Méltányosság-blog

Christine O’ Donnel valóban egy bajkeverő, ez a republikánus politikus és ideológus, aki a Tea Párt mozgalomnak is résztvevője, ő maga is büszkén magára veszi ezt a címkét. Pár hónapja megjelent könyve is ezt a címet kapta („Troublemaker”), és ő nem is titkolja, hogy  kellemetlenségek sorozatát okozza. Christine O’ Donnel 2010-ben keltett országos feltűnést, amikor a szenátusi előválasztásokon általános meglepetésre legyőzte a Republikánus Párt (GOP) hivatalos jelöltjét Delaware államban. Legutóbb pedig azzal szerzett hírnevet, hogy váratlanul félbeszakította a CNN műsorvezetőjével, Piers Morgannal folytatott interjút, és távozott, miután elunta, hogy a műsorvezető nem a könyvéről, hanem kényes kérdésekről faggatta (pl. a melegek házasságához való hozzáállása).

Christine O’ Donnel nemes célok érdekében akart bajt keverni – szerinte ugyanis az USA-nak egy második forradalomra van szüksége, hogy ismét nagyszerű ország lehessen, azaz egy olyan morális és politikai megújulás szükségeltetik, amely visszavezeti Amerikát az „amerikai álomhoz”, hűen az „alapító atyák” eszméihez. Ehhez viszont szerinte szükség van az uralkodó elit félreállításához, ellenük kemény harcot hirdet. Méghozzá kétfrontosat: A Tea Párt erejét ki akarja bővíteni a párton belül, mert szerinte a Republikánus Párton vezetésében sokan vannak olyanok, akik elárulták a GOP eszmeiségét, és jobban hasonlítanak a demokratákhoz, olykor még le is paktálnak velük.  Másrészt metsző kritikával illeti a demokratákat, és az Obama-adminisztrációt. Hasonlóan a Tea Párt általános irányvonalához, úgy véli, a szövetségi állam mérete és ereje már akkorára nőtt, hogy veszélyezteti az amerikaiak egyéni szabadságát. (A magyar fülnek szokatlan lehet, hogy egy konzervatív politikus meglehetősen szenvedélyesen kiáll a szabadság, mint az egyik legfontosabb politikai érték mellett). Az alkotmány X. kiegészítésére („Mindazon hatáskörök, amelyeket az alkotmány nem az USA hatásköreként említ, vagy amelyeket az államoktól kifejezetten nem tagad meg, az egyes államokat és a népet illetik meg.") hivatkozva amellett kardoskodik, hogy a szövetségi államnak csak olyan hatáskörökkel kellene rendelkeznie, amelyeket az alkotmány kifejezetten hozzárendel, egyébként a tagállamok illetékessége az ügyek intézése. Míg közjogi értelemben O’ Donnel liberális attitűdöket mutat, társadalompolitikában konzeratív: fontosnak tartja a vallási értékeket, és olyannyira ellenzi az abortuszt, hogy fiatalabb korában a pro –life mozgalom egyik aktivistája volt.

Christine O’ Donnel 350 oldalas könyve aligha fog magyar nyelven megjelenni, mert Magyarországon talán csak az Amerika-kutatók hallottak róla. Pedig a könyv izgalmas bepillantást enged az amerikai politika mindennapjaiba, azon belül is a választási kampány a széplelkűeket eléggé elrettentő mozzanataiba. Christine O’ Donnelnek nem sikerült a végén megszereznie a szenátori széket, meglehet, ez is oka annak, hogy könyvében, talán frusztráltságát levezetve, meglehetősen hosszan ír az ellene alkalmazott piszkos kampányüzelmekről. Így megtudhatjuk, hogy korábbi nyilatkozatait kiforgatva tették fel a világhálóra, hogy Karl Rove, Bush elnök híres-hírhedt kampányszakértője zártkörű gyűlésen parancsba adta republikánus aktivistáknak kampánya akadályozását. De ír arról is, hogy az előválasztási győzelme után a legyőzött republikánus ellenfele napokon át habozott átadni a kampány-főhadiszállás irodáját, holott ez kötelessége lett volna, így értékes napokat vesztett. De ír saját kampánya belső dolgairól is, például arról, hogy kampánytanácsadója olyan reklámanyagot akart a médiáknak elküldeni, amivel ő nagyon nem értett egyet, és ebből kemény konfliktus keletkezett.

Könyve azért is érdekes volt számomra, mert Magyarországon politikustól szokatlanul őszintén ír családi problémáiról. Nem tagadja, hogy apja alkoholista volt, és emiatt sokat szenvedett a család, de hozzáteszi, hogy ennek ellenére sem mentek szét, és az apja később sokat dolgozott a családjáért, neki például a házkeresésben segített. Azt sugallja, hogy ő ugyanolyan családban nőtt fel, mint egy átlagamerikai, őket is egyaránt sújtották a nehézségek és a viták, de aztán ezeken képesek voltak felülemelkedni.

