Méltányosság-blog

A médiatörvényben a Bizottság kifogásolt egy negyedik pontot is, melynek lényege, hogy bármely többséget épp úgy, mint a kisebbségeket, valamint az etnikai és vallási csoportokat se nyíltan, se burkolt módon sérteni nem szabad. Az ilyen cselekedet pedig akár szankcionálható is lett volna.

Hogy is jutottunk el ehhez az abszurditáshoz, mely egyébként – szerencsénkre – sérti az Európai Alapjogi Charta 11. cikkelyét, mely a szólásszabadságot tárgyalja. Az ugyanis világos, ha senkiről semmi rosszat nem lehet írni, akkor semmit nem lehet írni. Világos, hogy a jogalkotó mindenre gondolt, csak épp a sajtóra, a szólásszabadságra, a média természetes működésére nem, ellenben valami igen csak elhomályosította a józanságát.

Hazai részről a szöveg ezen része már a törvény megjelenése utáni napokban kritizálva lett – később pedig a Népszabadság szerkesztősége fordult az AB-hoz. A hivatalos válasz csak annyi volt, hogy ezen nem változtatnak, mert ez így jó. Meg: a puding próbája az evés, majd megfelelő módon fogja érvényesíteni a lehetőségeit a Médiahatóság. A kritikusok válasza erre mindig az volt, hogy kétségtelen így lesz, de ha nem akarják alkalmazni, és csak a diszkriminációt és a gyűlöletbeszédet akarják korlátozni, miért nem azt írják?

Nos, azt, hogy miképp fogalmazhatunk meg ilyen szabályokat egy nyugati soha nem fogja megérteni, mert ennek története van, ehhez itt kell beszívni a levegőt. A történet úgy kezdődött, hogy a baloldal és a liberálisok egy része rendre korlátozni akarta a szólásszabadságot, mert úgy vélték először engedik kiszabadulni a szellemet a palackból, aztán jön a tettlegesség. A liberálisok másik része úgy vélte, hogy az őrült beszédet nem kell korlátozni, John Stuart Mill szerint még haszon is származik belőle, de legalábbis az őrült beszéd antitézise a józan és felelősségteljes nyilvánosság, amely úgyis helyére teszi a szélsőségeseket.

Erre a baloldalon belüli vitára érkezett válaszként, hogy rendben, a szélsőséges beszéd nem helyénvaló, de nem ugyanilyen probléma-e – ha nem nagyobb –, amikor a magyarságot ócsárolják? Elég a kettős beszédből, védjük meg a magyarságot az idegenszívűektől! A magyarság pedig a többség, tehát akkor ne lehessen bántani se a kisebbséget, se a többséget. Egy ilyen szabálynak pedig csak akkor van értelme, ha szankció is társul mellé, fejeljük tehát még meg büntetési lehetőséggel.

Ma épp a skizofréniáról tartottam előadást, mely betegségnek egyik jellemzője a logikus építkezés, ami azonban elszakad a valóságtól. A beteg ezek után ragaszkodik a logikus építményéhez, szívesen vitatkozik is róla, hiszen minden eleme klappol, csak épp értelme nincs. A magyarság megtámadtatása már paranoia, ahogy egyébként a hazai antiszemitizmusról szőtt félelmek is. Nem kétséges, hogy ezekkel a kártyákkal a politika játszadozott, de aztán a nagy játszmába úgy sikerült belefeledkezni, hogy azt sem vették észre, amikor már egy skizofrén jogszabályt szültek.

Külön fejezetet nyithatnánk arról is, amiről nem szól a médiatörvény. Korábban írtam már olyasmiről, hogy a médiaalkotmány miben szólt másról, mint a rákövetkező törvény, sokat foglalkozott az EU és a hazai nyilvánosság azzal, hogy milyen kérdéseket kezel veszélyesen, de arról, hogy miről nem szól, még elemző szinten sem érintették. (Olyan említés azért már történt, hogy még nem fejtették ki, mit kell érteni kiegyensúlyozottság alatt, amire a válasz az, hogy ezt az előző törvény sem fejtette ki. Akad azért néhány példa, de sok jelentős téma mindmáig nem merült fel.)

