Méltányosság-blog

A korrektség intézményi kultúrából fakad, azt meg általában a patina és az idő alapozza meg. Akár ORTT-nek hívják az intézményt, akár Médiatanácsnak, végül is a tettei határozzák meg a megítélhetőségét. Az első ilyen tette az új hatóságnak, a lejáró frekvenciák újraosztása, melyben a kiírás alapján úgy döntött, nincs szükség a magyar társadalomnak a Klubrádióra. (Ezzel szemben a rádióért tartott szimpátiakoncertet lehet felemlíteni.) A második lépés, ahogy ezt a célját kivitelezi, ami lehet jogszerű, rafinált (Ld. a kiírást), vagy jogszerűtlen és nyílt sisakos, ez választás kérdése. Elegáns azonban sehogy sem lehet. Elegáns csak az volna, ha hagynánk a másikat is
létezni.

Ifjúkori élményem az új demokráciánk átpolitizált világában akkor ért, amikor a Valóság szerkesztőjeként dolgozhattam. Számomra ez volt az elérhető karrier csúcsa, ennek megfelelően meg is becsültem és képességeim szerint dolgoztam is azért, hogy minél jobb legyen a lap. Egyszerre akarták, hogy stilisztának és szerkesztőnek is jó legyek, mert főnökeim mindkettőben jók voltak (Kőrösi, Sükösd, Lázár), de én stilárisan nem jeleskedtem. Ez majdnem az állásomba került, de aztán kompromisszum köttetett, felvettek egy hölgyet, aki profi stiliszta volt, én meg kisebb fizetésért, de foglalkozhattam a tartalommal, a szerzőkkel. Foglalkoztam is volna, de jött a magának helyet követelő elit, mely a politikai hatalmat birtokolta, de a médiát nem. Nem éreztem elegánsnak, hogy néhány nappal később a portás közölte velem, nem engedhet be az asztalomhoz, mert az ugye már nem az én asztalom. Egy fiatal számára, aki örült a rendszerváltásnak, és örült a munkájának, értelmetlen vagdalkozásnak tűnt a Valóság elfoglalása. Elegáns nyilván az lett volna, ha nem elfoglalják, hanem létrehoznak egy új műhelyt, amely nemes versengésbe kezd.

Most is ez az érzésem a Klubrádió esetében. Nálunk nem tudom miért, de sosincs lehetőség az eleganciára. Noha már a liberális oldal jól megkapta. Annak idején pökhendi módon vetették oda, hogy nyilván nem teszik jól a dolgukat a konzervatív újságírók, ha nem piacképesek. Immár ők nem piacképesek, és maga a Klubrádió ezért is próbálja fenntartani magát műsorpercek örökbefogadhatósági technikákkal. Miért kell akkor megfojtani? Nem értem. Nem elegáns. A hírek szerint a frekvencián zenélőbb csatorna működhetne, nem beszélő. Göczey Zsuzsa kerülhet csak helyzetbe, s alighanem egy kitűnő zenei rádiót tudna csinálni, mint a Klub zenei szerkesztője. Már a szocializmus állami rádiójának legjobb szakemberei közé tartozott anno. Emlékszem, az általa szerkesztett műsorokat hallgattam, és közben azzal is tisztában voltam, hogy ezzel a fiatalság elitjébe tartozom, a zeneileg legigényesebbek táborába.

Hogy a Klubrádió értéket termel, ahhoz kétség sem férhet, elég ha megnézi valaki milyen témákat tárgyal meg. Már maga a rádió imázsát leginkább meghatározó műfaj is nagyon közszolgálati, s most a betelefonálós közügyeket megtárgyaló beszélgetős Bolgár műsorra gondolok. Nem véletlenül, ez a közszolgálatban is indult, Bolgár György amerikai tapasztalataira, ötletére építve. Megtanítani az embereket vitatkozni, érvelni, gondolkodni, ez volt akkor a műsor ki nem mondott etikája. Jobbá tenni a közéletet, ez volt és lesz mindig a közszolgálat küldetése is.