Christine O’ Donnel emellett jó stílusú szerző, könyvét áthatja a szenvedély, sokszor a szó szerinti idézetekkel ír le egy-egy beszélgetést, és ez feszültséget hoz a könyvbe. Élesen és hosszan bírálja Obama elnököt, de a magyar politikai kultúra figyelmébe ajánlhatjuk, hogy egy ponton leszögezi: az elnöki hivatalnak a tiszteletet mindenképpen meg kell adni, gondoljunk bármit is annak betöltőjének politikájáról.

A napokban felmerült a Foglaljuk el Wall Street-et mozgalom főhadiszállásának, a Zuccotti Park-nak a kiürítése. Ez csak még jobban feltüzelte a tiltakozókat, akik kijelentették, maradnak, akár a rendőri erőszakkal szemben is. Ha kell, élőlánccal védik meg a teret. Mivel a hatóságoknak nem érdeke összetűzésbe keveredni a tüntetőkkel, akik élvezik a társadalom nagy részének szolidaritását, és jelentős médianyilvánosságot kapnak, így elhalasztották az intézkedést. A vezetés nélküli, alulról szerveződő mozgalom hihetetlen energiákat mozgat meg szerte Amerikában, azonban nem sok esélye van komoly változás elérésére, már ami a klasszikus politikai befolyásolást illeti. Egész egyszerűen azért, mert ahogyan azt a megmozdulással foglalkozó elemzésünkben kifejtjük, az Occupy Wall Street nem a Tea Party mozgalom baloldali megfelelője, hanem egy egészen új típusú szerveződés. A Tea Party mozgalom abban különbözik az Occupy Wall Street-től, hogy precízen megfogalmazott követelései, valamint elegendő anyagi és társadalmi támogatottsága van ahhoz, hogy „belenyúljon” a politika világába, képviselőket ajánljon vagy támogasson. Ezzel szemben a Wall Streetieknek nincsenek világos céljaik, sem tömeges támogatottságuk, hiszen a manhattani tömeg napszaktól, eseménytől függően csupán 300-7000 embert képes mozgósítani. Mégha az országszerte rendezett több száz eseményt összesítjük is, semmiképp sem mondható, hogy milliók tüntetnek Amerika utcáin. Ami fontos azonban, és amiről ritkán esik szó, hogy megértsük, a csoport nem is ezért jött létre.

Ha visszatekintünk a közelmúlt történelmére, a ’68-as ifjúsági mozgalmakra asszociálhatunk, azonban, ha alaposabban belegondolunk, sokkal inkább a 70-es évek nő mozgalmaira hasonlítanak a mai tüntetések. Ahogy arra Sidney Tarrow felhívja a figyelmet a Foreign Affairs-ben megjelenő írásában, amikor a női egyenjogúságot követelő mozgalmak megjelentek a polgárjogi mozgalom farvizén, a konzervatívok megdöbbentek, a liberálisok meg összezavarodtak. Az előbbi csoport az aktivistákat melltartóégető anarchistáknak látta, míg az utóbbi jó szándékú, ámde kissé eltévelyedett, nőietlen liberálisoknak tartotta tagjaikat. Holott semmi más nem mozgatta őket, mint, az hogy a társadalom felfigyeljen egy fontos jelenségre. Ami közös volt bennük és a ma utcára vonulók között, hogy az ilyen kezdeményezéseknek elsősorban nem politikai céljaik vannak – természetesen azok is –, számukra az elismerés sokkal fontosabb! Ezt nevezi a szerző „itt vagyunk” mozgalomnak. Ne azt kérdezzék tőlük, pontosan mit akarnak, csak ismerjék el őket, vegyenek tudomást róluk, és a problémájukról! Akik a Wall Streetre vonulnak, valójában nem a kapitalizmust támadják, hanem egy olyan rendszert, amelyik láthatóan nem képes reagálni igényeikre. Ma, amikor a gazdasági válság nyomán tömegek szembesülnek világszerte hasonló frusztrációkkal és bizonytalansággal, egyre többen érzik úgy, hogy kihúzták lábuk alól a talajt, és ezt a problémát a politika vagy nem akarja, vagy nem tudja megoldani. Így nem marad más megoldás számukra, mint felhívni rá a figyelmet, mégpedig minél hangosabban, látványosabban. „Itt vagyunk, emberek vagyunk, problémánk van!” kiáltják, csakhogy a döntések demokráciákban végső soron a szavazófülkékben dőlnek el. Fontos, hogy felfigyeljen a politika és a társadalom erre a jelenségre, fontos, hogy „kibeszéljük”, fontos, hogy mindenki elmondhassa, mi nyomja a szívét. Ettől jó egy demokrácia. De ahogyan a női egyenjogúság is az ezekből a mozgalmakból kinövő konkrét politikai csoportok javaslataiból tudott fejlődni, érvényesülni, az Occupy Wall Street is vagy átalakul egy szervezett mozgalommá, vagy a téli hideg beálltával szépen lassan elcsitul.

