Méltányosság-blog

Szeretném remélni, hogy nem minősülök szalonképtelennek egyes körökben pusztán amiatt, mert szombat este immár másodszor voltam jelen a Dörner György által vezetett Új Színház (hivatalosan most már: Újszínház) előadásán. A hiszterizált közéletünkre jellemző, hogy a Magyar Narancs úgy nácizta le a színházat, hogy ott – tudomásom szerint – ideáig nem dicsőítették Hitlert, de még Szálasit sem.   Persze, könnyebb másokat címkézni, jó nagyokat mondani, semmint a dolgok mögé nézni, azok komplexitását elfogadni. Ezzel együtt is, meglehet, hogy valóban hibás politikai döntés volt Dörnert az Újszínház élére tenni, vagy esetleg maga a műsorpolitika is elhibázott. A Csurka István Hatodik koporsó című drámájának  tervezett (igaz, később visszavont) bemutatása valóban nem volt például bölcs döntés, nem csak annak akár antiszemitának is minősíthető kitételei, hanem annak gyengécske színvonala miatt is. Ez a mű nagyságrendekkel alatta marad olyan neves Csurka által írt színpadi műveknek, mint a Házmestersirató, vagy a Döglött aknák.

A csípőből való tüzelés helyett talán érdemes volna komolyan szemügyre venni az új színházi vezetés, és a részben kicserélődött társulat tevékenységét. Valóban teljességgel elfogadhatatlan, és felháborító, amit ők csinálnak? Ezt igazán csak akkor lehet korrektül megítélni, ha az ember fogja magát, és beül a színházi előadásokra. Bármennyire banális, de a bevezetőben vázolt légkör miatt kénytelen vagyok azt mondani: jobb tapasztalatok, és ismeretek alapján véleményt mondani.

Szerintem egyáltalán nem problémás egy politizáló színház. Azt a fura beállítást nem tudom elfogadni, hogy a „színház tartózkodjon a politikától”. Amikor a politika intézményrendszere – mindenütt a modern világban – komoly befolyást gyakorol a mindennapokra (pl. adózás, társadalombiztosítás, tömegközlekedés, oktatásügy, kultúra), abszurdnak tartom, hogy a politikáig lehatárolt területtel még szabad foglalkozni, de azt a terrénumot elhagyva viszont vegyen szájkosarat magára a színház, mert a politika az csúnya dolog, a politika és kultúra egyébként is összeférhetetlen… A politika életünk része, az erről való diskurzusról eleve lemondani nem tűnik előremutatónak.

Ebből az alapállásból helyeslem, hogy az Újszínház a magyarság sorskérdéseivel is foglalkozni, vagyis politizálni kíván, még ha ez nem feltétlenül jelent aktuálpolitizálást. Az igazi kérdés az, hogyan teszi ezt a színház? Milyen üzentet közvetít, miként akarja befolyásolni a nézőt?

Pozsgai Zsolt rendező darabja, A szűz és a szörny a rendszerváltozás utáni időszakról szól, vagyis a jelenünkről. A darab egyik fő vonala, hogy egy erdélyi, gyanútlan lány, Kriszta belecsöppen a budapesti világba és ott elzüllik, prostituálttá válik. Pozsgai nem törekedett az árnyaltságra: az erdélyi leányka a darab kezdetén szelíd, erkölcsös fajta, ellenben az összes többi magyarországi (budapesti) figura – a Herceg, a Köcsög, Samu bácsi, Karcsi néni –általában negatív, illetve nevetséges színben van feltüntetve a színműben. Különösen a bűnöző Köcsög az, aki elindítja az eleinte még ábrándos Katit a romlás útjára. A szereplők ki is mondják, mennyire kemény az itteni világ. Egyetlen egy negatív erdélyi szereplő nincs: amikor otthon a család tudomást szerez Kata viselt dolgairól, az apuka levélben megtagadja a lányát, vagyis erkölcscsőszként lép fel.

