Méltányosság-blog

Az elmúlt néhány napban két olyan fontos esemény is követte egymást az angolszász világban, amelyek alkalmasak voltak az adott ország lakosságának önbizalmának növelésére, nemzeti büszkeségük kifejezésére, erősítve azáltal a nemzeti összetartozás — vagy ha úgy tetszik — egység érzését. A londoni királyi esküvőre, és Oszama Bin Laden megöléséről szóló hírre gondolok. A két dolog kicsit furcsa együtt, mert az első az életről, a másik a halálról szól, de abból a szempontból módon hasonlítanak egymásra, hogy mindkettő felvillanyozta a nemzeti büszkeséget.

William herceg és Kate Middleton színpompás és méltóságteljes egybekelése sok polgár szívét megörvendeztette. A brit fővárosban több százezren ünnepelték az esküvőt, a TV-tudósítások és az eseményekről készült fényképek szerint mindenütt általános volt a jókedv és a lelkesedés, ami legalább kétszer is tetőfokára hágott. Először, amikor a népszerű ifjú pár a pompázatos hintóval a Buckingham- palota felé hajtott, másodszor amikor a palota erkéjén az újdonsült házasok a tömeg üdvrivalgásától kísérve kétszer is megcsókolták egymást.

Az emberek, akár tudatosan, akár nem, de ismét kinyilvánították ragaszkodásukat országuk jónak tartott hagyományaihoz, esetünkben a mintegy ezer éve fennálló királysághoz. Változhat folyamatosan a társadalom, átalakulhatnak és tovább is modernizálódhatnak szokásai, felfogása maga a királyi család  funkciója protokolláris és szimbolikus, ám utóbbi ereje igen fontos. Segít összetartani a nemzetet, puszta jelenlétével a jó értelemben vett folytonosságot testesíti meg. Kormányok jönnek és mennek, de a múlt nem egy eldobandó kacat, hanem vannak a fontos értékei, amit a jelennek és jövőnek is tisztelnie kell.  Az esküvői fogadalom színhelye is ezt az érzésvilágot közvetítette, hiszen az angol királyok hagyományos koronázási helyén, a lenyűgöző Westminster Abbeyban tartották a szertartást.

Összefoglalva, a nagy eseményt rendkívül pozitív üzenetet hordozott és az erre kíváncsi  turistáknak köszönhetően  anyagi bevételt ( a londoni hotelek forgalma ezekben a napokban megugrott)  és erkölcsi elismerést is hozott az országnak, amelyre az egész Földön kíváncsiak voltak a TV-nézők és az internetezők.

A másik esemény, Oszama Bin Ladennek meggyilkolása merőben más jellegű esemény, annyiban mégis hasonlít az előzőhöz, hogy szintén segítette az Egyesült Államok lakóinak nemzeti büszkeségének fenntartását. Külön figyeltem, hogy a sikerre hogyan reagálnak a közéleti szereplők. Mert az magyar szemmel nem meglepő, hogy Obama elnök igyekszik kihasználni a sikert, és büszkén nyilatkozgat az Al-kaida vezetőjének megöléséről. Az nálunk viszont már szokatlan, hogy Obama ellenfelei, a republikánusok is melegen üdvözölték a hírt, és az öröm pillanataiban nem igyekezték relativizálni a győzelmet, annak ellenére, hogy nem az ő adminisztrációjuk aratta le a sikert, bár részt vett az előkészítésben. John McCain republikánus szenátor, aki a 2008-as elnökválasztáskor Obama riválisa volt, kijelentette:  „Elismerésemet fejezem ki az elnöknek, és csapatának, mint ahogy azon egyenruhás férfiaknak és nőknek, továbbá a titkosszolgálat tagjainak ezért a nagyszerű teljesítményért”, nyilatkozta az a politikus, akinek csapata kemény kampányt folytatott Obama ellen annak idején. Ez azonban a múlt, most van ennél fontosabb is, örülni kell a sikernek, és elismerni azt, ha a kormány jól dolgozik- ezt sugallta McCain nyilatkozata. Méltatta a sikert  a szintén republikánus Sarah Palin egykori alelnökjelölt és George W. Bush volt amerikai elnök is. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének majd kemény viták — akár a terrorizmus elleni harc kérdésében – a demokraták és a republikánusok között, főleg, ahogy közeledünk a 2012-es elnökválasztáshoz. De most mindenki osztozni kívánt a siker közös örömében.

