Méltányosság-blog

A Nyilvánosság Klub szeretné (szerette volna?) látni és ellenőrizni az alkotmányozás kérdőíveinek feldolgozását.

Kommentáljuk a hírt. A Nyilvánosság Klub gyanúja jogos? – Egyfelől nem szép dolog a bizalmatlanság, másfelől tudnivaló, hogy a közvélemény-kutató intézetektől, amikor bárki megrendel egy kutatást, kérhet garanciákat, hogy lássa miként is ellenőrzik a lekérdezést/adatbevitelt/feldolgozást. Itt a megrendelő – ha már az alkotmányozás folyamata a népé – maga a nép. Ugyanakkor túl elvont kategória ez ahhoz, hogy a nép odaküldjön valakit, hogy ellenőrizze az adatbevitelt. Küldhetné a Nyilvánosság Klubot akár, de bárki mást is. A kormány nem engedhette, hogy az önjelölt kierőszakolja magának a nép küldötte titulust, a Nyilvánosság Klub pedig ráérzett politikailag arra, hogy nem lett átgondolva az ellenőrzés kérdése.

Hogy feldolgozzák-e rendesen a beérkező anyagokat vagy sem, az marad így bizalmi kérdés, még az sincs kizárva, hogy a feldolgozás teljes és korrekt, ám ez esetben is van egy gond, amit nem tudunk kiküszöbölni. Szociológiai értelemben a beérkezett levéldömping igen csak félrevezető lehet.

Tegyük fel, hogy van 10 emberünk, aki 100 fő lakosú országból visszaküldi a kérdőívet, s tegyük fel azt is, hogy mind a 100-nak volna véleménye. Ám vannak köztük szkeptikusok, akik azt gondolják úgysem kíváncsiak a véleményükre, ha kitöltik akkor sem. Ők vannak 30-an. Van egy másik 30, aki úgy véli, hogy a kérdések nem a lényegről szólnak, nincs mit válaszolni rá, s vannak még 30-an, akik azt a pártot követik, amelyik azt mondja, hogy ne töltsd ki. Mi is lesz a 10 kitöltőnek a jellemzője? – Kötelességtudó, kérdőívet elkészítőket szerető, optimista stb. Igazából nem tudjuk mik a jellemzőik, de egyvalamit biztosan mondhatunk, nem reprezentálják a magyar lakosságot. 10 speciális, különleges, egyáltalán nem átlagos emberről van szó, s ha véletlen vettünk volna egy tíz fős mintát, akkor lehet közülük csak 1 kerülhetett volna a megkérdezettek közé.

Mindenki ismeri a betelefonálós, és a televíziókban szalagcímekre „beesemezős” lehetőséget. A mögöttük lévő emberekről csak sejtjük, hogy speciális karakterek. Mégis, ezektől a speciális karakterű, a magyar lakosság akaratát egyáltalán nem leképező emberektől szoktak jönni jó ötletek. A nyitott kérdések a nem reprezentatív mintákban is nagyon hasznosak, mert új témák vetődhetnek fel, amikre senki sem gondolt. Az Nyilvánosság Klub szerint 900 ezer visszaküldött kérdőív 13. nyitott kérdése fel sem dolgozható ilyen rövid idő alatt.

S néhány szó a tartalomról. A kérdőívre hivatkozva fogja a kormány elvetni a gyerekek után járó szavazat ötletét, s vezetné be a valóban életfogytig tartó börtönbüntetést. Azt hiszem ez éppen két olyan példa, amelyek közül az egyik valóban a népre, a másik viszont nem a népre tartozik. Azt már elmondtuk, hogy a visszaküldött kérdőívek miért nem a nép, tehát a gyerek után járó szavazat elvetése lehet akár egy romaellenes szubkultúra jellemzője is. Lássuk végül az életfogytig börtönbüntetés kérdését, ami kicsit hasonlít a halálbüntetés témájára, és tudjuk, hogy a halálbüntetés visszaállítását is megszavaznák az emberek.