Bizony, az előadás  szembefordítja a bűnös Budapestet az erkölcsileg tisztábbnak mutatott Erdéllyel, csakhogy ez a toposz kissé ismerős, merthogy Szabó Dezső Az elsodort falu regényének is van hasonló üzenete. Ez az üzenet pedig politikai jellegű is, és ez már a pesti (részben zsidó) liberális értelmiség elleni ellenérzések – e bogbejegyzés kereteit igencsak szétfeszítő – máig nagyon érzékeny kérdésköréhez is elvezethet, vagy akár a sokáig liberális vezetésű főváros kárhoztatásához. Meglehet, Pozsgainak nem volt szándéka ideáig elmenni, ám a magyar modern kultúrtörténet kontextusában, de a mindennapi életben is erőteljesen jelen van a Budapest-vidék szembeállítás, igaz, nem csak a liberális értelmiség kontra népiek vonatkozásában. Budapest nagyon nem jön ki jól ebből a darabból. Egy olyan Budapestet látunk, amelynek az ártatlan leányka áldozatul esett. Lehetettek volna olyan elemek is az előadásban, amelyekben az erdélyi szereplő elve romboló erőt testesít meg, vagyis más elágazása is lehetett volna a történetnek.

Nem hiszem, hogy a bemutatott ábrázolás a véletlen műve, különösen akkor, amikor Budapest – számos gondja-baja mellett – komoly természeti- turisztikai-művészeti értékeket mutat fel. Talán az árnyaltabb ábrázolás jót tett volna a darabnak.

A darab hangulata nyomasztó, kicsengése pesszimista. Feloldás nincs. Meglehet, ez nem probléma. Meglehet, nem is akar minket bármire is megtanítani. Ehelyett vádol. Megvádolja Budapestet.

De hogy mit kezdjünk akkor mégis Budapesttel, ahhoz ez a darab sem tett művészileg hozzá semmit, legfeljebb még érthetőbbé tette a magyar jobboldalban meglévő főváros-ellenesség, vagy legalábbis erősen ambivalens Budapest-kép érzelmi mozgatórugóit.

Lehet gyalázni a másikat (ebben nálunk nincs is hiba), de megérteni a gondolkodását még jobb lenne. Akár az ilyen színházi élményeken keresztül is.

A POSzT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) kapcsán számos riport és interjú készült hazai színészekkel, rendezőkkel, melyben a színház szerepét és feladatát értelmezik. Jeskó József kollégám múlt heti bejegyzése, melyben a magyar kulturális harcból eredő „párhuzamos kultúrák” témáját járja körül, jó kiindulópont ahhoz, hogy tovább vizsgáljuk ezt a nagyon is aktuális kérdést.   

Írásában leszögezi, hogy egyfelől ennek a „párhuzamos kultúrának” mélyen gyökerező hagyományai vannak hazánkban; másfelől minden művészt „besorolnak” munkássága, vagy egy-egy műve alapján valamely politikai oldal szellemi holdudvarába; harmadrészt a kulturális szembenállás és megosztottság jelensége nem hungarikum, számos országban jelen van. Ez utóbbi állítás gondolatmenetét folytatnám, hiszen komoly értelmezési vita folyik külföldön, a nemzeti kultúrák társadalmi jelentősége és szerepe körül. Ennek megfelelően nem árt, ha röviden definiáljuk, hogy jelen esetben kultúra alatt közös értékeket, viselkedési normákat és hagyományokat értünk. Vegyük példának az Európai Uniót övező vitát: vajon az Uniónak kulturális vagy politikai/gazdasági közösségnek kell lennie? Vajon a kulturális kohézió hiánya, és a nemzeti kultúrák dominanciája és sokszínűsége a mélyebb európai integráció buktatóköve? Ezt a nézetet képviselők leginkább azzal érvelnek, hogy akik kulturális alapon szeretnének egységes Európát, nem veszik figyelembe, hogy a nemzeti kultúrák sem homogének. Ha ez egy ilyen súlyú vitában alapvető tézisként jelenik meg, akkor idehaza miért lepődünk meg (még mindig), a saját, évek óta zajló belső kultúrharcainkon?  

Talán azért, mert hiába a kultúrák sokfélesége, ez elméletileg nem kellene, hogy kultúrharcot eredményezzen. Már amennyiben szerves része volna kultúránknak a tolerancia. Ehhez azonban tudatos társadalmi nevelés szükséges, hiszen hogyan is alakulna ki az elfogadás kultúrája önmagától?

