Méltányosság-blog

Most, hogy az utóbbi napokban Magyarországon is kicsit nagyobb figyelem irányult a nőkre, érdekes kérdés vetődött fel - persze jóval kevésbé cizellált megfogalmazásban – a különböző blogbejegyzésekhez, hírekhez fűzött kommentárokban. Minek kell egyáltalán foglalkozni a női egyenjogúsággal? Kell-e külön foglalkozni vele? Miközben mi úgy gondoljuk, hogy nagyon is, sőt, még a jelenleginél is nagyobb mértékben, mégis érdemes eljátszani a gondolattal. Ha olyan gyakorisággal fordul elő ilyen irányú negatív kommentár, hogy az már feltűnő az elemzői szem számára, érdemes talán ezt az álláspontot is megvizsgálni.

Tételezzük fel, hogy a természetes állapot, az, ha nincsenek különösebb intézkedések annak érdekében, hogy több nő legyen az Országgyűlésben. Jobb vagy rosszabb lesz-e ettől az ország helyzete? Elviekben akár mondhatnánk azt is, hogy sokat nem változtat, mégis, azt tudjuk, hogy ott, ahol több nő van a törvényhozásban, mind a demokrácia mind az élet minősége jobb. Egész egyszerűen GDP-ben mérhető különbség van a két állapot között. Lehetne hozni ellenérvként, hogy azért van több női képviselő, nagyobb gazdasági növekedés, stabilabb demokrácia, mert eleve konszolidáltabb, gazdagabb országokról van szó (első sorban a Skandináv országokra gondolunk itt) csak, hogy a polgárháború sújtotta Ruanda esete épp ellenkezőjét mutatja.

A háború borzalmait követően, kis túlzással a nők állították talpra az országot. Miután 2003-ban az ország alkotmányában egy 30%-os női kvótát határoztak meg az ország összes döntéshozói testületében, 2008-ban történelmet írtak, amikor a parlament 56%-át választások útján nők tették ki. Ezzel akkor az egész világon a legtöbb női képviselővel rendelkeztek. Miközben korábban épp hogy a nők ellen volt a társadalom, mára ez átfordult, olyannyira, hogy egyesek kezdik megkérdőjelezni a pozitív diszkrimináció további létjogosultságát. Ezzel egyidejűleg jelentősen csökkent a nyomorban élők száma. Ruanda titka, hogy nagy létszámban vannak női képviselők, figyelembe veszik, hogy érvényesüljenek a női érdekek, és érvényt szereznek a törvényeknek. Ez utóbbi azért fontos, mert a legtökéletesebb jogi szabályozás sem okoz változtatást, ha nem áll mögötte társadalmi támogatás. Erre meglepő példa a már említett Norvégia.

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy a női egyenjogúság, esélyegyenlőség egyenes arányban csökkenti-e a nők ellen elkövetett erőszakot vegyes választ kell adnunk. Alapjában véve igen. Az ismeretlen tettesek által elkövetett eseteket mindenképpen. Csakhogy Norvégiában, ami a 2012-es Global Gender Gap riport 3. helyén áll 10-ből 1 nőt megerőszakolnak, amelynek 80%-át soha nem jelentik. Ennek oka, hogy jelentős hányaduk házasságon belül, vagy korábbi partner által elkövetett eset. Nem idegenek, nem bevándorlók által, ahogyan azt a legtöbben feltételeznék. Csakhogy a magas fokú emancipáció közepette a középosztálybeli norvég nők sokkal inkább szégyellik bevallani otthoni bántalmazásukat, mint például a szegényebb sorsú, vagy bevándorló családból származó asszonyok. Tőlük ugyanis „mást várnak”. Hiába van sok női politikus, hiába a rendkívül kiterjedt intézményi infrastruktúra az erőszak áldozatainak megsegítésére, ha a nők mégsem mernek kiállni a nyilvánosság elé.

