Méltányosság-blog

A Méltányosság Politikaelemző Központ márciusban ajánlatot tett az MTI-n keresztül és a médiában egy olyan, az Országgyűlésnek alárendelten működő alapítvány létrehozására, amelyik a roma népesség életesélyeinek javítását célozná. Ennek a javaslatnak az alátámasztása érdekében blogunkon is kampányt folytattunk. Most - egyelőre - lezárjuk ezt a témát.

Alapvetésünk az volt, hogy Magyarországon az értelmiség és a széles közvélemény régóta javasolja a politikai elitnek a megegyezést - hiábavalóan. Úgy véljük, hogy a politikai elitnek kellene példát mutatnia az együttműködésre. Ezt pedig kifejezhetné egy olyan alapítvány léte, amelynek a vezetésében valamennyi eddigi és jelenlegi köztársasági elnök és miniszterelnök képviseltetné magát. Március 26-án az MTI-n keresztül megszólítottuk a pártokat, kérve őket, hogy "kezdjék meg a tárgyalásokat egy ilyen alapítvány létrehozása érdekében! Ha ebben a nemzeti ügynek számító kérdésben a pártok megállapodásra jutnának, az hitelesen fejezné ki a sokak által oly régóta várt és remélt nemzeti összefogást!
Várjuk ebben az ügyben a magyar pártok egyértelmű állásfoglalását!"

Három célt tűztünk ki magunk elé ezzel az ajánlattal.

A Méltányosság Politikaelemző Központ által elképzelt romaügyi alapítvány egyedülálló lenne abban a tekintetben, hogy egy ilyen közpolitikai agytröszt, amelyik kifejezetten a társadalom egy rétegének a szociális, gazdasági felemelése érdekében tevékenykedik, még nem létezik Magyarországon. Az alapítvány hidat verne romák és nem romák, valamint a mai kormányoldal és az ellenzék között. Túl azon, hogy az alapítvány szakértői programokat dolgoznának ki, adatokat és kutatási eredményeket szállítanának az Országgyűlés és persze a mindenkori kormány részére, az alapítvány legfontosabb hozadéka az lenne, hogy a politikai elit számára lehetőséget nyújtana az együttműködés kipróbálására. Hiszen, mint azt írtuk, az alapítványban a politikai elit különböző pártokhoz, értékvilágokhoz tartozó prominensei is képviseltetnék magukat.

Nyugat-Európában elterjedtek az olyan agytrösztök, amelyek kifejezetten egy-egy témára szakosodnak. A kisebbségi kérdés minden országban jelen van a közéletben. Azonban ezzel a kérdéssel nemcsak a pártok, hanem a pártok fölött álló (több párt szakértőit magukba foglaló) agytrösztök is foglalkoznak. Ezek közül egyet mutatunk be: a 2008-ban alakult Quilliam Foundationt.

Ez a londoni alapítvány a nagy-britanniai muszlimok integrációja érdekében tevékenykedik, kétfrontos harcot vív az iszlámista törekvések és az iszlámellenes demagógia ellen, és a brit hagyományoknak megfelelően konzervatív és munkáspárti prominensek egyaránt segítik a munkáját. A Quilliam tehát háromszorosan is példaértékű lehet számunkra: egyszerre illusztrálja a kisebbségi kérdés elfogultságtól és tabuktól mentes, kizárólag a tudományos objektivitás alapján történő kezelését, a civil szféra és a politika kapcsolatát (ami azonban nem azt jelenti, hogy a pártok „rátehénkednek” a civil szerveződésre), valamint a nagy pártok közös erőfeszítését egy társadalmi probléma megoldásának keresésében.

A Quilliam alapítói (akik valamennyien egykori iszlamisták, akik kiábrándultak) nyíltan, elfogultságoktól mentesen akarnak beszélni az iszlám és az iszlámizmus viszonyáról. Az egyik alapító, Maajid Nawaz az agytröszt célját így fogalmazta meg: „Meg akarjuk mutatni, hogy az iszlámizmus ideológiája összeférhetetlen az iszlámmal. Másodszor…ki akarjuk fejleszteni a nyugati iszlámot, amelyik otthon van Nagy-Britanniában és Európában.” Hangsúlyozzák, hogy intézetük alapértékei a vallásszabadság, az egyenlőség, az emberi jogok és a demokrácia. Úgy vélik, hogy a muszlimoknak nagyobb önkritikát kell gyakorolniuk, miközben igyekeznek tudatosítani, hogy a muszlim fiatalok körében a „Nyugat-fóbia” terjedése mögött nem valamiféle – a holland Geert Wilders és más iszlámellenes politikusok által sejtetett – nemzetközi összeesküvés áll, hanem társadalmi, gazdasági okok, amelyeket vizsgálni kell, és beszélni kell róluk.