Bolgár György kalandos úton-módon, de a maga szempontjából racionálisan először az akkori erősen
liberális Magyar Hírlap, és a közrádió pozícióit igyekezett megtartani, ami nyilvánvalóan egy komoly országban összeférhetetlen. Mi azonban nem vagyunk komoly ország, ezért is kísérletezett vele sikeresen, és amikor választásra kényszerült már volt hová mennie a Magyar Rádióból.

A Klubrádióban ettől kezdve nehéz lett úgy szerepelni, de akár műsort készíteni is, hogy ne nyomta volna rá az újságírói vagy a nyilatkozói teljesítményre magát a Megbeszéljük politikai irányultsága. Kuncze Gábor újságírói szerepeltetése pedig már végképp szétmosott minden határvonalat újságírás és politizálás között.

Mindez azonban nem ok arra, hogy a rádiót hatósági eszközökkel kiszorítsák az éterből. Erre semmilyen morális alap sincs, hiszen a kormányzópárt (ez már önmagában abszurd) a Klubrádióhoz teljesen hasonló átpolitizált médiumokból vitte át az embereket a közszolgálati rádióba és televízióba. (Ez pedig ténykérdés, ha megnézzük ki honnan jött a közszolgálatba.) Politikust valamire is magára adó újságíró közösség nem emel a sorai közé, s nem mert a politikus rossz ember. Magára is valamit adó közszolgálat pedig nem emel sorai közé már elkötelezett médiamunkásokat. De itt nincsenek magukra adó újságíró közösségek, ezért a siker is más dimenzióban mérődik. Bolgár György és a Klubrádió kihozta a magyar valóság lehetőségei közt magából a maximumot. Mennyivel többet tudtak és tudnának magukból kihozni, ha jobb körülmények közt dolgozhattak volna, mondhatnánk. De hát mennyiben tehetnek ők maguk erről? A „drága Bolgár úr” egy jól működő közszolgálati elmúlt 20 évben egészen mást jelentene. Egy izgalmas közéleti műsor volna, s nem mint most, a Klubrádióban, ahol a konzervatív táboron való olykor jogos, máskor kevésbé jogos panaszfórumot jelenti

Nem egyedül a Klubrádió felelős a történet ilyetén alakulásáért, tehát az vesse rájuk az első követ… S milyen jó volna végre valahára egy kis eleganciát is látni.

Minden újrakezdésben megjelenik a bizakodás, és az erkölcsi megújulás vágya. Ez most is így van, csak három nevet emelek ki azok közül, akikről úgy gondolom, ha nem is forradalmi hit, de őszinte vágy él bennük az iránt, hogy megújuljon a közszolgálati média, és e hitet szakmai ambíciók táplálják.

Előző mondatom utolsó része a lényeges. Mert sokakat táplálhat a mindenkori hatalmat minden körülmények közt kiszolgáló vágya, de ez nem szakmai szempont. Belénessy Csabának (MTI új igazgatója) volt is egy félreérthető mondata, mely szerint „Az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval.” A minket etető kéz a közszolgálat esetében nem a kormány, hanem a társadalom. Annyi azonban igaz, hogy aki a BBC-t tartja példaképének, mint Belénessy, azt is észreveheti, hogy a magyar bajok gyökere abban van, hogy a függetlenséget összekeverik az ellenségességgel.

O. Kovács Szilveszter a Duna Tv élére kerülve azonnal bizonyítékát is adta, hogy nem kívánja a mutyizást eltűrni, sem a volt munkatársak szokásjogra hivatkozását, és drága berendezések a televíziótól való magánkézbe ajándékozását, sem a közpénz más módon való kiáramlását. Hosszú éveken keresztül vitte a hátán a Hír Tv-t, mint újságíró, és megtalálta az egyensúlyt a hitelességhez, nem riadt vissza a kellemetlen kérdések feltételétől akkor sem, ha a riportalanya jobboldali volt. Igaz, ő sem tudott mit kezdeni kinevezésének körülményeivel, valószínűleg szívesen megküzdött volna rendes pályázattal is a pozícióért, hiszen megnyerhette volna úgy is.

