Méltányosság-blog

Nagy Attila Tibor írása

Lehet, hogy a magyar miniszterelnöknek valahol imponált, hogy ismét szerepelhetett az Európai Parlamentben? Talán legyezgetette a hiúságát, hogy még nem igen fordult elő, hogy az EP-ben rendezett ország-vitán az érintett kormányfő, azaz ő is felszólalhatott, sőt ő volt maga a főszereplő? Lehetséges, hogy valahol élvezi, hogy az 1989-90-es rendszerváltozás óta nem írt, beszélt ilyen sokat a nemzetközi sajtó és média Magyarországról, különösen éppen az ő személyéről?

Az elmúlt néhány nap politikai döntéseinek káosza, még a legrutinosabb hazai elemzőket is próbára teszik, amikor értelmezni kívánják az események mozgatóit. Az Orbánnak „elgurult a gyógyszere” narratíva rendkívül tetszetős, ennél azonban alighanem bonyolultabb dologról van szó.

Véleményem szerint legalább három döntő elem játszott abban közre, hogy másfél évvel a kormányváltás után a demokrácia és a jogállam minőségének romlása együttesen következett be azzal, hogy a gazdaság terén sem sikerült eredményeket felmutatni. Ezek a részletek külön-külön is súlyos problémát jelentenének egy kormányzó erő számára, együttesen azonban alighanem Orbán Viktort élete legnagyobb kihívása elé állítják.

Az első ilyen „hibapont” a túlhajszolt hatékonyság kérdése. Az elmúlt másfél évben rengeteget írtunk arról, hogy a Fidesz a kétharmados felhatalmazás birtokában egy teljesen új kormányzati filozófiára a „hard government” koncepcióra alapozza a politikáját. Ennek a középpontjában a hatékonyság áll, amely tulajdonképpen eredetileg az jelentette, hogy hatalmas választói felhatalmazással a háta mögött a Fidesz-KDNP szövetség bármit megtehet, nem szükséges kompromisszumokat kötnie, hogy megvalósítsa az elképzeléseit.  A célok azonban jogállamban nem minden esetben szentesíthetik az eszközt, a legjobb szándékú döntés is kontraproduktívvá válhat, amennyiben figyelmen kívül hagy olyan alapértékeket, mint a tulajdon szabadsága, vagy a hatalmi ágak szétválasztása. Ráadásul mindez egy nagyfokú rugalmatlansággal párosult (második tényező). A kormány eredeti koncepciója ugyanis az volt, hogy némileg elengedik a költségvetési hiányt az így származó pluszpénz pedig egy nagyfokú adócsökkentésre fordítják, amely a középosztály számára a fogyasztás bővülését, végsősoron pedig gazdasági növekedést szolgálta volna. Rögtön a kormányváltás után azonban beütött a görög krach és a nemzetközi környezet teljesen megváltozott. A forgatókönyv, amelyet válságból egyre inkább kilábaló nemzetközi környezetre írtak tökéletesen alkalmatlanná vált a helyzet kezelésére. A kabinet – amely korábbi ellenzékben tett ígéretei miatt is – nagyon szűk mozgástérbe kényszerült, amikor pedig a stratégia teljes átalakítása, vagy a mindenáron való végrehajtása között kellett döntenie, akkor – B-terv hiányában – utóbbi mellett tett e le a voksát. Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik ok, a rossz kommunikáció kérdése. Az, hogy hétfőn a gazdasági miniszter arról beszél a parlamentben, hogy semmiféle „hárombetűs” szervezettel nem tárgyalnak, majd pár nap múlva bejelentették, hogy mégis, vagy hogy a reggeli interjúban Orbán saját bankáraiként beszél a távozóban lévő IMF képviselőiről csak a jéghegy csúcsa. A valódi probléma, hogy a Fidesz egyszerűen nem tekinti a közvéleményt önálló szereplőnek a politikában, hiszen úgy látják, a választópolgárok meggyőzését letudták a választási sikerrel. A kommunikáció helyett pedig most a cselekvés ideje jött el. Ebben a koncepcióban így aztán marginalizálódik az a kérdés, hogy a döntéseket indokolni, ne adj’ Isten egy szélesebb narratívában meg kell magyarázni, hiszen az csak a „valódi” politika, tehát a hatékony tettek és döntések elől veszi el az energiát.

