Méltányosság-blog

Christine O’ Donnel valóban egy bajkeverő, ez a republikánus politikus és ideológus, aki a Tea Párt mozgalomnak is résztvevője, ő maga is büszkén magára veszi ezt a címkét. Pár hónapja megjelent könyve is ezt a címet kapta („Troublemaker”), és ő nem is titkolja, hogy  kellemetlenségek sorozatát okozza. Christine O’ Donnel 2010-ben keltett országos feltűnést, amikor a szenátusi előválasztásokon általános meglepetésre legyőzte a Republikánus Párt (GOP) hivatalos jelöltjét Delaware államban. Legutóbb pedig azzal szerzett hírnevet, hogy váratlanul félbeszakította a CNN műsorvezetőjével, Piers Morgannal folytatott interjút, és távozott, miután elunta, hogy a műsorvezető nem a könyvéről, hanem kényes kérdésekről faggatta (pl. a melegek házasságához való hozzáállása).

Christine O’ Donnel nemes célok érdekében akart bajt keverni – szerinte ugyanis az USA-nak egy második forradalomra van szüksége, hogy ismét nagyszerű ország lehessen, azaz egy olyan morális és politikai megújulás szükségeltetik, amely visszavezeti Amerikát az „amerikai álomhoz”, hűen az „alapító atyák” eszméihez. Ehhez viszont szerinte szükség van az uralkodó elit félreállításához, ellenük kemény harcot hirdet. Méghozzá kétfrontosat: A Tea Párt erejét ki akarja bővíteni a párton belül, mert szerinte a Republikánus Párton vezetésében sokan vannak olyanok, akik elárulták a GOP eszmeiségét, és jobban hasonlítanak a demokratákhoz, olykor még le is paktálnak velük.  Másrészt metsző kritikával illeti a demokratákat, és az Obama-adminisztrációt. Hasonlóan a Tea Párt általános irányvonalához, úgy véli, a szövetségi állam mérete és ereje már akkorára nőtt, hogy veszélyezteti az amerikaiak egyéni szabadságát. (A magyar fülnek szokatlan lehet, hogy egy konzervatív politikus meglehetősen szenvedélyesen kiáll a szabadság, mint az egyik legfontosabb politikai érték mellett). Az alkotmány X. kiegészítésére („Mindazon hatáskörök, amelyeket az alkotmány nem az USA hatásköreként említ, vagy amelyeket az államoktól kifejezetten nem tagad meg, az egyes államokat és a népet illetik meg.") hivatkozva amellett kardoskodik, hogy a szövetségi államnak csak olyan hatáskörökkel kellene rendelkeznie, amelyeket az alkotmány kifejezetten hozzárendel, egyébként a tagállamok illetékessége az ügyek intézése. Míg közjogi értelemben O’ Donnel liberális attitűdöket mutat, társadalompolitikában konzeratív: fontosnak tartja a vallási értékeket, és olyannyira ellenzi az abortuszt, hogy fiatalabb korában a pro –life mozgalom egyik aktivistája volt.

Christine O’ Donnel 350 oldalas könyve aligha fog magyar nyelven megjelenni, mert Magyarországon talán csak az Amerika-kutatók hallottak róla. Pedig a könyv izgalmas bepillantást enged az amerikai politika mindennapjaiba, azon belül is a választási kampány a széplelkűeket eléggé elrettentő mozzanataiba. Christine O’ Donnelnek nem sikerült a végén megszereznie a szenátori széket, meglehet, ez is oka annak, hogy könyvében, talán frusztráltságát levezetve, meglehetősen hosszan ír az ellene alkalmazott piszkos kampányüzelmekről. Így megtudhatjuk, hogy korábbi nyilatkozatait kiforgatva tették fel a világhálóra, hogy Karl Rove, Bush elnök híres-hírhedt kampányszakértője zártkörű gyűlésen parancsba adta republikánus aktivistáknak kampánya akadályozását. De ír arról is, hogy az előválasztási győzelme után a legyőzött republikánus ellenfele napokon át habozott átadni a kampány-főhadiszállás irodáját, holott ez kötelessége lett volna, így értékes napokat vesztett. De ír saját kampánya belső dolgairól is, például arról, hogy kampánytanácsadója olyan reklámanyagot akart a médiáknak elküldeni, amivel ő nagyon nem értett egyet, és ebből kemény konfliktus keletkezett.