A harmadik kiemelt hiteles szereplő Obersovszky Péter, aki az ECHO Tv-től a közszolgálati 1-hez igazolt át. Lehet csak személyes észrevétel, de ha az Echoba hívtak szerepelni mindig azért drukkoltam, hogy csak Obersovszky legyen a riporter. A felkészültebb és érdeklődőbb emberekkel mindig jobb beszélgetni, és ő civilségét sem veszítette el, ami szintén az újságíró mindenkori feladata. Ha riportalanya eredetit mondott, azt észrevette, ha meg közhelyeket, hát megmentette a beszélgetést. Obersovszky történetében nem a személyében emelhető szerintem kifogás, hanem abban, hogy egy olyan televízió-társaságnál dolgozott, ami magát nem is akarta függetlenként láttatni, következésképp bárki, aki onnan jön, már nem tudja eljátszani független szerepet. (Nem bűn a független médiától a nem független felé elmozdulni, sőt a médiából a politikába átmenni sem ördögtől való, ám az ellentétes mobilitás a média problémáját és a közvélemény műveletlenségét, cinizmusát, igénytelenségét, helyzetbe való beletörődését mutatja.) O. Kovács esetében a Hír Tv-től a Duna vezetőjévé válás kevésbé zavaró, bár e szempont ott is felvethető.

Három tehetséges embert emeltem ki, akik vezető pozícióba kerültek, és akik tehetségük miatt nem szorulnak politikai támogatásra, s talán nem is kell szakmai tudásukat kapcsolati tőkével helyettesíteniük. Nincs okuk rá, hogy szakmai hiányosságaikat politikai lojalitással kompenzálják, mert szakmailag a legjobbak közé tartoznak. De hogy a rendszerrel valami nem stimmel, azt mindannyian érezhetjük: lojalitás oldalról közelítés, kinevezési furcsaságok, a függetlenség látszatának is a hiánya. S mindhármukban mégis közös, hogy szakmai oldalról kívánják megújítani a rájuk bízott területet.

De mi van akkor, ha utódaik képességei már gyengébbek lesznek, ha szakmai elköteleződésük már nem lesz? Mert amiről nem szól sajnos a Fidesz által tárgyalások nélkül kikényszerített új médiatörvény, hogy a pozíciókba történő kinevezések, és eljárásmenetek a legkisebb mértékben is garantálják a szakmaiságot.

Az utóbbi hónapokban médiatörténeti képsorok tömegét láthattuk a hírekben. Sajátos módon mindegyik társadalmi kohéziós, összetartó erővel szolgált. Nem csupán azért, mert az egész világ figyelte ezeket a tudósításokat. Ezek a képek „összerántották” a földkerekség tv-nézőit, közös képzeletbeli „kanapéra” ültetve őket akár napokon át. A japán események globális együttérzést és segíteni akarást váltottak ki, az arab tavasz megmozdulásai tömegeket vittek ki az utcákra a fennálló rezsimek ellen, és ráirányították a térségben zajló paradigmaváltásra a nemzetközi figyelmet. Vilmos herceg esküvőjén, ha csak egyetlen napra is, emberek milliói elfelejtették problémáikat és még a legelkeseredettebbek is újra hittek a mesékben, míg Osama bin Laden halála felszabadított egy nemzetet egy tíz éve kísértő tragédia és az abból következő két háború traumája alól.  

Normális esetben sokszor egy év leforgása alatt se történik ennyi minden. Nem is maradnának meg bennünk olyan élesen, ha minden napra jutna egy ilyen súlyú hír. Jelen esetben azonban nem a média felgyorsulásának vagyunk szemtanúi, hanem az események tobzódásának. Egymást söpörték le a képernyőről a közérdeklődést kiváltó történések. Majdhogynem olyan gyorsan zajlottak le, hogy nem is jutott idő elgondolkodni, vajon miért kötnek le ennyi embert, és mitől válnak közösségi élménnyé?

A felsorolt események közül három kategóriát vázolhatunk fel a társadalmi kohézióhoz hozzájáruló hírek közül. Ezek a természeti jelenségek, a társadalmi és a politikai sikerek és kudarcok összetartó erejét testesítik meg.