Az egyik ilyen dolog, amiről nagyon nem szól, noha sajtótörvény és médiaszabályozás is kíván lenni, az a helyi médiumok működési szabadságáról való gondolkodás. Ennek alapfeltétele – ahogy egyébként a közszolgálatinak is, de arra történik jó szándékú utalás, ha nem is tudjuk konkrétan miképp valósul meg –, az anyagi függetlenség.

Léteznek a helyi szinteken alkotóközösségek, akik azonban vagy civil kalózkodók, és viszonylag alacsony professzionalizmust valósítanak meg, vagy valamivel jobbak, de akkor meg függnek az önkormányzattól. Az anyagi függésen keresztül, ha az párosul némi politikai elvárással – márpedig mindig párosul – gyorsan végbemegy a prostituálódás. Például az önkormányzat megrendel egy kerületi imázs-filmet. A stáb örül a munkának, megpróbálja az önkormányzatot a lehető legpozitívabb módon beállítani, mi más feladata is volna egy imázs-filmnek? Aztán másnap folytatják a napi rutint, az események taposómalom szerű dokumentálását, szerkesztését, adásba küldését. Fogalmuk sincs a készítőknek, hogyha egy imázs-film elkészítését elvállalták, már nem etikus másnap az objektív szerepet eljátszani, mert nem lehetnek többé hitelesek Hogy nézne ki, ha például a magyarországi imázs-film alkotói holnap bejelentenék, hogy most pedig híreket mondunk? Önmagában tehát egyáltalán nem az imázs-film készítésével van baj, hanem a szerepcserélgetéssel.

A helyi médiamunkások gyötrő kiszolgáltatottságban vannak, s persze valószínűleg etikailag sem képzettek. Mégis nem rájuk kell haragudnunk, hanem azokra a politikusokra, akik manipulálják őket. A végeredmény pedig drámai, a helyi médiumok - tisztelet a kivételnek -, prostituálódnak. De mindig a futtató van erkölcsileg mélyebben, nem a kiszolgáltatott kurtizán. A jogalkotónak pedig kifejezett feladata volna, hogy azon meditáljon, miként lehetne olyan környezetet teremteni, ahol a kiszolgáltatottság csökken. Ez a jogalkotó lehet a helyi önkormányzat, de lehetne maga a Parlament is. Nos, az erről való gondolkodás teljes mértékben hiányzik a médiatörvényből, ezek után a preambuluma, mely szerint a szólásszabadság és a társadalmi felelősség biztosításaként született, helyi szinten biztos csak üres szóvirág marad. 

Az utóbbi évek számomra legkedvesebb amerikai tévésorozata „A drót” című széria volt. Ennek önmagában nem sok keresnivalója lenne egy politikai témájú blogon, azonban a sorozat által felvetett társadalmi problémák és azok populáris kultúrában történő megjelenése gondolkodásra készteti a közélet iránt nyitott nézőt.

Első pillantásra egy rendőrsorozattal állunk szemben, az egyes évadokban egy-egy kábítószeres nyomozás eseményeit követhetjük figyelemmel. Az események hátterében azonban az ezredforduló Amerikájának súlyos látlelete bontakozik ki. Az egymás követő évadok során egy keleti parti nagyváros különböző társadalmi csoportjainak életébe nyerhetünk bepillantást: az elhanyagolt lakótelepek bűnözése; az egykor virágzó kikötő hanyatló munkásosztálya, a korrupt hatalmi intézmények, az iskolarendszer problémái, a szenzációhajhász média világa. Mindezek egy-egy izgalmas cselekménybe ágyazva, kitűnő színészi teljesítményekkel. A sorozat kerül minden hollywoodi klisét, vagy politikailag korrekt beszédmodort, nincsenek „jók” és „rosszak”, hanem csak törekvés a minél realisztikusabb ábrázolásra.

