Méltányosság-blog

Úgy tűnik alapvető fordulat állt be az alkotmányozás folyamatában: nem csupán a reménybeli Alkotmány elfogadásának időpontja módosult, hanem átértelmezésre került az alkotmányozás eddigi iránya. Utóbbi két dolgot jelent. Egyrészt a Fidesz nem ragaszkodik foggal-körömmel az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság által kidolgozott koncepció-tervezethez és felkérné az ellenzéket is hasonló vitaanyagok elkészítésére, másrészt be kívánja vonni a választókat is az alkotmányozásba. Előbbiről ezúttal csak annyit, hogy a kormánypárt nem is nagyon tehetett mást, hiszen a koncepció, s még inkább a KDNP által felvetett tételek (az élet kezdete, a család és a házasság az új Alkotmányban) kezdtek meglehetősen terhessé válni a Fidesz számára. A kapuk látszólagos kinyitása tehát nem más, mint az alkotmányozás szelepének megengedése, nehogy a Fidesz-KDNP túlfűtött világa felrobbanjon.

Ennél sokkal érdekesebb az alkotmányos kérdezz-felelek. A Fidesz számtalanszor szervezett nemzeti konzultációt szervez, s ezt előszeretettel hangoztatta is. A konzultációk eredményéről azonban sokkal kevesebbet lehet hallani. A 12 kérdés kapcsán három szempont vethető fel.

1. Közel két hónappal az új Alkotmány elfogadása előtt mind technikai, mind pedig az alkotmánytörvény megszövegezése szempontjából igen nehézkes ilyen módon állásfoglalásra bírni a választókat. Válaszolni lehet a kérdésekre, még kiértékelni is csak-csak, de a kodifikációs folyamatba érdemben beépíteni egy sokmilliós kérdőív eredményeit már bajos.

2. További dilemma, hogy maguk a kérdések egyrészt nem (csak) az alkotmányozás „hot topic-jaira” kérdeznek rá (mint például az „őszödi klauzula”, Szent Korona), hanem nagyon sok „töltelék kérdéssel” találkozunk, amelyek nem is elsősorban az alkotmányozás tárgykörei (parlamenti bizottság előtt való meg nem jelenés szankcionálása, tényleges életfogytiglan, átlátható hátterű gazdasági társaságok). Másrészt a 12 kérdés legalább kétharmada olyan általános megfogalmazású, amelyre épeszű ember csak „igennel” válaszolhat, vagy elfogadhatja a kérdés mögött megbúvó állítást (persze, hogy vállaljunk kötelezettséget a jövő nemzedékek felé; persze, hogy a kötelességekkel is foglalkozzon az új Alkotmány – mint ahogy most is teszi).

3. Végül – a fentiek következményeként – elmondhatjuk, hogy a 12 kérdés bizony hasonló szerepet tölthet be, mint a szociális népszavazás három kérdése: nem a kérdések mögött megbúvó valóság és következmény a fontos, hanem maga az aktus. A választópolgárnak nem kell továbbgondolnia azt, hogy például mi lesz annak a következménye, hogy ha a kiskorú gyermekek után szavazati jog jár, elég csak egy igennel válaszolnia, s úgy tűnhet, hogy ezzel már részese is az alkotmányozásnak.

A Fidesz által elindított „alkotmányos közvélemény-kutatás” tehát ebben a formában igen kevéssé szolgálja azt, hogy a választók érdemben részt vegyenek ezen igen jelentős közjogi folyamatban. Persze az alkotmányozás folyamatába egyébként nem is lenne muszáj bevonni a „népet”, hiszen számtalan európai példa mutatja, hogy a nép közvetlen közreműködése nélkül is lehet működő alkotmányokat létrehozni. De ha már a választók bevonása mellett dönt az alkotmányozást domináló erő, akkor semmiképp sem olyan eszközt kellene igénybe venni, amely csupán az ön- és közlelkiismeret megnyugtatására szolgál. A Méltányosság is próbálkozott azzal, hogy az alkotmányozára "hangolja" az érdeklődőket: a hvg.hu oldalon 2010 végén elindítottuk a Preambulum-projekt kezdeményezést, arra keresve a választ, hogy mi legyen a preambulumban. Nem állítom azt, hogy ez minden ízében sikeres lett volna, ugyanakkor 6-7 hétig képesek voltunk új témák mentén gondolkodásra sarkallni az Olvasókat.

