Méltányosság-blog

Az Orbán-kormány eddigi másfél éves tevékenységére erőteljesen rányomja a bélyegét a központosítás. Gondoljunk csak a magánnyugdíjpénztár-vagyon állami átvételére, a Mal Zrt. állami felügyelete alá vételére tavaly, a MOL negyedének megszerzésére, vagy a legújabb bejelentések egyikére, a megyei önkormányzati intézmények állami átvételére. Ebbe a vonalba jól illeszkedik az a hónapok óta dédelgetett kormányzati elképzelés, amely szerint az iskolaigazgatók kinevezése is állami kézbe kerül majd, ahogy azt nemrég a köznevelési törvény koncepciója is rögzítette. A dolgok állása szerint tehát ezen túl az oktatásért felelős miniszter fogja kinevezni az iskolaigazgatókat.

Amint azt alább bemutatom, a kérdés korántsem pusztán szakmai, vagy szakmapolitikai, hanem erőteljes politikai töltettel is bír. Lássuk, milyen változásokat hoz majd az iskolaigazgatók állami kinevezése.

A legfontosabb: eddig választották az iskolaigazgatókat, mostantól kinevezik. Ez nem csak formális, szemléletbeli változás, amely betagozza az iskolaigazgatókat egy alá- és fölérendeltségen alapuló szervezeti rendszerbe.

A következő fontos változás, amelynek komoly politikai jelentősége lehet helyi szinten: fő szabály szerint kikerül a képviselő-testületek hatásköréből az iskolaigazgatók megválasztása, és felkerül a miniszterhez. A helyi közéletben a helyi politikusok döntötték el, ki kerülhet az iskolaigazgatói posztra, akiknek választóiknak kellett felelniük ezért a döntésért, utóbbiak pedig elégedetlenségüket a következő önkormányzati választásokon verhették le a települési képviselőkön. Ez a lehetőség megszűnik, a minisztert ugyanis nem a helyi választók választják, hanem a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. A távolodás egyértelmű: míg eddig az iskolaigazgatók sorsáról a helyben élők választott képviselői döntöttek, ezentúl végső soron Budapesten, akár több száz kilométeres távolságban lévő kormánytag írja alá a kinevezést.

A patronázshatalom is fölülre tolódik: eddig az önkormányzati képviselő-testület tagjai, akár helyi alkuk eredményeként, maguk dönthettek arról, hogy esetleges kedveltjük, ismerősük kerüljön az iskolaigazgatói székbe. Most ettől ők elesnek.

A tantestület, illetve az iskola dolgozói is várhatóan háttérbe szorulnak. Eddig a jogszabályok lehetővé tették, hogy a képviselő-testület döntése előtt véleményt mondjanak a munkavállalók, amit ugyan a képviselő-testület nem volt köteles figyelembe venni, de helyi szinten nyomást tudtak rá gyakorolni a dolgozók (úgy is mint választók) a testületre. Ha e döntés a miniszterre száll, akkor ez a lehetőség is elúszik.

Lehet érveket felsorakoztatni ezen döntés mellett. Erős érvnek érzem, hogy az állam jobban akarja felügyelni, érvényesülnek-e az elképzelései az oktatás rendszerében, és ehhez erősebb központi irányításra van szüksége, amibe a szakfelügyeleti rendszer (újra) kiépítése, a kerettantervi rendszer, és az iskolaigazgatók kinevezése is tartozik. Csakhogy legalább ilyen erős ellenérv lehetne az is, hogy az iskola egy sajátos közszolgáltatást végez, tehát az állampolgároknak igenis lehetőséget kell adni, hogy ő maguk, pontosabban települési képviselőik hozzák meg a döntést.

Az iskolaigazgatók állami kinevezése ráadásul több kockázatot is rejt magában. Ha a miniszter által kinevezett iskolaigazgatót nem fogadja el a tantestület, akkor óhatatlanul megromlik az iskola légköre. Az iskolaigazgató egy olyan munkáltató, aki a szokottnál jobban rá van utalva beosztottjaival való együttműködésre, az iskola ugyanis nem gyár, vagy magáncég, ahol elég jól lehet mérni a munkavállaló teljesítményét, és azt számonkérni, a nevelői-oktatói munka kevésbé egzaktabb. Más szóval, ha az iskolaigazgató jó teljesítményt akar kihozni a pedagógusaiból, akkor nem árt, hogy ha korrekt kapcsolata van a tanárokkal, ehhez viszont az kell, hogy a tanárok elfogadják őt. Egy, a központból a tantestületre ráerőltetett személy jóval nehezebben tud megfelelni ennek a követelménynek.

A következő kockázat, hogy egyes kinevezések nyíltan politikai jelleget öltenek, azaz a kormányhoz, illetve a Fideszhez való lojalitás lehet a fő mérce. Nem állítom, hogy csak ilyen kinevezésekre fog sor kerülni, de nagyon erős lesz a csábítás, hogy a már eleve fideszes vezetésű kormányhivatalok által javasolt iskolaigazgató esetében egyik (akár ki nem mondott) elvárás lehet a Fidesz-kormányzat támogatása. Csakhogy ez olyan kontraszelekcióhoz vezetne, amely tovább rontja a magyar közoktatás minőségét. Hogy így lesz-e, az persze majd a jövőben eldől, de a magyar politikai tradíciók nem sok jóval biztatnak.

