kis állam-párti, ugyanakkor nagypárt-, nagy szakszervezet- és nagy állam-ellenes, bevándorlás-ellenes, muszlimellenes, ideológiai alapon Amerika-barát, és – főleg a muszlimellenesség okán – egyre inkább Izrael-barát. A Jobbik ellenben az „ökoszociális piacgazdasággal”, az állami szerepvállalás növelésével, az Amerika- és Izrael-ellenességgel, az Iránnal kapcsolatos szimpátiával és a keleti orientációval, az antiszemita szubkultúrával némileg távolabb került ettől a körtől. A Jobbiknak erőfeszítéseket kell tennie önmaga újraidentifikálására, ha be akar kerülni a „szalonképes” (?) szélsőségesek klubjába. A pártnak újra kell fogalmaznia a nyugati értékekhez, a piacgazdasághoz, a magyar külpolitikához és a nagyhatalmi status quóhoz való viszonyát, és szakítania kell a „zsidózó” szubkultúrával. Ha a Jobbik ezt nem teszi meg, lemondhat a nyugati és északi „elvtársainak” (?) a segítségéről, ami viszont intellektuális és kapcsolati tőkétől fosztaná meg a pártot.

A Magyar Szolidaritás Mozgalom zászlóbontása óta egyre többeket foglalkoztat a kérdés, vajon hová fejlődhet a mozgalom. Megmarad-e a kormányzati reformokkal szembeni munkavállalói érdekvédelem kereteként, vagy kinőhet egy új párt a mozgalom talaján? Esetleg kialakulhat-e valamilyen kapcsolat a Magyar Szolidaritás és az MSZP között? Hiszen az emberek általában a baloldaltól várják a munkavállalók, a bérből és fizetésből élők érdekeinek képviseletét. Egy esetleges kapcsolatból leginkább a párt profitálhat. A Szolidaritás Mozgalommal való partneri kapcsolat friss vért pumpálhat az MSZP ereibe: az elöregedő bázis olyan középkorú és annál fiatalabb munkavállalói szavazókkal töltődhet fel, akik eddig nem tanúsítottak érdeklődést a pártok és általában a napi politika iránt, de most a kormány lépései óhatatlanul az ellenzék, és potenciálisan az MSZP felé tolják el őket.

A kérdés nyitott, ennek ellenére érdemes elgondolkozni azon, milyen lehetőségek állnak a baloldali párt és az új típusú érdekvédelmi mozgalom összekapcsolódása előtt. Általában kétféle felfogás él ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint a szakszervezetnek távol kell tartania magát a pártoktól – a baloldaltól is (a Magyar Szolidaritás vezetői jelenleg inkább ehhez a felfogáshoz állnak közel). A másik vélemény szerint viszont a baloldal és a munkavállalói szervezetek együttműködése természetes, hiszen mindkét fél számára kiemelkedő érték a szolidaritás.

Ha a kérdést európai kitekintésben szemléljük, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az igazság valahol a két álláspont között van. A kontinensen különböző szakszervezeti modellek léteznek, és a szakszervezeteknek a pártokhoz, az ideológiai és párttagoltsághoz való viszonya is változó, függően az adott országok társadalmi rendszerétől, politikai kultúrájától és a pártrendszer fejlődésétől. Nagy-Britanniában a Munkáspárt hagyományosan a szakszervezetekre (trade-union) épült, és azok hosszú ideig meghatározó befolyást gyakoroltak a párt irányvonalára és napirendjére. Svédországban a szociáldemokrata párt és a legnagyobb szakszervezeti szövetség összefonódása vezetőségi szinten is megjelenik: a kékgalléros dolgozókat tömörítő Svéd Szakszervezeti Szövetség (Landsorganizationen i Sverige, LO) mindenkori elnöke tagja a Svéd Szociáldemokrata Munkáspárt vezetőségének. A két szervezet szorosan együttműködik, az LO a párt egyik anyagi, intellektuális és rekrutációs forrása. Az LO csaknem kétmilliós tagságának 90%-a ma is elkötelezett szociáldemokrata szavazó.

Nem mindenütt kapcsolódott össze a szakszervezet a mainstream baloldallal. A mediterrán országok (Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország) szakszervezeti mozgalma az ún. szindikalista modell irányába fejlődött, vagyis az éles világnézeti konfliktusok, törésvonalak mentén különböző ideológiai profilú – szocialista, keresztényszocialista, kommunista, szindikalista – szakszervezetek alakultak ki. Az ideológiai elkülönülésből fakadóan a munkavállalói szervezetek rendkívül fragmentáltak, alkupozíciójuk gyenge. Sztrájkjaik látványosak, de a tripartit (háromoldalú) érdekegyeztetés hiányában a tárgyalóasztalnál mégis kevesebbet érnek el, mint szervezettebb „északi” (skandináv, német) társaik.

Ahogy a fentiekből is érzékelhető, a szakszervezetek és a pártok viszonya régiónként eltérő. Valahol a szakszervezeti mozgalom széttagolt, és erősen kötődik a baloldalhoz (Nagy-Britanniában), másutt erős szakszervezeti konföderációk vannak szövetségben a szociáldemokrata párttal (Skandinávia, Németország), megint máshol a szakszervezetek ideológiailag szétaprózottak (a mediterrán térség). Azonban bármelyik modell szerint is alakul a magyar szakszervezeti mozgalom jövője, önmagában is örvendetes, hogy húsz év után Magyarországon egy erős érdekvédelmi mozgalom szárba szökkenésének lehetünk a tanúi.