Méltányosság-blog

Nyilván nem a hideg miatt égetnek zászlót az emberek. Nem a melegedés a céljuk. S égetnek mindenfélét az arab világban épp úgy, mint nálunk. Nálunk leginkább az Uniós zászlót. Legyen a zászlóégetés most a magyar politizálás metaforája, előbb azonban nézzük a konkrétumot. Mint az tudvalevő két Jobbikos képviselő tett amit tett. Bővebben ld: a zászlóégetést itt. Ugyanakkor társadalmaktól függően két szélső válasz is lehetséges: az egyik esetben az égető az életével játszik, a másik esetben még pénzbüntetéstől sem kell tartania.

Mostanában a gond a tiszteletlenséggel van. Jeskó József korábbi blogbejegyzésében aggódott is amiatt, hogy ez hová vezethet, én meg a szabályozás lehetetlenségét fogom feszegetni. Az új média tiszteletlensége kétségtelen. Honlapok, de főként blogok az irónia tárgyává tesznek bármilyen kezdeményezést, mely egységet, békét és rendet szeretne. Jól látszott ez már a nemzeti együttműködés nyilatkozata esetében. Ami kötelező, az rögtön a féktelenül tomboló őrjöngés, vagy épp a maró irónia tárgyává válik.

Némi aggodalom e szabad és tiszteletlenül tomboló nyilvánosság részéről csak akkor volt megfigyelhető, amikor a kormány előterjesztette a Médiaalkotmányt. Ez ugyan az újságírók tényfeltárásának sohasem látott szabadságot ígért, de a blogolókat már korlátozni szerette volna, pl. a regisztrációkényszerrel. A Médiatörvény és az új Médiatanács is rendet ígér, tiszteletet már valószínűleg az új közegben nem tud teremteni egyik sem. A kiegyensúlyozási kényszer is rendkívül megijesztette a szabad publicisztika műveléséhez szokott újságírókat. Akkor csak annyit tudtak kitalálni, úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, írnak tovább, ahogy eddig is, aztán majd meglátják mi lesz. Hát az lett, hogy minden maradt a régiben, sőt még szabadosabb lett. Eu-s nyomásra a kiegyensúlyozottság nem feltétel, a regisztrációs kényszer pedig nem terjedt tovább a kereskedelmi céllal működtetett honlapoknál, s valóban – ahogy ezt a jogalkalmazók mindig is állították -, maga a regisztráció nem is jelent semmit.

Ha az online médiát figyeltük ott is láthattuk, hogy a médiatörvény körüli nemzetközi botrány ismertetésében semmiféle önkorlátozást nem léptettek életbe, igazolva egyébként azt, hogy valóban nincs cenzúra, és nincs önzencúra sem. Épp ellenkezőleg.

Azok az újságírók, akik a rendszerváltás óta azon dolgoztak, hogy a liberális túlsúlyt kiegyenlítsék, most nem értik, hogy a leszerepelt baloldal, a megerősödő konzervatív média, valamint a Fidesz elsöprő győzelme ellenére, miért nem változik a nyilvánosságban semmi, sőt, mintha a tiszteletlenség csak tovább növekedne. Nem tűnt ez fel Gyurcsány esetében, mert őt nem tekintették legitimnek, de hogy Orbán Viktorral szemben is hasonló legyen a nyilvánosság, ez számukra nem érthető. Pontosabban nem is hasonló, mert Orbánnal szemben nem a nyers erő, hanem a gyilkos irónia, nem a szókimondó egyszerűség, hanem az önmagát szórakoztató stílusjátékok dominálnak. (Ámbár ki tudja, akad Orbánnal szembeni megvadult blogger is.)