Az alapítók tisztában voltak vele, hogy darázsfészekbe nyúlnak. A radikálisok szemében ők árulók, viszont a bevándorló- és iszlámellenes politikusoktól sem várhatnak mást, mint piszkálódást és megvetést.

Az alapítvány már a nevével is jelzi, hogy hidat akar verni a két világ, a muszlimok és a Nyugat között. Ezért vették fel Abdullah (William Henry) Quilliamnak a nevét, aki a 19. század második felében talán mindenki másnál többet tett az iszlám nagy-britanniai elfogadtatásáért. A liverpooli születésű Quilliam 17 évesen áttért az iszlám hitre, majd ügyvédként lapot alapított Félhold címmel, muszlim intézetet hozott létre szülővárosában, és megalapította Anglia első mecsetét. Az ő példájával akarják illusztrálni, hogy lehetséges békés közvetítés a két kultúra között.

És kik támogatják az agytrösztöt a brit politikából? A lista impozáns. Jelen van Michael Gove, a Cameron-kormány konzervatív párti oktatási minisztere. David Goodhart a Tony Blair-féle „harmadik út” hátországát alkotó Demos agytröszt igazgatója. Giles Anthony Fraser, az anglikán egyház lelkésze is segíti az alapítvány munkáját, aki egyúttal az anglikán egyház megreformálásának is lelkes híve, a melegek és leszbikusok egyházi szolgálatának szószólója.

A Quilliam olyan kérdéssel foglalkozik, amelyik időszerű a brit társadalomban és politikában. Az alapítvány jó példát nyújt arra, hogy különböző hátterű, identitású emberek képesek összefogni egy közös cél érdekében, és megegyezni néhány közös elvben (demokrácia, jogállam, emberi szabadságjogok tisztelete). Mindezt pedig a fejlett brit agytröszt-kultúra támasztja alá.

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

„A jognak és a ténynek ez a viaskodása azóta folyik, mióta társadalmak vannak. Befejezni ezt a párbajt, egybeforrasztani a tiszta eszmét az emberi valósággal, elérni, hogy békés úton átitassa a jog a tényt és a tény a jogot: íme ezen munkálkodnak a bölcsek.”                                        (Victor Hugo: Nyomorultak)

Blogunkon többször foglalkoztunk „rázós” társadalmi kérdésekkel. De alighanem a most induló blogsorozat vállalja fel a legrázósabb témát, hiszen 2006 óta drámai mértékben kiéleződött a roma lakosság és a többségi társadalom viszonya az ország számos, főleg leszakadó régiójában. A roma lakosságnak a társadalom átlagánál rosszabb szociális, oktatási, foglalkoztatási és egészségügyi helyzete azonnali megoldásért kiált! Megoldás azonban csak a politikai és társadalmi szereplők (agytrösztök, roma szervezetek, civil szervezetek, egyházak stb.) közös összefogásával érhető el.

Nem kevesebbre vállalkozunk, mint hogy propagáljuk a politikai és társadalmi szereplők együttműködését abban a kérdésben, amelyet – pontatlanul bár – romakérdésnek (?) nevezünk. A politikai erők romaügyi (?) politikáját, és általában a szociálpolitikát a rendszerváltás óta a kapkodás, az ad hoc jelleg, a négyévenként ismétlődő választási kampányok logikájának való alárendelődés határozta és határozza meg. Ezen kívánunk változtatni!

Mi évek óta vizsgáljuk a nyugat-európai és észak-amerikai politikai és társadalmi folyamatokat. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a Nyugaton a politikai erők és a társadalmi szereplők a szociálpolitikát nem pusztán elosztási kérdésnek, hanem befektetésnek tekintik, és ezért a különböző politikai és társadalmi erők képesek megegyezésre jutni a szociálpolitika alapvető irányaiban.