Az epizódokat figyelve önkéntelenül is felötlik az emberben, hogy a hazai populáris kultúrából mennyire hiányzik az ilyenfajta önreflexió. Vajon idehaza lehetne népszerű sorozatot forgatni a nyomortelepek etnikai problémáiról, a mindent behálózó hatalmi korrupcióról, vagy szegregációt erősítő iskolarendszerről? Ki vállalná fel, hogy a szereplők egymás közti párbeszédei percenként megsértik a politikailag korrekt beszéd kereteit? Ki merne filmet forgatni a kenőpénzek, a kilóra megvásárolt politikusok világáról? Azt hiszem senki. Magyarországon mintha nem volna „sikk” erről beszélni, néha-néha egy társadalomtudós munkája, vagy egy-egy nagyobb botrány mentén kialakuló vita előtérbe hozza ezeket a súlyos problémákat. Most a diszkótragédia kapcsán hirtelen fontossá váltak a fiatalok bulizási szokásai, igaza van Palotai Zsoltnak, amikor azt mondja, hogy ezeknek a gyerekeknek a problémáival, életvitelükkel, az általuk hallgatott zenékkel eleddig évekig nem foglalkozott senki.

Nem állítom, hogy a tévécsatornáknak társadalmi drámákat kellene főműsoridőben sugároznia, de a kereskedelmi és közmédia tulajdonosai, irányítói, egyáltalán a kulturális elit sokat tehetne azért, hogy egy-egy létező problémát valamilyen népszerű „termékbe” csomagolva bevigyen a közbeszédbe. A közösség iránti felelősséget ugyanis nem lehet médiatörvénybe foglalni. Ha elfordítjuk a szemünk, ezek a súlyos visszásságok attól még léteznek, vagy ami még rosszabb, egyes esetekben szélsőséges politikai erők játékai lehetnek.

Kép forrása:

http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/a_romak_vilagnapja

Az Európai Bizottság kifogásaira küldött magyar válasz kompromisszumkész, és ezért megnyugtató. A nemzetközi negatív visszhang egyre halkul, ezzel a méregfog kihúzásra kerül, a magyar kormány módosítani fogja a három kifogást. Következésképp a magyar közvélemény is csendesül, nem így azonban a véleményformáló értelmiség, és az újságíró társadalom. A felejtés itt lassabb, a tanulságok mélyebbek.

Amíg valószínűleg az új médiaháború első fordulóját a váratlanul kemény külföldi nyomás ellenére megnyerte a Fidesz, addig a hazai értelmiség inkább felocsúdott a kábulatból. Kritikus része felemlegeti majd, hogy az EB kifogásaira küldött válaszlevélben is mást látott a törvényszövegben a kormány, mint ami abban valójában van, kormány-hű értelmiségi pedig tanulságként azt vonhatja le, hogy még egy ilyen győztes csata, és elfogy a legitimáció. (Talán Napóleon mondott hasonlót: „még egy ilyen győztes csata, és elveszítjük a háborút.”)

Mint ismeretes egyrészt a kiegyensúlyozottság, másrészt a szabályozás határon kívülre történő kiterjesztése, harmadrészt pedig a regisztrációs kötelezettség fogalmazódott meg, és erre született a válaszlevél. Most azt hagyjuk, hogy nem ezek a pontok a médiatörvény legneuralgikusabb részei, hanem maga a Médiatanács kormány közelisége, valamint Hatóság nyomozati jogköre az.

Navracsics Tibor a kiegyensúlyozottság túlzott elvárására azt válaszolta, hogy az elvárás már ’96-ban megjelent (ez igaz), és azóta is jogilag minden rendben vele (ez nem igaz, egy olyan szabállyal, amit senki sem tart be, azzal valami nyilván nem stimmel.) Épp a korábbi ORTT elnökök nyilatkozták széttárt karral, hogy a közszolgálatin mindig túlsúlyossá válik a kormány, ami azért is furcsa, mert az ORTT elnöke épp azért kapta a fizetését az államtól, és azért működtette az intézményt a társadalom, hogy ez ne így legyen, melyhez minden eszközt  megkapott.

