Méltányosság-blog

Csery Péter bejegyzése

Napjainkban a tömegkommunikáció "forradalma" drasztikusan felgyorsította az információáramlást, aminek eredményeképpen életünk minden területén egyre több és gyorsabb változással kell szembenéznünk. A politikai szférában ez még inkább igaz, azt láthatjuk, hogy a frontpolitikusok rövidebb időn belül "használódnak el", mint valaha. A politikai feltételek, elvárások és kontextusok állandó turbulenciája rákényszeríti a politikai aréna szereplőit a folyamatos alkalmazkodásra, megújulásra. Természetesen ez rendkívül ingoványos terep, hiszen egy rosszul ütemezett arculatváltás akár végzetes hitelvesztéssel járhat együtt. Ráadásul nem állítható, hogy mindenható eszközről lenne szó, hiszen a pártok és politikusok nem "mosóporok", amelyeket egyszerű marketing-stratégiával könnyedén rá lehetne sózni a fogyasztókra. Viszont kétségtelen, hogy jól felépített "re-brandinggel" a kudarcok tompíthatók, a győzelmek elérése megkönnyíthető.

Az elmúlt néhány nap politikai döntéseinek káosza, még a legrutinosabb hazai elemzőket is próbára teszik, amikor értelmezni kívánják az események mozgatóit. Az Orbánnak „elgurult a gyógyszere” narratíva rendkívül tetszetős, ennél azonban alighanem bonyolultabb dologról van szó.

Véleményem szerint legalább három döntő elem játszott abban közre, hogy másfél évvel a kormányváltás után a demokrácia és a jogállam minőségének romlása együttesen következett be azzal, hogy a gazdaság terén sem sikerült eredményeket felmutatni. Ezek a részletek külön-külön is súlyos problémát jelentenének egy kormányzó erő számára, együttesen azonban alighanem Orbán Viktort élete legnagyobb kihívása elé állítják.

Az első ilyen „hibapont” a túlhajszolt hatékonyság kérdése. Az elmúlt másfél évben rengeteget írtunk arról, hogy a Fidesz a kétharmados felhatalmazás birtokában egy teljesen új kormányzati filozófiára a „hard government” koncepcióra alapozza a politikáját. Ennek a középpontjában a hatékonyság áll, amely tulajdonképpen eredetileg az jelentette, hogy hatalmas választói felhatalmazással a háta mögött a Fidesz-KDNP szövetség bármit megtehet, nem szükséges kompromisszumokat kötnie, hogy megvalósítsa az elképzeléseit.  A célok azonban jogállamban nem minden esetben szentesíthetik az eszközt, a legjobb szándékú döntés is kontraproduktívvá válhat, amennyiben figyelmen kívül hagy olyan alapértékeket, mint a tulajdon szabadsága, vagy a hatalmi ágak szétválasztása. Ráadásul mindez egy nagyfokú rugalmatlansággal párosult (második tényező). A kormány eredeti koncepciója ugyanis az volt, hogy némileg elengedik a költségvetési hiányt az így származó pluszpénz pedig egy nagyfokú adócsökkentésre fordítják, amely a középosztály számára a fogyasztás bővülését, végsősoron pedig gazdasági növekedést szolgálta volna. Rögtön a kormányváltás után azonban beütött a görög krach és a nemzetközi környezet teljesen megváltozott. A forgatókönyv, amelyet válságból egyre inkább kilábaló nemzetközi környezetre írtak tökéletesen alkalmatlanná vált a helyzet kezelésére. A kabinet – amely korábbi ellenzékben tett ígéretei miatt is – nagyon szűk mozgástérbe kényszerült, amikor pedig a stratégia teljes átalakítása, vagy a mindenáron való végrehajtása között kellett döntenie, akkor – B-terv hiányában – utóbbi mellett tett e le a voksát. Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik ok, a rossz kommunikáció kérdése. Az, hogy hétfőn a gazdasági miniszter arról beszél a parlamentben, hogy semmiféle „hárombetűs” szervezettel nem tárgyalnak, majd pár nap múlva bejelentették, hogy mégis, vagy hogy a reggeli interjúban Orbán saját bankáraiként beszél a távozóban lévő IMF képviselőiről csak a jéghegy csúcsa. A valódi probléma, hogy a Fidesz egyszerűen nem tekinti a közvéleményt önálló szereplőnek a politikában, hiszen úgy látják, a választópolgárok meggyőzését letudták a választási sikerrel. A kommunikáció helyett pedig most a cselekvés ideje jött el. Ebben a koncepcióban így aztán marginalizálódik az a kérdés, hogy a döntéseket indokolni, ne adj’ Isten egy szélesebb narratívában meg kell magyarázni, hiszen az csak a „valódi” politika, tehát a hatékony tettek és döntések elől veszi el az energiát.