Magyarországon, ismert okok miatt, kölcsönös bizalmatlanság és ellenszenv hatja át a közéletet: a pártok belekerültek a „gyűlöletspirálba”, és ebből kitörni nem lehet… Nem lehet? Szerintünk egy módon lehetséges a jelenlegi ellentétek meghaladása. Lassú, igaz radikális lépés lenne, ha a politikai erők egy új „Nemzeti Kerekasztalt” alapítanának, és ennél a kerekasztalnál megvitatnák azt, mi legyen a magyar szociálpolitikával, és ezen belül különösen az ország sorsát alapvetően meghatározó kérdéssel, a roma népesség katasztrofális szociális, gazdasági, oktatási helyzetének javításával, valamint a roma népesség és a többségi társadalom közötti feszültségek enyhítésével. Ez olyan sakkhúzás lehetne, amelyik meggyőzhetné a társadalmat és a külföldet a magyar pártok adaptációs képességéről – nem különben a kerekasztal a magyar demokrácia konszenzusos működésének is inkubátora lehetne.

Mi, nem elébe menve a szociális egyeztetésnek, csupán – egy nyugati színvonalú agytröszttől elvárható módon – „ötletelve” egy konkrét javaslatot is tettünk: javasoljuk egy olyan alapítvány felállítását, amelyik az Országgyűlésnek alárendelten működik, és részt vesz a mindenkori kormányok romaügyet érintő cselekvési terveinek kidolgozásában. Javaslatunk szerint egy olyan horderejű társadalmi kérdésben, mint a roma népesség életesélyeinek javítása, széles körű összefogásra van szükség. Ezt az összefogást a politikai elit azzal fejezhetné ki méltóképpen, ha az alapítvány vezetésében valamennyi jelenlegi és volt köztársasági elnök és miniszterelnök képviseltetné magát. Stratégiai, az egyes szakpolitikák cselekvéseit összehangoló programra van szükség a roma népesség életesélyeinek javításához. Ennek a feltétele azonban a jelenlegi politikai erők megegyezése abban, hogy a szociálpolitikát – így a roma népesség szociális, gazdasági felemelését – nem pusztán elosztási kérdésnek tekintik, és nem rendelik alá a választási kampány logikájának, ahogyan eddig tették.

A Méltányosság Politikaelemző Központ MTI-közleményben felszólította az összes parlamenti és parlamenten kívüli pártot, hogy haladéktalanul kezdjék meg a tárgyalásokat egy ilyen alapítvány létrehozása, és a ciklusokon átívelő szociálpolitika kereteinek kialakítása érdekében! Meggyőződésünk, hogy ha ebben a két, nemzeti ügynek számító kérdésben a pártok megállapodásra jutnának, az minden szóvirágnál hitelesebben fejezné a sokak által oly régóta nagyon várt nemzeti összefogást!

Sorozatunkban az összefogást előkészítő együttgondolkodás számára kívánunk fórumot nyújtani. Az elkövetkező héten különböző szervezetek (pártok, elemzőintézetek, alapítványok) vezetői (frakcióvezetők, pártelnökök) és prominens képviselői válaszolnak azokra a körkérdésekre, amelyeket előzőleg elküldtünk a részükre. Az alábbi kérdéseket tettük fel vendégszerzőinknek:

  1. Az Ön véleménye szerint az, amit Magyarországon közkeletűen „romakérdésnek/cigánykérdésnek” nevezünk, elsősorban társadalmi-gazdasági vagy etnikai-kulturális kérdésnek tekinthető-e? Milyen konkrét szakpolitikai intézkedésben, reformban látná az első lépést a megoldáshoz?

     2. Ön szerint szükség van-e egy pártokon, társadalmi és civil szervezeteken átívelő „nemzeti minimumra” a szociálpolitikában, ezen belül a roma/cigány identitással rendelkező állampolgárok életesélyeinek javításában?

     3. Ön szerint szükséges-e egy új „Nemzeti Kerekasztal” Magyarország legfontosabb társadalmi problémáiról, illetve ezek gyógymódjáról, beleértve a roma/cigány népesség életesélyeinek javítására vonatkozó célzott cselekvési tervek megfogalmazását? Ha igen, milyen szervezeteknek kell ebben az egyeztető munkában részt venniük, és kinek kell elindítania a tárgyalásokat (kormány, ellenzék, agytrösztök, roma szervezetek stb.)?