Komoly nemzetközi botrányt kavart az elmúlt héten Ahmed Ezz el-Arab az egyiptomi Wafd párt elnökének a Tom Lantos Intézet megnyitóján adott nyilatkozata, jóllehet a magyar médiumok nem nagyon kapták fel az esetet. Az interjúban a pártelnök kifejtette, hogy a „a holokauszt hazugság”, „Anna Frank naplója hamisítvány”, „szeptember 11-ét Amerikában tervezték”. A botrányfaktor mellett a dolog pikantériája, hogy a Wafd Párt Egyiptomban korántsem tartozik a szélsőséges erők közé, sőt a Wikipédia és a BBC is liberális pártként hivatkozik rá. Ennek oka, hogy a nasseri szocialista és nacionalista törekvésekkel szemben fellépő párt az egyiptomi viszonyrendszerben valóban liberálisnak számított, így aztán az ottani politikában a liberalizmus jelentése totálisan eltérő értelmezést nyerhetett ahhoz képest, amit az eszme szülőföldjén értenek alatta.

Mindez azért is érdekes, mert a magyar politikát vizsgáló elemző is nagyon sokszor abba a problémába ütközik, hogy a nyugati politikai, politikatudományi fogalmak mintha nem lennének megfelelőek a hazai folyamatok feltárására. A Fideszt és az MSZP-t nagyon sokszor csak kínunkban nevezzük konzervatív, vagy szociáldemokrata pártnak, inkább hozzáragasztva a „magyar”, vagy a „sajátos” jelzőt. Az LMP és a Jobbik nyugati normák szerinti beazonosítása valamivel könnyebb, bár kétségkívül mindkettő esetén sok a bizonytalanság. Fájóan hiányzik azonban a palettáról a liberalizmus, mint szellemi irányzat, amelynek még a „sajátos”, „magyar” verziója sincs jelen a Parlamentben. Holott nemcsak Nyugat-Európában, hanem térségünk szinte összes országában sikeres liberális pártok működnek. A magyar liberalizmus rendszerváltás utáni történetével még jórészt adós a magyar politológia, ugyanakkor az MPK is számos elemzésben igyekezett rámutatni az SZDSZ-hez kötődő liberalizmus kudarcának okaira.

Az egyiptomi példából jól látszik, hogy egy-egy politikai fogalom mögött meghúzódó jelentéstartalmak homlokegyenest eltérőek is lehetnek a környezet elvárásainak megfelelően. Ahhoz tehát, hogy újra sikeres liberális párt működjön Magyarországon annak jövendőbeli vezetőinek nemcsak azzal kell szembenéznie, hogy szellemi elődeik milyen hibás társadalom vízió, vagy szakpolitikai döntések miatt buktak meg, hanem azzal is, hogy a liberalizmus, mint fogalom teljesen lejáratódott idehaza. A társadalom nagy része jelenleg az elfuserált reformpolitikákat, a közösségi koherencia figyelmen kívül hagyását, a vidéki Magyarország elhanyagolását, a választók gőgös megvetését érti alatta.

Többször utaltunk rá, hogy könnyen előfordulhat, hogy a magyar politikatörténetben a pártalapítás új hulláma elé nézünk, ha ebben a liberálisok részt akarnak venni, akkor az egész liberalizmus, mint márka, vagy védjegy teljes újragondolására is szükség van, a felvállalt hagyományoktól kezdve a szimbólumokon át a választói célcsoportokig. Csúnya, angolszász marketinges kifejezéssel élve a magyar liberalizmusnak rebrandingre van szüksége, hogy újra sikeres legyen. Ilyen sikeres vállalkozásra nemcsak a vállalatok világában, hanem a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben is találunk példát: a Jobbiknak a 2000-es években úgy sikerült életet lehelni a radikális jobboldalba, hogy a MIÉP parlamenti kiesése után a Fidesz „egy a tábor, egy a zászló” politikájával szemben kellett teret nyerni önmagának a politikai paletta jobboldalán. Sikerük jelzi, hogy egyáltalán nem lehetetlen vállalkozás egy-egy már parlamenti jelenlétét is elvesztő politikai irányzat újbóli sikeressé tétele, ugyanakkor az is látszik, hogy nemcsak megfelelő alkalom, hanem nagyon tudatos építőmunka és a korábban kudarcot vallott stratégia teljes újragondolása is szükséges hozzá, nem mellékesen új, hiteles politikai szereplőkkel.