Visszatérve kiindulópontunkhoz, van-e akkor tennivaló Magyarországon? Láthattunk két különböző modellt. Az egyik esetben, egy a hazánknál sokkal rosszabb helyzetet tudott pozitív irányba befolyásolni egy nagy ívű intézményi változtatás. A másik esetben egy sokkal jobb helyzetű országban is megmutatkozott, hogy a legnagyobb esélyegyenlőség mellett, minden intézményes megoldás ellenére is komoly problémák maradtak. Mi lehet a tanulság e két ellentétes mintából Magyarország számára? Ami közös bennük, az a nők magas részvételi aránya a politikában, a nők érdekeinek szem előtt tartása, és a kiterjedt intézményrendszerek, amelyek ezt elősegítik. Láthatjuk azt is, hogy az intézmények önmagukban nem elégségesek a változtatásra, de megfelelő intézmények nélkül lehetőség sincs a segítségre. Ezért szükséges még több nő a politikába. Nem feltétlenül kvóták által, de jelenleg nem látszik, hogy „önmagától” megváltozna a nők aránya a politikában. Ha úgy tetszik van „nő kérdés”, csak viszonylag kevés kész válaszunk van rá. A norvégok szerint a megoldás a problémára a még nagyobb fokú emancipáció. Egy anyagilag független, saját társadalmi státusszal rendelkező nőt ugyanis sokkal nehezebb függő helyzetben tartani, mint olyasvalakit például, aki rá van utalva anyagilag a párjára. Magyarországon még mindig a témára való figyelemkeltés a legfontosabb. Addig ugyanis, ameddig nem tudatosodik a társadalomban, és a politikaformálókban, hogy van probléma, mégpedig nem is olyan kicsi, csak egyéni szinten remélhetünk változást.

E heti tematikus blogsorozatunk végéhez értünk. Legfőbb tanulsága az volt, hogy rendkívül heves indulatokat váltott ki a nemi egyenjogúság és a nők elleni erőszak témája, ami olykor maga is erőszakos vitába torkolt a hozzászólók között. A „vita” jellege azonban tökéletesen leképezte a hazai közéleti vitákat, pontosabban inkább vitatkozásokat. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy itt is azonnali pólusképzés kezdődött. Mégpedig három markáns területen. Férfiak, akik nem értettek egyet, nők, akik nem értettek egyet, és többségében, de nem kizárólag, nők, akik egyetértettek a nemi egyenlőség és a nők elleni erőszak ellen kifejtett állásponttal. Mint minden vitában, itt is könnyelműen repkedtek a bélyegek. „Feministázók” és „nőgyűlölők” pártjára oszlottak a véleményt nyilvánítók, a két fél pedig mindenáron, és több-kevésbé hatástalanul kívánja meggyőzni a másik oldalt maga igazáról. Ahhoz, hogy a terméketlen vitából termékeny legyen fontos összegyűjteni a leggyakrabban felmerülő félreértéseket és tisztázni őket. Úgy gondoljuk azonban, hogy még ennél is sokkal fontosabb azt megérteni, hogy miért alakul ki ez a típusú feloldhatatlan vita még egy ilyen fontos kérdés esetén is. Blogsorozataink eddig is, és a továbbiakban is ezt a „tisztázó” folyamatot szolgálják. Azt, hogy több szem többet lát alapon közelebb kerüljünk a problémák megoldásához az által, hogy beszélünk róluk. Habár a női kérdést most lezárjuk, biztosan nem utoljára beszélünk róla. Érdemes lesz a közeljövőben fokozottan figyelni a Méltányosság honlapját, Facebook oldalát! Hogy miért? Legyen egyelőre ez a mi titkunk!

Bár a magyar közvélemény kiváló kommunikátornak ismeri az amerikai elnököt, pontosabban ezt a percepciót szállította neki az itteni média (különösen a 2008-as kampány idején), ebből a vitából Obama elnök  került ki sebzettebben. Romney magabiztosabbnak, határozottabbnak, összeszedettebbnek tűnt.

A szeptemberi hónap rosszul sikerült Romney számára, kampányában egyik baklövés követte a másikat. A legsúlyosabb csapásnak az a zárt körből kiszivárgott videó tűnt, amelyben a társadalom 47 százalékát adót nem fizető, a kormánytól függő embereknek állítja be, akik miatt neki nem kell aggódnia. Később – bár mondanivalója lényegét fenntartotta – a megfogalmazást illetően önkritikára kényszerült. Obama pár százalékponttal kezdett el vezetni az október 3-i TV-vita előtt, és úgy tűnt, hogy neki áll a zászló.