       4. Lehetségesnek tartja-e a jelenlegi magyar társadalmi és politikai közegben egy olyan, az Országgyűlésnek alárendelten működő agytröszt tevékenységét, amelyik összefogná a roma/cigány népességre vonatkozó szakpolitikai kutatásokat? Kívánatosnak tartaná-e, hogy ennek a szervezetnek a kuratóriumában valamennyi jelenlegi és volt köztársasági elnök és miniszterelnök részt vegyen, ideológiai és pártpolitikai hovatartozásra való tekintet nélkül?

Célunk az volt, hogy megteremtsük az együttgondolkodás kereteit, és lerakjuk az alapokat. A többi már a politikán múlik. Mi a blogsorozat lejárta után is figyelemmel követjük az események alakulását, és elmondjuk a véleményünket.

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Elindul a 2013-as politikai évad....A Méltányosság immár 7. idényét kezdi meg, s mi mást, mint az idők változását jelzi, hogy először köszöntjük az olvasókat januárban a facebookon. Facebook persze jóval régebben létezik, csak - hogy is mondjam - mi nem nagyon léteztünk korábban a facebookon. De most már jó ideje igen.

Persze egy elemző cég munkája nem azon áll, milyen a viszonya a facebook-hoz (habár ezen a viszonyon állhatatosan javítani igyekszünk), hanem azon, milyen a teljesítménye, magyarán: milyen színvonalon elemez. Nos, ezt a legkevésbé sem nekünk kell eldöntenünk, ám azt elmondhatjuk: mit tartunk a teljesítmény egy lehetséges mércéjének.

Ezer közül a leginkább talán azt, hogy egy elemző cég csak leír-e, vagy fel is fedez valamit. Közelebb visz-e ahhoz, hogy azok, akik olvassák, jobban értsék a politikát. A minap egy kedves kommentálóm egy rádiószereplésem kapcsán azt írta: "nem mondott semmit". Ez persze egy vélemény, s ahogy elnézem, szép számmal vannak ezzel ellentétes vélemények is, de azért egy cégnek arra is figyelnie kell (sőt arra különösen), amikor kritika éri őt. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, ha még pontosabban tisztázzuk, mit és hogyan szeretnénk.

A mai nagyon turbulens időben a legkönnyebb lenne persze valamelyik oldalhoz közel húzódni. 2006 és 2010 között egy jobboldali politológus kolléga arról igyekezett meggyőzni e sorok íróját, hogy a Gyurcsány-korszakban nincs idő "objektív" írásokra, hiszen "helyzet van", s mindenkinek ki kell állnia a "hazugságok ellen"...Ma mások - persze az ellenkező oldalról - szintúgy arról győzködnek, nincs mód és idő a "hallgatásra", mert aki ezt teszi, a "diktatúrát" segíti. 

A magam részéről sem akkor nem osztottam, sem most nem osztom ezt a vélekedést.

Egy elemző(cég) dolga az, hogy - mint fentebb már leírtam - új törvényszerűségeket fedezzen fel, s abban nyújtson segítséget azoknak, akik olvassák, hogy jobban értsék a politikát. Nem csupán a magam, hanem a Méltányosság egész elemzői közössége nevében mondhatom ezt. Cégünk nem véletlenül választotta ezt a nevet. A méltányos elemzés még a legzordabb időkben is alapkövetelmény, amiből egy jottányit sem engedhetünk...

Viszont a 7.évad alapvető változásokat hoz életünkben. Ezt még csak sejtetni van módom, de sejtetni már sejtetem. Nem is olyan sokára a minket követők számos tartalmi és formabeli változással találkoznak majd, s azt reméljük: a változások kedvezőek lesznek. Belső "boszorkánykonyháinkban" már egy ideje ezeken a változásokon dolgozunk (remélem, az elemzések színvonalán ez nem látszik meg:-) 

A tervezett változásokkal van még egy nagyon fontos üzenetünk az olvasó számára.