Könyve azért is érdekes volt számomra, mert Magyarországon politikustól szokatlanul őszintén ír családi problémáiról. Nem tagadja, hogy apja alkoholista volt, és emiatt sokat szenvedett a család, de hozzáteszi, hogy ennek ellenére sem mentek szét, és az apja később sokat dolgozott a családjáért, neki például a házkeresésben segített. Azt sugallja, hogy ő ugyanolyan családban nőtt fel, mint egy átlagamerikai, őket is egyaránt sújtották a nehézségek és a viták, de aztán ezeken képesek voltak felülemelkedni.

Christine O’ Donnel emellett jó stílusú szerző, könyvét áthatja a szenvedély, sokszor a szó szerinti idézetekkel ír le egy-egy beszélgetést, és ez feszültséget hoz a könyvbe. Élesen és hosszan bírálja Obama elnököt, de a magyar politikai kultúra figyelmébe ajánlhatjuk, hogy egy ponton leszögezi: az elnöki hivatalnak a tiszteletet mindenképpen meg kell adni, gondoljunk bármit is annak betöltőjének politikájáról.

A napokban felmerült a Foglaljuk el Wall Street-et mozgalom főhadiszállásának, a Zuccotti Park-nak a kiürítése. Ez csak még jobban feltüzelte a tiltakozókat, akik kijelentették, maradnak, akár a rendőri erőszakkal szemben is. Ha kell, élőlánccal védik meg a teret. Mivel a hatóságoknak nem érdeke összetűzésbe keveredni a tüntetőkkel, akik élvezik a társadalom nagy részének szolidaritását, és jelentős médianyilvánosságot kapnak, így elhalasztották az intézkedést. A vezetés nélküli, alulról szerveződő mozgalom hihetetlen energiákat mozgat meg szerte Amerikában, azonban nem sok esélye van komoly változás elérésére, már ami a klasszikus politikai befolyásolást illeti. Egész egyszerűen azért, mert ahogyan azt a megmozdulással foglalkozó elemzésünkben kifejtjük, az Occupy Wall Street nem a Tea Party mozgalom baloldali megfelelője, hanem egy egészen új típusú szerveződés. A Tea Party mozgalom abban különbözik az Occupy Wall Street-től, hogy precízen megfogalmazott követelései, valamint elegendő anyagi és társadalmi támogatottsága van ahhoz, hogy „belenyúljon” a politika világába, képviselőket ajánljon vagy támogasson. Ezzel szemben a Wall Streetieknek nincsenek világos céljaik, sem tömeges támogatottságuk, hiszen a manhattani tömeg napszaktól, eseménytől függően csupán 300-7000 embert képes mozgósítani. Mégha az országszerte rendezett több száz eseményt összesítjük is, semmiképp sem mondható, hogy milliók tüntetnek Amerika utcáin. Ami fontos azonban, és amiről ritkán esik szó, hogy megértsük, a csoport nem is ezért jött létre.

