Méltányosság-blog

A Time magazin nemrég idősebb Bush elnöknek tette fel a következő kérdést: van-e valami az elnöki létben, amit csak egy elnök érthet? Ahhoz, hogy tökéletesen megértsük és értékeljük ezt a helyzetet, benne kell lenni, válaszolta. Ennek megfelelően, szerinte politikától függetlenül összeköti egy kölcsönös tisztelet és megértés Jimmy Carterrel, Bill Clintonnal, George W. Bush-sal és Barack Obamával. Magyarázható ez azzal, hogy elnökségüket követően már nem lehetnek egymás ellenfelei, mégis több van ebben a kijelentésben, mint puszta udvariasság, vagy a pozíció iránti tisztelet.

Tony Blair Obama döntését dicsérő nyilatkozata Oszama bin Laden halálát követően némiképp hozzájárul a jelenség megértéséhez. Vonatkoztassunk el attól, hogy mi a döntés súlya. Épp olyan fontos vezetői kérdés, hogy katonákat küldjenek ellenséges területre, mint az, hogy hogyan alakítsa a szociális politikáját a kormány. Hiába a hosszas előkészületek, megbeszélések és tájékoztatás, abban a pillanatban, amikor áldást kell adni egy intézkedésre, igazán magányossá válik a döntéshozó széke. Ezt az érzést csakis egy másik vezető értheti meg. Ilyen szempontból több a közös Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc között, mint gondolnánk. Még ha politikai ellenfelek is maradnak, még ha teljesen másképp képzelik Magyarország jövőjét, még ha kígyót-békát is kiabálnak egymásra, akkor is jobban értik egymást, és a vezetői pozícióval járó kihívásokat, mint egy a hatalomra törekvő politikus, vagy külső szemlélő.

Ennek ellenére Magyarországon mégsem alakult ki olyan (utólagos) megértés, vagy „sorsközösség”, mint az amerikai elnökök között. Ehelyett húsz éve gyakorlatilag ugyanabba a problémahalmazba ülnek bele az újonnan választott miniszterelnökök, mint elődeik. Mivel hazánkban 2006-ot leszámítva a rendszerváltást követően négyévente leszavazták a hatalmon levő pártot, a politikai pártok rendre csak a hatalomba való visszatéréssel foglalkoztak. A hatékony, jó kormányzás gondolatával kevésbé. Így aztán a hazai kormányfők helyzete kicsit mindig olyan volt, mint akit vízbe dobtak. Csakhogy aki menetközben akar/kénytelen megtanulni úszni, sok vizet nyel. Míg kívülről, vagy ellenzékből könnyű kritizálni, hatalomra jutva, szinte ugyanazon korlátokkal kell szembesülniük, mint az előző vezetésnek. A szavazói elvárások és a pártpolitikai érdekek következtében a változtatásra való képességük pedig nagyjából azonos volt. Mégis szinte elképzelhetetlen, hogy ahogyan az Egyesült Államokban George W. Bush és Bill Clinton összefogott Haiti megsegítésének ügyében egy közös alapítvány szervezésével, idehaza együttesen próbáljanak lendíteni valamit az ország sorsán a korábbi vezetők. Holott érdekes kísérlet volna, hogy vajon mire jutna kollektív bölcsességük.

Politikai beszédek hallatán mindig foglalkoztat a gondolat, hogy vajon mit olvasnak politikusaink, honnan merítenek ötletet, honnan a „múzsa csókja”? Míg hazánkban egy-egy direkt megnyilvánulást leszámítva ez kevésbé egyértelmű és átlátható, az Egyesült Államokban kiterjedt hagyománya van annak kutatásának, hogy mely személyek, irányzatok inspirálják a vezetőket. Mi több, az elnökségre aspirálók már jelöltségük idejében propagálják kedvenc szerzőiket, saját hitvallásuk alátámasztásaként. Ha tudjuk ugyanis, kit-mit olvas kedvenc politikusunk, jobban megérthetjük intézkedéseinek hátsó mozgatórugóit. James Kloppenberg, a Harvard professzorának „Reading Obama” című új könyve is az Obamára hatással levő szerzőkkel, művekkel foglalkozik.