Abból a szempontból, hogy mennyi szavazót vesztett az utóbbi egy évben a Fidesz és, hogy ezeket az embereket az ellenzék egyik pártja sem tudta maga mellé állítani mindenképpen jók az esélyei egy új „liberális” formációnak. Ehhez azonban elsősorban a rendszerváltás utáni magyar liberális hagyomány teljes revíziójára van szükség, enélkül a siker elképzelhetetlen.

Amióta Gyurcsány Ferenc bejelentette, hogy pártszavazást kíván kezdeményezni több igen kemény támadás is érte a volt miniszterelnököt, amelyekre ő maga is reagált. Többek között Balogh András, az MSZP elnökhelyettese az állította, hogy Gyurcsány akciója mind az MSZP, mind pedig a hazai baloldal, de még az ország szempontjából is igen káros. Szanyi Tibor, az MSZP „megmondó embere” szerint a volt pártelnök kiválása nem rendítené meg a szocialistákat. Puch László egyenesen a következőt mondta: „… Gyurcsány számára egyetlen ellenfél létezik a Magyar Szocialista Párton belül, és ezt az embert Puch Lászlónak hívják. Egyet kérek tőle: hagyja békén az MSZP-t, ne ártson tovább! Mindennél fontosabb most a belső béke.” Ezen támadásokra Gyurcsány Ferenc hol közvetve, hol közvetlenül reagált: például harcot hirdettek az MSZP és a Fidesz rejtett, pártpénztárnoki paktumai ellen. Az egyik legújabb fejlemény, amely tovább fokozza a vihart az MSZP poharában az, hogy a pontosan be nem azonosítható „Tóth László” levelet írt az MSZP belső levelező listájára, amelyben távozásra szólítja fel a Táncsics Alapítvány elnökét.

Talán abban nincs vita Gyurcsány és ellenfelei között az MSZP-ből új pártot kell formálni. Az összeütközés azonban ott adódik, hogy egyrészt a szembenálló felek mást értenek „új párt” alatt, másrészt ezt nem egymással képzelik el. Egy párt megújulása nyilván az adott párt és maximum a párthoz kötődő szellemi holdudvar ügye. Ugyanakkor megjegyezhetjük azt az egyszerű tényt, hogy a párt megújulása a párt szervezeti és szerkezeti átalakítása nélkül nem következhet be. Az MSZP (és persze a Fidesz) belső szerkezetéről sok mítosz és városi legenda kering: platformok szövetsége, a megyei elnökök dominanciája és királycsináló szerepe. Jelenleg – s ezt ki kell mondani – egyedül Gyurcsány Ferenc tett ajánlatot (még csökevényest is) a párt szerkezeti reformjára. A pártszavazás hat kérdése nagyrészt ezzel kapcsolatos: belső vagyonnyilatkozat, etikai ellenőrzés, szigorúbb gazdálkodás, a pozícióhalmozás megtiltása, közvetlen elnökválasztás párt és pártszervezeti szinten. Mindez tehát fontos lépés a párt és a párt vezetésének megerősítés felé.

A nyugati politikatudomány igen régóta vizsgálja a pártok belső szerkezete és a krízistűrő, konfliktuskezelő képessége közötti kapcsolatot. Egyes szerzők például az állítják, hogy a párt központi vezetésének megerősítése, a párt „függőleges megszervezése” (vertical organization) és a belső pártkohézió (internal cohesion) között pozitív kapcsolat van. A fenti hírekből láthatjuk, hogy a szocialisták hírből sem ismerik a belső kohéziót (talán sohasem ismerték, de ez egy másik kérdés), s ez meg is mutatkozik a párt szervezeti rendszerében is. Mivel a demokráciában igen fontos, hogy az éppen kormányzókkal szemben mindig legyen potenciális váltópárt, ezért előremutató lehet minden olyan törekvést, amely az MSZP szerkezeti megújítását célozza. Persze korántsem biztos, hogy a gyurcsányi út és módszer az üdvözítő, de ezt addig nem tudhatjuk meg, amíg nem állnak fel versengő alternatívák.

A bejegyzés Kyungmee Park: Party Mergers and Splits in New Democracies: The Case of South Korea (1987–2007) in Government and Opposition, Vol. 45, No. 4, pp. 531–552, 2010 tanulmányának felhasználásával készült.