Ha visszatekintünk a közelmúlt történelmére, a ’68-as ifjúsági mozgalmakra asszociálhatunk, azonban, ha alaposabban belegondolunk, sokkal inkább a 70-es évek nő mozgalmaira hasonlítanak a mai tüntetések. Ahogy arra Sidney Tarrow felhívja a figyelmet a Foreign Affairs-ben megjelenő írásában, amikor a női egyenjogúságot követelő mozgalmak megjelentek a polgárjogi mozgalom farvizén, a konzervatívok megdöbbentek, a liberálisok meg összezavarodtak. Az előbbi csoport az aktivistákat melltartóégető anarchistáknak látta, míg az utóbbi jó szándékú, ámde kissé eltévelyedett, nőietlen liberálisoknak tartotta tagjaikat. Holott semmi más nem mozgatta őket, mint, az hogy a társadalom felfigyeljen egy fontos jelenségre. Ami közös volt bennük és a ma utcára vonulók között, hogy az ilyen kezdeményezéseknek elsősorban nem politikai céljaik vannak – természetesen azok is –, számukra az elismerés sokkal fontosabb! Ezt nevezi a szerző „itt vagyunk” mozgalomnak. Ne azt kérdezzék tőlük, pontosan mit akarnak, csak ismerjék el őket, vegyenek tudomást róluk, és a problémájukról! Akik a Wall Streetre vonulnak, valójában nem a kapitalizmust támadják, hanem egy olyan rendszert, amelyik láthatóan nem képes reagálni igényeikre. Ma, amikor a gazdasági válság nyomán tömegek szembesülnek világszerte hasonló frusztrációkkal és bizonytalansággal, egyre többen érzik úgy, hogy kihúzták lábuk alól a talajt, és ezt a problémát a politika vagy nem akarja, vagy nem tudja megoldani. Így nem marad más megoldás számukra, mint felhívni rá a figyelmet, mégpedig minél hangosabban, látványosabban. „Itt vagyunk, emberek vagyunk, problémánk van!” kiáltják, csakhogy a döntések demokráciákban végső soron a szavazófülkékben dőlnek el. Fontos, hogy felfigyeljen a politika és a társadalom erre a jelenségre, fontos, hogy „kibeszéljük”, fontos, hogy mindenki elmondhassa, mi nyomja a szívét. Ettől jó egy demokrácia. De ahogyan a női egyenjogúság is az ezekből a mozgalmakból kinövő konkrét politikai csoportok javaslataiból tudott fejlődni, érvényesülni, az Occupy Wall Street is vagy átalakul egy szervezett mozgalommá, vagy a téli hideg beálltával szépen lassan elcsitul.

Elsőre jót derültem, amikor olvastam, hogy az IKEA egyik ausztráliai áruháza ideiglenes „férfimegőrzőt” alakított ki, ahol csocsóasztal, plazma tv és ingyen hot-dog fogadja a vásárlás iránt kevésbé érdeklődő férjet, barátot. Önfeledten nézelődő társaik – a biztonság kedvéért – kapnak egy csipogót, amelyik fél óra múlva jelez, nehogy „ott felejtsék” életük párját. Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy megszületett a gondolat, hogy mennyivel több úszógyertya, szerencsebambusz meg rongyszőnyeg kerül majd a kosarakba, ha a férfiak nem nyúzzák őket, hogy „menjünk már” meg „minek nekünk az?” A gyermekmegőrző mintáján alapuló ötlet azonban nem csupán infantilizálja a férfiakat, hanem tovább erősíti a hagyományos nemi sztereotípiákat, miszerint a nők az otthonteremtők. Miközben lépten-nyomon azt halljuk, hogy jobban be kell vonni a férfiakat a gyermeknevelésbe és a házimunkába, a bolt arra ösztönöz, hogy a nő egyedül hozza meg a döntéseket közös élet(ter)ükről. A köztudottan praktikus megoldásairól ismert üzlet elképzelése ezért vészjelzőként kell, hogy szolgáljon. Ahogy a gyereket sem lehet szögre akasztani, ha megunjuk, úgy a férfiak sem „lapra szerelhetők”! Míg a nők azért küzdenek, hogy áttörjék az üvegplafont és bejussanak az üzleti szféra és a politika legmagasabb pozícióiba, addig a férfiakat egyre inkább a leszakadástól és a társadalmi mellőzöttségtől kell félteni.