Romney számára igen nagy volt tehát az első elnökválasztási vita tétje: egyszerre kellett valamelyest elfeledtetni kampánya korábbi bakijait, másfelől megállítani Obama népszerűségének esetleges további növekedését, különösen azokban az „ingadozó államokban”, amelyek választóinak többsége még nem döntött egyik, vagy másik jelölt javára. Biztató volt számára, hogy eleve jó vitázó hírében állt, a republikánusok előválasztási vitáiban is jól állta a sarat párton belüli riválisai támadásaival szemben.

A vita nem a legjobban alakult az elnök számára: időnként kereste a szavakat, és az ő érveire ellenfelének sokszor akadt éles, talpraesett viszontválasza, amelyek cáfolták az elnök kijelentéseit. Így például Romney határozottan tagadta az elnök azon állítását, hogy ő a középosztályt kívánná adóval sújtani. Ügyesen fejére olvasta Obama elnökségének gyengébb pontjait: tovább nőtt a költségvetési hiány, a munkanélküliséget nem sikerült csökkenteni. Az elnök láthatóan defenzívába került, és itt is megfigyelhető volt némi elbizonytalanodás az elnök kommunikációjában, mert ő csak a nehéz örökségre tudott hivatkozni, amelyet átvett. Szerintem az elnököt kampánystábjának tagjai nem készítették fel ennél a pontnál eléggé, hogy mit kell majd mondania Romney ezzel kapcsolatos támadásaira, holott várható volt, hogy a kihívó a gazdasági nehézségeket előtérbe fogja állítani. Az volt a benyomásom, hogy az elnök olyannyira tisztában volna a kritika megalapozottságával, mintha ő maga is elégedetlen lenne e tekintetben saját teljesítményével, hogy bár nyilvánosan természetesen nem érthetett egyet ellenfelével a vitában, de nem is tudott frappáns választ adni neki. Pedig hivatkozhatott volna arra, hogy az elnöksége elmúlt másfél évében a republikánus többségű Képviselőház folyamatosan „gáncsolta” terveit. Ez annál is inkább járható út lehetett volna, mert az USA-ban a törvényhozás igen népszerűtlen az amerikaiak körében, a Gallup szerint a szavazók mindössze 13 %-a (!) elégedett az ott zajló munkával. Ehelyett Obama arra hivatkozott a vita végén – kissé bocsánatkérően –, hogy ő már korábban megmondta, hogy nem lesz tökéletes elnök. „ Valószínűleg ez az az ígéret, amelyről Romney kormányzó azt gondolja, hogy betartottam”, tette hozzá még fura öniróniával.

A vita után szinte azonnal közzétett közvélemény-kutatások is arra engednek következtetni, hogy Romney jobban jött ki a vitából. A CNN felmérése szerint a nézők kétharmada Romneyt látta jobbnak. Mindenképpen rossz hír az Obama- kampánynak, hogy a CBS felmérése szerint az el nem kötelezett szavazók 46%-a szerint Romney győzött, és csak 22%-uk látta Obamát jobbnak, 56%-uknak a vita hatására javult a véleményük Romneyról.

Ezzel együtt, korai volna még azt mondani, hogy Romney végleg felülkerekedett: hátra van még két elnöki, és egy alelnöki vita is. Ráadásul nekem az volt a benyomásom, hogy a társadalom szegényebb rétegeihez Obama tudott meggyőzőbben szólni a Mediacare, illetve az egészségügyi reformjai kapcsán, és szélesebb volt a társadalompolitikai kitekintése: Obama hangsúlyosan szólt az oktatás fejlesztéséről, kissé úgy tűnt, mintha Romneynak ez kevésbé lenne szívügye. Obama hangjában most is több volt az érzelem, jobban tudott bánni a hangszínével, mint Romney. És azt se felejtsük el, hogy most kezdődik a nagy harc az amerikai nyilvánosságban a vitán történtek értelmezéséért: Tv-és rádióműsorok (pl. CBS Face the Nation, PBS Washington Week, NBC Meet the Press), szakértők, újságok tömkelege vár ugrásra készen erre a feladatra.