A természet ereje képes emberek tömegének befolyásolni az életét. A Japánban történt katasztrófa-sorozat (előbb földrengés, majd cunami, azután nukleáris katasztrófa, ami komoly humanitárius és gazdasági következménnyel járt) pontosan úgy hozta össze az embereket világszerte nagyban, mint hazánkban a vörösiszap-katasztrófa.

Olyan társadalmi események, mint az örömünnepek, vagy a kollektív gyász szintén meghatározó szerepet játszanak a kohézió kialakításában. A királyi esküvő, Diana hercegnő halála, II. János Pál pápa halála, majd nemrégiben boldoggá avatása, vagy korábban szeptember 11., és most Osama bin Laden likvidálásának híre, emberek millióit mozgatta meg érzelmileg, és gyakran fizikailag is, annak érdekében, hogy valamilyen módon kifejezzék együttérzésüket vagy örömüket. Mint ahogy arról korábban írtam, hazánkban alapvetően hiányoznak az ilyen típusú közösségi élményt adó „örömünnepek”. Az Európai Uniós csatlakozás feletti öröm talán az egyetlen igazán jó példa erre a közelmúltból.

Míg a természeti csapások esetében jelentkezik az összefogás Magyarországon, addig társadalmi, politikai szinten rendkívül ritkán vagy egyáltalán nem, holott a politikai mérföldkövek és törések hatása talán a legérdekesebb szempont a társadalmi kohézió szempontjából. A választások, forradalmak, háborúk vagy válságok következményei, a győzelem és bukás, mind-mind embercsoportokat késztetnek állásfoglalásra, azonosulásra vagy elutasításra. A politikai vezetés a társadalmi kohézió teremtés egyik legfőbb eszköze, gondoljunk csak az elnök szerepére az Egyesült Államokban.

Még csak most kezd felocsúdni az elemző szakma, hogy a hirtelen jött arab tavasz milyen következményekkel jár majd a térségre és a világra. Most kezd kialakulni a vita arról, hogy vajon Samuel Huntington híres demokratizálódási hullámainak megfelelően egy negyedik tömeges demokratizálódási folyamat szemtanúi vagyunk-e, és amennyiben igen, milyen típusú demokráciák fognak kialakulni, illetve, hogy célszerű-e a liberális demokráciát „erőltetni” a térségben, egyáltalán lehetséges-e a demokrácia-export? Megannyi érdekes kérdést vet fel a jelenség. Természetesen minden országnak temperamentuma, történelme és kultúrája határozza meg, hogy milyen mértékben, miként, és milyen célokra használva tesz magáévá egy-egy gondolatot.

Spanyolországban például az egyiptomi Tahrir téri letáborozás mintájára az ifjúság tüntetését eredményezte a magas munkanélküliség ellen. Ugyan a „harc” inkább a jólétüket féltő ifjúság „buli tüntetése”, és nem hasonlítható az ötletadó megmozdulásokhoz, ahogy a tudósítások megjegyzik, nem csak Madridban, országszerte tüntetnek, holott nem jellemző, hogy a katalán területek egyetértsenek a központtal. Mint írják, „Ilyen nemzeti egység a 2010-es futball-vb-győzelem óta nem volt.” Magyarországon a „Facebook-forradalmak” nyomán megszületett a közösségi portálon való civil szervezkedés csírája. Látható tehát, hogy a külföldi események hatása hazánkra is hatással van, ha nem is a nemzet egészére, de egyes csoportokra. (A spanyol események sem a társadalom egészét képezik le, hanem egy generációs ellentét eredményei).

Ugyanakkor a hazai demokrácia első húsz éve nem volt elegendő ahhoz, hogy megerősítse a társadalmi kohézió intézményét. Nemigen tud(ott) a politika olyan szimbolikus cselekvést produkálni, amit egyöntetűen üdvözölne a társadalom. Az alkotmányozási folyamat is óhatatlanul csak rögzítette a megosztottságot, nem hozta közelebb egymáshoz az embereket, nem tudott összetartó erőként megjelenni. Mégis, érdemes megfigyelni, hogy talán épp ennek a kohéziós űrnek a betöltésére, majd minden országos csatorna élőben közvetített egy olyan, az országhoz explicit módon nem kötődő eseményt, mint Vilmos herceg esküvője. Az igény tehát meg van erre az „érzésre”, csak hazánkban még nem tudjuk előállítani.