Az ünnepi díszkivilágítást nézve, nem tudom megállni, hogy ne az jusson eszembe, Budapest évről évre egyre fényesebb, egyre inkább európai világváros. Mondom mindezt úgy, hogy Magyarország – ahogy az egész világ – még mindig a gazdasági válság utórengéseit érzékeli, bár ezt a bevásárlóközpontok karácsonyi vásárlási rohamának telítettségéből ítélve nem vennénk első pillantásra észre. De tegyünk egy kis kitekintést, hogyan is futnak neki külföldön az ünnepeknek.

Az Egyesült Államokban a félidős választások kudarcát követően elsöprő többséggel fogadta el a szenátus Barack Obama 858 milliárd dollár értékű adócsökkentési javaslatát, a Demokrata Párt heves tiltakozása ellenére, mondván, a tervezet a jómódúakat támogatja a szegényekkel szemben. Ugyanakkor az intézkedés jelentősen hozzájárulhat az amerikai gazdasági növekedés beindításához. Európa felé tekintve, Görögország, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia és Írország is a gazdasági válság által indukált megszorítások és reformok kapcsán sokszor zavargásokba torkolló tüntetésekkel zárta az évet. Ezzel szemben mindazok számára, akiket még nem érintett meg az ünnepi hangulat, megnyugtató lehet, hogy ugyan hazánkat nemrégiben minősítette le a Moody's (ahogy tette ezt Írországgal és várhatóan teszi majd Spanyolországgal is), idehaza relatív béke van, nem az utcán oldjuk meg problémáinkat, pedig karácsonytól karácsonyig mennyi minden történt idén. Válság, választások, természeti katasztrófák, és mégis: úgy tűnik, az év összes nehézsége ellenére, még mindig sok szempontból jobb évet zárunk, mint egyes uniós tagországok. Jövőre idehaza is beindulhat a gazdasági fejlődés, és Magyarország készülődik az EU elnökségre, amely olyan kihívásokat tartogat, mint a közös költségvetés elfogadása, vagy a pénzügyi stabilitási alap megalkotása. Izgalmas év elé néz tehát hazánk és az Unió is.      

Visszatérve kiindulópontunkhoz, ha karácsonyfaégőkben, kivilágított utcákban, és boltban hagyott forintokban mérjük a fejlődést, növekedést, (hiszen, ha olyan rosszul mennének a dolgok, elvben pont ezen kéne spórolnunk) Goethe híres utolsó szavait céloznám meg kívánalomként 2011-re: „Mehr licht!”, azaz „Több fényt!” 

Fotó: index.hu

Mindent a népért, mindent a nép által, semmit a nép nélkül – mondta Kossuth Ohio fővárosában tartott 1852. február 7-i beszédében.  Szavai hatással voltak az amerikai demokráciára, és Kossuthot ezért máig emlegetik a tengeren túl.

Manapság, amikor kezd egyfajta demokrácia-vita kibontakozni, a magukat demokratáknak vallók igyekeznek kiszorítani erről a pástról a kormányt. A Fidesz kommunikációs – és elvi – csatáját pedig a „közérdek” zászlaja alatt vívja. Különösen a médiapolitikájában vált feltűnő hívó szóvá a „közérdek”, mely a szabadosság ellentéte, s ami szintén demokratikus érték. (Oly annyira az, hogy pl. az amerikaiak demokratikus médiamodellnek nevezik azt, amelyben a szabad piaci versenyben elszabaduló kereskedelmi altáji humor felett a közérdek kerekedik felül.)

Ám egy valamiben biztos, hogy a Fidesz visszaélt hatalmával: Kossuth –  már idézett – lángoló beszédéből a harmadik résszel. Mert nehéz megkérdőjelezni a jó szándékot, hogy a cinikus rablógazdálkodással szemben a népért kívánnak tenni, ahogyan az is védhető, hogy a nép által cselekednek, ugyanis nyilvánvaló, hogy a 2/3-ot nem csalással szerezték. Az viszont, hogy ezután a törvényeket a nép teljes kihagyásával alkotják, az egészen látványos, ráadásul igen fontos közjogi lépéseket tettek és tesznek a nép megkérdezése nélkül.