A POSzT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) kapcsán számos riport és interjú készült hazai színészekkel, rendezőkkel, melyben a színház szerepét és feladatát értelmezik. Jeskó József kollégám múlt heti bejegyzése, melyben a magyar kulturális harcból eredő „párhuzamos kultúrák” témáját járja körül, jó kiindulópont ahhoz, hogy tovább vizsgáljuk ezt a nagyon is aktuális kérdést.   

Írásában leszögezi, hogy egyfelől ennek a „párhuzamos kultúrának” mélyen gyökerező hagyományai vannak hazánkban; másfelől minden művészt „besorolnak” munkássága, vagy egy-egy műve alapján valamely politikai oldal szellemi holdudvarába; harmadrészt a kulturális szembenállás és megosztottság jelensége nem hungarikum, számos országban jelen van. Ez utóbbi állítás gondolatmenetét folytatnám, hiszen komoly értelmezési vita folyik külföldön, a nemzeti kultúrák társadalmi jelentősége és szerepe körül. Ennek megfelelően nem árt, ha röviden definiáljuk, hogy jelen esetben kultúra alatt közös értékeket, viselkedési normákat és hagyományokat értünk. Vegyük példának az Európai Uniót övező vitát: vajon az Uniónak kulturális vagy politikai/gazdasági közösségnek kell lennie? Vajon a kulturális kohézió hiánya, és a nemzeti kultúrák dominanciája és sokszínűsége a mélyebb európai integráció buktatóköve? Ezt a nézetet képviselők leginkább azzal érvelnek, hogy akik kulturális alapon szeretnének egységes Európát, nem veszik figyelembe, hogy a nemzeti kultúrák sem homogének. Ha ez egy ilyen súlyú vitában alapvető tézisként jelenik meg, akkor idehaza miért lepődünk meg (még mindig), a saját, évek óta zajló belső kultúrharcainkon?  

Talán azért, mert hiába a kultúrák sokfélesége, ez elméletileg nem kellene, hogy kultúrharcot eredményezzen. Már amennyiben szerves része volna kultúránknak a tolerancia. Ehhez azonban tudatos társadalmi nevelés szükséges, hiszen hogyan is alakulna ki az elfogadás kultúrája önmagától?

Mégis hogyan jön az értékekhez, viselkedéshez, hagyományokhoz a színház, és a művészetek? A művészeti értelemben vett „kultúra” az egyik legfőbb hordozója a társadalmi nevelésnek. Lehetséges szerepeket, élethelyzeteket láttat a színház (mozi, film, számítógépes játék(!), könyv) amelyekről mi dönthetjük el, hogy a hétköznapi életünk során alkalmazzuk, belehelyezkedünk, vagy épp ellenkezőleg, elutasítjuk azt.

Egyáltalán mi is a kultúra szerepe, és amennyiben egy társadalom kultúrája nem homogén, kinek az értékeit tükrözi az a bizonyos kulturális tükör? A POSzT kapcsán Kovács Patrícia színésznő nyilatkozta, hogy a színház szerepe, hogy kérdéseket vessen fel, nem az, hogy megmondja, „merre van az arra”. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója, aki (a beskatulyázás „kultúrájába” illeszkedően) az utóbbi időben folyamatos politikai támadásnak van kitéve, hasonlókról beszélt egy interjúban: „…a művészetnek az a feladata, hogy kibeszéletlen, kínos és nehéz témákat vessen fel. A színháznak különösen ez a feladata…[…] … Azokról a témákról kellene beszélni, amelyeket tisztázni kéne, és amelyeknél vállalnunk kéne önmagunkat a hibáinkkal és erősségeinkkel együtt.” Ennek fényében hirdetett korábban a Nemzeti Színház például dokumentumdráma pályázatot a romagyilkosságok témájában. S, hogy mi is ez az idehaza még idegenül csengő fogalom? Ezt is ebből az interjúból tudhattuk meg: „A dokumentumdráma Nyugat-Európában és Amerikában olyan színházi műfaj, amely azonnal reagál azokra a társadalmi visszásságokra, amelyekről a színház fontosnak tartja, hogy párbeszéd szülessen. Ez nálunk nem egy ismert műfaj, de én a történeteket olyan eseménysorozatnak tartom, amely példátlan az elmúlt 40 évben Európában - bizonyos háborúkat leszámítva.„

Véleményem szerint az ilyen és hasonló, ezidáig „kibeszéletlen témák” sokaságának megvitatása, egyike azon eszközöknek, amelyek segítségünkre lehetnek a kollégám által felvetett közös pontok megtalálásában. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy a színházlátogatók inkább egyfajta „kultúr-nárcizmust” vagy a „kegyetlen hétköznapi valóságot” szeretnék látni. Ha ugyanis a kultúra mutat tükröt a társadalom felé, el kell fogadnunk, hogy akárcsak a valóságban nem mindig tetszik, amit látunk. Kérdés, hogy önmagunkban akarunk gyönyörködni, vagy a valóságot viszontlátni, önmagunkat, kultúránkat jobban megismerni, megérteni?

Visszatérve Európára, lehet, hogy az Unió sokszínűségét politikai, gazdasági érdekek tartják össze, de végső soron összetartják. Magyarországon legalább akkora érdek volna az összetartás, hiszen az egymás gáncsolása a hétköznapokban és a politikában, gazdaságban egyaránt azt eredményezték, hogy lényegében ugyanott tartunk (politikai) kultúránk „fejlettségét” tekintve, mint a rendszerváltáskor.