Nem szeretem azokat az érveket, ahol azt mondják, hogy a kérdést bízzuk szakemberre, hagyjuk dolgozni a szakembert, mert mi úgysem értünk hozzá. Itt mégis ezt kell mondjam, illetve egy kis egérutat még látok. Ha valaki veszi a fáradságot, és alaposan elmélyül a témában, s kiáll vitatkozni olyanokkal, akik szintén okosak, és ezek után kialakul valami, úgy nem vonnám kétségbe bárki beleszólási lehetőségét. De csak úgy odavetni egy igent? Minden felelősség nélkül? – Szerintem az ilyen nagyon magabiztos menjen börtönőrnek az életfogytiglanra ítélt bűnözők közé. De lelőni a bűnözőt nem ér, anélkül tessék rendet tartani!

 Nemzeti konzultációs kérdőív megvolt, népszavazás az új alkotmányról nem lesz - akár így is lehet summázni a hétfői miniszterelnöki napirend előtti felszólalás lényegét. Most én nem kívánok azzal foglalkozni, erkölcsös dolog-e a Fidesztől, hogy vizitdíj ügyében 2008 márciusában még szerette a népszavazás intézményét, az ország legfontosabb törvényéről, az alkotmányáról (alaptörvényről) meg nem kíván népszavazást tartatni. Nem foglalkozom ezzel azért sem, mert népszavazással is lehet rossz alkotmányt elfogadtatni, nélküle pedig akár jót is, persze ez fordítva is igaz. Más, eddig nem említett párhuzamról szeretnék írni.

1997 nyarán-őszén az ellenzéki Fidesz alaposan meglepte ellenfeleit, a kormánypárti szocialistákat és szabaddemokratákat azzal, hogy kihátrált azon többpárti megállapodásból, hogy mivel a pártok támogatják a NATO-hoz való csatlakozását, szükségtelen a népszavazás megtartása. A Fidesz váratlanul azt kezdeményezte, hogy legyen mégis népszavazás a NATO-ról, és ezt kapcsolják össze a földkérdésről tartandó referendummal is. Tanulságos felidézni, hogy Orbán a Magyar Televízió Aktuális című műsorában azzal érvelt, hogy NATO-ügyben egyetlen komoly érv maradt az ellenzők körében, méghozzá az, hogy a magyar politikai elit nem akar népszavazást erről a kérdésről. Ha lesz népszavazás, akkor viszont ez az utolsó érv is elesik. A dolog végkifejlete a Fidesz sikerét hozta: földügyben ugyan nem, de NATO kérdésben 1997. november 16-án megtartották a népszavazást.

Van-e párhuzam 1997 -el? Annyi mindenképp, hogy a mostani alkotmányozást a tartalmi mellett súlyos eljárási kifogások érték ellenzéki oldalról, hogy a Fidesz nem hajlandó beleegyezni abba, hogy az új alkotmányt népszavazás erősítse meg, vagy esetleg utasítsa el. Nem állítom, hogy ez az ellenzők utolsó komoly érve, de súlyos érv, mert alapvetően új helyzetet teremtene, ha a Fidesz felülbírálná eddigi álláspontját, és 1997 nyarához hasonlóan viselkedne. Ha ugyanis népszavazás követné az alaptörvény elfogadását, az eddigi ellenzéki eljárási kifogásokat könnyen kisebbíthetné a Fidesz, mondván, hogy maga a nép nyilvánította ki a véleményét. A népszavazás komoly pártpolitikai előnyökkel is kecsegtetne a Fideszre nézve, érdekes, hogy eddig ez a felfogás nyilvánosság előtti érvelésben kevésbé jelent meg. Igaz persze, hogy a kockázatok sem elhanyagolhatóak, ilyen lehet, ha például túl kevesen mennek el, sőt legrosszabb esetben az alkotmány elutasítása is bekövetkezhet egy ügydöntő népszavazáson. Egy ilyen nagy kudarc a mostani népszerűségi adatok mellett ma még kevésbé valószínű, bár az is igaz, az idő előrehaladtával egyre kevésbé kizárt.

Sokszor hallottam/olvastam már, hogy a Fidesz 1993 tájékán elvtelenül feladta egykori önmagát. A helyzet azonban bonyolultabb ennél, mert van még egy ”harmadik” Fidesz is, amihez vissza lehetne nyúlni. Az 1997-es, meglehetősen innovatív Fidesz ismételt megjelenése különös fordulatokat hozna (hozhatott volna) magával.