Az új média megrendszabályozhatatlan voltának oka legfőképp az, hogy vele szemben a  tekintély, a parancs, és a tiltás nem működik. (Ld. pozitív példaként Török Gábor blogját, ahol az őt élesen kritizálókat a politológus direkt felrakja a lap oldalára.) Van azonban egy másik ok is, amire néhány közösségi médiával próbálkozó politikus a példa. Úgy, ahogy Deutsch Tamás szlenghasználata során tette, csak olaj a tiszteletlen stílusra. Deutschnak igaza van abban, hogy odalent a stílus ketrecharcos, de ahogy mondani szokták, aki korpa közé keveredik…

S végezetül a tömegkultúrát sem kikerülni nem tudja a politikus, sem pedig meglovagolni. Az egyik képviselő a napokban a „Helló kislány ó szia helló, álljunk össze mint két kicsi legó” szövegű Fluor Tomi számból vette át a két kicsi legó részletet. Azt mondta, hogy lám az MSZP és az LMP úgy összenőtt, mint két kicsi legó. Az origo ismertette a felszólalást, de láthatóan Fluor Tomi kiemelése még inkább érdekelte. Ez se túl lényegre törő kiemelés, de miért is ne idézze, ha a politikus valóban tiniszámokat használ beszéde során.

Mindhárom esetben a média tiszteletlensége csak reakció. Reakció az ünnepélyesség kötelező tételére, a politikus szleng- vagy a tömegkultúra-szóhasználatára. A virtuális térben ott van az, ami régen csak a konyhában beszélgető barátok közt volt meg. Ezzel a hanggal kénytelen kicsit együttmozogni a tömegkommunikáció egésze. Megoldás volna, ha mindent betiltanának, akkor volna-lehetne tekintélye a köztársasági elnöknek, az Alkotmánynak, a miniszterelnöknek. Így is legitimek, csak tekintély nélkül azok.

A technika ördöge utolérte Barack Obamát múlt heti kampányrendezvényén. Miután a sajtót kitessékelték a teremből, véletlenül bekapcsolva maradt mikrofonja. Így aztán élőben közvetítették, ahogy a zártkörű rendezvényen beszámol támogatóinak a republikánusokkal folytatott kemény költségvetési tárgyalásokról. „"I said, 'You want to repeal health care? Go at it. We'll have that debate. You're not going to be able to do that by nickel-and-diming me in the budget. You think we're stupid?'” Ami körülbelül annyit tesz, hogy „Azt mondtam, ’Vissza akarják vonni az egészségügyi reformot? Próbálják meg. Lefolytatjuk ezt a vitát. Nem fogják tudni véghezvinni azzal, hogy „lehúznak” a költségvetésben. Azt hitték hülyék vagyunk?’” Mielőtt meglepődnénk a stíluson, fontos megérteni, miről is van szó. A teljes szöveget végighallgatva kiderül, Obama arra utalt, hogy másfél évébe telt és komoly politikai ára volt annak, hogy keresztül tudta vinni az egészségügyi reformját, így nem fogja tétlenül nézni, hogy a republikánusok a költségvetésben megszorításokra hivatkozva pénzelvonással valósítsák meg azt, amit a törvényhozásban nem tudtak. (Nem is sikerült. Hiába fogadta el a képviselőház a republikánusok egészségügyi reformra vonatkozó forráselvonási javaslatát, az nem ment át a demokrata többségű szenátuson.)

Miközben nyilvánvalóan nem okozott örömujjongásokat Obama „igazságbeszéde”, nem volt komoly következménye. Nem először fordul ugyanis elő hasonló az amerikai politikai életben. 2010-ben az egészségügyi reform elfogadásakor Joe Biden alelnök mikrofonja maradt bekapcsolva, így tisztán hallhatta mindenki, ahogy az elnökhöz fordulva, hirtelen örömében káromkodik egyet. Korábban George W. Bushnak is meggyűlt a baja a hangosítással, ő egy újságíróról fejtette ki - nem túl hízelgő - véleményét ország-világ füle hallatára.

A jelenség ugyanakkor jó néhány kérdést vet fel a politikai nyilvánosság természetével kapcsolatban.

1. Baj-e, ha kiderül, a politikus is csak ember? Ő is káromkodik, ő sem tökéletes?

2. Hogyan létezhet egy „külső” választói igazság, és egy „belső” bennfentes valóság?

3. Ha az egyenes beszédről tudni lehet, hogy kontraproduktív, miért születnek mégis időről időre ilyen, és ehhez hasonló beszédek?

Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Szeretnénk azt hinni, hogy politikusaink jobb, nemesebb emberek nálunk. Ez különösen igaz az Egyesült Államok elnökére, akit a világ leghatalmasabb politikusának, a szabad világ fejének tekintenek. Ugyanakkor jóleső érzés az is, hogy mégsem elérhetetlen. Tudni lehet róla, hogy szeret kosarazni, időnként romantikus vacsorára viszi feleségét, és mindig ugyanabba a fagyizóba jár a lányaival, amikor Hawaiion nyaralnak. Ezek átlagos dolgok, amelyek emberibbé tesznek minden politikust. Ebből következik, hogy hiába, a közszereplőknek kiemelten kell(ene) ügyelniük szavaikra, az vesse rájuk az első követ, aki még sosem káromkodott. Ettől még persze kommunikációs szempontból komoly hiba, ami történt, mégis, egy olyan vétség, amit az amerikai szavazók megbocsájtanak. Ami miatt érdemes azonban foglalkozni vele, az az, hogy egy nyílt fórumon ezt így, ilyen formában mégsem lehetett volna elmondani. Az, hogy egy zárt eseményen, sajtónyilvánosságon kívül másként fogalmaz az Egyesült Államok elnöke, elgondolkodtató.

Második kérdésünk a nyilvánosság ördögi körére keresi a választ. A politikát ugyanis a világon mindenütt áthatja egyfajta őszinteségi csapda. A politikusok legfőbb dilemmája, hogy meddig lehet elmenni az igazsággal, milyen mértékben lehet „beavatni a szavazókat”. Ez adja a politikai lét elviselhetetlen könnyűségét. A választókkal ugyanis nem feltétlenül lehet felnőttek módjára beszélni. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak, hazugságba taszítják a politikust szavazataikért. Többek között ez az oka annak is, hogy hazánkban húsz éve nem lehet elfogadni semmilyen reformot, ugyanis a pártok egymást kénytelenek túllicitálni a győzelem érdekében. Ebből kiindulva, a választási kampányok mantrájává akár azt is tehetnénk, hogy szakpolitikával, őszinte beszéddel, ígéretek nélkül nem lehet választást nyerni.

Végezetül, a válasz a harmadik pontra, és egyben az egész jelenségre, Obamától-Őszödig a bennfentesség húzóerejében rejlik. Zártkörű rendezvényeken a politikusok egyfelől valóban hajlamosabbak megfeledkezni magukról, másfelől a beavatottság érzés keltése a hívekben az egyik legjobb eszköz a támogatók elbűvölésére. A választók szimpátiájáért cserébe egy politikai vezetőnek mindig hajlandónak kell lennie egy kicsit „sztoriznia” a támogatókkal. Akár annak árán is, hogy a technika malőrje, a rosszindulat, vagy egy politikusi hiba következtében kiderül, kétféle politikai valóság létezik, és hogy a politikus is ember. Ennek megfelelően kell értékelni az esetet. Azonban ezeken a „bennfentes” beszélgetéseken vékony jégen táncolnak a politikusok. Hiszen mi is történt? A résztvevők egy pillanatnyira közelebb kerülhettek az elnökhöz. Megtudhatták, milyen kemény küzdelmet folytatott a republikánusokkal. Egy ilyen beszéd fültanújaként, az „igazság”, a belső tudás részeseként a hallgatóság úgy érezhette, „Most aztán kapunk valamit a pénzünkért cserébe.” A mikrofon révén ugyanakkor, ha csak pár percre is, a bennfentes valóság kikerült a nagy nyilvánosság elé, vélhetőleg komoly fejtörést okozva a kampánytanácsadóknak. A két valóságot utólag összeegyeztetni ugyanis nem egyszerű feladat.

A Nyilvánosság Klub szeretné (szerette volna?) látni és ellenőrizni az alkotmányozás kérdőíveinek feldolgozását.