Ahogy azt a könyv címe is sugallja, az írás egyfajta kézikönyv, „hogyan olvassuk Obamát?”, ki köszön vissza gondolkodásmódjában, kik voltak rá hatással? Vizsgálja például Obama két saját könyvét (Dreams from My Father, The Audacity of Hope), interjúkat készített korábbi tanáraival, illetve végignézte azokat az írásokat, melyeket a Harvardi Jogi Szemle elnökeként szerkesztett. A szerző szerint Obama egyfajta „filozófus elnök”. Az amerikai demokratikus hagyományok, a pragmatizmus, valamint a 80-as évek egyetemi intellektuális viták „terméke”. Gondolkodásának alapjait ugyanúgy formálta Thomas Jefferson és Abraham Lincoln, mint John Dewey, Nietzsche, vagy John Rawls. A társadalmi igazságossághoz, a családhoz, valláshoz, vagy Amerika világpolitikai szerepéhez való viszonyulása egyáltalán nem esetlegesek, hanem egy kiérlelt és koherens világnézet részei.

Mi a helyzet azonban hazánkban? Közismert Bibó írásainak hatása a fiatal Orbán Viktorra, vagy Anthony Giddens „A harmadik út” című könyvének szerepe Gyurcsány Ferenc politikai filozófiájának kialakításában. Vajon fel tudnánk-e azonban térképezni Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc képzeletbeli könyvespolcának tartalmát beszédeik, írásaik alapján? El tudnánk-e helyezni a politikai gondolkodás és a társadalomtudományok vagy akár a szépirodalom világában? Gyurcsány Ferenc idei évértékelőjében például Máraira hivatkozik, míg korábban Orbán Viktor a Széll Kálmán Alapítvány felkérésére mondott tavaly októberi beszédében mondanivalójának alátámasztására John Kekes, „A liberalizmus ellen” című könyvét ajánlotta. Nyomokban tehát fellelhető vezető politikusaink megnyilvánulásaiban a nemzetközi szakirodalom alkalmazása, csakúgy, mint a hazai klasszikusok beidézése. Érdekes tehát belelapozni az említett művekbe. Feltételezhetően nem „véletlen” kerültek bele egy-egy szövegbe, így detektív módjára segíthetnek minket politikusaink szándékainak értelmezésében. 

Keller Tamás Társadalmi riport 2010 című tanulmányának megállapításai számos társadalmi jelenség új nézőpontból történő értelmezésének adtak támpontot. A vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy a magyar társadalom zárt gondolkodású, keleties értékrendszerrel bír, le vagyunk maradva nemcsak a nyugat-európai országokhoz, hanem szomszédainkhoz és a hasonló gazdasági fejlettségű országokhoz képest is. Néhány hónapja a HVG hasábjain jómagam úgy vélekedtem, hogy ez magyarázatot adhat arra, hogy a kormány bizonyos lépései (médiatörvény, nyugdíjvagyon államosítása) körül kialakult viták miért nem erodálták egészen odáig a kormánypártok népszerűségét. Marosán György a friss Élet és Irodalom 1514-2010 című cikkében ennél jóval messzebb megy.

A szerző szerint Magyarország nyugatos fejlődése 1514-ben törik meg, amikor a Dózsa parasztháború bukásával a nemesség által bosszúból hozott Werbőczy-törvények a röghöz kötéssel nemcsak évszázadokra passzív mozdulatlanságra kárhoztatták a magyar társadalom kilenctizedét, hanem szellemiségüknél fogva a „törvény hatalma” helyett a „hatalom törvényének” elvét kényszerítették a magyar társadalomra. A Kellerék által kimutatott – illetve az irodalomban oly sokszor kárhoztatott – bezárkózás, passzív magatartás gyökerei a szerző szerint idáig nyúlnak vissza. Marosán ezután kijelenti, hogy „2010-ben a magyar progresszió az 1514-es, temesvári csatához mérhető vereséget szenvedett”, majd részletesen kifejti, hogy a Fidesz hatalomra kerülésével ugyanaz történik, mint ötszáz éve, úgy késsük le a modern 21.századi fejlődést, ahogy a kora-újkori változásokról lemaradtunk.

Ez a párhuzam egész egyszerűen semmilyen szempontból nem állja meg a helyét. Nem igaz, hogy a magyar mentalitás keleties jellege elsősorban az 1514-es történelmi úttévesztés következménye. Eleve kérdéses, hogy egy fél évezreddel ezelőtti szituációban alkalmazhatóak-e olyan fogalmak, mint progresszió. A legnagyobb probléma azonban nem ez. Hanem az, hogy Marosán szerint a véres megtorlás és az ennek nyomán kialakuló törvénykezés az egyetlen tényező, ami elindította a magyar társadalmat a keleties értékvilágra jellemző úton. A szerző mintha megfeledkezne arról, hogy tizenkét évvel a Dózsa-parasztháború után megszakad a magyar középkori állam története, vagy, hogy a történelmi változások központja az atlanti térségbe helyeződik át. Amikor nyugaton kialakulnak a piacgazdaság feltételei, mögötte a kereskedelemből gazdagodó polgársággal, addig idehaza éppen egy keleti nagyhatalom uralja az ország jelentős részét. A tényezőket sokáig lehetne sorolni, a kelet-európai országok nyugatitól eltérő civilizációs fejlődésének megrajzolásához, alighanem egy Norbert Eliasra lenne szükség. Azonban az bizonyos, hogy egyetlen tényezőre visszavezetni ezeket a folyamatokat fals megközelítés.

