Méltányosság-blog

Néhány nappal ezelőtt Orbán Viktor a Wall Street Journalban bejelentett gazdasági intézkedéseivel alaposan feladta a leckét a Fidesz-kormány politikáját értelmezni kívánó elemzőknek. A balliberális oldalon eddig tökéletesen egyértelmű volt, hogy Orbán egy keleti típusú despota, aki paternalista elvek mentén kívánja újraszervezni, vagy méginkább lerombolni a magyar társadalom felépítményét. Erre Orbán bejelenti, hogy csökkenteni kívánják az állami kiadásokat a nyugdíjak, a gyógyszerkassza és munkanélküli segélyek területén. Persze elvitatkozhatunk azon, hogy ez most „megszorítás”, vagy sem. Az mindenestre nyilvánvaló, hogy ezek szembemennek az eddigi leegyszerűsítő Orbán képpel, három okból is:

• Ezek az átalakítások az állami újraelosztás visszafogását jelentik így tulajdonképpen liberális szellemiségűnek tekinthetők.
• Az aktív népesség támogatása az inaktívok rovására rövidtávon komoly társadalmi ellentéteket generálhat, ezzel tulajdonképpen megdől az az értelmezés is, hogy Orbán egyedüli célja, hogy minél kevesebb konfliktust generálva megtartsa 2010-es szavazótáborát.
• Amennyiben a programhoz konkrét számadatok járulnak, úgy a közéleti vitáink végre kitörhetnek a diktatúra/demokrácia kérdésköréből és valódi szakmai irányba mehetnek el.

Melyik akkor tehát az igazi Orbán? Aki a Kádár-korszakhoz hasonló jólétet ígér az összes választónak, emellett felszámolja a szabadságjogokat és a hatalmi ellensúlyokat? Vagy az, aki reformokat vállal fel az aktív népesség érdekében, vállalva az ezzel járó konfliktusokat?

Azt hiszem mindkettő és egyik sem. Egyrészt féléves kormányzás alapján évtizedekre előretekinteni igen nagy bizonytalanságot hordoz magában. Másrészt a politikában óriási szerepe van a spontaneitásnak, pont attól izgalmas a dolog, hogy a különböző tényezők változásai állandóan felülírják a forgatókönyvet. Gondoljunk bele, ha nincs a görög válság és az Európai Unió elnézőbb a magyar hiánycéllal, akkor Orbánék nem kényszerülnek arra, hogy a nyugdíjkasszák államosítása miatt megnyirbálják az Alkotmánybíróság jogkörét és ezzel teljesen más megvilágításba kerülne az egész kormányzás értékelése.

A Méltányosságnál több írásban feszegettük már azt a problémát, hogy itt nem diktatórikus fordulatról van szó, hanem arról, hogy a jobboldal teljesen más megközelítésben képzeli el Magyarország megújítását, mint a kudarcot vallott gyurcsányi politika. Vagyis szakítva a „felvilágosult abszolutizmus” elvével, a problémák populáris oldalát megragadva, a társadalom felől igyekszik terveit végrehajtani. Közéleti vitáinknak ennek a kísérletnek a tartalmi oldaláról kellene szólnia, nem arról, hogy melyik oldal igyekszik éppen a demokratikus elkötelezettséget önmagának kisajátítani.

A kép forrása

Mi az egyetlen dolog az Egyesült Államok politikájában, amiben jelenleg kétpárti konszenzus van? A halványkék nyakkendők. Obama-kéknek is hívhatnánk, hiszen egy véletlen folyamán épp az elnök hozta divatba a 2004-es Demokrata Nemzeti Gyűlésen. Robert Gibbs, Obama távozó sajtófőnöke vásárolta magának az ominózus első kék darabot, azonban Barack Obamának annyira megtetszett, hogy végül ő viselte beszéde alatt. A nyakkendő – melynek szimbolikáját Gibbs azzal magyarázta, hogy egy bizonytalan világban nyugalmat sugároz a hűvös kék szín – maradt, és mára az elnök egyik védjegyévé vált.

Mondhatnánk, hogy ha egy egész ország a First Lady stílusát utánozza, nem csoda, ha Washington az elnöki viseletet imitálja. Azonban ez mégsem egyszerű véletlen. Az új elnöki divat éles kontrasztot mutat George W. Bush korábbi harcias piros nyakkendőivel, melyek egy háborúban levő Amerikának szóltak. Mára a béke, nyugalom, stabilitás és együttműködés üzenete olyannyira fontossá vált az országban, hogy a republikánusok is átvették, élükön John Boehnerrel, a képviselőház új elnökével, aki a héten tartott alakuló ülésen szintén égszínkék nyakkendőben jelent meg. Ez azért is érdekes, mert a republikánusokkal hagyományosan a piros színt azonosítják, míg a demokratákkal a kéket.

Vajon érvényesül-e ez a jelenség Orbán Viktornál, aki politikai szerepének megfelelően számos stílusváltáson ment keresztül az utóbbi húsz év során?  A miniszterelnök honlapján található beiktatása óta készült hivatalos képeket végignézve két szín dominál, az „uniós kék”, valamint a sötét bordó. Ezek jelentek meg soros EU-elnökségünk első két jelentős hivatali eseményén is. Január 7-én, amikor Orbán Viktor a Parlamentben átvette a belga miniszterelnöktől az elnökségi zászlót, az európai lobogó színével egyező nyakkendőt viselt. Másnap José Manuel Barrosoval, az Európai Bizottság elnökével tartott közös sajtótájékoztatóján egy konzervatív, minta nélküli, bordó nyakkendőben jelent meg. Mit üzenhet ez a két, nyilvánvalóan tudatosan megkomponált választás? Nem mást, mint ami a sajtóértekezlet pulpitusain szerepelt: Strong Europe, azaz erős Európa. Ez eltér az amerikai politika jelenleg nyugalmat igénylő légkörétől, ugyanis az Uniónak, és benne hazánknak, a gazdasági válságot követően egy erős, felelős, megfontolt vezetői image kell. Látható tehát, hogy a politikai kommunikáció és a divat idehaza is egymást erősítő eszközként lép fel. Érdemes tehát figyelemmel kísérni politikusaink „nyakkendő-üzeneteit”.

A kép forrása: a magyar elnökség honlapja

Barátaim, ismerőseim gyakran kérdezgetik tőlem: te mikor leszel a tévében, hiszen politológus vagy? Ilyenkor mindig eszébe jut az embernek, hogy Magyarországon miért alakult úgy, hogy a közvélemény többsége számára a politikai elemző az az öltönyös pasas, aki elmondja, hogy mit kell gondolni az aznapi politikai nyilatkozatról, vagy intézkedésről.

Sajnos ennek nem az az oka, hogy ismerőseim, vagy a közvélemény tájékozatlan lenne és nem ismerné ennek a szakmának területeit. Az ok sokkal inkább az, hogy a politikai elemzés, mint mesterség csak nyomokban létezik Magyarországon. A kialakult intézetek egy része egyértelműen valamelyik párthoz kötődik, annak ideológiai szócsöve, amely minden kritika nélkül visszhangozza az adott erő politikai megnyilvánulásait. Az írások többsége „impresszionista”, vagyis az adott szerző egész egyszerűen, mindenféle műfaji, vagy módszertani megalapozás nélkül leírja, hogy mik a benyomásai, mit gondol az adott jelenségről.

Amennyiben a politológusok azt szeretnék, hogy szakmájuk az egész közvélemény számára láthatóan hasznos legyen akkor meg kell újítanunk a műfajt, át kell gondolnunk eddigi megközelítéseinket szakmánk tárgyához. Bombasztikus publicisztikákkal, hangzatos kinyilatkoztatásokkal könnyen sikert, ismertséget lehet szerezni, azonban mi magunk is felelősek vagyunk, hogy az olvasó kizárólag erre „harap”. A hosszabb, mélyebb problémákat boncolgató írások tökéletesen elkerülik nemcsak a hírfogyasztók, hanem a média figyelmét is. Alig-alig születik olyan írás, amely jól olvasható, érdekes, ugyanakkor szilárd módszertan, elméleti keret áll mögötte.

Elemzéseink jórésze kimerül a napi aktualitások kommentálásában. Úgy teszünk, mintha nem létezne külföld, amelyekkel érdemes összevetni a hazai folyamatokat. Úgy teszünk, mintha nem létezne közeli, de méginkább távoli múlt, amelyekből tendenciákat rajzolhatunk meg a jelen eseményeire vonatkozóan. Az angolszász politológia évszázados eredményeit, szakmai standardjait szinte nem is hasznosítjuk, a magyar parlamentarizmus tanulságairól tudomást sem veszünk, miközben a politikusoktól nyugati magatartást és értékrendet várunk.

A magyar politológiát meg kell újítani, az elemzést ki kell emelni az „itt és most” közegéből, vizsgálódásaink módszereinek tükrözni kell a nyugat-európai, angolszász politológia kurrens eredményeit. Szélesítenünk kell az elemzési horizontunkat, nem kizárólag a pártokkal, vagy a kormánypolitikával szabad foglakozni. Olyan területek felé kell nyitnunk, mint a szociológia, a közgazdaság vagy akár a természettudományok.

Mindenekelőtt azonban önreflexióra van szükségünk, hogy hiányosságainkat, hibáinkat képesek legyünk egyáltalán tudomásul venni.

Az ember mindig meglepődve olvassa a nyugati politikatudományi és egyéb társadalomtudományi munkákat, s gyakran kifejezetten kellemetlenül érzi magát egy-egy cikk vagy könyv fellapozása után. Vagy azért, mert – valljuk be – nem teljesen érti, vagy pedig azért, mert nagyon is érti az ott leírtakat, s egyúttal át is érzi, hogy mi felé kellene mozdulni.

Távol álljon tőlem, hogy fetisizáljam a „Nyugatot”, de azokat a területeket mindenképp el kell ismerni (és meg kell ismerni), amelyeken tanulni lehet. Ilyen például a nyugati világ egyes részein tapasztalható kohézió. A Méltányosság számtalanszor foglalkozott a társadalmi kohézióval, ez a témakör egyik zászlóshajónknak tekinthető. Ezúttal azonban nem (csak) erre gondolok, hanem a tudományos közösség kohéziójára, együttműködésére és ebből származó hallatlan szellemi teljesítményekre.

A klasszikus idézetségi mutatók és egyéb indexek plasztikusan kifejezik azt, hogy egy-egy tudós milyen népszerű, mennyi cikket írt és az hogyan hatott a tudományos közösségben. Ilyen felmérések és indexek nálunk is készülnek. Azzal azonban már sokkal kevesebbet foglakozunk, hogy reflektáljunk egymás munkájára, ad absurdum együtt is dolgozzunk. A társszerzőség, egy-egy kutatói közösség közös publikációja meglehetősen ritka a magyar politikatudományban. Pedig nem törvényszerű, hogy így legyen.

Éppen egy másik tudományterület adhat számunkra példát: ez a matematika. Erdős Pál világhírű matematikusnak olyan nagy szakmai tekintélye van, hogy kialakították az ún. Erdős-számot. Ez a szám azt mutatja meg, hogy a társszerzőségek révén valaki milyen távol van a matematikai géniusztól. Erdős Erdős-száma 0, aki vele publikált annak 1, aki az Erdőssel publikáló társszerzője volt annak 2, és így tovább. A dolog annyira népszerű, hogy nem csak a matematikusok, hanem egyéb tudományterületek (pl. közgazdaságtan, fizika, hálózatelmélet) tudósai is „mérik” saját Erdős-számukat. Az Oakland Egyetemen például külön Erdős-projekt (ENP) működik a távolságok meghatározására.

A hazai politikatudománynak fel kellene ismernie a tudományos közösségek megtartó és fejlesztő erejét, többet kellene egymással (s nem egymás ellen) dolgoznunk. Ebben az esetben kialakulnának a hazai kutatói hálózatok, amelyek beindítanák a politikatudomány vérkeringését. Ha ez sikerül, akkor valóban itthon is teremhet Erdőshöz fogható géniusz, akitől való közelségünket érdemes lesz meghatározni.

A kép forrása: http://micheleroohani.com/blog/

Múlt héten a Szegedi Tudományegyetemen tartottam előadást egy zöld energiákkal foglalkozó konferencián, ahol kiemeltem, hogy a hazai energiapolitika legnagyobb hiátusa (a rövidtávú tervezésen túl) a rendszerszemlélet szinte teljes hiánya. Eklatáns példaként a paksi atomerőmű bővítését hoztam fel, amelyre bár létezik egy valós és megalapozott igény, érdemes más alternatívákat is szemügyre venni: miután a környező országok szinte mindegyike szintén újabb nukleáris blokkok felállítását tervezi, ezért joggal merül fel az a kérdés, valóban szükségünk van két újabb atomerőmű blokkra, vagy érdemesebb lenne például az áramhálózatot és –tőzsdét, vagy a megújuló energiakapacitást növelni helyette?

Éppen e konferencia napján jelent meg Patkó Gábor elemzése is a témáról, ahol betekintést enged az „atomreneszánszba”, és az enyéimhez hasonló kérdéseket vet fel. Lássuk, vajon léteznek-e markáns válaszok, vagy a bizonytalanság árkait tudjuk csak tovább mélyíteni?

Nos, aki egzakt és megdönthetetlen válaszra vágyik, ne olvasson tovább. Ugyanis ebben a témában rendkívül nehéz igazságot tenni, ezt jól indikálja az is, hogy például az LMP-n belül is különböző álláspontok „csapnak össze”, mikor az új paksi blokkok témája kerül elő, pedig ők az egyetlen zöld párt a parlamentben, tehát normális esetben zsigerből elutasítónak kellene lenniük a nukleáris energiatermeléssel kapcsolatosan, mégsem azok. Itt pedig szó sincsen az „atomlobbi” áldásos tevékenységéről (ha van ilyen, egyáltalán), hanem létezik egy energiatermelési mód, mely az áramtermelésünk gerincét alkotja, és immáron 30 éve működik biztonságosan (leszámítva egy-egy üzemzavart). Viszont az is igaz, hogy ha csak egyszer is történik egy katasztrófa, az akár évtizedekre lakhatatlanná teheti a Kárpát-medence egy részét. Ráadásul gazdaságossági szempontokat is vizsgálva az atomerőmű egy évtizedek alatt megtérülő és igen drága befektetés.

Ennyi kockázati faktor mellett pedig joggal gondolhatjuk azt, hogy ha a jövőben úgyis lesz olcsó áram a régióban, vajon miért van szükségünk nekünk is atomerőműre, ami ráadásul nem csökkentené az importfüggőségünket, mert az üzemanyagot ugyanúgy orosz importból kell fedeznünk, mint most a földgáz esetében. Mindezek mellett egy modern szénerőművet (aminek már jelentősen csökkentett a szén-dioxid kibocsátása) ugyanannyiba kerül kilowattonként felépíteni, mint egy új atomerőművet, csakhogy ezt például fűthetnénk lignittel (amiből bővelkedünk), sokkal egyszerűbb és biztonságosabb az üzemeltetése is, ráadásul esélyünk lenne befektetőket találni rá (az államon kívül). Vagy akár importálhatnánk a jövőben villamos áramot (ahogyan tesszük ebben a pillanatban is), az ellátásbiztonságon (joggal) aggódóakat pedig vészhelyzeti gázmotoros erőművek felépítésével nyugtathatnánk meg (amikre az új paksi blokkok esetén amúgy is szükség lenne). Ugyanis olyan hatalmas a gáztároló kapacitásunk, hogy jelenleg az éves gázfogyasztásunk felét Magyarországon tárolják, lesarkítva: egy komplett téli fűtési szezont ki tudnánk húzni orosz import nélkül, kisebb korlátozásokkal. Erre például egyetlen európai ország sem képes jelenleg.

A megújulók villamosenergia-termelésbe való bevonása pedig még kényesebb kérdés, ehhez a problémához talán a decentralizáció lesz a kulcs, de egy bizonyos: a következő két évtizedben megújuló energia nem lesz képes fundamentumát alkotni a hazai áramtermelésnek.

Tehát mi is a konklúzió? Talán az, hogy érdemes lenne ezeket a tényezőket (és még hány lenne!) is megvizsgálni, mielőtt kiadjuk a végleges ukázt az új nukleáris blokkok megépítésére, és nem fejest ugrani egy 60 éves projektbe anélkül, hogy minden létező aspektusát megvizsgálnánk előtte. Mert amíg ezekre a kérdésekre nem születnek megnyugtató válaszok, addig felelőtlenség dönteni egy beruházásról, amely legalább az éves költségvetési deficitünk háromszorosába fog kerülni…