Mégis hogyan jön az értékekhez, viselkedéshez, hagyományokhoz a színház, és a művészetek? A művészeti értelemben vett „kultúra” az egyik legfőbb hordozója a társadalmi nevelésnek. Lehetséges szerepeket, élethelyzeteket láttat a színház (mozi, film, számítógépes játék(!), könyv) amelyekről mi dönthetjük el, hogy a hétköznapi életünk során alkalmazzuk, belehelyezkedünk, vagy épp ellenkezőleg, elutasítjuk azt.

Egyáltalán mi is a kultúra szerepe, és amennyiben egy társadalom kultúrája nem homogén, kinek az értékeit tükrözi az a bizonyos kulturális tükör? A POSzT kapcsán Kovács Patrícia színésznő nyilatkozta, hogy a színház szerepe, hogy kérdéseket vessen fel, nem az, hogy megmondja, „merre van az arra”. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója, aki (a beskatulyázás „kultúrájába” illeszkedően) az utóbbi időben folyamatos politikai támadásnak van kitéve, hasonlókról beszélt egy interjúban: „…a művészetnek az a feladata, hogy kibeszéletlen, kínos és nehéz témákat vessen fel. A színháznak különösen ez a feladata…[…] … Azokról a témákról kellene beszélni, amelyeket tisztázni kéne, és amelyeknél vállalnunk kéne önmagunkat a hibáinkkal és erősségeinkkel együtt.” Ennek fényében hirdetett korábban a Nemzeti Színház például dokumentumdráma pályázatot a romagyilkosságok témájában. S, hogy mi is ez az idehaza még idegenül csengő fogalom? Ezt is ebből az interjúból tudhattuk meg: „A dokumentumdráma Nyugat-Európában és Amerikában olyan színházi műfaj, amely azonnal reagál azokra a társadalmi visszásságokra, amelyekről a színház fontosnak tartja, hogy párbeszéd szülessen. Ez nálunk nem egy ismert műfaj, de én a történeteket olyan eseménysorozatnak tartom, amely példátlan az elmúlt 40 évben Európában - bizonyos háborúkat leszámítva.„

Véleményem szerint az ilyen és hasonló, ezidáig „kibeszéletlen témák” sokaságának megvitatása, egyike azon eszközöknek, amelyek segítségünkre lehetnek a kollégám által felvetett közös pontok megtalálásában. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy a színházlátogatók inkább egyfajta „kultúr-nárcizmust” vagy a „kegyetlen hétköznapi valóságot” szeretnék látni. Ha ugyanis a kultúra mutat tükröt a társadalom felé, el kell fogadnunk, hogy akárcsak a valóságban nem mindig tetszik, amit látunk. Kérdés, hogy önmagunkban akarunk gyönyörködni, vagy a valóságot viszontlátni, önmagunkat, kultúránkat jobban megismerni, megérteni?

Visszatérve Európára, lehet, hogy az Unió sokszínűségét politikai, gazdasági érdekek tartják össze, de végső soron összetartják. Magyarországon legalább akkora érdek volna az összetartás, hiszen az egymás gáncsolása a hétköznapokban és a politikában, gazdaságban egyaránt azt eredményezték, hogy lényegében ugyanott tartunk (politikai) kultúránk „fejlettségét” tekintve, mint a rendszerváltáskor. 

„Önnek pedig kívánok ilyen orális szexet, innentől kezdve egész életében”, fordult az újságíróhoz Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója egy a színházépület előtt tartott minapi sajtótájékoztatón. Minderről a Jobbik szellemiségéhez közel álló Nemzeti 1 online Híradója adott hírt május 20-án. A botrány kirobbanására pedig nem kellett sokáig várni. Hétfőn  a Fidesz-frakció közleményben ítélte el Alföldi kijelentését, a KDNP az igazgató távozását követelte.  Pörzse Sándor jobbikos képviselő (ismét) kemény szavakkal sürgette, hogy a kormány mozdítsa már el végre Alföldit, és Réthelyi Miklós miniszter, ellentétben az előző heti interpellációra adott válaszával, ezúttal nem vette védelmébe a színigazgatót. Hangoztatta, hogy a kijelentés nem volt méltó a Nemzeti Színház igazgatói tisztségéhez, és kilátásba helyezte a leváltást.