Ebből adódóan aztán a következtetés is téves. 1514-ben nem egy polgári forradalom, hanem egy zavaros ideológiájú parasztháború, 2010-ben nem a magyar progresszió, hanem a balliberális oldal szenvedett vereséget. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Tripartitum ne járult volna hozzá, hogy a magyar társadalmi fejlődés elkanyarodott a Nyugat-Európaitól!  Ráadásul a szerző kimondatlan evidenciaként kezeli, hogy a haladás, az európaiság a magyar közéletben egyértelműen a posztkommunista utódpárt és az azóta eltűnt liberálisok kizárólagos felségterülete. Holott a baloldalon éppen úgy szépszámmal találunk politikusokat, akik a Keller-tanulmányban felvázolt bezárkózó, passzív magatartásra építve, az alattvalói politikai kultúrát meglovagolva szállnak versenybe a szavazókért, illetve a Fideszben is kimutathatóak olyan progresszív törekvések, amelyek a nyugatias társadalmakat tekintik etalonnak.

A 2010 választásokat Dózsáék kudarcával egy kalap alá venni nemcsak nélkülöz minden történelmi szemléletmódot és tényszerűséget, hanem apokaliptikus víziójával tulajdonképpen a hisztérikus közbeszéd erősödését fűti. A higgadt vita és a komplex történelmi hatások kimutatásnak valós kísérlete helyett.

„Mindenki jobban jár” – hangoztatta a miniszterelnök a tavaly bevezetett, s 2011-től debütáló új adórendszer bevezetése kapcsán, holott mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ehhez a matematika szigorú és az adórendszer kérlelhetetlen szabályait kellene megszegni. Az év elejére persze kiderült, hogy ezeket a szabályokat azért nem árt figyelembe venni, s hogy igen kemény intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy az emberek többsége a tavalyi pénzénél legyen. Az eset persze nem egyedi, hiszen politikusaink gyakran „elmulasztják kibontani az igazság minden részletét”, máskor pedig talán túl sokat is mondanak. A Fidesznek és Orbán Viktornak eddig sikerült a kiegyensúlyozás, s ez azt eredményezte, hogy az új adórendszer kárvallottjai nem mentek tüntetni az utcára. Miben keresendő e kommunikációs taktika sikere?

A dolog magyarázata – többek között – két fontos komponensben rejlik. Egyrészt az Orbán-kormány képes volt szinte azonnal reagálni és egy sajátos értelmezési struktúrát kialakítani: így pl. „a kormányfő elvárja, hogy azonnali lépések történjenek”, „megengedhetetlen, hogy valaki kevesebb pénzt kapjon”. Ez nem más, mint a politikai üzenetek és cselekvések „becsomagolása” (csúnya szóval: framing). Ennek megfelelően Orbán-kormány reakciója kettős volt: egyrészt bérkompenzációval rendezte házon belül (a közszférában) a helyzetet, másrészt pedig a magánszférára „bérkommandót” küldött, aminek az üzenete mintegy az, hogy vékonyabb borítékért nem az új adórendszer (tehát nem a kormány), hanem a cégek és a tehetetlen Országos Érdekegyeztető Tanács a felelős. A recept tehát egyszerű: ha hiba van a rendszerben, akkor azt oldjuk meg, de ne mi legyünk a felelősek.

A másik faktor a gyenge partnerben keresendő: az ellenzék nem tudja a versengő értelmezési kereteket („hazudott a kormányfő”, Nemzeti Átverés Kormánya) sikerre vinni. A kormány és személyesen Orbán Viktor, tehát úgy tűnik – egyelőre – helyzeti előnyben van. Ezt persze nem annak köszönheti, hogy sikerült átírni a matematika szabályait. Hanem sokkal inkább annak, hogy rendre (egyébként az ellenzéki időszak óta – s ez a valóban figyelemre méltó) megnyeri a „keretezési versenyeket”, s ezzel elszívja a levegőt bármilyen versenyző alternatíva elől. Mindazonáltal a kormányzati tevékenység kommunikációs „faltörő kosokra” való építése nem kockázatmentes taktika: ezt bizonyítja Fidesz támogatottságának immár hibahatáron túli erodálódása.