E három tényező – túlhajszolt hatékonyság, rugalmatlan stratégia, rossz kommunikációs felfogás – együttállása végső soron olyan pozícióba sodorta a Fidesz-KDNP-t, ahonnan nagyon nehéz lesz kitörni. A kormányzás ugyanis leginkább egy folyamatos „Gyáva nyúl” játékra emlékeztet: már sokadszor játszódik le az, hogy a teljes sebességgel a szembejövőnek száguldó kocsi volánját az utolsó pillanatban mindig elkapja valaki, hogy aztán a következő próbánál még jobban a gázra lépjen. Legutóbb ilyen szituáció az MNB státusa kapcsán alakult ki, miután kiderült, hogy az IMF-EU küldöttség emiatt távozott a kormányszóvivő kijelentette, hogy szó sem volt a jegybank és a PSZÁF egybeolvasztásáról. Ez a jelenség a visszás jogalkotással, a polgári értékek feláldozásával és az ingatag nemzetközi környezettel együtt végsősoron egy olyan rendkívül zaklatott, bizonytalan hangulatot generál nemcsak a közvélemény, hanem a piaci szereplők számára is, amely lehetetlenné teszi a racionális egyéni és csoportdöntéseket.  Könnyen előfordulhat, hogy az események előbb utóbb kicsúsznak a kormány kezei közül és nem lesz, aki elkapja a volánt.

Az imént felvázolt jelenséghalmaznak még egy negatív hozadéka van: kisebb-nagyobb megszakításokkal 2006 ősze óta uralkodó hisztérikus légkör lehetetlenné teszi a stratégiaalkotást a jövőről való módszeres gondolkodást a pártok, a politikusok, értelmiségiek számára. Így az víziók helyett a politika az „itt és most” csapdájába zárt ösztönök világa marad.

Nemrég interjút készítettem Baka Andrással, a Legfelsőbb Bíróság elnökével, Bírósági reform önerőből címmel, ahol az LB-elnöke többek között a következőt mondta: „Fogalmunk sincs arról, hogy milyen irányba alakul a bírósági szervezet… Annak kapcsán, hogy hogyan alakul a bírósági szervezet igazgatása, illetve milyen bírósági szintek lesznek, koncepcióról nem tudunk. A bírósági szervezet átalakítása mindenhol hosszú évekig tartó folyamat. Rövid idő alatt csak ötletelni, rögtönözni lehet.” Őszintén szólva meglepett ez a kijelentés, mert azt remélné az ember, hogy ha hivatalos egyezetés, véleményáramlás nincs, akkor legalább informális utakon tájékozódik a kormányzat – úgy tűnik tévedtem. Pedig az egyeztetés korántsem áll annyira távol a Fidesz-kabinettől, mint ahogy ezt elsőre sejtenénk. Éppen a bírósági reform nyitányának tekinthető, 2010 végén elfogadott törvénycsomag példázta azt, hogy a Navracsics Tibor vezette igazságügyi kormányzat és a bírósági szervezet tud együtt dolgozni: tehát valódi szakmai egyezetések útján is lehet kormányozni.