Nekünk, magyaroknak is szükségünk lenne olyan eseményekre, amelyekből erőt meríthetünk a szürke mindennapokban. Például kijuthatna a magyar focicsapat a VB-re és ott jól játszana. Állítom, bajainkról, ha rövid időre is, hajlamosak lennének megfeledkezni. Elkelne nekünk tehát egy olyan kollektív sikerélmény, amiben amúgy alig-alig van részünk.

Az elmúlt hetek észak-afrikai és közel-keleti forradalmi eseményei olyan magasságokba lökték a kőolaj világpiaci árát, amilyet csak a válságot megelőzően, 2008-ban láttunk utoljára. Egyre nagyobb az inflációs félelem a magas olajár miatt, és egyre többen figyelmeztetnek: mindez veszélyezteti a 2011-es 3%-os GDP célt, így a magyar költségvetés egyensúlyát is.

Eddig meg is volnánk az elmúlt napok szokásos szalagcímeivel. Most lássuk, mik a valódi fundamentumai az olajár emelkedésnek. A líbiai események közvetlenül hatnak ki az olajkereskedelemre, ugyanis mostanra már szinte a teljes kitermelésük kiesett a piacról, majdnem 1,6 mbpd (million barrels per day, azaz millió hordó/nap). Ez körülbelül 1,5%-a a világ olajtermelésének, mégis, az elmúlt hetekben majdnem 20%-al lökte meg a nyersolaj világpiaci árát.  Felmerül a kérdés: vajon miképpen lehetséges, hogy egy olajtermelő ország, melynek olajexportja marginális a világ kitermeléséhez (és fogyasztásához) viszonyítva, képes ilyen mértékben az egekbe lökni az árakat? Nos, egyrészt ennek egy része spekulációs nyomás, másrészt ez a 1,5% nem is annyira marginális, ha figyelembe vesszük, hogy az IEA (International Energy Agency) szerint 4,7 mbpd az OPEC tartalékkapacitása, melynek túlnyomó részét Szaúd-Arábia adja (több, mint 2 mbpd-t). A Goldman Sachs nem hisz az IEA-nak, és egészen odáig megy, hogy az OPEC csupán 2,5-3 mbpd extrakapacitással rendelkezik (extrakapacitás azt jelenti, hogy mennyi, a mostani fogyasztáson felüli olajmennyiséget képesek az exportpiacra juttatni az OPEC országai). Így máris más a leányzó fekvése, ugyanis Líbia termelése ennek a fele, ami viszont már joggal kelt aggodalmat. Ám, bármennyire is jól hangzik, messze nem csak és kizárólag Kadhafi és bandája tehet erről a problémáról. Ugyanis vegyünk egy köznapi példát: ha a fizetésünk (olajkitermelésünk) 85000 Ft havonta, a kiadásaink (olajfogyasztásunk) pedig 82000 Ft havonta, akkor egy fejszámolás után láthatjuk, hogy marad 3000 Ft tartalékunk egy hónapra (ennyi jelenleg a világ olajkitermelési tartaléka). Ezt még fejeljük meg azzal, hogy a főnökünk elégedetlen a munkánkkal, és csökkenti a bérünket havi 1600 forinttal (Líbia olajkitermelésének kiesése). Melyik kedves olvasó nem kezdene el aggódni már a havi 3000 forintos „tartalék” mellett? Nos, a világ olajkitermelésének és olajfogyasztásának egyensúlya nagyjából így fest már lassan egy évtizede, és talán nem túlzok, ha azt mondom, bizony vékony mezsgyén járunk.

A probléma gyökere pedig ott van, hogy a legnagyobb termelők, mint Oroszország, Szaúd-Arábia vagy az Egyesült Államok, már elérték a termelési csúcsukat, sőt, az orosz és amerikai kitermelési görbe lejtőben van, egyedül a szaúdi termelés az, ami még enyhe emelkedést tud produkálni. A másik gond pedig az, hogy mindenki az olajtartalékok és a kitermelési adatok bűvkörében él (csak emlékezzünk vissza, micsoda riadalom volt pár hete, mikor kiderült, a szaúdi készleteket masszívan túlbecsülték). Pedig valójában két fundamentuma van a mindenkori „olajbalansznak”: egyrészt a fogyasztás igényszintje, másrészt az olajexportáló országok exportkapacitása. Ugyanis azzal nem vagyunk kisegítve, hogy a szaúdiak évi 2%-al tudják növelni a kitermelésüket, ha mellette az ország belső olajfogyasztása majdnem 5%-al növekszik évente (mely bár kisebb mint az export, de jelentős részét elveszi ennek a növekedésnek). Sőt, hallani olyan hangokat is, melyek szerint ha nem lesz technológiai áttörés, a szaúdi kitermelés már nem növelhető szignifikánsan (azaz 12  mbpd fölé). A megoldási forgatókönyvek pedig messze túlmutatnak egy blog keretein, ám mégis meg fogok próbálkozni vele, további bejegyzések formájában.