E három tényező – túlhajszolt hatékonyság, rugalmatlan stratégia, rossz kommunikációs felfogás – együttállása végső soron olyan pozícióba sodorta a Fidesz-KDNP-t, ahonnan nagyon nehéz lesz kitörni. A kormányzás ugyanis leginkább egy folyamatos „Gyáva nyúl” játékra emlékeztet: már sokadszor játszódik le az, hogy a teljes sebességgel a szembejövőnek száguldó kocsi volánját az utolsó pillanatban mindig elkapja valaki, hogy aztán a következő próbánál még jobban a gázra lépjen. Legutóbb ilyen szituáció az MNB státusa kapcsán alakult ki, miután kiderült, hogy az IMF-EU küldöttség emiatt távozott a kormányszóvivő kijelentette, hogy szó sem volt a jegybank és a PSZÁF egybeolvasztásáról. Ez a jelenség a visszás jogalkotással, a polgári értékek feláldozásával és az ingatag nemzetközi környezettel együtt végsősoron egy olyan rendkívül zaklatott, bizonytalan hangulatot generál nemcsak a közvélemény, hanem a piaci szereplők számára is, amely lehetetlenné teszi a racionális egyéni és csoportdöntéseket.  Könnyen előfordulhat, hogy az események előbb utóbb kicsúsznak a kormány kezei közül és nem lesz, aki elkapja a volánt.

Az imént felvázolt jelenséghalmaznak még egy negatív hozadéka van: kisebb-nagyobb megszakításokkal 2006 ősze óta uralkodó hisztérikus légkör lehetetlenné teszi a stratégiaalkotást a jövőről való módszeres gondolkodást a pártok, a politikusok, értelmiségiek számára. Így az víziók helyett a politika az „itt és most” csapdájába zárt ösztönök világa marad.

Az Országgyűlés elé nemrég beterjesztett új önkormányzati törvény tervezetében is az ország Fidesz által hangoztatott átszervezésének és paradigmaváltás egyik bizonyítékát látom, amelyet a tervek szerint most pénteken elkezd tárgyalni a törvényhozás. Ugyanis míg 1990-ben a központosított tanácsrendszerrel való szakítás, a helyi közösségeknek minél nagyobb autonómia megadása fűtötte az akkori törvényhozókat, a mostani kormánypárti politikusok úgy látják, megérett az idő a meglehetősen szétszabdalt és túlburjánzott önkormányzati rendszer vadhajtásainak lenyesegetésére, az állam szerepének megerősítésére ezen a területen is. Ennek jegyében a megyei kormányhivatalok (amelyek élére nem mellesleg fideszes politikusok kerültek) szerepe nem pusztán a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésében merül ki az új rendszerben (mint amilyet az első önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény szánt a megyei közigazgatási hivataloknak), hanem beavatkozási jogokat is kapnak, így pl. megbírságolhatják az általuk törvénysértőnek tartott önkormányzatokat, kezdeményezhetik, hogy jogalkotási mulasztásra hivatkozva  alkossanak a helyi önkormányzatok helyett helyi szabályokat.

Az 1990-es önkormányzati rendszernek egy fontos eleme volt az is, hogy a helyi szinten a törvényesség őrének tekintett jegyzőt nem a központi hatalom nevezte ki, hanem a helyi  képviselő-testület választotta meg. A helyi  polgármesteri hivatal élére tehát csak olyan jegyzők kerülhettek, akik  az önkormányzati képviselőkön keresztül a helyi közösségnek feleltek a munkájukért. A jegyzőnek pedig kötelességévé tették, hogy – a polgármesteri hivatal vezetése mellett – a törvénysértéseket jelezze a képviselő-testületnek.