A nemi szerepekkel foglalkozó szakirodalom már régóta ír a „férfivilág végéről”, anélkül, hogy akár a politika, akár a közvélemény felfigyelne az intő jelekre. A „szingli” jelenség az egyik ilyen figyelmeztető jel. Az egyre sikeresebb nők egyre sikertelenebb férfiakkal szembesülnek, és ez mindkét nem számára hátrányos. A patriarchális világ azonban nem szűnt meg, csak a nők jobban képesek voltak alkalmazkodni napjaink változó világához, mint az erősebbik nem. Általánosságban elmondható, hogy magasabb képzettséggel rendelkeznek és a munkaerőpiac fejlődő iparágaiban helyezkednek el. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban a 2009-ben létrehozott White House Council on Women and Girls mintájára, egy hasonló bizottságot terveznek White House Council on Boys to Men, azaz a férfivá válás témája köré. A bizottság célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a fiúgyermekek komoly problémákkal szembesülnek az oktatás, a munka, a testi-lelki egészség terén. Ráadásul egyre többen nőnek fel apa nélkül, ami tovább rontja a helyzetüket. Ahhoz, hogy a férfiak sikeres tagjai lehessenek a társadalomnak, akikre továbbra is felnézhetnek a nők, a szülőket, az iskolákat és az egész intézményrendszert szembesíteni kell ezekkel a kihívásokkal.

A társadalom évszázadokon keresztül arra szocializálta a férfiakat, hogy az „igazi férfi” az, aki építi és védi a hazát. Erős, heroizált férfiképet gyártott. „Tűzoltó leszel s katona!” – írja a költő. Mára azonban gyökeresen megváltoztak az értékek. Egyszerű volna azt mondani, hogy jobban oda kell figyelni a gyerekekre, vagy több férfi tanár szükséges. A megoldás azonban jóval összetettebb, ugyanis elképzelhető, hogy alapjaiban kell újraértelmezni a férfi szerepet. Gondoljunk csak bele, vajon nem ugyanez történt-e az utóbbi ötven évben a nőkkel? A nők piacképes szakmát szereztek, és megtanulták, hogyan kell egyszerre gyereket nevelni és pénzt keresni. A férfiak éppen ellenkezőleg, egyre nehezebben kerülnek be a munka világába, és egyre nagyobb az esély, hogy kihullnak onnan, mert megszűnik az igény arra a területre. Ennek következtében, némi fáziskéséssel, éppen azt kell nekik is elsajátítani, hogy hogyan legyenek ők is „hétköznapi hősök”. Olyan férjek és apák, akik kiveszik a részüket a vásárlásból, a gyereknevelésből és az otthonteremtésből is, ami lényegében annak a titka, hogyan legyenek „nélkülözhetetlenek” a társadalom számára.

 
Nemsokára tíz éve, hogy miután két repülő becsapódott a New York-i ikertornyokba, azok addig elképzelhetetlen módon, katasztrófafilm-szerűen, élő adásban a világ szeme láttára összecsuklottak. Mindenki emlékszik, hol volt abban a pillanatban. Ha tíz év távlatában arra vagyunk kíváncsiak, hogyan változtatta meg mindnyájunk életét ez az esemény, legalább három szempontból érdemes megvizsgálni a hatásokat. Először is világpolitikai, másodsorban az amerikaiak –  különösen a New Yorkiak – szemszögéből, és nem utolsósorban abból az aspektusból, hogy miként viszonyulunk kollektív történelmünkhöz, emlékeinkhez. Ugyanis e három elem jellemzőinek szerencsés együttállásának köszönhetően az idei kerek évforduló már a továbblépés időszakát fogja fémjelezni Amerika számára.

2001. szeptember 11-ének reggelén egy maréknyi terrorista tette örökre megváltoztatta a világ menetét. Elindított két háborút, és előhívott számos olyan nemkívánatos jelenséget is, mint például az amerikai muzulmánok diszkriminációja. Egy magabiztos, nyitott országot gyanakvóvá és bezárkózottá tett a külvilággal szemben. Mégis, ideológiailag megerősítette Amerikában mindazt, ami lényegét adja, és ami miatt – számos hibája mellett – mindig érdemes odafigyelni rá. Ha lehet, még erősebbé vált a demokrácia, a szabadság és az összetartozás kultusza.  Az Egyesült Államok mára azonban belefáradt a George W. Bush nevével fémjelzett „terrorizmus elleni háború”-ba. A gazdasági válság árnyékában, és a 2012-es választási kampány elején, a végleges kivonulás Afganisztánból és Irakból egyre inkább presztízskérdéssé válik Barack Obamának. Külpolitikailag Amerika várhatóan hosszú időre visszahúzódik csigaházába, és önmagára koncentrál. Oszama bin Laden halálával sokan úgy érezték, hogy végre lezárult ez a korszak Amerika életében. Nem véletlenül vonultak, szokatlan módon utcára az amerikaiak örömükben. A gonosz szimbólumának megsemmisülésével, nem csak a politikai, hanem a személyes továbblépés is lehetővé vált.