Ha Kafka média biztosról álmodna, az szigorú arcú, kiszámíthatatlan tekintély volna, aki ok nélkül tartóztatná le, kutatná át az iratait, emlegetne terhelő adatokat, melyeket végül az író tulajdonképpen belátna. Valóban mondott sértő dolgokat másra, valóban tovább élezte a konfliktust, ahol már amúgy is éles volt, valóban nagyzolt, tévedett és poénkodott. S mégis milyen alapon? – A Biztos ezeket vetné a szemére, és rosszul mondtuk az előbb, nem ok nélkül. Ez a vizsgálóbiztos az állam embere.

Aztán van a világban egy másik média ombudsmani típus, pontosabban kettő, de azok egyike sem az állam embere. Vagy médiumok által gründolt Sajtótanácsok szakmai képviselői, vagy egyes médium saját foglalkoztatott állandó kritikusa, de önkritikusa. Nem véletlen, hogy a médiában, ebben a különösen, máshoz nem hasonlítható területen a média ombudsman nem hatósági személy.

Nálunk valahol a kettő között van a Biztos státusa. Pontosabban a helyzete inkább kafkai, de a működése aligha, hiszen létezik nálunk egy demokratikus hagyománya a panaszok becsatornázásának, ez a korábbi ORTT Panasz Bizottsága. Igaz, az csak a kiegyensúlyozás kérdését kezelhette, a Biztos pedig bármit. Van tehát intézményes tapasztalat arról, hogy miképp kell a beérkezett panaszokat kivizsgálni, kezelni, még ha szélesebb is a vizsgálható kérdések köre. A március végén kinevezett Bodonovich Jenő ismeri a régi működési módot, de ha nem, az őt kinevező Szalai Annamária bizonyára el tudná látni jó tanácsokkal. (Már ez is kicsit furcsa volna nyugaton, hogy egy média ombudsmannak miképp is lehet a főnöke egy párt által kinevezett hölgy?) A magyar Biztosnak ugyanakkor lehetősége nyílik a bejelentések alapján olyan vizsgálatokat indítani, melyeket a Médiahatóság nem vizsgál. A delikvensnek kötelező betekintést engednie a vizsgálatokba – bár a forrást már nem kell kiadnia. S lehetősége van betekinteni az iratokba. 

Ha rosszhiszemű lennék, azt mondanám, hogy a Médiahatóság baráti alapon megkér egy magánszemélyt, hogy tegyen bejelentést a Biztosnál, s így elindulhat bármilyen eljárás, amit maga a Hatóság indítani szeretne. A mostani Biztos állítása szerint szeretne független lenni. Kafka rémeket látna, de nekünk se megnyugtató a jogi struktúra. Kicsit talán furcsa is, hogy átment az EB-szűrőn. Talán csak azért, mert erre túl késői volt a figyelemfelhívás.

De felejtsük el Kafka világát, mert a Biztos szeretne moderátor szerepet vállalni, és közönség érdekeit képviselni. Ő lesz a legfőbb közönségérdek-képviselő, és a civil szervezetekkel való kapcsolattartó.

Mostanában a gond a tiszteletlenséggel van. Jeskó József korábbi blogbejegyzésében aggódott is amiatt, hogy ez hová vezethet, én meg a szabályozás lehetetlenségét fogom feszegetni. Az új média tiszteletlensége kétségtelen. Honlapok, de főként blogok az irónia tárgyává tesznek bármilyen kezdeményezést, mely egységet, békét és rendet szeretne. Jól látszott ez már a nemzeti együttműködés nyilatkozata esetében. Ami kötelező, az rögtön a féktelenül tomboló őrjöngés, vagy épp a maró irónia tárgyává válik.