Az utóbbi néhány napban a blogoszféra Lázár János frakcióvezető „kiszivárgott” beszédével van tele. Az ügy politológiai szempontból számos érdekes aspektust vet fel: vizsgálni lehetne, hogy válik karaktergyilkossá egy három évvel ezelőtti(!), a kurucinfo(!) által nyilvánosságra hozott, megszerkesztett(!) hangfelvétel. Érdemes lenne ellamentálni azon, hogy a Fidesz társadalomképében milyen önellentmondások vannak, vagy azon, hogy a rendszerváltás után szocializálódó új politikusgeneráció mennyire nem professzionalizálódott, a politikai kommunikációban milyen amatőr hibákat képes elkövetni.

Mégis talán a beszéd kapcsán számos helyen kibontakozó vita hozományai a legérdekesebbek. A blogokat olvasgatva úgy tűnik a polémia még a kormánypártok szavazóbázisát is megosztja. Az egyik oldalon Lázár védelmére kelnek mondván, hogy arról a polgári attitűdről beszélt, amely az embert az adott keretek között elérhető siker mértéke alapján ítéli meg. A másik oldal szociális érzéketlenségről beszél, mondván Lázár megveti a társadalom azon tagjait, akik nem tudtak sikert elérni, vagyont felhalmozni. Úgy vélem, az hogy melyik az igaz önmagában nem érdekes, az ügy nem több mint vihar egy pohár vízben. Arra azonban rámutat, hogy a magyar társadalom döntő többsége, amely minden bizonnyal a Fidesz szavazóbázisával is mutat átfedéseket már hosszú évtizedek óta nem tapasztalta meg a tartós gyarapodás élményét. A hanyatló Kádár-korszakban a középosztály számára nem az előrelépés, hanem a korábban felépített életszínvonal megtartása volt a cél. Másodállás, fusi, háztáji mind-mind arra szolgált, hogy az egyre kevesebbet érő „hivatalos” fizetést ki tudják egészíteni. A rendszer bukásában a jóléti konszenzus felbomlása volt az egyik, ha nem „a” döntő elem. A rendszerváltás sem nevezhető gazdasági sikertörténetnek a többség számára, az összeomló szocialista nagyipar, a privatizált állami vállalatok újabb és újabb egzisztenciákat temettek maguk alá. A jóléti konszenzus megteremtése a harmadik köztársaság számára azóta sem sikerült, amire csak még egy lapáttal rátett a világgazdasági válság.

Mindeközben a társadalom egy része fizikálisan és pszichésen belerokkant a kilátástalan küzdelembe, vagy feladván a harcot az önpusztításba vagy a szociális ellátórendszer által nyújtott minimális létfenntartásba menekült. Hangsúlyozom: nem mindenkire érvényes ez, különösen az európai gazdasági vérkeringésbe bekapcsolódó régiókban (Budapest, Észak-Dunántúl) nem, milliók számára azonban kétségkívül elmaradt a felemelkedés, a „polgárrá válás” esélye. Ez alighanem a rendszerváltás rendszerének legnagyobb restanciája.

Nem lehet éppen ezért azonosulni azzal a politikával, amely a Kádár-korszakban kialakult legrosszabb reflexekre épített szociális demagógiával kíván szavazatokat nyerni. Másfelől nehéz – a nyugat-európai társadalmakban egyébként oly természetes – polgári éthoszt idehaza a társadalmon számonkérni, amikor lakosság döntő része hónapról hónapra él, vagy éppen a devizahitelét nyögi. Mégis alighanem utóbbi lehet az, amely morálisan könnyebben vállalható lehet. Az új alkotmánnyal megszülető rendszernek is minden bizonnyal ez lesz a legnagyobb kihívása: tartós gazdasági növekedés és a polgárosodás esélye nélkül ugyanis – legyen a szöveg bármilyen színvonalú – csak tartalmatlan jogi konstrukció marad.

Továbbra sem áll kötélnek az MSZP és az LMP: noha a Fidesz és KDNP frakciók március 14-én benyújtották az ország alaptörvényének tervezetét az Országgyűléshez, annak jövő héten kezdődő vitájában nem kívánnak részt venni. Teszik ezt annak ellenére, hogy nem az élelmiszerkönyv kereteiről, építési engedélyezés szabályairól, vagy valamiféle vámtarifaegyezményekről szóló törvényekről lesz szó ez esetben. Nem, a legfontosabb törvény megtárgyalásában nem vesz részt ez a két ellenzéki párt, egy olyan jogszabály tervezetétnek vitájában nem hajlandó jelen lenni, amellyel minden más jogszabálynak összhangban kell állnia. Nagy súlyú döntés ez a távolmaradás – de vajon megalapozott, és jó is egyúttal?