Az újságíróknak eszük ágában sem volt követni a kiegyensúlyozást, részben azért, mert ez nem minden esetben közönségbarát, másrészt öncélúan. Vájt fülűek az 1/2007-es alkotmánybírósági határozatot is ismerik, mely csak megerősítette a gyakorlatot és a józan ész tapasztalatát: kiegyensúlyozottnak csak a nagy befolyással rendelkező szolgáltatóknak kell lenniük, és a közszolgálatnak. Ehhez képest a 2010-es EB által is kifogásolt törvény a lekérhető tartalmakra is kiterjesztené az elvárást.

A törvény hatályának határainkon túlra való kiterjesztése esetén a magyarázat szintén kompromisszum kereső, és hihető is. Azért hihető – ahogy korábban is írtunk róla – mert ha akarná se tudná a magyar hatóság a külföldről sugárzót megbüntetni. Leszámítva azt a néhány szabályt, ami vélhetően az EU jogrendszerén keresztül érvényesíthető.

A harmadik a regisztráció témaköre, aminek esetében Navracsics válasza szintén megnyugtató, hiszen arról szól, hogy ez csak formális. Sokakat azonban a válasz nem nyugtatott meg, s lehet, hogy itt valóban változtatásra kényszerül a kormány. Vagy a tekintetben, hogy a regisztrációs kör kisebb legyen, vagy hogy ne lehessen szankcionálni, ha valaki elfelejti, és így tényleg csak formális legyen. Na bumm, mondhatnánk, a kormány ezt kijavítja és kész.

Ezek után a médiajogaink vajon rendben lesznek?

Az EB médiatörvénnyel szembeni pontjai alighanem csalódást okozott azoknak, akik a törvény visszavonásának kikényszerítését remélték. Az EU politikai visszajelzésének nemzetközi hangosságát se igazolta vissza az a három pont, aminek kiigazítását kérik. Amennyiben hazánkban valóban az autokratikus versus demokratikus államforma a tét, úgy a médiatörvény körüli javítást követelő passzusok annyi, mint halottnak a csók. Pusztán azért, mert a regisztrációs kötelezettség körét szűkíteni kell (ne kelljen honlapoknak regisztráltatnia magát), vagy mert a külföldről sugárzó adókra a magyar hatóság nem gyakorolhat kényszert, végül pedig ha a kiegyensúlyozottsági elvárás alóli felmentés kap néhány médium, még nem köszönt be a kisebbségi érdekek deliberatív becsatornázásának kultúrája, melynek a médiának katalizátora, bemutatója, mediálója kellene legyen.