Gyurcsány Ferenc, politikai pozíciójához képest, Orbán Viktor korábbi országértékelőjével szemben nagyon is konkrét javaslatokat fogalmazott meg saját, pártjától függetlenített értékelésében. „Programot” adott mind az MSZP, mind az ország számára. Kommunikációjában egy személyben testesítette meg pártja „árnyékelnöki” és az ország „árnyék-miniszterelnöki” szerepét. Mint mondta, az MSZP-ben újra rendszerváltozás kell annak érdekében, hogy alternatívát tudjon nyújtani Orbán Viktorral szemben.

Érdekes csavar tapasztalható azonban mondanivalójában. "Mi mostantól kezdve nem a kormány ellenzéke vagyunk. Mi mostantól kezdve Orbán Viktor önkényre épülő rendszerének ellenzéke vagyunk." A sajtóban kiragadott mondatott azonban nem feltétlenül kell szó szerint érteni. Miközben ugyanis látszólag támadja Orbánt, Gyurcsány valójában hallgatólagos békejobbot kínál neki. Hagyja a kormányt végezni a dolgát, nem akadályozza meg a gazdasági reformokat, de támadja mindazon intézkedéseit Orbánnak, melyek a jogállam szűkítésére törekszenek. Ez nem más, mint annak a rendszerváltás óta létező ördögi körnek a megszakítása, ami a szociáldemagógia eszközével a kihirdetés pillanatában halálraítélt minden reformkezdeményezést hazánkban.

Mint mondta: „Tudom, hogy nincs könnyű helyzetben a kormány.” Mégsem tud együtt érezni vele. Azért nem, mert véleménye szerint a baj nem a válsággal kezdődött, hanem a Fidesz felelőtlen gazdaságpolitikájával, a szerkezeti átalakítások hiányával. Némileg árnyalva ezt a gondolatot, hazánk jelenlegi gazdasági problémáit valóban nem a válság, de nem is Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor okozta önmagában. Orbán ellenzékben valóban mindent megtett Gyurcsány reformjainak megakadályozásnak érdekében. Mégis, beszédében Gyurcsány nyíltan vállalta, hogy nem fog szociális elégedetlenséget szítani, csak azért, hogy megnehezítse a kormány dolgát. Nem lesz ugyanolyan ellenzéke, mint Orbán volt neki. Ha valami, ez igazi rendszerváltozást jelentene Magyarországon. Ezt azonban a jelenlegi MSZP-vel képtelenség véghezvinni. Ezért hirdetett rendszerválást pártján belül.

Úgy tűnik, akárcsak Orbán, Gyurcsány is tanult korábbi hibáiból. Mint mondta, nincs kompromisszum. Többé nem fog pártja által szorgalmazott szociális populizmusnak engedni. Hogyan is tehetné? Magyarországon felelős politikus ezt jó ideig nem engedheti meg magának. Ennél azonban komolyabb akadálya is van felvetésének. A beszéd határozottsága ellenére Gyurcsány Ferenc jelenleg nem a párt vezetője. Csupán az MSZP Demokratikus Koalíció nevű platformjának az elnöke. Gyurcsány beszéde azonban arra utal, hogy nemcsak saját, hanem riválisa hibáiból is tanult. Ha Orbán Viktor nyolc év ellenzéki lét alatt ismét kormányképessé tudta tenni pártját, akkor ő is.

S hogy miért fogadná el Orbán a hallgatólagos békejobbot? Mert felelős kormánypolitikához neki is felelős ellenzékre volna szüksége. Mikor a rendszerváltás befejezésére utal, az utóbbi húsz év változatlanságának felszámolását érti. E tekintetben egyeznek Gyurcsánnyal céljaik. Végső soron mindketten érdekeltek egy modern baloldali párt kialakulásában. Ahhoz ugyanis, hogy a szocialista párt egyáltalán gondolatkísérletként foglalkozhasson a kormányzás esélyével, teljes megújulás szükséges. Ez jelenleg nem látszik a párton. Gyurcsány évértékelője felér tehát egy hadüzenettel ellenfeleinek. Két dudás nem fér meg egy csárdában. Nem tud eltartani még egy baloldali pártot a hazai pártrendszer. Nem véletlenül mondta a volt miniszterelnök, hogy nem az MSZP szétszakítására, hanem a párt átalakítására, egy új balközép demokratikus pártra van szükség.

A kép forrása: www.origo.hu