Ha megpróbálom magamat beleképzelni ennek a két ellenzéki pártnak a helyzetébe, indulataiba, akkor elhatározásuk megalapozottnak tűnik. Meglehet, az elmúlt hónapokban történtek, a már említett alkotmány-tervezet akár még igazolhatja is ezt az elhatározást. Az Alkotmánybíróság nem kapná vissza elvett hatásköreit, holott ezt a két párt, különösen az LMP szorgalmazta. Jól látszik az is, hogy bár a Fidesz nem zárkózik el eleve benyújtott szövegtervezete változtatásaitól, de eltökélt abban, hogy az ellenzék nélkül is vállalja az új Alkotmány elfogadásának felelősségét. Ezek után joggal érezheti úgy a két ellenzéki párt, hogy a fő dolgokba nekik így se, úgy se lesz érdemi beleszólásuk, és a parlamenti színpadon jobb, hogy ha még szereplők sem lesznek.

Mindezek ellenére sem vagyok biztos, hogy a két ellenzéki párt kellően átgondolta a helyzetet. Természetesen ma nem tudom megmondani, őket igazolja-e majd az idő, de jócskán vannak kétségeim. A távolmaradásukkal támadási felületet hagytak, amit a Fidesz természetesen kihasznál és nem is felejt emlékeztetni arra, hogy ezen ellenzéki pártok „nem járnak majd be dolgozni”. Az üres parlamenti padsorok látványa ebben az országban még mindig nem jó üzenet, hiába van igazuk azoknak a képviselőknek, akik bizonygatni próbálják: egy országgyűlési képviselő munkája jóval összetettebb annál, mint hogy bent ül a plenáris ülésen. Az LMP és az MSZP ráadásul engedett Gyurcsány eredeti követelésének, hogy ki kell vonulni az alkotmányozásból, mintha azt akarták volna igazolni, tényleg a volt kormányfő az ellenzék igazi vezetője, ami jelenleg nem egy jó ajánlólevél számukra.

Ennél nagyobb probléma persze, hogy már megint azt látom: hiába új párt a Lehet Más a Politika, ezzel a magtartásával inkább azt üzeni: a magyar politika stílusa, szemlélete, mentalitása hosszú évtizedek, sőt évszázadok után sem lehet igazán más. Ez persze így kissé túlzás, az egyes korszakok más-más magatartásformákat is felszínre hoztak, mégis: ahogy arra már rámutattunk, a magyar politikában az ellenzéki erőknek gyakorta szokása volt a rendszeren kívül meghatározni magukat: hol a Habsburg - uralom, hol a dualizmus, hol a Horthy-korszak, hol a szocializmus ellen, amikor mint rendszertagadókként küzdöttek az akkori ellenzéki erők, vagy legalábbis egy részük. És most? Most pedig azzal, hogy az MSZP és MSZP kívül marad az alkotmánytervezet országgyűlési vitáján, azt is üzeni: ezzel a politikai rendszerrel még olyan formában sem vállal közösséget, hogy annak alapjainak megbeszélésében részt venne. Megint Gyurcsány akarata érvényesül: tagadjuk meg a Fidesz politikai rendszerét! Pedig most a korábbi történelmi korszakainktól eltérően általános választójogon alapuló többpártrendszerben élünk, a távolmaradás viszont azt sugallja, hogy a készülőben lévő új közjogi rendszer olyan kevés demokratikus vonást mutat, amellyel nem szabad együttműködni, amivel csak besározódni lehet. Jobb azon kívül maradni. De ha valóban azt gondolják, hogy a Fidesz alkotmányos rendszere eleve elfogadhatatlan, akkor talán hallatniuk kéne  hangjukat ezen a fontos vitán. Amikor 1945 után a kommunisták egyre jobban megerősödtek, akkor több parlamenti szónok is akadt, aki nem távol maradt a vitától, hanem vállalta a velük szembeni – nem éppen kockázatmentes – felszólalást. Ilyen politikus volt Sulyok Dezső, Varga László, vagy Slachta Margit, aki nemegyszer dühöngő és gúnyos közbekiabálások közepette állt ki igazáért.