Éspedig azért nem, mert a médiatörvény üzenete továbbra sem az, hogy valamit mi csináljunk együtt, hanem az, hogy majd odafönt megmondják mit kell gondolni. Lássuk részletesebben az EB kifogásait, s amik belőle következhetnek: a kiegyensúlyozottságot a 96-os médiatörvény is megkövetelte, de kikényszeríteni azzal párhuzamosan tudta egyre kevésbé, ahogy elkezdtek szaporodni a csatornák. A sok lúd disznót győz helyzet már kialakult, sőt a ludak száma csak szaporodik. A regisztráció kiterjesztése a kormány terve szerint a kereskedelmi céllal működtetett honlapokra vonatkozott volna. Bár a határt igen nehéz meghúzni, de önmagában ez mégsem rémisztő. Minden polgártársunk amúgy is regisztrált lény, hiszen számokat tárolnak rólunk mióta bevezették a személyi igazolványt. Önmagában ez senkit sem rettent el attól, hogy a véleményét elmondja De egy másik útja is lehet a regisztrálás elleni tiltakozásnak, ha az valóban olyan fontos, s ez a polgári engedetlenség. Tömegesen is meg lehet tagadni a regisztrációt, és egyik honlapot lehet feldobni a netre a másik után. A hatóság nem győzné ennek nyomon követését épp úgy, ahogy a kiegyensúlyozottság kikényszerítését sem győzte soha. A harmadik, és az EU számára a legfontosabb, hogy ne akarjunk más országok médiaszabályozásába beleszólni. Szakértők jelezték előre, hogy ezt egész biztosan nem fogja tolerálni a bizottság. Belpolitikailag ugyan ez a nyugati kritika sem tűnik ütősnek, mert ha bevezettük volna a médiatörvényünk ezen passzusát se tudnánk neki érvényt szerezni. Az erőszak által gyakorolt hatalom nem elhanyagolható része, hogy valóban a mi kezünkben legyen az erőszakszervezet, márpedig a magyarok nyilaitól nem fél egyetlen szomszéd sem. Nem látom világosan milyen technikai módon jelenne meg a Médiahatóság egy Erdélyből sugárzott adó szerkesztőségében, ha meg erre fizikailag nem képes, minek ilyen törvényeket alkotni?

Mindhárom EB által emelt kifogásról ugyanaz mondható el, jogerőre emelkedve se tudnának vele élni vagy visszaélni. Ennek ellenére, ha bekövetkezik a módosítás, ha nem, továbbgondolhatók-e pontok is.

Még mindig nem tartom valószínűnek, hogy a jogalkotók rendelkeznek médiaszociológiai ismeretekkel, azaz sejtik e, hogy miképp reagál a szolgáltató és a közönség egy adott szabályozásra. Ha a származási ország elvét tudomásul veszik (ez az, hogy nem büntethető a külföldről hozzánk sugárzott tartalom, ha az a külföldi szabályozásnak megfelel), akkor a politikai üzenete ennek az, hogy létezik sajtószabadság, csak legfeljebb határainkon kívülről kell azt gyakorolni. Jogilag elérhető, hogy határainkon belül csupa "becsületes" médium legyen, de ha ezeket mások meg „lakájmédiumoknak” fogják nevezni (s mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül), akkor ebben a pr harcban a kivándorolt, a független hírügynökséget használó, a maga ura stb. médium válik a fogyasztó számára érdekessé, a másik beszűkül a kemény magra. Ezek után még akkor is csábossá válik a külföldi telephely, ha nem is jönnek a Hatóság részéről retorziók. A politikai öngyilkosság igen veszélyes forgatókönyve ez. Mindezért pedig azt mondhatjuk, hogy bár az EB származási ország elvére való figyelmeztetés nem tűnik forradalminak, mégsem jelentéktelenek a lehetséges következményei.

A regisztrációs kötelezettség szűkülése és a kiegyensúlyozottsági elvárások enyhítése szintén fontos üzenetek. A fő problémát és feladatot azonban az EB nem fogja megoldani a magyarok helyett. A fő probléma valóban nem azokban a részletszabályokban van, amelyekben az EB kéréseit megfogalmazni képes. Nekünk magyaroknak vissza kellene térnünk a médiatörvény filozófiai kérdéseihez, nevezetesen, volt vita arról, hogy mi a közérdek, ki mondhatja azt meg és miként? Mert amíg ezt nem tudjuk, miért is azonosuljunk egy olyan választott grémiummal, ahol a többség zsarnoksága hozott helyzetbe embereket?  

Nos, ne legyünk naivak. A kormány lehet, hogy sok mindent megtesz, amire az EB kényszeríti, de azt nem fogja, hogy a saját állampolgáraival leül újratárgyalni a "közérdek" témáját. Az első számú közérdek egy ilyen tárgyaláson ugyanis az volna, hogy ne az aktuális politikai elit dönthesse el, hogy mi a közérdek. S ez amint megfogalmazódna, megint ott lennénk, hogy akkor miként is válasszuk ki a Médiahatóság bürokratáit.