Végezetül, két dologra hívjuk fel a figyelmet: a vita – helyesen – lehetővé tette, hogy a jelöltek kifejtsék az állam (pontosabban: a szövetségi állam), és a kormányzat szerepéről alkotott elvi felfogásukat. Itt nagy meglepetés nem érhette a nézőt, jól kijött a két jelölt közötti különbség: bár Romney nem veti el eleve a szabályozás szükségességét, de szerinte ügyelni kell arra, hogy az állam túlhatalma ne kösse béklyóba az emberek, a vállalkozók kezdeményezőkészségét. Obama ellenben – az egyik nagy elődjére, Lincolnra hivatkozva – arról beszélt, hogy az állam szerepe a társadalom együttes cselekvésének előmozdításában lakozik.

A másik: bár Romney keményen támadta az elnököt, és a korábbi Tv-hirdetésekben is kemény támadás és ellentámadás sorozat zajlott az elnök és ellenfele kampánycsapatai között, most azt is hangsúlyozta, hogy a demokraták és republikánusok egyaránt szeretik Amerikát, és hogy ő elnökké választása esetén kész a demokratákkal is együttműködni. Az elnöki vitában személyeskedésre nem került sor, majd a vita végén – ennek hagyománya van már – az elnök és kihívója, és közvetlen családtagjai üdvözölték egymást, és egy rövid ideig együtt mutatkoztak a pódiumon. Mintha azt üzenték volna: bár kemény ellenfelek vagyunk, de mégis, egy politikai közösség, egy nemzet tagjai. 

Az ősz témájaként harangoztuk be, s most, íme, útjára bocsátjuk sorozatunkat, amelynek témája: Amerika!

A Méltányosság-blogon mostantól egészen november 6-ig kizárólag az Egyesült Államokkal foglalkozunk. S nem csak az elnökválasztással. Az amerikai választási kampány most kezdődő utolsó szakasza ugyan önmagában is roppant érdekes (hiszen 3 elnök-jelölti vita követi egymást), de minket ezeken túlmenően egyéb mozgatók is érdekelnek. Maga Amerika. És hogy mit tanulhatunk „belőle”.

A Méltányosság Politikaelemző Központ számára Amerika   különleges jelentőséggel bír, s nem csupán alkotmányos rendszere, hagyományszerűen bejáratott politikai mechanizmusa, hanem történelme, gazdasága és kultúrája, sőt életmódja miatt. Többen hosszabb ideig éltünk vagy hosszabb-rövidebb látogatásokat tettünk Amerikában, egyébként pedig sokat és sokfélét olvasunk erről az országról. Így talán nem tűnik szerénytelenségnek: van némi képünk arról, amiről beszélni fogunk.

Tegnapi beharangozónkban azt ígértük: olvasóink választ kapnak majd olyan „szentségtörő” kérdésekre, mint hogy mi a hasonlóság Alexis de Tocqueville és Matolcsy György között. Vagy arra, hogy milyen figurát is alakít Ryan Gosling a Hatalom árnyékában című új Clooney-filmben.

Tartjuk.

Az elkövetkező napokban, hetekben szó lesz mindezekről és még nagyon sok egyébről. Képzeletben útra kerekedünk, és – a műfaj adta kereteken belül – megpróbáljuk végigjárni azt az utat, amelyet két példaképünk bejárt. Tocqueville az 1830-as években felfedezte Amerikát, mint demokráciát. Jean Baudrillard (szintén francia és filozófus) az 1970-es években felfedezte az amerikai politikát, mint az erkölcs részét. A nélkül persze, hogy a nevezett szerzőkhöz hasonlítanánk magunkat, mi is igyekszünk érdekes felfedezésekre jutni. Nagyon is izgat minket például Amerikának az a kettős természete, amit a polarizáció és a kohézió szavak segítségével írhatunk körül. Ami valami olyasmit jelent, hogy bár Amerika sokszorosan megosztott, mégis van benne valami irigylésre méltó belső egység, amelyet a legélesebb politikai viták sem kezdenek ki.

S ha már fentebb az Amerikától való tanulásról beszéltünk, meglehet, épp annak elsajátítása lehetne a legfontosabb lecke, hogy hogyan teremtsük meg egyszer az igencsak polarizált magyar társadalom legalább minimális belső egységét.