Párhuzamosan a politikai lezárással, igény van a lelki megnyugvásra is. Az eseményektől való távolodással egyre átfogóbban, mélyebben próbálták bemutatni és értelmezni Amerikában ennek a tíz évnek a hatását az egyének és a közösség szempontjából. Az áldozatok, a túlélők, a mentésben és helyreállításban segédkezők, és családtagjaik szemszögéből, akiknek élethosszig tartó lelki és fizikai traumát okozott az esemény. Gyakorlatilag nincs olyan ember New Yorkban, akit nem érintett volna valamilyen módon az ikertornyok ellen elkövetett merénylet. Mindenki ismer valakit, aki megsérült vagy meghalt, mindenkinek van személyes története arról a napról. „Hol voltál abban a pillanatban? Emlékszel mi éreztél?” Ilyen és hasonló kérdésekre kíváncsiak a hírportálok, a közösségi oldalak, és az emberek tömegesen osztják meg emlékeiket. Több mint 25 millió honlap jött létre e célból eddig. Eközben a törmelék helye az évek során átadta a terepet a tervezésnek és az építésnek. Ma már Manhattan látképe egész másként fest, mint pár éve, amikor ordító módon kongott a World Trade Center két tornyának hiányától. A Freedom Towers nevű új épület látványosan nő ki a földből, és ez az örökké optimista New Yorkiak számára a városban tátongó sebhely beforrását jelenti. Idén nyílik meg az áldozatok nevét őrző 9/11 emlékmű, és jövőre átadják az emlékezésre és oktatásra egyaránt szolgáló múzeumot. Az amerikaiak ugyanis nem felejtkeznek meg a jövő generációiról sem. Tíz évvel az eseményeket követően számos oktatási program, ismeretterjesztő könyv létezik, ami segít a szülőknek és a tanároknak, az ismeretek átadásában, elmagyarázásában és nem utolsó sorban a toleranciára, demokráciára való nevelésben. Ez rávilágít arra, hogyan kezelik közös történelmüket, emlékeiket, miként osztoznak rajtuk, miként dolgozzák fel közös traumáikat.

Amerikában már az emlékezés, és a szembenézés technikájának gondolati gazdagsága is döbbenetes. Rájöttek ugyanis arra, hogy a kommunikáció és a technológia annyit változott az utóbbi tíz évben, hogy korábban sosem látott módon tudják megosztani az emberek egymással érzéseiket, gondolataikat a tragédiáról. Hihetetlen, de még 2001-ben sem létezett a Twitter, a Facebook vagy a Youtube. Mára segítségükkel olyan csoportok is megnyilvánulhatnak, amelyek korábban nem adhattak hangot nézeteiknek. Ilyen például a Sikh Coalition kezdeményezése, ami arra kéri a muzulmán, szikh, ázsiai és arab amerikai közösségeket, hogy osszák meg, milyen támadásoknak, diszkriminációnak voltak kitéve szeptember 11-e kapcsán. Tíz évvel az eseményeket követően már a „sötét”, kellemetlen oldalával is foglalkoznak a történteknek. Amerikában ugyanis van egy alulról szerveződő társadalmi közeg, ami létrehoz ilyen egyéni érdekképviseleteket, és van a hajlam a történelem megvitatására, illetve arra, hogy közösen jobban megértsék, mi, miért történt velük. Amerika ma már nem csak a terrortámadások közvetlen érintettjeire emlékszik, hanem az azt követő félelem áldozatira is. Ez élesen szemben áll a hazai történelem „kibeszéletlenségének” kultúrájával. Amikor nézem Amerika emlékezését, és lassú ébredését tíz éves (rém)álmából folyton folyvást ezek a folyamatok nyűgöznek le. Ők valahogy mindenből tanulnak, a legnagyobb tragédiákból is megerősödve állnak talpra és mennek tovább, beépítve a kollektív bölcsességbe a tapasztalataikat.

Az elmúlt hetek az euró gyengélkedésétől voltak hangosak, egyes elemzők egyenesen az eurózóna szétesését, sőt, az unió megroppanását vizionálják. Így érthető, miért kapott eddig kevesebb figyelmet a kőolaj világpiaci árának alakulása, ám érdemes rendszerben gondolkozni, és az Európai Unió történetének legsúlyosabb válságát nem csak pénzügyi-politikai szempontból szemlélni.

A két legnagyobb referencia, a WTI és a Brent árfolyama már hosszú hónapok óta elvált egymástól, és az olló makacsul nyílik tovább. Míg a West Texas Intermediate index már tartósan 100 dollár alatt van, ezzel szemben a Brent rendre a 100 dollár feletti tartományban tartózkodik. Ez több szempontból is érdekes: egyrészt a 2008-as pénzügyi válság kiváltó okaként részben a rekordszintű nyersanyagárak is felelőssé tehetőek, legfőképp a világgazdaság motorját hajtó kőolaj ára. Persze felmerül rögtön a kétely, ugyanis a mostani olajár meg sem közelíti a 2008-as csúcsot, de számunkra nem is ez az érdekes, hanem a kőolaj átlagára az, ami leginkább aggodalomra ad okot. Ugyanis a Brent idei átlagára már most ostromolja a 2008-as évi átlagot, ahol az év végére begyűrűző válság által padlóra küldött olajár tudta (átlag szintjén) kompenzálni az év közepi csúcsot. Egyszerűen fogalmazva, a Brent jelenleg ugyanolyan drága, mint 2008-ban volt. És itt jön el a másik érdekes szempont, mégpedig az amerikai könnyűolaj konstans olcsósága. Ennek több oka is lehet, első és legfontosabb, hogy az USA-ban bekövetkezett „shale-gas-boom” (nem-konvencionális földgázlelőhelyek kitermelése) pár év alatt teljesen átformálta a világ legnagyobb gazdaságának energetikai szektorát, és a shale gas, mint a következő évtized meghatározó energiaforrása, gyökeres strukturális átalakítást indított el az Egyesült Államokban. Ami azt is eredményezte, hogy jelenleg az USA-ban a földgáz pontosan feleannyiba kerül, mint Európában, ami masszívan kihat az olajár alakulására (miközben ez éppen fordítva szokott történni). Ami nem is csoda, ugyanis ha a jelenlegi trend folytatódik Észak-Amerikában, azaz a közlekedés és villamos áram-termelés földgázra való átállítása, könnyen elképzelhető egy olyan forgatókönyv, hogy az USA 10 éven belül lecsatlakozik a közel-keleti kőolajról. Ennek biztonságpolitikai következményeit oldalakon át lehetne sorolni, ám a témánál maradva, felmerül a kérdés, mi köze ehhez Európának?

Ahhoz, hogy egy recesszióban, vagy stagnálásban lévő gazdaságot kimozdítsunk, és elindítsuk egy növekedési pályán, többek közt olcsó energiára van szükségünk. Ami jelen pillanatban Európában egy nem létező fogalom. Míg az USA kőszénből és földgázból önellátó (sőt, mindkettőből exportőrré válhat még az évtizedben), addig Európa nettó gáz- és szénimportőr, ráadásul mindkét alap energiaforrást (melyek szerepe esszenciális az áramtermelésben) cirka kétszeres áron szerzi most be az öreg kontinens, mint az újvilág. Ehhez a cechez pedig hozzáadódik a kőolaj árában tapasztalható, több mint 20%-os felár, sőt, Németország minapi döntése, hogy felhagy a nukleáris energiával (ami már meglévő erőművek esetén az egyik legolcsóbb termelési mód), tovább kerekíti a számlát (csak épp felfelé), ugyanis a tervezett megújulókkal való pótlás szép terv, csakhogy irgalmatlanul drága lesz.

