Méltányosság-blog

Az utóbbi hónapokban médiatörténeti képsorok tömegét láthattuk a hírekben. Sajátos módon mindegyik társadalmi kohéziós, összetartó erővel szolgált. Nem csupán azért, mert az egész világ figyelte ezeket a tudósításokat. Ezek a képek „összerántották” a földkerekség tv-nézőit, közös képzeletbeli „kanapéra” ültetve őket akár napokon át. A japán események globális együttérzést és segíteni akarást váltottak ki, az arab tavasz megmozdulásai tömegeket vittek ki az utcákra a fennálló rezsimek ellen, és ráirányították a térségben zajló paradigmaváltásra a nemzetközi figyelmet. Vilmos herceg esküvőjén, ha csak egyetlen napra is, emberek milliói elfelejtették problémáikat és még a legelkeseredettebbek is újra hittek a mesékben, míg Osama bin Laden halála felszabadított egy nemzetet egy tíz éve kísértő tragédia és az abból következő két háború traumája alól.  

Normális esetben sokszor egy év leforgása alatt se történik ennyi minden. Nem is maradnának meg bennünk olyan élesen, ha minden napra jutna egy ilyen súlyú hír. Jelen esetben azonban nem a média felgyorsulásának vagyunk szemtanúi, hanem az események tobzódásának. Egymást söpörték le a képernyőről a közérdeklődést kiváltó történések. Majdhogynem olyan gyorsan zajlottak le, hogy nem is jutott idő elgondolkodni, vajon miért kötnek le ennyi embert, és mitől válnak közösségi élménnyé?

A felsorolt események közül három kategóriát vázolhatunk fel a társadalmi kohézióhoz hozzájáruló hírek közül. Ezek a természeti jelenségek, a társadalmi és a politikai sikerek és kudarcok összetartó erejét testesítik meg.

A természet ereje képes emberek tömegének befolyásolni az életét. A Japánban történt katasztrófa-sorozat (előbb földrengés, majd cunami, azután nukleáris katasztrófa, ami komoly humanitárius és gazdasági következménnyel járt) pontosan úgy hozta össze az embereket világszerte nagyban, mint hazánkban a vörösiszap-katasztrófa.

Olyan társadalmi események, mint az örömünnepek, vagy a kollektív gyász szintén meghatározó szerepet játszanak a kohézió kialakításában. A királyi esküvő, Diana hercegnő halála, II. János Pál pápa halála, majd nemrégiben boldoggá avatása, vagy korábban szeptember 11., és most Osama bin Laden likvidálásának híre, emberek millióit mozgatta meg érzelmileg, és gyakran fizikailag is, annak érdekében, hogy valamilyen módon kifejezzék együttérzésüket vagy örömüket. Mint ahogy arról korábban írtam, hazánkban alapvetően hiányoznak az ilyen típusú közösségi élményt adó „örömünnepek”. Az Európai Uniós csatlakozás feletti öröm talán az egyetlen igazán jó példa erre a közelmúltból.

Míg a természeti csapások esetében jelentkezik az összefogás Magyarországon, addig társadalmi, politikai szinten rendkívül ritkán vagy egyáltalán nem, holott a politikai mérföldkövek és törések hatása talán a legérdekesebb szempont a társadalmi kohézió szempontjából. A választások, forradalmak, háborúk vagy válságok következményei, a győzelem és bukás, mind-mind embercsoportokat késztetnek állásfoglalásra, azonosulásra vagy elutasításra. A politikai vezetés a társadalmi kohézió teremtés egyik legfőbb eszköze, gondoljunk csak az elnök szerepére az Egyesült Államokban.

Még csak most kezd felocsúdni az elemző szakma, hogy a hirtelen jött arab tavasz milyen következményekkel jár majd a térségre és a világra. Most kezd kialakulni a vita arról, hogy vajon Samuel Huntington híres demokratizálódási hullámainak megfelelően egy negyedik tömeges demokratizálódási folyamat szemtanúi vagyunk-e, és amennyiben igen, milyen típusú demokráciák fognak kialakulni, illetve, hogy célszerű-e a liberális demokráciát „erőltetni” a térségben, egyáltalán lehetséges-e a demokrácia-export? Megannyi érdekes kérdést vet fel a jelenség. Természetesen minden országnak temperamentuma, történelme és kultúrája határozza meg, hogy milyen mértékben, miként, és milyen célokra használva tesz magáévá egy-egy gondolatot.

Spanyolországban például az egyiptomi Tahrir téri letáborozás mintájára az ifjúság tüntetését eredményezte a magas munkanélküliség ellen. Ugyan a „harc” inkább a jólétüket féltő ifjúság „buli tüntetése”, és nem hasonlítható az ötletadó megmozdulásokhoz, ahogy a tudósítások megjegyzik, nem csak Madridban, országszerte tüntetnek, holott nem jellemző, hogy a katalán területek egyetértsenek a központtal. Mint írják, „Ilyen nemzeti egység a 2010-es futball-vb-győzelem óta nem volt.” Magyarországon a „Facebook-forradalmak” nyomán megszületett a közösségi portálon való civil szervezkedés csírája. Látható tehát, hogy a külföldi események hatása hazánkra is hatással van, ha nem is a nemzet egészére, de egyes csoportokra. (A spanyol események sem a társadalom egészét képezik le, hanem egy generációs ellentét eredményei).

