Rég ejtettem szót a blogon a nők szerepéről. Ideje ezt a hiányosságot pótolni. Eredeti célkitűzésem ugyanis az volt, hogy a politika „lágyabb oldalát” mutassam meg. Azt, hogy hogyan jelenik meg hétköznapjainkban, hogyan befolyásolja életünket. Ennek egyik eszközének tartom, hogy bemutassam, milyen pozitív mintákat lehet külföldről elsajátítani, illetve milyen sajátos hazai vívmányok vannak. Nem mindig lehetséges azonban felemelő, példaértékű dolgokról írni. Néha a problémákkal is kell foglalkozni. Már csak azért is, mert ha homokba dugjuk fejünket, hogyan is találhatnánk megoldást rájuk?
Egyre több szó esik hazánkban a feminizmusról. A gond csak az, hogy inkább önző különcségként jelenik meg, semmint pozitív értékként. „Nem vagyok feminista de...” indítanak rögtön defenzívából a nők, nehogy véletlenül belegyömöszöljék őket a férfigyűlölő, karrierista nő sztereotípiájába. Holott a feminizmus egyáltalán nem erről szól. Kezdjük azzal, hogy nem csak nők lehetnek feministák. A feminizmus nem a férfiak ellen irányul, hanem a nőkért. Feminista az, aki a női egyenjogúságot támogatja. Azt, hogy egyenlő eséllyel lépjenek be a munkaerőpiacra, azonos munkáért azonos bért kapjanak, továbbá a házimunka és gyereknevelés is demokratikusabb alapokon nyugodjon. Ami rögtön rácáfol a második gyakori tévhitre, miszerint a feminista nők nem akar(hat)nak gyereket.
Visszatérő tapasztalatom, hogy ha a gyermekvállalás melletti munkavégzés infrastruktúrája megteremtésének szükségességéről írok, élénk vita alakul ki, hogy miért nem lehet valaki „csak” főállású anya, illetve érkezik rögtön a riposzt, hogy miért nem érti meg a világ, hogy ők nem akarnak gyereket? Végtelen intolerancia és tapintatlanság övezi ezt a kérdést Magyarországon. Nyugaton elképzelhetetlen, hogy egy olyan személyes döntésről, mint a gyermekvállalás, akár közeli ismerősök kérdőre vonják egymást. Ez legalább olyan indiszkréció, mint valakinek a fizetése felől érdeklődni. Hazánkban viszont rendre elhangzik a kérdés. Állásinterjúkon, baráti társaságokban egyaránt. Egyszer az kényszerül magyarázkodásra, aki tervezne szülni, azonban adott esetben a munkája múlhat ezen, másszor az, aki kénytelen „megindokolni” a „társadalmi normával” szemben, hogy ő miért nem szeretne.
A társadalmi normák azonban hazánkban is változnak. Individualizálódó világunkban megfigyelhető, hogy a magasabb végzettséggel csökken a gyermekvállalási hajlandóság. Márpedig ma már Magyarországon is több nő szerez diplomát, mint férfi. Borul a demográfia – gondolhatnánk. Ide vezet a nagy feminizmus, mondják sokan (holott hazánkban egyáltalán nincs kiterjedt feminista gondolkodás). Ez azonban nem feltétlenül van így. A skandináv minta a tökéletes ellenpélda arra, hogy – amennyiben megfelelő infrastrukturális és társadalmi szerepek vannak kialakítva – nem csökken a gyermekvállalási kedv. Sőt, minél jobb munkafeltételek adottak, annál inkább nő. Gazdasági szempontból ráadásul előnyösebb, ha a nők gyermeket is szülnek, majd ezt követően visszakerülnek a munka világába, hiszen rendszerint állami pénzből lettek kiképezve.
El kell tudni fogadni, hogy a lehetséges szerepek az életben egyre bővülnek. Már rég nem egy kaptafára megy, hogy mit jelent nőnek lenni. Nem az a kérdés, hogy valaki egyedül vagy párban neveli a gyerekét. Hogy egy vagy nyolc gyermeket szüljön, vagy adott esetben egyáltalán ne. Karrier vagy házasság? Értelmezhetetlen kérdések ezek, hiszen ahány nő, annyiféle személyiség, annyiféle elvárás az élettől. Mindenkihez más illik. Nincsenek üdvözítő, kizárólagos válaszok, és helytelen, ha a társadalom, vagy a politika kívánja megszabni mi a követendő irány. A feltételeket kell tehát megteremteni az egyenjogúsághoz, aztán a szerepválasztás lehetőségét megadni mindenkinek, anélkül, hogy bárki is ítélkezne felettük. Ez ugyanis a feminizmus lényege. Félreértések nélkül.
Utolsó kommentek