Úgy tűnik – nem meglepő módon –, hogy a sarkalatos kérdések (így a véglegesnek szánt bírósági reform) azonban nem ilyenek: itt bizony a pártközpontban dőlnek el a dolgok. Azonban a belső szakmai vitákat nem mellőzheti a Fidesz sem. A Fidesz új igazságszolgáltatási koncepciója még korántsem kiforrott, s az egyes megoldások szorgalmazása konkrét erőcsoportokhoz köthető. Abban nincs vita Fideszen belül, hogy az 1997-ben kialakított önigazgatási rendszer a továbbiakban nem fenntartható, azt is mondhatnánk, hogy nem hatékony, s éppen ezért elkerülhetetlen valamilyen mérvű centralizálás, a bírósági szervezetrendszernek a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium alá rendelésével. Az egyik fontos indok és érve szintén hatékonysági szempontú: mindenképp gyorsítani kell az ítélkezést, amelynek egyik korlátját a túlzott bírói önigazgatásban vélik egyesek felfedezni. Nagyjából két irány rajzolódik ki a kormánypárton belül. Míg a Fidesz vezetői a bíróságot a kormány alá rendelné; addig Navracsics Tibor és Áder János (utóbbi éppen a párt vezetése kérte fel az igazságügyi reform koordinálására) képviselik, akik egy vegyes modellben érdekeltek, mely szerint az igazgatási feladatok zöme megmaradna egy bírói testület kezében (tehát fennmaradna az önigazgatás), s a KIM ehhez nyújtana segítséget.

A bírósági reform legalább két szempontból is egyfajta „állatorvosi ló”, lakmuszpapír a Fidesz politizálását illetően. Egyrészt nagyon is nyilvánvaló, hogy a reform egyik fő szempontja, legalábbis látszólagos indokolása a kormányzati hatékonysággal függ össze: a cél a hatékony, gyors igazságszolgáltatás (az már egy másik kérdés, hogy a valódi gát ténylegesen a meglévő bírói önigazgatás). Másodsorban jól látható, hogy a párton és a kormányon belüli erővonalak éppen a szakmai-politikai tengely mentén ütköznek. Meglepőnek is tűnhet, hogy éppen az érintett miniszter (aki nem mellesleg a 2010-es bírósági reform tető alá hozáskor együtt tudott működni a bírákkal) tiltakozik a bírósági szisztéma kormány alá rendelése ellen. S az is figyelemreméltó, hogy a szakmai alapon opponáló Ádert és Navracsicsot Orbán Viktor korábbi és jelenlegi belső ellenzékeként tartják számon.