Némi aggodalom e szabad és tiszteletlenül tomboló nyilvánosság részéről csak akkor volt megfigyelhető, amikor a kormány előterjesztette a Médiaalkotmányt. Ez ugyan az újságírók tényfeltárásának sohasem látott szabadságot ígért, de a blogolókat már korlátozni szerette volna, pl. a regisztrációkényszerrel. A Médiatörvény és az új Médiatanács is rendet ígér, tiszteletet már valószínűleg az új közegben nem tud teremteni egyik sem. A kiegyensúlyozási kényszer is rendkívül megijesztette a szabad publicisztika műveléséhez szokott újságírókat. Akkor csak annyit tudtak kitalálni, úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, írnak tovább, ahogy eddig is, aztán majd meglátják mi lesz. Hát az lett, hogy minden maradt a régiben, sőt még szabadosabb lett. Eu-s nyomásra a kiegyensúlyozottság nem feltétel, a regisztrációs kényszer pedig nem terjedt tovább a kereskedelmi céllal működtetett honlapoknál, s valóban – ahogy ezt a jogalkalmazók mindig is állították -, maga a regisztráció nem is jelent semmit.

Ha az online médiát figyeltük ott is láthattuk, hogy a médiatörvény körüli nemzetközi botrány ismertetésében semmiféle önkorlátozást nem léptettek életbe, igazolva egyébként azt, hogy valóban nincs cenzúra, és nincs önzencúra sem. Épp ellenkezőleg.

Azok az újságírók, akik a rendszerváltás óta azon dolgoztak, hogy a liberális túlsúlyt kiegyenlítsék, most nem értik, hogy a leszerepelt baloldal, a megerősödő konzervatív média, valamint a Fidesz elsöprő győzelme ellenére, miért nem változik a nyilvánosságban semmi, sőt, mintha a tiszteletlenség csak tovább növekedne. Nem tűnt ez fel Gyurcsány esetében, mert őt nem tekintették legitimnek, de hogy Orbán Viktorral szemben is hasonló legyen a nyilvánosság, ez számukra nem érthető. Pontosabban nem is hasonló, mert Orbánnal szemben nem a nyers erő, hanem a gyilkos irónia, nem a szókimondó egyszerűség, hanem az önmagát szórakoztató stílusjátékok dominálnak. (Ámbár ki tudja, akad Orbánnal szembeni megvadult blogger is.)

Az új média megrendszabályozhatatlan voltának oka legfőképp az, hogy vele szemben a  tekintély, a parancs, és a tiltás nem működik. (Ld. pozitív példaként Török Gábor blogját, ahol az őt élesen kritizálókat a politológus direkt felrakja a lap oldalára.) Van azonban egy másik ok is, amire néhány közösségi médiával próbálkozó politikus a példa. Úgy, ahogy Deutsch Tamás szlenghasználata során tette, csak olaj a tiszteletlen stílusra. Deutschnak igaza van abban, hogy odalent a stílus ketrecharcos, de ahogy mondani szokták, aki korpa közé keveredik…

S végezetül a tömegkultúrát sem kikerülni nem tudja a politikus, sem pedig meglovagolni. Az egyik képviselő a napokban a „Helló kislány ó szia helló, álljunk össze mint két kicsi legó” szövegű Fluor Tomi számból vette át a két kicsi legó részletet. Azt mondta, hogy lám az MSZP és az LMP úgy összenőtt, mint két kicsi legó. Az origo ismertette a felszólalást, de láthatóan Fluor Tomi kiemelése még inkább érdekelte. Ez se túl lényegre törő kiemelés, de miért is ne idézze, ha a politikus valóban tiniszámokat használ beszéde során.

Mindhárom esetben a média tiszteletlensége csak reakció. Reakció az ünnepélyesség kötelező tételére, a politikus szleng- vagy a tömegkultúra-szóhasználatára. A virtuális térben ott van az, ami régen csak a konyhában beszélgető barátok közt volt meg. Ezzel a hanggal kénytelen kicsit együttmozogni a tömegkommunikáció egésze. Megoldás volna, ha mindent betiltanának, akkor volna-lehetne tekintélye a köztársasági elnöknek, az Alkotmánynak, a miniszterelnöknek. Így is legitimek, csak tekintély nélkül azok.