A modern társadalmak már nem általánosan tekintenek a népre, és annak bevonására, hanem korporatív módon. Ugyanis ameddig a nép előtt az első két szempont miatt töretlen  a népszerűség, a szakágak és társadalmi alrendszerek prüszkölnek. A média csendes és bénult kacsaként viselkedett  az önmagát érintő törvényalkotási folyamatban. Jómagam már azon meditáltam az utóbbi időben, mi a generációm (35-45) felelőssége mindebben. Ám az ébredezés a fehér borítókkal, és más tiltakozásokkal megjelent. Már-már úgy tűnt, lehet a nép nélkül törvényt, jelesül médiatörvényt alkotni, most viszont abba az irányba kezd billenti a mérleg nyelve, hogy mégse: legalábbis a nép nélküli politizálásnak nagyobb lehet az ára, mint a politikai hozadéka.

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

Az Egyesült Államokban Thanksgiving, azaz a hálaadás napja harangozza be a karácsonyi szezont. Az eredetileg a telepesek első sikeres őszi betakarítására megemlékezni hivatott munkaszüneti napon mára amerikaiak tömegei szelik át az országot, hogy együtt lehessenek családjukkal. Az összegzés, értékelés, és a hála ünnepe ez. Távoli rokonok összejönnek, családtagok kibékülnek. Még a tepsibe szánt pulyka is elnöki kegyelemben részesül.

 Egy ország mentalitásáról sokat mondanak jeles napjai. Érdemes tehát csokimikulás és bejgli majszolás közben elgondolkozni egy picit saját hagyományainkon is, még mielőtt pukkan a szilveszteri pezsgős dugó és átlépünk az új esztendőbe. Magyarországon hiányoznak az örömteli ünnepek. Inkább emlék- vagy gyásznapjaink vannak. Vagy olyan ünnepnapok melyek már elvesztették eredeti céljukat, jellegüket. Viszonyunk hozzájuk így aztán vagy a közöny vagy az átpolitizáltság szélsőségei között mozognak. Ez részben érthető is. Nem lehet kohéziós, összetartó ereje olyan történelmi eseményeknek amelyekről akár évtizedek óta megoszlik a társadalom véleménye.

 Ezzel szemben az Egyesült Államokban az ünnepek az egyik legfontosabb eszközei az egység és összetartozás érzésének kialakításában. Egyrészt kiszakítják az állampolgárokat a hétköznapok egyhangúságából, másrészt összekötik a nem is olyan hosszú történelmi múlttal rendelkező ország hagyományait a jelennel, hozzájárulva közös értékeik továbbörökítéséhez. Az országra jellemző pozitív gondolkodás nagyban hozzájárul ehhez. Az említett két jelenség érhető tetten a Fehér Ház pulykáinak további sorsában is. Míg a tavalyi elnöki kegyelemben részesült pulyka díszkísérettel Disneylandbe került és a „Világ legboldogabb pulykája” felirattal vezette a park ünnepi felvonulását, az idei szárnyas, George Washington, az Egyesült Államok első elnökének egykori birtokán működő múzeum kertjében bóklászhat majd. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen Washington indította el az elnöki hálaadásnapi üzenet hagyományát 1789-ben.

 Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Amerikának múltja van, Magyarországnak pedig problémái a múltjával. Ez az élet minden területét, így ünnepeinket is áthatja. Ezt egyféleképp lehet feloldani: úgy, hogy igyekszünk megismerni, megérteni és feldolgozni történelmünket, nem félve attól, hogy akár többféle történelemértelmezés is megférhet egymás mellett. Nem végső igazságokat keresve, hanem újra- meg újraértelmezve az eseményeket. Így aztán nem csak pesszimizmusra hajló mentalitásunkkal nézhetünk szembe, hanem ünnepeink jellegzetességeinek történelmi, kulturális okaival is.

A kép forrása: Win McNamee/Getty Images

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

Inotai Edit a Népszabadság pénteki számában Angela Merkel púpjáról ír. Szó sincs arról, hogy a szerző a német kancellárasszonnyal szemben lenne tiszteletlen, hanem az Európai Uniót vizionálja púpnak a német gazdaság hátán. A sajátos hasonlat nem minden alapot nélkülöző, hiszen a száguldó német versenytevét mindenki irigykedve figyeli a brüsszeli állatkertben, ahogyan a púpjában felhalmozott tartalékokkal (exportkapacitás) könnyedén hagyja le társait. Főleg kontrasztos lesz a kép, ha a vesebajos spanyol bikát, annak portugál kistestvérét, az elvonókúrán lévő görög teknőst, vagy a vegetáriánussá váló ír farkast szemléljük.