Orbán Viktor kevésbé volt ideges, vagy feszült az uniós népképviselők 2011. július 5-i ülésén, mint januárban. Igaz, a vita hangneme is mérséklődött azóta. Bár Daniel Cohn-Bendit ezúttal is élesen támadta a magyar kormánypolitikát, és személy szerint Orbán Viktort is, de ennek élét jelentősen tompította, hogy a magyar uniós elnökségét teljesítményét sok hozzászóló méltatta, még a baloldalon lévők is. Ezt annál is inkább tehették, mert az Orbán-kormány— ahogy azt nemrég részletesen az MPK honlapján elemeztem — kétségbevonhatatlan eredményeket is felmutatott EU-elnöksége idején, igaz az is, hogy nem minden célkitűzését sikerült végigvinnie. De  Horvátország csatlakozási tárgyalásainak a lezárása nagy fegyvertény, amire januárban még nem mutatkozott nagy esély. A magyar kormányfő így megtehette, hogy válaszbeszédében barátságosabb hangot is megüssön, köszönetet mondva az Európai Parlament egészének, és az elnökének. Másfelől viszont megint visszautasította a politikáját ért bírálatokat, s elégedettséggel tölthette el, hogy mondanivalója ezen részét többször taps szakította félbe. Számomra egy külön érdekessége mindkét EP-parlamenti ülésnek, hogy Orbán megmaradt annyira jó vitázó az elmúlt több mint két évtized során,  hogy nemzetközi összehasonlításban is állja a sarat kommunikációs készségek tekintetében. Jól bánik a gesztikulációjával (azaz a kézmozdulatai összhangban vannak a mondanivalójával), képes arra is, hogy a hangszínét, hangerőt az adott pillanathoz igazítva változtassa, igen ritkán szokott elakadni beszéde közben (alig van nála őőzés), kerek mondatokban szokott beszélni, és tud sajátos gondolatokat is előadni (amelyeket- meglehet- tanácsadói javasoltak neki). Ezt most is megkapta az érdeklődő közönség: Cohn-Bendit ellen sikerült Orbánnak egy jól irányzott támadást intézni: „Ön egy polgári demokrácia ellen lázadt, én meg egy diktatúra ellen lázadtam”. Orbán következetesen megmaradt a hazája elleni igazságtalan támadásokat rettenhetetlenül visszaverő vezető szerepében ezen az ülésen is, például akkor, amikor egyértelművé tette: gondoljanak más országokban bárkik bármit az új magyar alkotmányról, ennek úgysem lesz semmi jelentősége. A kormányfő ezt így fogalmazta meg az EP képviselői színe előtt: „ Egyetlen európai miniszterelnök, egyetlen európai kormány sincs abban a helyzetben, hogy megmondja a magyaroknak, hogy milyen alkotmányuk lehet és milyen nem. Ez a kérdés a magyar népre tartozik, és ezt mi majd el is fogjuk dönteni.”

A jó kommunikáció sem feledteti azt, hogy az Orbán-kormány nem jelentéktelen európai uniós erőkkel került összetűzésbe, és a miniszterelnöknek a helyenként igen harcias megnyilvánulásai nem segítik az ellentétek tompítását. Pedig valami nagyon nincs rendben akkor, hogy ha a magyar belpolitika bő fél éve időről-időre visszatérő napirendi pont az Európai Parlamentben, ahol túlnyomórészt közösségi jogszabálytervezetek megtárgyalásával telik az idő, és nem az egyes országok belpolitikájának megtárgyalásával. A német, a brit, a dán, vagy a francia demokrácia helyzete nem szokott téma lenni, alighanem azért, mert úgy vélik, hogy – miután azok rendben vannak – alighanem nincs mit ezekről tárgyalni. Nem így a magyar demokrácia, amelynek állapotát rendszeresen bírálják tőlünk nyugatabbra. Igaz, hogy a bírálók jelentős része az Orbánnal ideológiailag szemben állók (baloldaliak, liberálisok) voltak, de a kereszténydemokrata-liberális német kormány magas rangú tisztségviselője is megfogalmazott elmarasztaló véleményt, vagy a nem éppen szocialista francia kormány, és nem egy jobboldali külföldi lap (pl. Die Welt)is  kritikusnak bizonyult Orbánékkal szemben. Az a fideszes kommunikáció, miszerint a magyar kormányt bíráló hangokat belföldről tüzelik, tartalmazhat némi részigazságot (bár erősen eltúlozza a gyengélkedő MSZP és magyar baloldali-liberális értelmiség befolyását), de megtévesztő lehet – paradox módon azok számára, akik ezt hirdetik és esetleg ők maguk is elhiszik. Ez azért veszélyes számukra, mert rossz következtetésekre vezetheti a magyar döntéshozókat a külvilághoz való viszonyukat illetően. Márpedig, mivel Magyarország nem nagyhatalom, függetlenül az Európai Parlamentben mutatott debatteri teljesítménytől, üdvös számára minél több uniós országgal jó kapcsolatot kialakítania. Különösen akkor, ha a politika szerencséjének forgandó volta miatt esetleg olyan tendencia jelentkezik évek múlva, amely során az a „nemzetközi baloldal” kerül kormányra mind több uniós államban, amelynek „támadásait el kellett hárítani”, ahogy Orbán most fogalmazott. Persze, meglehet, hogy Orbánnak az általa most keményen megrótt baloldallal sem lenne nehéz együttműködnie, ha úgy hozza a politikai szükség, elvégre van ő annyira pragmatikus politikus, hogy Kínában egy új szövetségest képes látni és láttatni.