Mert ez utóbbiról fogalmunk sincs. Mindenesetre Magyarországról ebben a bő hónapban legfeljebb áttételesen, az óhajtások szintjén fogunk beszélni. Annál inkább Amerikáról. A keretet végig a nagypolitikai események adják (az első elnök-jelölti vita október 3-án, szerdán), de a blog rendszeresen és a vitákon túlterjeszkedve is jelentkezik. Akik minket választanak, politikai, szociológiai, gazdasági vagy kulturális elemzéseket épp úgy kapnak, mint könyv- és filmajánlókat, személyes reflexiókat és – nem utolsósorban – vizuális illusztrációkat.

     Politikai elemzőktől talán szokatlan módon mi  már az elején elfogultságot jelentünk be Amerika javára. Ám az elfogultság nem kritikamentességet jelent. Megesik majd, hogy bizonyos jelenségeket erősen kritika tárgyává teszünk. A blog alaptónusa azonban a tanulásé. Szeretnénk megmutatni, elemzőként mit tanultunk ettől az országtól, s szerintünk Magyarországnak mit kellene megtanulnia Amerikától.

Invitáljuk a blog olvasóit: legyenek e kaland részesei. 

Szijjártó Péter is ellátogatott az amerikai republikánusok (GOP) elnök-jelöltállító konvenciójára, minden bizonnyal kapcsolatépítés és tapasztalatszerzés céljából. A Fidesz tehát hasznosítani kívánja a most zajló elnökválasztási kampány tanulságait, így már most érdemes fokozott figyelemmel kísérni az USA-ban történteket. Nemkülönben majd azt is meg kell figyelni, átvesz-e a Fidesz, vagy valamelyik magyarországi párt valamilyen kampánytechnikát az amerikaiaktól? És most így első körben, mit tapasztalhatott Szijjártó a republikánusok jelölőgyűlésén, és azon kívül ?

Azt biztosan, hogy a 2008-as kampányhoz képest is tovább nőtt a közösségi média szerepe, nagy szerepet kapott a Youtube mellett a Twitter, amelynek használói azonnal lecsaptak egy-két mondatos bejegyzésükkel az aktuális eseményekre. Azt is, hogy az amerikai kampány bevett eszköze nem csak a negatív kampány, hanem annak olykor kifejezetten személyeskedő jellege (bár ezt az internetnek hála, már Magyarországon is meg lehet figyelni, ehhez nem kell kimenni). A rövid TV-hirdetések nem kímélik a politikai ellenfeleket, és az erősen szembenálló hangnem jellemzi az országos véleményműsorok jelentős részét.

Ami pedig a republikánusok konvencióját illeti: a magyar kormánypárti politikus azt is megfigyelhette, milyen elképesztő nagyüzem zajlik a hatalmas teremben. Eldönthette, hogy a szónokok megfelelően éltek-e azzal a megnőtt médiafigyelemmel, amelyben a főbb szónokok részesültek: Paul Ryan alelnökjelölt, és Mitt Romney elnökjelölt. Romney beszédét az országos TV csatornák élőben közvetítették, így ezúttal kapott egy nagy lehetőséget, hogy meggyőzze az amerikaiakat, ő alkalmasabb e hatalmas ország vezetésére, mint a jelenlegi elnök, Barack Obama. Csakhogy, nem sokkal szereplése előtt váratlanul fellépett a világhírű színész és rendező Clint Eastwood is, aki olyat produkált, amitől sokaknak leesett az álla, és a konvenció végkicsengése így másként alakult, mint a fellépése nélkül. Sőt: az amerikai elnökválasztási kampány eddigi legérdekesebb eseményére került sor, amelyet még sokáig fognak emlegetni a politika iránt érdeklődők.

Eastwood ugyanis – a Romney kampánystáb szerint az utolsó pillanatban – úgy döntött, hogy a szónoki emelvénye mellé egy üres széket is behozat. Eastwood beszéde csakhamar bizarr fordulatot vett, ugyanis az üres székhez kezdett beszélni, amely Obama elnököt szimbolizálta. Eastwood gúnyos stílusban és leereszkedően „beszélt” Obamához, vagyis az üres székhez: amikor lenézett a székre, akkor Obama nevét, vagy cselekedetét kezdte emlegetni, mintegy mutatva, hogy ő fölötte áll Obamának. .. Eastwood abban is formabontó volt, hogy nem használt súgógépet, hanem előre megírt szöveg nélkül szónokolt, azaz rögtönzött. Egy rövid részlet a fellépéséből:

CLINT EASTWOOD ( az üres székhez beszélve)  : És azt gondoltam – igen, azt gondoltam –… nem hallgatok el, most én beszélek! (A közönség nevetésben tör ki) Mindegy is, mi most… mi most egy kicsit elcsevegünk erről a dologról. És engem érdekelne, érdekelne, hogy mindezen ígéretek… mit akarsz, mit mondjak meg Romneynak? Ezt nem mondhatom el neki. Ezt nem mondhatom el neki még neki sem, hogy ezt tegye. (Taps) Te megőrültél, neked teljesen elment az eszed. (Taps)

A delegátusok jó része olyan lelkesedésben tört ki, hogy zengtek a hatalmas falak. Csakhogy a szemtelen kamerák (pontosabban azok a szemtelen újságírók, akik arra irányították a kamerákat)   azt is megmutatták, hogy az alelnök-jelölt mosolya nem volt teljesen őszinte. És Ryan egy ízben az órájára nézett. Eastwood ugyanis fütyült az időbeosztásra – a kiszabott 5 perc helyett dupla annyit szerepelt. Méghozzá főműsoridőben.

És itt volt a nagy bökkenő, ugyanis később több kommentátor nem teljesen alaptalanul állapította meg, hogy Eastwood a maga eléggé sajátos fellépésével elvitte a showt. Holott a konvenció, és a kampánycsapat egyik fő célkitűzése az volt, hogy a konvenció végére minél több választó higgye el, hogy Romney egyáltalán nem egy merev, érzelemmentes, rideg  személyiség, hanem nagyon is melegszívű, és családszerető ember. Felesége korábban elmondott beszéde is ezt a kampányüzenetet volt hivatva közvetíteni a választóknak, és Romney beszédében nagyobb teret szentelt családja magasztalásának, mint 5 pontos elnöki tervének. A média (főleg, a liberálisabb fele)  azonban Eastwood fellépését tartotta érdekesebbnek (kár tagadni, az is volt), így azzal legalább olyan terjedelemmel foglalkozott a konvenció után, mint Romney beszédével.

Nekünk, magyaroknak azonban más tanulsága is van még a konvenciónak: a Fidesz nem véletlenül tartja a republikánusokkal a kapcsolatot. Ezen a napokig tartó összejövetelen is kiderült, hogy a GOP, hasonlóan a Fideszhez, fontosnak tartja a hazafiságot, a családok, és a vallás tiszteletét, a vállalkozások támogatását. Van azonban egy-két  fontos pont, amelyben éles felfogásbeli különbségek vannak, és ez is jól kijött a konvención elhangzott beszédekből: a republikánusok (különösen a Tea Party) határozottan elutasítják az állam (szövetségi állam) szerintük egyre fokozódó, és az amerikaiak szabadságát fenyegető szerepét. Az Orbán-kormány ellenben a központosítást, és az állam szerepének erőteljes kiterjesztését tartja kívánatosnak. A jogállamiságot, az egyén és a vállalkozások szabadságát, a fékek és ellensúlyok tiszteletét a republikánusok fontosnak tartják (már csak a szövetségi állam túlhatalma elleni védekezés miatt is). Egy Romney-adminisztráció sem lenne teljesen közömbös a magyarországi fejlemények iránt, amennyiben mindennek komoly veszélyeztetését vélné felfedezni. Ez is egy megfontolandó tanulság mind Szijjártó, mind más magyar politikus számára. Már csak azért is, mert Kína látványos előretörése ellenére az USA továbbra is a világ egyik vezető hatalma marad a következő négy évben, akár Romney lesz majd az elnök, akár továbbra is Obama.

Csery Péter bejegyzése

Az Egyesült Államok és az Európai Unió sok tekintetben különböznek egymástól. Eltérő alapokon nyugszanak, más fejlődéstörténettel és kulturális hagyományokkal rendelkeznek, illetve az integráció különböző fokán állnak. Viszont közös bennük, hogy vezetőik ugyanazzal a gazdasági krízissel állnak szemben és a problémák megoldását is kísértetiesen hasonlóan képzelik el.