És el is érkeztünk a lényeghez: Európa versenyképességéhez. Most pedig nem arról szeretnék értekezni, hogy az alapvetően szolgáltatóiparra átállított európai gazdaságok mennyire sérülékenyek (lásd Írország, vagy Görögország), szemben a hatalmas versenyelőnnyel rendelkező vegyes/termelő gazdaságokhoz (mint Kína, de akár az USA is). Hanem sokkal inkább arról, hogy az európai környezettudatosság jelen helyzetben hatalmas versenyhátrányt jelent az olyan pragmatikus gazdaságokkal szemben, mint Kína. Míg Németország lemond az atomenergiáról (de a széntüzelésről nem…), addig Kína mindenféle skrupulusok nélkül továbbra is átad kéthetente egy-egy széntüzelésű erőművet. Amíg Európa pénzügyi bailoutokkal próbálja talpra állítani nyikorgó gazdaságait, Kína monstre belföldi beruházásokkal vészeli át a likviditáshiány időszakát, legyen szó hatalmas vízi erőművekről, vadonatúj milliós városokról, gyorsvasutakról, kikötőkről, gyárkomplexumokról, vagy akár K+F-ről. Ahogyan az USA versenyelőnye is részben abból fakad, hogy a kőolaj kivételével vagy önellátó már, vagy exportőr nyersanyagokból, mely által továbbra is relatíve olcsó marad az energia ezen gazdaságokban, és ha fel kell pörgetni a gazdaság motorját, azt nem csak és kizárólag belső fogyasztásból tudja megoldani.

Így Európának is el kellene gondolkodnia arról, hogy melyek most a legfontosabbak: mi, európaiak mentsük meg a Földet, vagy próbáljuk egyben tartani a világ második legnagyobb gazdaságát és piacát (EU)? Ha az utóbbi a válasz, akkor – fenntartva a megújulók melletti elkötelezettséget – érdemes lenne kidolgozni egy olyan európai energiastratégiát, amely elsődleges prioritásaként a versenyképesség növelését jelöli ki, és nem a mindenáron való szén-dioxid kibocsátás csökkentést. Például a földgázra koncentrálva, ugyanis Németország sem fogja tudni mással (hacsak szénnel nem) kiváltani a kieső, nem mellesleg zéró emissziós nukleáris kapacitást. Akár az USA-ban az energiaszektort forradalmasító nem-konvencionális földgázra-, akár az Oroszországgal való stratégiai partnerség további mélyítésére koncentrálva. Mert bár rendre lerágjuk körmünket az oroszok miatt, azért a statisztikák szerint immáron 30 éve – két rövid időszaktól eltekintve – napra és köbméterre pontosan ellátják a kontinensünket a kék nedűvel, politika ide, vagy oda.

Summa summarum, az eddigi gazdasági paradigmákat fel fogja váltani egy merőben új, melyben az energiatermelés már nem egy sokadrangú tétel lesz (ami eddig kvázi ingyen volt). Ezt úgy látszik, hogy mind az USA, mind a BRIC országok látják, és fel is készülnek rá, és olybá tűnik, hogy csak az öreg kontinens reagál korához méltó sebességgel az új (t)rendre. Pedig a következő, akár már ősszel bekövetkező tőzsdei-pénzügyi krach nem New Yorkból fog indulni, de nem is Pekingből vagy Moszkvából, hanem sokkal inkább Brüsszelből. Épp csak azzal a különbséggel, hogy a felsorolt gazdaságok megközelítőleg sem fognak úgy megroppanni egy esetleges uniós recessziótól, mint az fordítva történt 2008-ban.