Csakhogy az évek során kiderült, hogy ez a jónak tűnő szabályozás nem mindig állja ki a gyakorlati élet próbáját. Az évek múlása során egyre többször akadt arra precedens, hogy a képviselő-testületek nem mindig nézték jó szemmel a jegyző jogi aggályait. Az is problémát jelentett, hogy ha a jegyző felügyelete alá tartozó egyedi hatósági ügyekben a polgármesteri hivatal esetleg nem az adott települési képviselő cége, ismeretségi köre, vagy más érdeke, esetleg egyéb elvárása alapján járt el. Feszültséget okozott az is, hogy ha a képviselő-testület nem volt megelégedve a polgármesteri hivatal teljesítményével, a meghozott politikai döntéseknek a hivatalon keresztüli végrehajtásával. Olyanra is akadt nem egy példa, hogy a képviselő-testület többsége és a polgármester közötti háborúskodásban a jegyző két tűz közé került (lásd György István kőbányai polgármester -jelenlegi főpolgármester-helyettes- esetét, akinek a testület többségét adó MSZP-frakcióval gyűlt meg a baja 1998-2002 között, és a jegyzőnek kellett megpróbálnia lavírozni a két tábor között). Ha pedig a polgármester és a jegyző tűzött össze, akkor a polgármesteri hivatal működése került veszélybe. A polgármester ugyanis közvetlenül nem utasíthatta eddig a hivatal alkalmazottait, a jegyző volt az ottani köztisztviselők főnöke. Csakhogy a jegyző minden fontosabb intézkedéséhez (pl. a köztisztviselők felmentése, kinevezése) a polgármester egyetértésére volt szükség. Ráadásul a jegyző bizonyos fokig ki volt szolgáltatva a polgármesternek, mert bár a jegyző nem a polgármestertől kapta a kinevezését, hanem a képviselő-testület választotta meg, de a munkáltatói jogok többi részét már a polgármester gyakorolta fölötte.

Láthattuk, a jegyző pozíciója nem volt éppen egyszerű. Jelezze a képviselő-testületnek lelkiismeretesen a törvénysértéseket, álljon ki határozottan a véleménye mellett? De akkor esetleg megharagszik rá a képviselő-testület! Jelezze a polgármester törvénysértéseit? Akkor viszont a polgármestert haragíthatja magára! Ezek a dilemmák nem mindig voltak feloldhatóak, így az első önkormányzati ciklus letelte után (1994) többször is volt arra példa, hogy egy új képviselő-testület, vagy polgármester új jegyzőt akart.

Nos, az új önkormányzati törvény tervezete a jegyző pozícióját is újrarajzolja. A 79.§ (1) bekezdése értelmében a polgármester nevezné ki a jegyzőt, a képviselő-testület döntési jogosítványa ez ügyben megszűnik. Annyiban mindenképpen üdvözlendő ez a szabályozás, hogy tisztább helyzetet teremt, az eddigi törvény értelmében ugyanis – mint láthattuk – a polgármester és képviselő-testület megosztva gyakorolta a jegyző feletti munkáltatói jogokat, most ez egy kézbe kerül, a polgármester kompetenciájába.  Csakhogy újabb kérdéseket és problémákat hozhat ez a rendelkezés, ha a parlament megszavazza a törvényt. A jegyző ugyanis kizárólag a polgármesternek lesz alárendelve. Nem lesz könnyű biztosítani az önkormányzatoknál maradó egyedi hatósági ügyek részlehajlásmentes elintézését, ha a polgármester érdekkörét is érinti az ügy. Ha pedig a polgármester még pártpolitikus is (ami a 10 ezertől nagyobb lakosságszámú településeken egyre inkább jellemző), akkor erős lesz a kísértés, hogy a polgármester nyomást gyakoroljon a jegyzőre annak érdekében, hogy a jegyző a polgármester pártjához köthető ügyfelek érdekében hozzon döntést, pontosabban erre utasítsa az illetékes köztisztviselőt. Nem mintha ez a veszély egyáltalán nem állt volna elő az eddigi rendszerben, de a jegyző eddig nem egy embertől függött, ha jó taktikus volt, akkor akár el is háríthatta a nyomásgyakorlást pl. olyan módon, hogy szövetségesévé tett testületi tagokat. Mostantól viszont ha a jegyzőnek megromlik a viszonya az őt kinevező polgármesterrel, akkor erősen kétséges, hogy megtarthatja-e pozícióját, ugyanis a polgármester visszavonhatja vezetői megbízatását. Rosszabb esetben ez a szabályozás akár még a korrupciót is elősegíti, amennyiben a jegyző a polgármestertől való félelmében, de annak elvárásához igazodva törvénysértő cselekedetet hajt végre. Mindezen aggályok miatt nem volna rossz, ha a törvényalkotók még egyszer komolyan elgondolkodnának a tervezet a jegyzői kinevezésre vonatkozó pontján. Mert bár ezek az aggályok nem feltétlenül kell, hogy bekövetkezzenek (hiszen nem eleve minden polgármester hajlamos a korrupcióra), de érdemes ennek esélyét a minimálisra szorítani.