A Méltányosság kezdettől következetesen agytrösztként határozza meg önmagát. Ezek a szervezetek Nyugat-Európában régóta ismertek, itthon azonban nehezen honosodnak; a legtöbb ilyen jellegű szervezet nem is nagyon nevezi ekként magát. Hogy ennek oka mi, nem tudom, s most itt nem is fontos. Az viszont annál fontosabb, hogy a változások révén még inkább erősíteni kívánjuk a Méltányosság think tank jellegét. Amikor eljön az ideje, meg is mondjuk majd, mely nyugati szervezetek mintáját követjük. Addig olvasóinkat emlékeztetjük: évek óta - ugyancsak rendületlenül - írjuk agytrösztfigyelőnket, s nem csak úgy "játszásiból", hanem azért, mert a nemzetközi agytrösztök világa, azok kutatási profilja állandó inspiráció és tanulás forrása számunkra.

Szóval kedves Méltányosság-szimpatizánsok és reménybeli kedvelők! "Harcos" kiállást ne tőlünk várjanak, illetve ne úgy várjanak, ahogy azt ma várni szokás.

Csery Péter és Nagy Attila Tibor friss írásaival termékeny évet mindannyiunknak!

Magyarországon és Nagy-Britanniában egyaránt az oktatás-nevelés egész rendszerét átfogó reformfolyamat zajlik. Mindkét országban egy-egy jobboldali – pontosabban Nagy-Britanniában liberális-konzervatív – kormány hajtja végre a reformokat. A két kormány között hasonlóságok és különbségek egyaránt szép számmal akadnak.

A brit oktatási rendszerben mérföldkövet jelentett a Thatcher-kormány által kiadott Education Reform Act. Az 1988-as jogszabály bevezette a national curriculum néven ismert központi tantervet, az egységes vizsgarendszert, és zöld utat adott a szabad iskolaválasztás szülői igényének (ez utóbbi persze az iskolák közötti egyenlőtlenségeket tovább élezte). Mindezt Thatcherék az oktatás minőségi javulásának elősegítésével indokolták, de egyúttal szabadjára engedték a piaci versenyszellemet az iskolák, illetve az egyes önkormányzatok, régiók között. Ez tartalmi tekintetben nem jelentett minőségjavulást, csak a meglévő társadalmi és földrajzi egyenlőtlenségek elmélyülését. 2010-ben az új konzervatív-liberális demokrata kormánykoalíció másfajta mentalitással vágott neki az oktatási rendszer átalakításának: nem a piac, hanem a társadalom és a felelősség a kulcsszó, az államnak nem „kicsinek” kell lennie, hanem hatékonynak, a verseny pedig nem öncél, hanem eszköz, a szolidaritással karöltve.

Az ellenzékben eltöltött tizenhárom év során a toryk rákényszerültek arra, hogy rákérdezzenek önmagukra: vajon identitásuk helyes-e még a 21. században? A 2005-ben pártelnökké választott Cameron szakított a thatcheri érából örökölt radikálisan szabadpiac-párti arculattal, programmal, és visszatérést hirdetett a 19. századi konzervatív miniszterelnök, Benjamin Disraeli „egy nemzet”-konzervativizmusához, amelynek alapja a szociális egyenlőtlenségek csökkentése, a társadalom összetartozás-tudatának erősítése (szemben a korábbi konzervatívok elitizmusával, amelyik elfogadta az „osztályegyenlőtlenséget”). A Cameron-kormány hatalomra kerülése jelentős mértékben a jobboldali, konzervatív agytröszt-háttérnek köszönhető, hiszen itt kialakították ki az „együttérző konzervativizmus" kereteit.

Nagy-Britanniában a think tankek (agytrösztök) az 1970-es évektől kezdve tevékeny szerepet játszottak a Konzervatív Párt ideológiai arculatának és közpolitikai programjainak kidolgozásában. A David Cameron nevével fémjelzett „együttérző konzervativizmus” eszméjének megalapozása olyan neves tory agytrösztökhöz kötődik, mint a Policy Exchange, az Institute of Community Cohesion és a ResPublica.

Magyarországról nézve különös lehet, hogy az agytrösztök a pártelitekkel szinte egyenrangú félként, sőt kezdeményezőként vesznek részt a közpolitika irányainak meghatározásában, és a közpolitikai döntések előkészítésében. Nem ad hoc döntések, érzelmi szempontok alakítják a közpolitikát, hanem kutatásokra és háttértanulmányokra alapozott, akár évtizedekig húzódó viták. Mivel a magyar kormány oktatáspolitikájával szemben megfogalmazott bírálat, hogy a köznevelési rendszer leginkább jószándékú ötletek tárháza, amelynek egyes elemei kioltják egymás hatékonyságát, érdemes figyelni arra, hogy Nagy-Britanniában évekig tartott a közpolitikai irányok, stratégiák (köztük az oktatáspolitika) kidolgozása. Ezekben pedig a think tankek szakértőinek nagy szerep jutott.