Ugyanakkor a hazai demokrácia első húsz éve nem volt elegendő ahhoz, hogy megerősítse a társadalmi kohézió intézményét. Nemigen tud(ott) a politika olyan szimbolikus cselekvést produkálni, amit egyöntetűen üdvözölne a társadalom. Az alkotmányozási folyamat is óhatatlanul csak rögzítette a megosztottságot, nem hozta közelebb egymáshoz az embereket, nem tudott összetartó erőként megjelenni. Mégis, érdemes megfigyelni, hogy talán épp ennek a kohéziós űrnek a betöltésére, majd minden országos csatorna élőben közvetített egy olyan, az országhoz explicit módon nem kötődő eseményt, mint Vilmos herceg esküvője. Az igény tehát meg van erre az „érzésre”, csak hazánkban még nem tudjuk előállítani.

Tavaly novemberben volt 15 éve, hogy Yigal Amir, egy szélsőjobboldali ortodox zsidó meggyilkolta az izraeli miniszterelnököt, az oslói békefolyamat egyik vezéralakját, így Rabinnal együtt sírba szállt az önálló palesztin állam létrejöttének-, és egy törékeny közel-keleti békének a lehetősége is. Vagy mégsem? Ez az in medias res a későbbiekben fog értelmet nyerni, a szokásosnál talán személyesebb bejegyzésem végére.

Nemrégiben volt szerencsém egy hosszabb látogatást tenni a Közel-keleten, azon belül is Izraelben, nem csak a szokásos turistacélpontokat érintve, hanem bejárva Ciszjordániát is, a falon innen, és túl. Bevallom, európaiként (a nyugati híradókon „edződve”) kissé aggódva vártam az ellenőrzőpontot a 8 méteres falnál, mely után palesztin területek következtek, ám „csalódnom” kellett, mivel nem fogadtak sem gépkarabélyos terroristák, sem köveket dobáló fiatalok, sőt, az egész út során csupán egyszer dobták meg a buszunkat, akkor is tojással, amivel nem igazán tudtak minket (magyarokat) meglepni.

A kinti vezetőnk Moses, egy hat nyelven beszélő palesztin, aki a Vöröskeresztnél szolgálva bejárta az egész világot, politikailag pedig végtelenül tájékozott volt. Vele több alkalommal is beszélgettem az izraeli-palesztin viszonyról és a Közel-kelet politikájáról. Az egyik esti beszélgetés során szóba került Magyarország és politikája is. Érdeklődve hallgatta a 2006-ban történteket, az utána következő gazdasági és politikai válságot, majd az idei fordulatot is, én pedig próbáltam a magyar, és az ottani törésvonalak összehasonlításával kifejezőbbé tenni számára társadalmunk egyre eszkalálódó megosztottságát. Bevallom, tíz kilométerre a libanoni határtól (a Golán-fennsík árnyékában) egyre kevesebb meggyőző erővel tudtam számára a probléma súlyát érzékeltetni, a fejünk felett félóránként eldübörgő (őrjáratozó) izraeli vadászgépeknek zajában, a „bomb shelter” (óvóhely) feliratú ajtó szomszédságában. Moses hosszan mesélt nekem a Hamászról, hogy a szunnita palesztinok valójában mennyire aggódva szemlélik a síita Irán és a Hezbollah közel-keleti térnyerését, de szerinte már régen nem ezek a szervezetek a probléma gyökerei, sokkal inkább az egyre erősebbé váló (még ezeknél is radikálisabb) szélsőséges szervezetekkel van a gond. Beszélt az izraeli telepesek terjeszkedéséről is, alaposan körüljárva a témát, számomra meglepően mérsékelt álláspontot képviselve. Beszélt a zsidó államban rejlő hatalmas társadalmi ellentétekről, melyek csak azért nem kerülnek felszínre, mert a közös „ellenségkép” (az arab világ és Irán) hatalmas kohéziós erőt jelent. Említettem neki, hogy odahaza Magyarországon mi is hasonlóan erős kohézióra vágyunk, csak épp nem ebben a formában, és be kellett látnom, ott és akkor az otthoni ellentétek picinynek és megoldhatónak tűntek.

Főleg, miután beszélt arról is, hogy a palesztinok és az izraeliek túlnyomó része mennyire vágyik a békére, és ezért milyen sokat lennének hajlandóak áldozni. Hogy mindkét népnél egy kicsiny, de hangos radikális kisebbség az ellentétek fő okozója, ami a knesszetben tisztán észlelhető is, mivel a radikális pártok képezik általában a mérleg nyelvét, ha kormányalakításról van szó. Hogy Rabin szelleme nem csak a múlté, hanem ott van az izraeliek többségében, ahogyan Arafaté a palesztinokban, és nem szállt velük a sírba a megbékélés akarata. S felemelő volt látni, ahogyan Izrael legnagyobb részében békében együtt élnek zsidók, arabok és palesztinok, és legalább ennyire elkeserítő volt a fegyverek minduntalan jelenléte, vagy az Európában rossz emlékeket ébresztő fal látványa, mely bár valós biztonsági célokat szolgál, a két nép viszályának mementója is egyben.

A Magyarországon hiányzó társadalmi kohézió megteremtése pedig pofonegyszerűnek tűnik, ha összehasonlítjuk azzal az állapottal, amiben a fentiekben említett társadalmak küzdenek egymással (olykor egymásért). Csak sajnos úgy tűnik, itthon ezt nem érzékeli emberek túlnyomó része, mert valóban, szinte képtelenség az aktuálpolitika napirendformálásának bűvköréből kilépni. Pedig néha érdemes lenne kissé távolabbról szemlélni országunk eseményeit, mert talán (paradox módon) így juthatunk közelebb a megoldáshoz.