A szövegkörnyezet azonban ezúttal is fontos lehet, s a sajtómunkások dicséretére legyen ezúttal mondva, hogy ezúttal erről is beszámoltak. A már említett Nemzeti 1 TV is bemutatta az előzményeket a nézőinek. Sinkovics Szilvia, a Nemzeti 1 Televízió munkatársa feltette a kérdést Alföldinek,ezek után, hogy nagy íróink műveit provokatív és megosztó módon vitte színpadra, nem gondolja-e, hogy le kellene mondania? Alföldi rövid nemmel felelt, majd megkérdezte az újságírót, mit látott a Nemzetiben. Sinkovics Szilvia bevallotta, hogy semmit. „ Akkor miről beszélünk?”, kérdezett vissza az igazgató. Az újságíró gyorsan korrigálta magát: látta Az ember tragédiájából az orális jelenetet. Erre Alföldi azt ajánlotta neki: „ Ajánlom önnek, el fogom küldeni Önnek nagyon szívesen, a római színt olvassa el. Madách Imre írta, Ember Tragédiája”. A riporter erre azt kérdezte,  ajánlja-e a darabot megtekinteni tizenkét éveseknek,Alföldi válasza így hangzott: „ Meg bizony. És önnek pedig kívánok ilyen orális szexet egész életében.

Nos, az Alföldi Róbert által használt kifejezés még a szövegkörnyezetből nem kiragadva sem tűnik a legszerencsésebbnek, bár az „ilyen” szó egyértelműen visszautal Madách művére. Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a Jobbiknak Alföldi ezen egy mondatával volna baja. Nem, a Jobbik politikusainak már régóta vörös posztó Alföldi színházigazgatói működése, illetve néhány rendezése, amelyet olyannyira elfogadhatatlannak tartanak, hogy a párt a  színházigazgató leváltásáért küzd parlamentbe jutása óta.

Azt gondolom, egy színházi darab bemutatásának többféle síkja van: egyrészt a nézői fogadtatás (amely a lelkes támogatástól a  füttykoncertig mozoghat), másrészt a szakmaiság területe. Egy darab megrendezése, annak dramaturgiai problémái, értelmezése, színművészeti interpretálása megannyi (nem is feltétlenül egyszerű) szakmai kérdés megválaszolását igényli. Hogy ezt Alföldi jól oldotta-e meg, nem tudom, mert a kérdéskörnek egyáltalán nem vagyok szakértője. A már említett római színben viszont kétségtelenül szó van kéjhölgyekről, akik - mint fogalmaz Madách a szín előszavában  -„ledéren öltözve dőzsölnek”. Mint nézőnek egyáltalán nem volna számomra meglepő egy olyan rendezői felfogás ezek után, amelyik a szexualitást emelné középpontba a római szín bemutatásakor.

Mindesetre a Jobbik csinált ebből politikai kérdést azáltal, hogy Alföldi rendezői szemléletét annyira nem bírja elviselni, hogy annak megszüntetéséért küzd az illető kirúgása útján. Alföldi színházigazgató ténykedésével kapcsolatban (pl. gazdálkodási fegyelem betartása) a nyilvánosság előtt eddig nem vetődtek fel komoly kételyek, de nem is ez a lényeg. Alföldi világlátása, a művészi szabadságra vonatkozó gondolkodási módja egyszerűen összeférhetetlen a Jobbikéval. A Jobbik pedig úgy véli, legegyszerűbb ezt nem a szakmai berkeken belül dülőre vinni, hanem hatalmi eszközök útján, magyarul a kormány végre váltsa le színházigazgatói posztjáról Alföldit. Csakhogy a kormány vonakodott meglépni a leváltást: állítólag Alföldit védi a szerződése, de pártpolitikai oka is lehetett a húzódozásnak: eddig úgy tűnt volna, hogy a Jobbik nyomására szánta el volna magát a kormány Alföldi leváltására. A nagy vihart kiváltott mondat viszont már jó ürügy lehet a személycserére.