David Cameron és oktatásügyi minisztere, Michael Gove – aki korábban maga is a Policy Exchange think tank elnöke volt – kezdettől nagy figyelmet fordított az oktatásra. Cameron nézetei az oktatásról bizonyos értelemben egybevágnak Orbán Viktor és Hoffmann Rózsa téziseivel. A brit miniszterelnök világosan látta, hogy az ázsiai országok imponáló gazdasági növekedése részben az oktatási rendszerük teljesítményével függ össze. Ezzel szemben Cameron felidézte 2011-es norwichi beszédében azt a riasztó adatot, hogy Nagy-Britanniában minden hatodik gyerek, aki befejezi az általános iskolát, képtelen rendesen olvasni. A brit miniszterelnök értelmezésében az oktatás többet jelent, mint pusztán „értéksemleges” ismeretközlést: az oktatásnak nemcsak az a feladata, hogy „eszközöket nyújtson az emberek számára a jó élethez”, hanem az is, hogy az emberek „jó polgárok legyenek”. Vagyis itt sem pusztán oktatásról van szó, hanem a polgárok neveléséről.

Cameron norwichi beszédében meghirdette, hogy minden gyermeknek elsőrangú oktatást kell nyújtani. Ehhez két alapvető feltételt hirdetett meg: a „jó oktatás értékeinek a visszaállítását” és az oktatási rendszer szerkezeti reformját. Mindkettőért Michael Gove felel. Az ambiciózus és energikus oktatási miniszter iskolakoncepciója szerint az iskola feladata, hogy kiegyenlítse az otthonról hozott egyenlőtlenségeket, és elősegítse a társadalmi mobilitást.

Gove terveit a The Importance of Teaching című dokumentumban fejtette ki. A dokumentum több hatalmat, szabadságot és autonómiát ígért a tanároknak és az iskoláknak, tartalmazta a helyi önkormányzatok stratégiai szerepének növelését, az iskolák közötti verseny ösztönzését a szabad választás és a finanszírozás összekapcsolásával, az iskolai erőszak és az előítéletek megfékezését, a tanárok jogainak védelmét, az iskolák közötti együttműködés ösztönzését. A tervezet az iskolák részére nyújtandó állami támogatásokat pedig ahhoz kötötte, hogyan használják a tanárok a rendelkezésükre álló hatalmat az iskolán belüli rendbontó viselkedés megfékezésére. Célul tűzték ki a pályakezdő tanárok képzettségének növelését, valamint pénzügyi ösztönzőkkel a legkiválóbbak pályán tartását.

Mindemellett a tanulási eredmények javítása, a hagyományos értékek erősítése, és a forrásbevonás jellemezte a tervezet szellemiségét. A tervezet tehát az állam feladatát növelte meg az oktatásban, de ezzel párhuzamosan igyekezett többletjogokat és többletforrásokat biztosítani az intézmények és a tanárok számára.

Gove jelentős változásokat kezdeményezett a tananyagban: a tanrendben nagyobb hangsúlyt kap az irodalom, az angol nyelv és a szigetország történetének tanítása, megszigorítják a matematika és a természettudományos tárgyak, valamint általában az érettségi követelményrendszerét, továbbá kötelezővé teszik a diákoknak, hogy heti egy könyvet olvassanak el (Gove ez utóbbi tervét azzal indokolta, hogy az olvasás segítheti a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai teljesítményének javulását). Az új tervek szerint az iskolában a tanítási nap hosszabb lenne, gyakorlatilag bevezetnék az egész napos iskolát, valamint a szombati tanítási napot, amit a tárcavezető a diákok teljesítményének javításával indokolt.