Ugyanis a gond akut lesz és korántsem várható, hogy heteken, vagy akár hónapokon belül megoldódik, még ha enyhül is az olajon lévő spekulációs nyomás. Ugyanis elég megnézni Magyarország példáját: az amúgy is paraszthajszálon függő költségvetés legfőbb fundamentuma a 2011-re 3%-ban megállapított GDP növekedés. Ezt a számot nyugodtan kihajíthatjuk a kukába, már csak az emelkedő olajár végett is, pedig még azt sem tudjuk, idén nyáron jó idő lesz-e (mely bele lett építve a GDP várakozásba, a  mezőgazdaság tavalyi – katasztrofális – teljesítménye után). És még elő sem vettük a nyersanyagdrágulás miatti inflációs nyomás problémakörét. Az olajár prognózis pedig egyre kevésbé lesz tenyér(vagy idő)jóslás kategóriája, ugyanis nehezen hibázhat az, aki tendenciózus emelkedést prognosztizál. Hacsak nem jön még egy válság, ami a mélybe rántja a felhasználást, és ezzel az árakat is…ahogyan az történt 2008-ban.

Mi az egyetlen dolog az Egyesült Államok politikájában, amiben jelenleg kétpárti konszenzus van? A halványkék nyakkendők. Obama-kéknek is hívhatnánk, hiszen egy véletlen folyamán épp az elnök hozta divatba a 2004-es Demokrata Nemzeti Gyűlésen. Robert Gibbs, Obama távozó sajtófőnöke vásárolta magának az ominózus első kék darabot, azonban Barack Obamának annyira megtetszett, hogy végül ő viselte beszéde alatt. A nyakkendő – melynek szimbolikáját Gibbs azzal magyarázta, hogy egy bizonytalan világban nyugalmat sugároz a hűvös kék szín – maradt, és mára az elnök egyik védjegyévé vált.

Mondhatnánk, hogy ha egy egész ország a First Lady stílusát utánozza, nem csoda, ha Washington az elnöki viseletet imitálja. Azonban ez mégsem egyszerű véletlen. Az új elnöki divat éles kontrasztot mutat George W. Bush korábbi harcias piros nyakkendőivel, melyek egy háborúban levő Amerikának szóltak. Mára a béke, nyugalom, stabilitás és együttműködés üzenete olyannyira fontossá vált az országban, hogy a republikánusok is átvették, élükön John Boehnerrel, a képviselőház új elnökével, aki a héten tartott alakuló ülésen szintén égszínkék nyakkendőben jelent meg. Ez azért is érdekes, mert a republikánusokkal hagyományosan a piros színt azonosítják, míg a demokratákkal a kéket.

Vajon érvényesül-e ez a jelenség Orbán Viktornál, aki politikai szerepének megfelelően számos stílusváltáson ment keresztül az utóbbi húsz év során?  A miniszterelnök honlapján található beiktatása óta készült hivatalos képeket végignézve két szín dominál, az „uniós kék”, valamint a sötét bordó. Ezek jelentek meg soros EU-elnökségünk első két jelentős hivatali eseményén is. Január 7-én, amikor Orbán Viktor a Parlamentben átvette a belga miniszterelnöktől az elnökségi zászlót, az európai lobogó színével egyező nyakkendőt viselt. Másnap José Manuel Barrosoval, az Európai Bizottság elnökével tartott közös sajtótájékoztatóján egy konzervatív, minta nélküli, bordó nyakkendőben jelent meg. Mit üzenhet ez a két, nyilvánvalóan tudatosan megkomponált választás? Nem mást, mint ami a sajtóértekezlet pulpitusain szerepelt: Strong Europe, azaz erős Európa. Ez eltér az amerikai politika jelenleg nyugalmat igénylő légkörétől, ugyanis az Uniónak, és benne hazánknak, a gazdasági válságot követően egy erős, felelős, megfontolt vezetői image kell. Látható tehát, hogy a politikai kommunikáció és a divat idehaza is egymást erősítő eszközként lép fel. Érdemes tehát figyelemmel kísérni politikusaink „nyakkendő-üzeneteit”.

A kép forrása: a magyar elnökség honlapja