Amit a magamfajta társadalomlélektan iránt érdeklődő ember el szeretne mondani egy néhány perces televíziós beszélgetésben, azt a legkevésbé sem tudja elmondani, hiszen a riportert és a nézőket is az érdekli mi történt és mi várható, nem pedig az, hogy miért történt, és miért nem megmondható, hogy mi várható. A helyzet pedig van annyira izgalmas, hogy a miértekkel is foglalkozzunk.

Miért jutottunk el a bohócforradalomig? – Korábban is sejtettem a választ, de most, hogy a helyszínen is ott voltam, és közelről láthattam az arcokat, s hallhattam a beszédeket, a rá való reakciókat, még biztosabban állíthatom, hogy ezekkel az emberekkel el lehetett volna fogadtatni kiváltságaik csorbítását, de nem lehet elfogadtatni a stílust, ahogy semmibe vették őket. A bohócforradalom kifejezés is igen találó, nekem azt jelenti, és a szervezők is ezzel a szándékkal találták ki, hogy hülyének tartják őket, és így is bánnak velük.

Mi szükség van Magyarországon arra, hogy az aktuális hatalom rendre lenézze alulról jövő kritikusait?

Azt sem árt kihangsúlyozni, hogy kik voltak ezen a tüntetésen. Mert a közönség homogenitása megdöbbentő, különösen, ha politikailag olyan egymástól távol lévő csoportok hangját is hallja az ember, mint a Népszava újságért kampányolók (csekkeket osztogattak az „utolsó szabad újság” megmaradásáért), meg azok a motorosok, akiket a Gyurcsány-ellenes tüntetéseken láthattunk. Lengett az árpádsávos is, de senkit sem érdekelt.

A közös a tömegben a kétkezi, a társadalomban szorgalommal felemelkedni akaró, kispolgári miliő volt. A rendőr, a tűzoltó stb. épp egy állomás ebben a folyamatban. Igazából a szocialisták tudtak szót érteni ezzel a társadalmi réteggel, s igazából a Gyurcsány-kormány ezt a réteget veszítette el, s valóban többek közt ezért a kétharmad. A szervezők részéről telitalálatnak tartom a „visszamenőleg vonjuk vissza a Fidesztől a kétharmadot”, még akkor is, ha a konzervatív sajtóban – egyébként jogosan – figurázzák ki azokat, akik nem a Fideszre szavaztak, következésképp ebben a tüntetéses szavazósdis játékban ilyenformán nem is vonhatják vissza korábbi szavazatukat. A visszamenőleg visszavonjuk az igazságosság nevében, valóban erős kommunikációs játék, valamit kezdeni is kéne vele a hatalomnak, ha egyáltalán lehetséges. Telitalálat más is volt, például Orbán Viktor korábbi beszédeinek bevágása a szünetekben.

A tömeg rendelkezett néhány másik karakterrel is, ez pedig az életkori homogenitás, az öltözet, a testi adottságok. Nyilván a speciális helyzetből is adódott ez, hogy a fiatal rendőrök szolgálatban voltak, idősebb hajdani kollégáik, esetleg főnökeik az utcán. Majális hangulat volt? – kérdezte tőlem a riporter. Hát, végül is igen, a szociológiai jellemzők alapján talán, bár gyerekek nem voltak, és azt hiszem egy stadionból kiáramló szurkolói tömeg esetében sem gondol senki majális hangulatra. Szóval mégse.

Mit kezd egy ilyen közösség, ha szólásszabadságról, meg emberi jogokról beszélnek nekik a színpadról, mikor őket leginkább csak jogaik csorbulása miatti frusztrációjuk kiélésének módja, a bennük felhalmozódott keserűség és tanácstalanság érdekli? A frusztráció vagy tehetetlenségbe, vagy agresszióba szokott fordulni, s ugyanakkor olyan politikai talajt kereső emberek beszédeit hallgatták, mint az egy millióan a sajtószabadságért értelmiségi fiatalja, Seres Mária civil pártvezetőt (aki újságját szórva tudatta mindenkivel ők a legerősebb parlamenten kívüli párt), vagy magukat a tüntetés szervezőit, akik mint tudjuk szintén pártot alapítottak.

S bár a kormánykommunikáció – egyébként megint helytelenül – azt állítja, hogy az itt szónoklatot tartó szervezetek saját politikai pecsenyéjüket sütögetik, és nem az emberek érdekeit képviselik, ellenben a kormányzat az emberekért van, nemzeti konzultációstul mindenestül, én azt gondolom, épp ott tekinthetünk az eseményekre pozitívan, ahol pártosodást tapasztalhatunk, és azok a felszólalók zilálták szét a tüntetés üzenetét, akik magánfrusztrációik és orbángyűlöletük kiélésére használták a színpadot. Azokkal nem tud a kormány beszélni, de a szervezetekké jegecesedő képviselőkkel tudna, vagyis a nemzeti konzultáció egész kampánystratégiáját szerintem gyorsan módosítani kéne, mert minél falsabbá válik, annál több konfliktus jön létre, amit aztán már tényleg nem lehet kezelni.

Bohócmaskara ide vagy oda, ennek a tömegnek nem ment még a színjáték, de nem állítanám, hogy a közösségben ne lett volna humorérzék. Tudom, hogy a kormány szándéka a kriminalizálásuk, és a társadalom velük szembefordítása, azt is, hogy szakszervezetek sem találtak még egymásra, sőt épp az elhatárolódás és az osztódás felé tartanak, mert nem egyformán képzelik az érdekvédelmi stílust.

Amikor azt állítom, hogy jelen pillanatban nem lehet tudni mit hoz a holnap, ilyenformán ez csak egy közhely, de ha kibonthatom, s kérdéseket tehetek fel…: A bohócforradalom beledől a saját kardjába, vagy épp zászlóvivővé válik? Mi lesz a középosztály és a kispolgárság egymáshoz való viszonya? Melyik követi majd a másikat, melyik lesz cselekvőképesebb, összefogottabb? Rájön-e a kormány arra, hogy fájdalmat nem a megszorításokkal, hanem a hozzáállásával okozhat, s hogy ennek megfelelő is lehet a reakció? Tudnak-e ezen változtatni, s egyáltalán akarnak-e?

A másnapi baloldali orgánumok a bohócforradalom kapcsán arról írnak, hogy erős üzenet ment a kormánynak. Én is azt mondtam a stúdióban, hogy minden bizonnyal meghallja a kormányzat az üzenetet, csakhogy szociálpszichológusként azt is tudom, hogy nagyon gyakran a kormányzatok nem hallják meg az alulról jövő üzeneteket. (Hogy egészen világos legyen, még egyszer kihangsúlyoznám, szerintem itt az üzenet nem az, hogy adjátok vissza a jogainkat, hanem az, hogy ne akarjatok eldobni mint egy rongyot, és oda sem figyelni ránk, bánjatok velünk emberként. Ez nagy különbség.) Nem vagyok benne biztos, hogy a valódi üzenet eljut. Nem hallják meg az üzenetet és nem csak azért, mert amikor a médiában lehetőségem van rá magam sem tudom elmondani, hanem mert legyen az akár egy amerikai elnök, hívjanak valakit Nixonnak, Bushnak, Gyurcsánynak vagy Orbánnak, a döntések ezekben a közegekben sajátos körökben járnak. (Itt most nem kifejtendő utakon, de sajátos tévutakon.)

Szóval hamisnak érzem most magam, amikor azt állítottam, hogy a józan ész alapján biztos meghallják az üzeneteket odafönn, valójában ennél sokkal szkeptikusabb voltam is, vagyok is.