Gove, aki arról beszélt, hogy „nincsen pálya, amelyik nemesebb, elevenebb, csodálatra méltóbb, mint a tanári pálya”, meglehetősen mechanikus érvvel hárította el a pedagógusok óraszám-terhelésével kapcsolatos érvet: úgymond, aki szereti a pályáját, nem tartja tehernek, hogy tovább marad a munkahelyén. Ez valószínűleg nem túl meggyőző érv a tanárok számára. A brit oktatási rendszerben a jelenleg 16 éves tankötelezettségi felső korhatárt 2015-ig fokozatosan 18 évre emelik (ez főleg a koalíciós társ, a Liberális Demokraták követelése volt).

A kormány erőteljesen támogatja a svéd mintára felállított ún. free school (szabad iskola) intézményét, amelyik fölött sem az önkormányzatok, sem a minisztérium nem gyakorol felügyeletet, azonban finanszírozásukat az állam látja el. A szabad iskolák kérdése a kormányoldalt is megosztotta: sokan attól tartanak, hogy ez, ellentétben a kormány programjával, éppen a szegregáció erősödéséhez, és a területi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet (mivel felmérések arról tanúskodnak, hogy a szabad iskolába járó gyermekek anyagi háttere jobb, mint az átlagos önkormányzati iskolába járó társaiké).

A legnagyobb ellenállást az váltotta ki, hogy a kormány – a konzervatív és liberális demokrata frakció belső meghasonlása mellett – háromszorosára emelte a még a Blair-kormány által bevezetett tandíj felső határát. Ezzel a kormány kihúzta a gyufát az angol és walesi egyetemisták körében, és zavargásokra is sor került Londonban.

Végül lássunk egy példát arra, hogyan segíthetik az agytrösztök az oktatáspolitikai kormányzat munkáját! A ResPublica nevű agytröszt, amelyet 2009-ben Phillip Blond alapított, hitvallása szerint az egyenlőtlenségek csökkentését, a szociokulturális és kulturális problémák megoldását tűzte ki célul. Blond nevéhez és a ResPublica agytröszthöz kötődik az ún. „vörös tory” koncepció kidolgozása. A „vörös tory” elnevezés arra utal, hogy a konzervativizmust a szociális érzékenységgel ötvözik. Elutasítják a „nagy államot”, és azt vallják, hogy minél több hatáskört kell a helyi közösségekhez rendelni. Nem véletlen, hogy a ResPublica egyik fő kutatási területe az oktatási reform, hiszen régóta kritika tárgya, hogy a brit oktatási rendszer újratermeli az egyenlőtlenségeket. A szervezet nem lehet elégedett a jelenlegi kormányzattal sem, mert egyelőre csak a diákok és a tanárok terhei növekednek, de az egyenlőtlen viszonyokon – szemben a kormányzati retorikával – nem sikerült változtatni. Igaz, erre az idő is rövid volt.

Az „Excellent Teachers: Recruitment, retention and reward” című 2012-es projekt annak lehetőségét kutatja, hogyan lehetne javítani a tanárképzés minőségén, és a pályán tartani a végzett pedagógusokat. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a tanárok fele hagyja el a pályát a képzés befejezésétől számított öt éven belül. 2000-2007 között 25 ezer ember végezte el a tanárképzést, de közülük egy sem tanított iskolában. A ResPublica bejelentette az igényét, hogy egységes kutatást kíván folytatni arról, vajon hogyan lehetséges a tanárképzés reformja, és milyen intézkedések szükségesek ahhoz, hogy a tanárok ne hagyják el tömegesen a pályát.

A kutatás az alábbi témákra összpontosít: az utánpótláshoz és a pályán tartáshoz szükséges motivációk feltérképezése, egy új támogató rendszer kialakítása, a tanári hivatás társadalmi jelentőségének tudatosítása. A kutatók leszögezik, hogy a tanári hivatás az egész társadalom szempontjából fontos: a tanárok a szűkebb közösségük központi értelmiségi figurái, véleményvezérei. Ez a társadalmi szerep fontos tényező lehet a tanárok munkahelyi közérzetének és büszkeségének megteremtésében, vélik a kutatók.

Csak reménykedni tudunk, hogy Magyarországon előbb-utóbb megszületnek azok az agytrösztök, amelyek nem csupán a közpolitikai programok irányainak kijelölésében nyújtanak segítséget a politikai szereplők (pártok, kormányok) és társadalmi, szakmai szervezetek számára, hanem tükröt tartanak a kormányok elé, rendszeresen monitorozzák a kormányzati intézkedések hatékonyságát a közpolitika terén, rámutatva a javítandó hibákra.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall