Méltányosság-blog

Kissé fura ötletem támadt múlt csütörtökön Bécsben: be kéne mennem az osztrák parlament felsőházának éppen zajló ülésére. És hogy miért? Nem volt különösebb dolgom arrafelé, még csak osztrák állampolgár sem vagyok – de mindegy, olykor szeretek a szokatlan dolgokba belevágni.

A bejárat portáján lévő biztonsági őrhöz fordultam ezzel a kérésemmel. Ő azonnal felhívta a kollégáját, megkérdezve, van-e még a látogatóknak fenntartott szabad hely. A kedvező válasz után azonnal látogatóbilétát adott nekem, és a detektoros ellenőrzés után már mehettem is az ülésterembe. Az ügyintézés két-három percet vett igénybe.

De nem Mikszáth Kálmán által megírt A korlátfa c. rövid elbeszélésének Magyarországán lennénk, ha a magyar parlament üléstermébe csak úgy,  utcáról be lehetne esni. Ausztriával ellentétben errefelé immár hosszú évek óta úgy gondolják, be kell tartani a bevált bürokratikus utat. Én már többször lejátszottam az alábbi kötelező köröket az Országgyűléssel az ülésterembe való bejutásom érdekében. Merthogy először is látogatójegyre van szükség, amelyet napokkal előtte egy országgyűlési képviselő kér meg választója számára az Országgyűlés hivatalától. Ezt a képviselő titkára intézi, egyeztet a hivatallal. Ha jól egyeztet, akkor elvileg nincs akadály a belépésnek. Elvileg nincs, mert jártam már úgy, hogy a látogatójegyet mégsem állították ki aznapra, csak most a sok bába között nem a gyermek, csak egy papírocska veszett el, ki tudja, hol.

De tegyük fel, hogy nincs ilyen döccenő, és ez azért elég ritka, ismerjük el. A magyar parlament kapuőreinek óvatosságra való törekvését is illik díjaznunk: merthogy két helyen is  leellenőrzik a személyi iratokat . Ha a szalagkorlát szélén lévő őrbodén minden rendben van, akkor  irány a törvényhozás egyik kapuja, ott újabb ellenőrzés következik, ahol megnézik, van-e látogatójegy. Ha igen, jön a detektoros ellenőrzés, és ha az is rendben van, akkor végre fel lehet menni a látogatóknak fenntartott külső karzatra. A szervezést azért nem árt időben elkezdeni, mert megeshet, hogy a képviselőnek fenntartott látogatójegy elfogy (mert például kell a szakértőknek, vagy más tárgyalópartnereknek), és akkor a választópolgár várhat tovább. De az is lehet, hogy addigra rég elmegy a kedve az egésztől.

Ami az osztrák parlament épületében két-három perc alatt elintézhető volt, az nálunk akár egy, de akár két hetet is igénybe vehet. Akár ezen a picike eset-összehasonlításon is vágni lehet az osztrák és magyar politikai mentalitás e szelete között a különbséget. Mintha az osztrák parlament kevésbé félne a választóitól; erre utal legalábbis, hogy bár az ottani parlamentet is őrzik rendőrök, de velünk ellentétben nem tartóztatják fel az állampolgárt, ott nincs ugyanis se kordon, se szalagkorlát.

Nálunk utóbbi szigorúan megvan (a Gyurcsány-időszak jó részében még kordonok is voltak), és mint az én esetem is mutatja, a magyar törvényhozás plenáris ülésére utcáról a polgár nem juthat be előzetes szervezés nélkül, és ez így zajlik az 1990-es évek óta. Csakhogy mit üzen ezzel – akarva-akaratlanul – a magyar parlament a választópolgárainak? Azt, hogy a választók személyes jelenléte potenciális zavarforrás, amelyet jobb nem elősegíteni. Én még azt is elhiszem, hogy valójában nem így gondolkodnak, de a látszat nálunk mindenesetre ez. Kár ezért a látszatért, de azért a magatartásért is, amelyet az Országgyűlés tanúsít a plenáris ülést esetleg élőben megnézni kívánó választópolgárai iránt.

Schmitt Pál lemondó beszédét folyamatos zaj és gúnyos kacaj kísérte. Érdemes idézni a gyorsírói jegyzőkönyvből:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ház! Egy internetes portál névtelen bloggere januárban azzal vádolt, hogy a húsz évvel ezelőtti kisdoktori dolgozatomban, amelyet a Testnevelési Főiskolán készítettem (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Egyetem!), meg nem engedett módszert alkalmazva, túl sokat idéztem mások műveiből (Dr. Bárándy Gergely: Az egészet!), anélkül, hogy az eredeti szerzőket az előírt módon feltüntettem volna. Még meg sem indult a tényfeltárás, még egy kommünikét sem adhattam ki, az itt ülő képviselők közül néhányan máris megbélyegeztek, csalónak kiáltottak, és a lemondásomat követelték. (Taps és közbeszólások az MSZP és a Jobbik padsoraiból: Úgy van!)

Rögtön felröppent a hír, hogy az elnök csal, lop, hazudik, és hogy mondjon le. (Közbeszólások az MSZP padsoraiból: Úgy van!)”

Kövér László házelnök olyannyira zokon vette a szocialista képviselők bekiabálásait, hogy kicsúszott a száján a később is sokat idézett félmondata,hogy „az önmagában méltatlan, hogy a tőlem balra helyet foglaló képviselő hölgyek és urak egyáltalán itt ülhetnek ebben az Országgyűlésben”. Meglehet, megfeledkezett arról, hogy több, mint egy évtizede , akkor még ellenzéki képviselőként, közbeszólásokkal zavarta meg  Horn Gyula  MSZP-s miniszterelnök napirend előtti felszólalását. Ismét jegyzőkönyv-részlet következik, ezúttal 1997. december 1-jei ülésnapról:

„Vegyék már figyelembe, hölgyeim és uraim, hogy most nyílt vitát, vádaskodást és a többit folytatni árt a Magyar Köztársaság érdekeinek! Higgyék már el! Az, ami az elmúlt hetekben történt, elfogadhatatlan. (Dr. Kövér László: Szerintünk is elfogadhatatlan!) Megnehezítik, sőt ellehetetlenítik a tárgyalódelegáció sikerét, és előnytelen helyzetbe hozzák a partnert. Legyenek kedvesek ezt figyelembe venni. Vegyék már észre, hogy Bős rendezésének, a Duna rendezésének ügye már nem a rendszerváltás egyik eszköze ‑ elmúlt az az időszak! (Dr. Kövér László: A restauráció eszköze!) (…)

Az pedig nem csupán sértő, hanem egyenesen nevetséges, ha valaki azt állítja, hogy valamiféle vízügyi lobby igyekezne önző módon előnyhöz jutni. (Moraj az ellenzék soraiból. ‑ Közbeszólás: Ugyan már!)

Ennek az égvilágon semmi köze a valósághoz, tudniillik a tárgyilagosság, a szakértelem nem azonos az önzéssel vagy az anyagi haszonnal. S a Nemcsók János ellen indított hadjárat viszont önző, szűk pártpolitikai érdekeket szolgál. (Dr. Kövér László: Melyik pártét?) Hangsúlyozni szeretném ‑ mielőtt Kövér László állandóan bekiabál ‑, hogy a Magyar Szocialista Párt mint meghatározó súlyú kormányzati tényező nevében vállalom azt, hogy a Duna ügyét is rendezzük (Zaj, felzúdulás az ellenzéki pártok soraiban. ‑ Bogárdi Zoltán: Mint '77‑ben is! ‑ Dr. Homoki János: Isten mentsen!) a valóságos helyzetnek és követelményeknek, a hágai ítéletnek és a Magyar Köztársaság nemzeti érdekeinek megfelelően. ”

De rossz dolog-e a parlamentben, hogy a szónok beszédét zajjal, közbeszólásokkal zavarják meg a politikustársak?  Mielőtt még valaki a jól neveltség alapján gyorsan rávágná a „ha valaki beszél, akkor nem szabad közbekiabálni!” fémjelezte mechanikus válaszokat, fontolja meg az alábbi tényezőket.

Először is, a nálunk jobban működő demokráciákban is elég gyakori, hogy egy képviselő beszédét közbekiabálások, gúnyos nevetés, és zaj tarkítják. Elég csak a brit parlamentre gondolni, ahol a legnagyobb közérdeklődést kiváltó miniszterelnöki kérdés című műfajt a magyar parlamentben megszokottnál jóval erősebb zajszint, és bekiabálások szokták tarkítani. De még a higgadtabb vérmérsékletű német parlamentben sem ritkák a közbeszólások.

Másodszor, amióta létezik mai értelemben vett parlament, azóta jelen vannak a közbekiabálások. Elég, ha valaki fellapozza a dualizmus Képviselőházi Naplóit.

Harmadrészt, a felszólalást opponáló közbeszólások jól kifejezik a parlament légkörét, az ellentétes véleményen lévők pillanatnyi hangulatát, hiszen a közbekiabálások spontán módon történnek. Nélkülük szegényebb és sivárabb lenne a parlament.

De hol akkor a határ? Szerintem a levezető elnöknek hagynia kellene a közbekiabálások elhangzását, ugyanis ezek is a politikai vélemény kifejeződésének virulens, de annál izgalmasabb és velősebb elemei. Ha ellenben a szónok ellenfelei kifejezetten arra törekszenek, hogy hatalmas zaj keltésével elhallgattassák a felszólalót, azt viszont már határozottan meg kell akadályozni, és védeni kell a képviselő beszédjogát. Viszont, ha a bekiabálások szintje még elfogadható mértéken belül mozog, akkor a szónokló képviselőnek illik az ellenvéleménynek ezt a sajátságos formáját is elviselnie. A plenáris ülések levezető elnökeinek tehát nem a bekiabálások elfojtására, sokkal inkább mederben tartására kellene törekedniük. Végül is, ha egy szónoknak a személye, vagy a mondanivalója érdektelen (legrosszabb esetben mindkettő), akkor úgysem vált ki olyan érdeklődést a szónoklata, hogy közbekiabáljanak. A közbeszólónak ugyanis oda kell is ám figyelnie ellenfele beszédére, ha frappánsan akar neki verbálisan odaszúrni.

A sikeres, nagy formátumú politikusok szembesülni szoktak a közbekiabálások sorával, és általában nem a levezető elnök segítségét kérik, hanem maguk igyekszenek nevetségessé tenni a közbekiabálókat. Ha ügyesek, a közbekiabálók elnöki feddés nélkül is elcsendesednek…

 Kivezetni – akár erőszakkal is – országgyűlési képviselőt a parlamentből? 1990 óta sosem volt erre precedens, de hamarosan – az Országgyűlésről szóló T/6391 sz.  törvényjavaslat elfogadása esetén – Kövér László házelnöknek erre lehetősége lesz, amennyiben úgy ítéli meg, hogy a renitens képviselő vét a tanácskozás rendje ellen.

 Ez az ötlet meghökkentőnek tűnhet, de korántsem új – a magyar parlamentarizmus történetében volt már erre példa. Az 1913-as házszabályok 253.§-a például így rendelkezett: „Az elnök azt a képviselőt, a ki a rendet és csendet a tanácskozást teljesen meghiúsító módon tartósan zavarja úgy, hogy rögtöni eltávolítása nélkül az ülés egyáltalán nem folytatható, karhatalom alkalmazásával is kivezettetheti és a képviselőháznak vagy bizottságának erről az üléséről távoltartja”.

Mit mond a 2012-es törvényjavaslat 54.§ (3)-(4) bekezdése?

„(3) Ha a képviselő felszólalása során kirívóan sértő kifejezést használ, vagy az általa használt sértő kifejezés súlyos rendzavaráshoz vezet, a házelnök javasolhatja az Országgyűlésnek a képviselő kizárását az ülésnap hátralévő részéből. A javaslatról az Országgyűlés vita nélkül határoz.

 (4) Ha az Országgyűlés határozatképtelen, a kizárásról a házelnök határoz.”Az 59.§ (2) bekezdése pedig így rendelkezik: „A házelnök az Országgyűlési Őrséggel kivezetteti az ülésteremből az Országgyűlés által az ülésről kizárt vagy a képviselői jogainak gyakorlásából felfüggesztett képviselőt, ha a képviselő a házelnök felszólítása ellenére sem hagyja el a termet.”

 Amint láthatjuk, eléggé kísérteties a hasonlóság az 1913-as házszabályok és a mostani tervezet között. Érdemes tudni, hogy képviselő erőszakos kivezettetésére volt már példa Magyarországon, nem haszontalan feleleveníteni egy példát, hogy legyen némi elképzelésünk arról, mi történhet a jövőben az Országgyűlés falain belül. Nos, a botrány szinte garantált. Képzeljük el, amikor Vonát, és jobbikos társait vonszolják ki a parlamentből, ők meg ellenállnak…

 Régen volt már, amikor is jókora skandalum robbant ki a magyar törvényhozás 1924. november 28-i ülésén, amikor Györki Imre szociáldemokrata képviselő hamis tanúzással vádolta meg Bethlen István miniszterelnököt. A kormánypárti levezető elnök rendreutasította a képviselőt, majd karhatalommal kivezetette. Így járt több, az elnöki intézkedés ellen hevesen tiltakozó baloldali képviselő is. Az indulatok elszabadulását jól mutatja az ülésről készült jegyzőkönyv is, amelyből röviden és betűhíven idézünk:

 „(Peidl Gyula: A szurony az terror, és a terror nem lehet megnyugtató!) Elnök: Peidl Gyula képviselő urat kénytelen vagyok rendreutasítani.

(Felkiáltások jobbfelől: Halljuk Szilágyi Lajost! — Rupert Rezső: Leülni Márffy és Eskütt mellé! — Peyer Károly: Nemzetvédelmi osztály! Helyzetjelentés! Gyilkosok! — Rupert Rezső közbeszól. — Bessenyey Zénó: Hogy meri ezt állítani? Hazugság-!— Rupert Rezső: Üljön Márffy mellé! — Bessenyey Zénó: Maga szemtelen disznó! —Urbanícs Kálmán: Fehér hadnagyból lett vörös bohóc! — Farkas István: Hozzák vissza a kivitt képviselőket, elnök ur! Addig nincs tárgyalás! — Bessenyey Zénó: Nekem nem volt gyilkos a patrónusom, mint önnek! — Hoszszantartó nagy zaj a szélsőbaloldalon. — Rupert Rezső: Gonosz, hitvány hazugság! Maga hitvány, hazug fráter!) Csendet kérek, képviselő urak. Rupert képviselő urat kénytelen vagyok rendreutasitani. (Rupert Rezső: És még buta is! — Baticz Gyula: Újságírókat is kivittek innen! — Peyer Károly: Nem is voltrá rendelet, hogy újságírót is kivigyenek! — Peidl Gyula: Éljen Pályi Ede! — Farkas István:Nem szégyenli magát, ministerelnök ur? ”

 Képzeljünk el hasonló jeleneket, és annak következményeit a mai korban, amikor – ellentétben 1924-el —nemcsak újságok, hanem rádió, Tv, és internet is van, amelyek még inkább felnagyítják majd az ilyesfajta parlamenti purpárlékat, már csak azért is, mert a botrányra sokkal inkább vevő a közönség, mint – teszem azt – a kettős számvitelt szabályozó törvényjavaslat megtárgyalására…

Pár héttel eze

Pár héttel ezelőtt nyolcvan órát ülésezett öt nap leforgása alatt a törvényhozás, méghozzá úgy, hogy éjszaka is képviselők lézengtek a plenáris ülésen, és később sem enyhült sokat az iram.  Nem sokat téved az, aki arra gondol, hogy itt valami félresikerült a gépezetben. Ám itt jóval többről van szó annál, mint hogy az adott héten nem sikerült jól megtervezni a Tisztelt Ház munkáját.

 Ezzel nemcsak az a baj, hogy a törvényalkotás gyorsaságával arányosan csökkenhet a jó munka esélye, hanem az is, hogy minimálissá, ha ugyan nem semmivé válik az állampolgár részvételi lehetősége a törvényhozás befolyására, ráadásul nagyobb az esély a gyengébb minőségű jogszabályok megalkotására.

 Márpedig egy rossz törvény nemcsak azért kellemetlen, mert végrehajthatatlan, értelmetlen, vagy az állampolgárokat vegzáló, hanem azért is, mert akár forintosítható károkat is tud okozni a nemzetgazdaságnak (pl. egy törvény hozzájárul egy iparág jövedelmezőségének erőteljes csökkentéséhez, és munkahelyek megszűnéséhez). Éppen ezért egyáltalán nem értek egyet azzal a leegyszerűsítő nézettel, miszerint a parlamenti képviselőség nem is munka, vagy legalábbis nem is komolyan veendő foglalkozás. Nagyon is az, az ezzel járó felelősség vetekszik az orvosokéval, rendőrökével, hiszen ha tartóssá válik egy országban a törvényhozás, illetve a politikai rendszer egészének a rossz működése, akkor szinte garantált a társadalom egészét érintő súlyos válság. Ez pedig még azokat is érinteni fogja, akik különben legyintenének a politikára.

Ami igazán elgondolkodtató, hogy alapvető jogszabály-tervezeteket tárgyal egy időben a parlament, méghozzá úgy, hogy a kormánytöbbség néhány hét alatt szeretné lezárni megvitatásukat. Csak néhány, korántsem a teljesség igényével: egyszerre van (volt) napirenden az új köznevelési, az önkormányzati, a szakképzési, a felsőoktatási törvény. Ezek majd mindegyike rengeteg ember életére hat. Akár hónapokig tartó parlamenti vita sem lett volna elrugaszkodott ötlet.

Csakhogy a látszat ellenére van a gyors törvényalkotásban logika és józan megfontolás, amennyiben a Fidesz vezetői a mostani négyéves kormányzati ciklus első felében szerettek volna túl lenni a legtöbb vitát kiváltó döntéseiken, hogy a kormányzás második szakaszában bekövetkezhessen hatalmuk konszolidációja. Az euróválság könnyen keresztülhúzhatja ezt a számítást, de azt el kell ismerni, hogy az „ország újjászervezésével” fémjelzett változássorozat végigvitele hatalomtechnikai szempontból az első két évben ígérkezett politikailag ésszerűnek. Azt is érdemes ugyanakkor látni, hogy a rossz minőségű jogszabályok nem fogják emelni a kormányzat tekintélyét, ezáltal a Fidesz elfogadottságát.

 A közbeszédben gyakorta halljuk az egyes érdekcsoportok, civil szervezetek panaszát, hogy a kormányzat szóba sem állt velük, vagy nem folytatott velük valós egyeztetést. Csakhogy legalább ilyen fontos kérdés, hogy a választópolgár miként befolyásolhatja azt, ami a parlamentben folyik? Ezt a kérdést fel sem szokták tenni nálunk, nemhogy megválaszolni.

Új-Zéland parlamentje igen jó példával jár elől. Az ottani választópolgárnak ugyanis joga van ahhoz, hogy konkrét javaslatokat tegyen egy adott törvénytervezethez, sőt még azt is kérheti, hogy  az illetékes parlamenti bizottság ülésén személyesen érveljen ötletei mellett. Ezt annál is inkább megteheti, mert az újságokban közzétett hirdetményekben hívják fel a lakosok figyelmét arra, milyen törvény-tervezetekről mondhatnak véleményt. Persze, ilyen metódussal kizárt a törvények pár hét alatti elfogadása, legalábbis a parlament honlapja szerint az illetékes bizottságoknak általában hat hónapjuk (!) van az előterjesztések megvizsgálására.

 Az ember szívesebben hajt végre olyan döntést, amelyben ő maga is részt vett, vagy legalábbis megkérdezték arról a véleményét, vagyis jobban a sajátjáénak érzi azt. A politikában sem lehetetlen ennek az elérése, ennek számos eszköze van. Ez lehet népszavazás, lakossági fórum, vagy a már említett új-zélandi példa. A lényeg, hogy a választó magáénak érezze politikai rendszerét, de ezt csak akkor lehet elérni, ha rendszer bevonja őt a fontosabb döntésekbe. Persze ez még önmagában kevés. Olyan polgárokat kell nevelni már általános iskolától kezdve, akik akarnak is a közügyekben részt venni, és akik ennek lehetővé tételét meg is követelik a politikusaiktól. Kétségtelen, hogy a választók politikába való érdemi bevonása komoly erőfeszítést, és időráfordítást követel meg, ám ez a politikai rendszer nagyobb stabilitásával kecsegtet.