A magyar közélet sokadszorra bizonyítja be, hogy a merőben ellentétes gondolkodású emberek nem igazán képesek egymással tartósan egymással együtt dolgozni, vagy akár a másikat megtűrni,ehelyett egymás kiszorítására törekszenek. Most a jobboldal van hatalmon, és nem igazán a baloldali-liberális értelmiségieknek áll a zászló, a klíma Alföldinek sem kedvező. Ám a balliberális oldalnak sem lehet nyugodt a lelkiismerete: amikor politikusaik 1994-ben választási győzelmet arattak, egy sor jobboldali gondolkodású újságíró (pl. Pálfy G. István) távozott a Magyar Televízióból. Amikor a balliberálisok kerültek hatalmi pozíciókba akkor, majd 2002-ben, ők sem  nagyon törekedtek arra, hogy szót értsenek a jobboldali érzelműek által igencsak tisztelt értelmiségiekkel, pl. Makovecz Imrével, vagy Eperjes Károllyal. Most, hogy a törvényhozás elsöprő többsége jobboldali, eljött a törlesztés és az ellentétes irányú helyezkedés ideje. Ennek lehet majd áldozata Alföldi Róbert is.

Jeskó József jesko@meltanyossag.hu

Nagy felháborodást váltott ki az elmúlt héten, amikor napvilágra került, hogy Alföldi Róbert a Nemzeti Színház igazgatója engedélyezte, hogy Nagy-Románia megszületését az épületben hivatalosan is megünnepeljék. A direktor később visszakozott, ám a botrány keltette hullámok a napi aktualitásokon kívül a magyar társadalmat feszítő mély történelmi törésvonalak máig ható létezésére is felhívták a figyelmet.

Az esemény kapcsán fellángoló vita is jól mutatja: a Trianon-trauma feldolgozása a széles közvélemény számára a mai napig nem történt meg, habár a rendszerváltás után a történettudomány igen széleskörű és szakmailag megalapozott munkákban tárta fel az esemény hátterét. (Itt elég csak a Zeidler Miklós szerkesztette, a Nemzet és emlékezet sorozatban megjelent kötetre utalnunk.) A múlt velünk él, ami önmagában nem lenne baj, ha nem két tökéletesen eltérő múltértelmezés versengene egymással, amelyek között semmiféle átjárási lehetőség, vagy közös halmaz nincs, mert teljesen eltérő dimenzióban gondolkodnak. A balliberális értelmiség többsége nem érti, meg sem fordul a fejében, hogy egy ilyen esemény miért sértheti rengeteg honfitársa érzékenységét. Nem azért, mert gonosz, hazaáruló, vagy idegenszívű lenne, amint azt a jobboldali sajtó láttatni szeretné. Egész egyszerűen számukra a nemzetiségi probléma nem létezik, ahogyan szellemi elődeik sem érezték ennek súlyát. A kiegyezés időszakának polgári radikálisai – hogy példát is hozzunk – azt remélték, hogy a demokratikus jogok kiterjesztése olyan vonzerőt jelent majd az elszakadni kívánó nemzetiségeknek, hogy végül sikerülhet őket a történelmi Magyarország határain belül tartani, ám végül keserűen csalódniuk kellett, pontosan az írás tárgyát képező események kapcsán. A jobboldal, különösen a szélsőjobboldal ugyanakkor beleragadt a felelősök-, árulók keresésébe, emiatt múltértelmezése leegyszerűsítő és fals maradt, itt elég csak a múlt heti Károlyi szobornál történt incidensre utalnunk.

Gyakran idézett közhely, hogy a magyar politika csak a jelenben él, ami igaz is, ám nemcsak azért, mert hiányzik a hosszútávú célok lefektetésének igénye. A politikusok, véleményformálók, értelmiségiek folyamatosan ugyanazokat a vitákat ismétlik meg mindig újszerű és dühödt lendülettel, vagyis anélkül, hogy tudnának róla, belehelyezkednek egy olyan kettős hagyományba, amely végigkíséri a magyar politikatörténet minden többpártrendszerű szakaszát. Ennek megtörése – bár óriási szükség lenne rá – úgy tűnik, még sokáig illúzió marad.