Kommentáljuk a hírt. A Nyilvánosság Klub gyanúja jogos? – Egyfelől nem szép dolog a bizalmatlanság, másfelől tudnivaló, hogy a közvélemény-kutató intézetektől, amikor bárki megrendel egy kutatást, kérhet garanciákat, hogy lássa miként is ellenőrzik a lekérdezést/adatbevitelt/feldolgozást. Itt a megrendelő – ha már az alkotmányozás folyamata a népé – maga a nép. Ugyanakkor túl elvont kategória ez ahhoz, hogy a nép odaküldjön valakit, hogy ellenőrizze az adatbevitelt. Küldhetné a Nyilvánosság Klubot akár, de bárki mást is. A kormány nem engedhette, hogy az önjelölt kierőszakolja magának a nép küldötte titulust, a Nyilvánosság Klub pedig ráérzett politikailag arra, hogy nem lett átgondolva az ellenőrzés kérdése.

Hogy feldolgozzák-e rendesen a beérkező anyagokat vagy sem, az marad így bizalmi kérdés, még az sincs kizárva, hogy a feldolgozás teljes és korrekt, ám ez esetben is van egy gond, amit nem tudunk kiküszöbölni. Szociológiai értelemben a beérkezett levéldömping igen csak félrevezető lehet.

Tegyük fel, hogy van 10 emberünk, aki 100 fő lakosú országból visszaküldi a kérdőívet, s tegyük fel azt is, hogy mind a 100-nak volna véleménye. Ám vannak köztük szkeptikusok, akik azt gondolják úgysem kíváncsiak a véleményükre, ha kitöltik akkor sem. Ők vannak 30-an. Van egy másik 30, aki úgy véli, hogy a kérdések nem a lényegről szólnak, nincs mit válaszolni rá, s vannak még 30-an, akik azt a pártot követik, amelyik azt mondja, hogy ne töltsd ki. Mi is lesz a 10 kitöltőnek a jellemzője? – Kötelességtudó, kérdőívet elkészítőket szerető, optimista stb. Igazából nem tudjuk mik a jellemzőik, de egyvalamit biztosan mondhatunk, nem reprezentálják a magyar lakosságot. 10 speciális, különleges, egyáltalán nem átlagos emberről van szó, s ha véletlen vettünk volna egy tíz fős mintát, akkor lehet közülük csak 1 kerülhetett volna a megkérdezettek közé.

Mindenki ismeri a betelefonálós, és a televíziókban szalagcímekre „beesemezős” lehetőséget. A mögöttük lévő emberekről csak sejtjük, hogy speciális karakterek. Mégis, ezektől a speciális karakterű, a magyar lakosság akaratát egyáltalán nem leképező emberektől szoktak jönni jó ötletek. A nyitott kérdések a nem reprezentatív mintákban is nagyon hasznosak, mert új témák vetődhetnek fel, amikre senki sem gondolt. Az Nyilvánosság Klub szerint 900 ezer visszaküldött kérdőív 13. nyitott kérdése fel sem dolgozható ilyen rövid idő alatt.

S néhány szó a tartalomról. A kérdőívre hivatkozva fogja a kormány elvetni a gyerekek után járó szavazat ötletét, s vezetné be a valóban életfogytig tartó börtönbüntetést. Azt hiszem ez éppen két olyan példa, amelyek közül az egyik valóban a népre, a másik viszont nem a népre tartozik. Azt már elmondtuk, hogy a visszaküldött kérdőívek miért nem a nép, tehát a gyerek után járó szavazat elvetése lehet akár egy romaellenes szubkultúra jellemzője is. Lássuk végül az életfogytig börtönbüntetés kérdését, ami kicsit hasonlít a halálbüntetés témájára, és tudjuk, hogy a halálbüntetés visszaállítását is megszavaznák az emberek.

Nem szeretem azokat az érveket, ahol azt mondják, hogy a kérdést bízzuk szakemberre, hagyjuk dolgozni a szakembert, mert mi úgysem értünk hozzá. Itt mégis ezt kell mondjam, illetve egy kis egérutat még látok. Ha valaki veszi a fáradságot, és alaposan elmélyül a témában, s kiáll vitatkozni olyanokkal, akik szintén okosak, és ezek után kialakul valami, úgy nem vonnám kétségbe bárki beleszólási lehetőségét. De csak úgy odavetni egy igent? Minden felelősség nélkül? – Szerintem az ilyen nagyon magabiztos menjen börtönőrnek az életfogytiglanra ítélt bűnözők közé. De lelőni a bűnözőt nem ér, anélkül tessék rendet tartani!