Komolyra fordítva a szót, a cikk írója azt jól látja, hogy a német export szárnyalását részben a mindent felszippantó kínai kereslet táplálja, legfőképpen az jellemzően erős német autóiparon keresztül. Ám abban legalább ekkorát téved, hogy a friss keleti szél miatt a német nemzeti lobogó a Reichstagon szélkakasként kezdene el viselkedni. Bár a keletre nyitás nem idegen Berlintől, valószínűtlen, hogy a Merkel vezette Németország az új keletű kínai partnerség miatt feladná az európai integrációban évtizedek óta betöltött vezető szerepét, és – hogy a cikkírót idézzem – „a vergődő eurózóna csak púp” lenne „Merkel hátán” . A német pénzügyi szektor befektetéseinek túlnyomó része az eurózónában található, éppen ebből is fakadnak azok a konfliktusok (lásd betegeskedők), melyek Inotai Edit ezekből levont fals következtetésének fundamentumát képezik. Bokros Lajos Élet és Irodalomban megjelent szeptemberi írása a problémakör kvintesszenciáját tárja az olvasó elé, melyet érdemes tanulmányozni, mielőtt sommás következtetéseket vonnánk le az eurózóna betegségével kapcsolatosan. Mindenesetre lényegesen nagyobb a probléma súlya és tétje, hogy egy rövid glosszában rántsuk le róla a leplet.

A következőket érdemes szó szerint idézni: „A németek nem értik, hogy emiatt miért rájuk dühösek? Tetszettek volna takarékoskodni – mondják teljes joggal. Tetszettek volna kevesebb német terméket vásárolni vagy kevesebb német hitelt felvenni – lehetne hozzátenni némi szarkazmussal. Európa ugyanis sokáig a német gazdaság legnagyobb exportpiaca volt: ha a németeknek jól ment, jól ment Európának is, és fordítva. Az összefüggés mára felborult.”

Nos, ez az állítás nem állja meg a helyét, és fontos cáfolni, mivel a szerző a végkövetkeztetését és annak bevezetőjét ebből a gondolatmenetből indukálja. 2009-ben Németország exportcikkeinek háromnegyedét európai országok vásárolták fel, az uniós tagállamok pedig az export 63%-át, melyet Ázsia (14%) és az Egyesült Államok követnek (10%), a fennmaradó részt pedig a világ többi részére szállítják. Berlin legnagyobb exportpartnere továbbra is Párizs 10,1%-al, második Hollandia 6,7%-al, holtversenyben a dobogó harmadik fokán lévő USA-val, Kína pedig csak a nyolcadik helyen áll. Hogy a kép még tisztább legyen, a német import túlnyomó része is Európából származik (71%), melyet csupán 18%-al követ Ázsia, ami korántsem jelenti Kínát, hiszen Japán évtizedek óta megbízható szállítója, és egyben vásárlója is Németországnak. (számadatok: Német Szövetségi Statisztikai Hivatal)

Tehát Németország nem valamiféle radikális irányváltásra készül gazdaságilag és politikailag, ahogyan azt a cikk sugallja, sokkal inkább a piacgazdaság egyik alapvető összefüggését láthatjuk, miszerint az áru arrafelé gravitál, amerre fizetőképes kereslet van rá. Amiről pedig beszélünk, az csupán a német export, annak is egy része (ha a Kínába irányuló forgalmat tekintjük). Amennyiben a német pénzügyi struktúrát kezdenénk boncolgatni (például a hatalmas felhalmozott befektetési állomány kihelyezési összetételét), akkor még inkább arra a következtetésre jutnánk, hogy kevés ország van a világon, kinek nagyobb érdeke fenntartani és továbbfejleszteni az európai integrációt, mint Németországnak. Kétségtelen, hogy a következő évtizedben Peking Berlin legnagyobb kereskedelmi partnerei közé kerülhet, de ez esetben sem érdemes előre inni a medve bőrére, legfőképpen messzemenő és divatos, ám annál megalapozatlanabb következtetéseket levonni az unió jövőjével kapcsolatosan.

Apropó medve: a The Economist legújabb írása szerint az Oroszországba irányuló német export csupán a negyede annak, mint amennyit a cseheknek szállítanak. Ebből is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió felbomlása után felmelegített német-orosz külkapcsolatok (melyek addig sem voltak langyosnál szinte sosem hűvösebbek) leginkább az energiaellátás biztonságát szolgálják, semmint a szimbiotikus gazdasági kapcsolatok meglétét bizonyítják. Ebből is jól érzékelhető, hogy melyek a fő gazdasági prioritásai Németországnak: Európa és az Európai Unió.