Akárhogy is, valaki mindenképpen veszít. Mi mindannyian, a magyar politikai rendszer mindenképp. Ha a felek nem vitáznak, akkor nem állnak szóba egymással.  Nem beszélve arról, hogy izgalmas lett volna pl. MSZP-Fidesz, vagy LMP-Fidesz szócsatákat hallgatni az alkotmányszöveg kapcsán. A rendszer intézményeinek nem használata, bojkottálása különösen fontos ügyekben (mint amilyen az alkotmányozás) nem szokott jót ígérni. Nem véletlen, nálunk sikeresebb nyugati demokráciákban a parlamenti vitákról való távolmaradás igen kivételes eszköz, legfeljebb egy-egy felháborítónak tartott döntés, vagy felszólalás esetén szokott előfordulni, hogy az ellenzék színpadiasan kivonul a törvényhozás vitájából. De arról nem tudok, hogy az elmúlt évtizedekben egy új alkotmány megvitatásától, vagy annak módosításától maradt volna távol az ellenzék. Persze, ott mások a körülmények, különösen a német politikában, ahol már hat évtizede jól bejáratott együttműködési mechanizmusok is működnek a szembenálló politikai erők között.

 A két ellenzéki párt annyiban mindenképpen árt magának, hogy ingyenes szereplési lehetőségtől fosztja meg magát, holott erre a parlamenti vitára a szokottabbnál nagyobb figyelem irányul majd. Gondolom, a távolmaradók arra sem gondoltak, hogy ellenérveiket nem örökíti meg majd a plenáris ülés vitáiról készülő szószerinti jegyzőkönyv. Mert lehet, hogy a Fidesz tényleg nem lenne fogékony az ellenzéki érvekre, de a későbbi kutatók, politikus utódok évek múlva ezeket a jegyzőkönyveket olvasva jönnének rá esetleg arra, hogy milyen hibákat követtek el pl. az akkori kormánypártok, amikor nem fogadtak meg jó tanácsokat, és lehetne esetleg a jövőre nézve hasznos tanulságokat levonni (tényleg, hány mostani képviselő olvas régebbi jegyzőkönyveket?). Igaz, hogy az LMP, vagy az MSZP parlamenten kívül elmondhatja majd az észrevételeit, de ez akkor sem szembtől-szembe való, érveket ellenérvekkel való ütköztetés lesz (amire a törvényhozás, ha jól használják, nagyon is alkalmas), hanem legfeljebb nyilvánosság előtti üzengetés.

Marad tehát a távolmaradás, marad tehát a sóhaj: haladunk tovább az ismerős úton. Egy olyan úton, amelyet elődeink már sokszor bejártak – nem sok sikerrel.

Célegyenesbe fordult az ország legfontosabb jogszabályának, az új Alkotmánynak a megalkotása, a tervek szerint másfél hónap múlva az eddigi 1949. évi XX. törvény helyett az Országgyűlés Fidesz-KDNP-s többsége megszavazza a 2011-es alkotmányt. A Fidesz ismételt hatalomra jutása óta a pártban kétséget nem hagytak afelől, hogy elkerülhetetlen az új alkotmány létrehozatala. Csakhogy ez nem volt mindig így.

Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő, aki most az alkotmányozási folyamat egyik befolyásos szereplője, korábban még határozottan kiállt az alkotmány 1989-90-es változata, illetve az akkori rendszerváltozáskor létrejött politikai rendszer mellett. A Magyar Nemzet 2008. január 22-i számában megjelent cikkében éppen azt vetette Fricz Tamás politológus szemére, hogy „a magyar alkotmányos berendezkedés ellen fordul” (ezt Fricz később egyébként cáfolta). Leszögezte még, hogy „a súlyos politikai, társadalmi és erkölcsi válságra a lehető legrosszabb válasz lenne az alaptörvény módosítása, mert a magyar alkotmányos berendezkedés összességében jó és a legkisebb mértékben sem okozója a válságtüneteknek”. Gulyás Gergely írása végén kijelenti: „A döntően 1989-90-ben megalkotott alkotmányos rendszer bizonyította életképességét”. Ehhez képest Gulyás Gergely ma már azon fideszes politikusok közé tartozik, akik hosszan érvelnek az új alkotmány szükségessége mellett. Bár hangsúlyozni szokta, hogy nem kívánják a közjogi rendszert fenekestül felforgatni, most már aktívan együtt dolgozik azon fideszes politikusokkal, akik az eddigi húsz évet a kudarc sötét és komor színeivel festik le, és az új Alkotmányban egy szebb korszak eljövetelének kezdetét látják, vagy láttatják.

A helyzet azonban bonyolultabb annál, hogy ki- ki kárörvendően, vagy éppen dicsérőleg konstatálja, hogy a Fidesz, illetve Gulyás úgymond megváltoztatta viszonyulását az új Alkotmányhoz. Emlékeztetni kell megint arra, hogy az elmúlt két évtizedben mindegyik ciklusban napirenden volt egy új Alkotmány megalkotása, a Fidesz is résztvevője volt az erről szóló – igaz, sikertelennek bizonyult – tárgyalásoknak. Ezzel együtt is a Fidesz az akkori politikai-alkotmányos rendszer védelmezőjeként mutatta magát az 1990-es taxisblokád, és – némi megszorítással – 2006-os őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala után kirobbant zavargások idején is. Utóbbi esetben nem buzdított sem felkelésre, de még általános sztrájkra sem, igaz, a legitimációs alapot erősen elvitatta Gyurcsány akkori kormányfőtől. Ez a Fidesztől jobbra álló erőknek túlságosan „puha” álláspont volt, a Kossuth-téri tüntetők már akkor a parlament államfő általi mielőbbi  feloszlatását és a Szent Korona-tan alapon új alkotmányt követeltek. Utóbbit magáévá tette a 2009-es EP-választásokra megerősödött Jobbik, amelyik nyílt szakítást szorgalmazott a politikai rendszerrel. Mivel a választók körében a politikai intézményrendszer alacsony népszerűségnek „örvendett”, és akadt egy olyan párt a Jobbikban, amelyik ezt a nagyfokú elégedetlenséget képesnek látszott a maga javára fordítani, a Fidesznek választ kellett adnia az új versenytársnak. És ez a válasz nem volt túl bonyolult: ha egyszer a lakosság nagy része torkig van a rendszerrel, akkor mi se nagyon támogassuk azt olyan nagyon, sőt minél inkább határolódjunk el tőle. A 2006-os őszi eseményeket a Fidesz ráadásul úgy élte meg, hogy az addigi alkotmányos rendszer (beleértve az eddigi alkotmányt) képtelen volt távozásra bírni a „hazudozó” Gyurcsányt, felelősségre vonni a rendőri túlkapások felelőseit. Ennek is betudható, hogy bár a 2010-es választási programban nem volt szó új Alkotmányról, de az egyértelműen elhangzott, hogy a Fidesz a kétharmados többség esetén nagy változásokat fog végrehajtani

Ilyen előzmények után már nem is annyira meglepő, hogy Orbán Viktor az 1989-90-es alkotmányjogi-politikai rendszer létrejöttét követő két évtizedet zavarosnak nevezte a mostani Országgyűlés alakuló ülésén és arról is több ízben beszélt, hogy a „fülkeforradalom” során a választók leváltották az eddigi rendszert. Mindezzel a Fidesz visszavonhatatlanul elkötelezte magát az új alkotmány szükségessége mellett.

Mindennek fényében Gulyás Gergelynek az Alkotmányhoz való viszonyulása kétségtelenül változott valamelyest: ő korábban egyértelműen védte a korábbi alkotmányjogi rendszert, ma már ezt nem teszi. Lehet erre mondani, hogy Gulyás a magasabb pozíció elnyerése érdekében idomult főnöke, Orbán Viktor véleményéhez. Ismerve a Fidesz erősen központosított szervezetét, ebben akár még lehet is igazság, de a kérdést nem válaszolja meg teljesen. Nem önmagában Gulyás viszonyulása változott valamelyest, hanem magáé a Fideszé, amelynek most már egyik fő tevékenysége az alkotmányozás, a Gulyás által 2008-ban még dicsért alkotmányos rendszer folyamatos lebontása kíséretében.