Orbán Viktor kevésbé volt ideges, vagy feszült az uniós népképviselők 2011. július 5-i ülésén, mint januárban. Igaz, a vita hangneme is mérséklődött azóta. Bár Daniel Cohn-Bendit ezúttal is élesen támadta a magyar kormánypolitikát, és személy szerint Orbán Viktort is, de ennek élét jelentősen tompította, hogy a magyar uniós elnökségét teljesítményét sok hozzászóló méltatta, még a baloldalon lévők is. Ezt annál is inkább tehették, mert az Orbán-kormány— ahogy azt nemrég részletesen az MPK honlapján elemeztem — kétségbevonhatatlan eredményeket is felmutatott EU-elnöksége idején, igaz az is, hogy nem minden célkitűzését sikerült végigvinnie. De  Horvátország csatlakozási tárgyalásainak a lezárása nagy fegyvertény, amire januárban még nem mutatkozott nagy esély. A magyar kormányfő így megtehette, hogy válaszbeszédében barátságosabb hangot is megüssön, köszönetet mondva az Európai Parlament egészének, és az elnökének. Másfelől viszont megint visszautasította a politikáját ért bírálatokat, s elégedettséggel tölthette el, hogy mondanivalója ezen részét többször taps szakította félbe. Számomra egy külön érdekessége mindkét EP-parlamenti ülésnek, hogy Orbán megmaradt annyira jó vitázó az elmúlt több mint két évtized során,  hogy nemzetközi összehasonlításban is állja a sarat kommunikációs készségek tekintetében. Jól bánik a gesztikulációjával (azaz a kézmozdulatai összhangban vannak a mondanivalójával), képes arra is, hogy a hangszínét, hangerőt az adott pillanathoz igazítva változtassa, igen ritkán szokott elakadni beszéde közben (alig van nála őőzés), kerek mondatokban szokott beszélni, és tud sajátos gondolatokat is előadni (amelyeket- meglehet- tanácsadói javasoltak neki). Ezt most is megkapta az érdeklődő közönség: Cohn-Bendit ellen sikerült Orbánnak egy jól irányzott támadást intézni: „Ön egy polgári demokrácia ellen lázadt, én meg egy diktatúra ellen lázadtam”. Orbán következetesen megmaradt a hazája elleni igazságtalan támadásokat rettenhetetlenül visszaverő vezető szerepében ezen az ülésen is, például akkor, amikor egyértelművé tette: gondoljanak más országokban bárkik bármit az új magyar alkotmányról, ennek úgysem lesz semmi jelentősége. A kormányfő ezt így fogalmazta meg az EP képviselői színe előtt: „ Egyetlen európai miniszterelnök, egyetlen európai kormány sincs abban a helyzetben, hogy megmondja a magyaroknak, hogy milyen alkotmányuk lehet és milyen nem. Ez a kérdés a magyar népre tartozik, és ezt mi majd el is fogjuk dönteni.”

A jó kommunikáció sem feledteti azt, hogy az Orbán-kormány nem jelentéktelen európai uniós erőkkel került összetűzésbe, és a miniszterelnöknek a helyenként igen harcias megnyilvánulásai nem segítik az ellentétek tompítását. Pedig valami nagyon nincs rendben akkor, hogy ha a magyar belpolitika bő fél éve időről-időre visszatérő napirendi pont az Európai Parlamentben, ahol túlnyomórészt közösségi jogszabálytervezetek megtárgyalásával telik az idő, és nem az egyes országok belpolitikájának megtárgyalásával. A német, a brit, a dán, vagy a francia demokrácia helyzete nem szokott téma lenni, alighanem azért, mert úgy vélik, hogy – miután azok rendben vannak – alighanem nincs mit ezekről tárgyalni. Nem így a magyar demokrácia, amelynek állapotát rendszeresen bírálják tőlünk nyugatabbra. Igaz, hogy a bírálók jelentős része az Orbánnal ideológiailag szemben állók (baloldaliak, liberálisok) voltak, de a kereszténydemokrata-liberális német kormány magas rangú tisztségviselője is megfogalmazott elmarasztaló véleményt, vagy a nem éppen szocialista francia kormány, és nem egy jobboldali külföldi lap (pl. Die Welt)is  kritikusnak bizonyult Orbánékkal szemben. Az a fideszes kommunikáció, miszerint a magyar kormányt bíráló hangokat belföldről tüzelik, tartalmazhat némi részigazságot (bár erősen eltúlozza a gyengélkedő MSZP és magyar baloldali-liberális értelmiség befolyását), de megtévesztő lehet – paradox módon azok számára, akik ezt hirdetik és esetleg ők maguk is elhiszik. Ez azért veszélyes számukra, mert rossz következtetésekre vezetheti a magyar döntéshozókat a külvilághoz való viszonyukat illetően. Márpedig, mivel Magyarország nem nagyhatalom, függetlenül az Európai Parlamentben mutatott debatteri teljesítménytől, üdvös számára minél több uniós országgal jó kapcsolatot kialakítania. Különösen akkor, ha a politika szerencséjének forgandó volta miatt esetleg olyan tendencia jelentkezik évek múlva, amely során az a „nemzetközi baloldal” kerül kormányra mind több uniós államban, amelynek „támadásait el kellett hárítani”, ahogy Orbán most fogalmazott. Persze, meglehet, hogy Orbánnak az általa most keményen megrótt baloldallal sem lenne nehéz együttműködnie, ha úgy hozza a politikai szükség, elvégre van ő annyira pragmatikus politikus, hogy Kínában egy új szövetségest képes látni és láttatni.