Winston Churchill előszeretettel használta a brit-amerikai viszony leírására a „különleges kapcsolat” kifejezést. Ennek a különleges kapcsolatnak Bill Clinton és Tony Blair kormányzása idején még inkább felértékelődött a szerepe, amikor hasonló politikai irányultságú vezetője volt a két országnak. Számos olyan célt sikerült elérniük, amelyre egyébként nem lett volna lehetőségük. Mára azonban más különleges politikai kapcsolatok is szárba szökkentek a világban. Ilyen például a német-francia együttműködés az Európai Unión belül, amelyik az euróválság közepette részben „királycsinálóként” is funkciónál. Eközben számos ország politikai vezetése belebukott az euróválságba. Írországot, Spanyolországot, Portugáliát, Szlovákiát és most Görögországot, valamint Olaszországot is egyesíthetné egy ilyen új „különleges kapcsolat”. Csatlakozhatnának az „újrakezdők klubjához”.

2009-ben, amikor a politikai hitelében megingott Gyurcsány Ferencet végképp maga alá gyűrte a kirobbanó gazdasági válság, Bajnai Gordon vezetésével szakértői kormány került hatalomra Magyarországon. Mivel Bajnai hangsúlyosan nem kívánt indulni a 2010-es választásokon, képes volt meghozni és végrehajtani az államcsőd elkerüléséhez szükséges válságkezelő intézkedéseket. Ezzel Magyarország lényegében megalakította az „újrakezdők klubját”, hiszen Orbán Viktor is kénytelen szigorúbb gazdaságpolitikát folytatni, mint amihez a korábban laza fiskális fegyelemre szocializálódott társadalom hozzászokott.

Mára kísértetiesen hasonló politikai-gazdasági hitelvesztés alakult ki Görög- és Olaszországban. Előbb a görög kormány roppant össze az uniós mentőcsomagok politikai súlya alatt, majd a hétvégén Silvio Berlusconi is benyújtotta lemondását. Mint ahogyan erről korábban írtunk, a három ország mentalitását, kultúráját tekintve egyaránt déli típusú, nem véletlen, hogy válságkezelésükben is átfedéseket találni. Magyarország méretéből, gazdasági kiszolgáltatottságából kifolyólag korábban szembesült azon problémákkal, amelyekkel ma a görögök és az olaszok találkoznak. Megoldásuk azonban hasonló. A távozó miniszterelnököket nem politikusokkal, hanem az unióhoz kötődő szakértőkkel helyettesítik. Lucas Papademos közgazdász, az Európai Központi Bank (ECB) alelnöke volt 2002-2010-ig, valamint a Harvard vendégprofesszora, míg Berlusconi helyének várományosa, Mario Monti szintén közgazdász és korábbi uniós biztos. Hűségük az „euró megmentésének ügyéhez” tehát biztosított. De vajon mi biztosítja a sikeres válságkezelést, ha elődeik sem tudtak megbirkózni a várható megszorítások tömkelegével? Nem valószínű, hogy a két vezető valaha indulna politikai hivatalért, és mivel egyetlen párt táborának sem tartoznak ígéretekkel, véghezvihetik azokat a politikailag népszerűtlen intézkedéseket, amire szükség van. Hogy mindez nem vezethet a populista erők megerősödéséhez? Nos, ezt egyik ország sem engedheti meg magának gazdaságilag. Ez ugyanis azt is jelentené, hogy az unió levenné róluk a kezét. Mindkét ország teljes politikai elitje fellélegezhet, hogy valaki elvégzi a nehéz munkát helyettük, és nem rajtuk csattan a társadalmi elégedetlenség ostora. Ha nincs konszenzus abban, hogy valamit tenni kell, ha nem áll ki minden párt a válságkezelést irányító szakértői kormányok mögött, akkor gazdasági öngyilkosságot követnek el. Hogy ezzel szemben hosszú távon valóban az újrakezdők klubjához csatlakoznak-e ezek az országok, az dönti el, hogy a közös háttértámogatással végrehajtott esetleges stabilizációt utána meg is tartják-e az őket követő politikusok. Ilyen szempontból Magyarország ma már távolabb került a déli típusú, görögös, olaszos mentalitástól, és közelebb a szigorúbb, felelős északi modellhez.

Nem kétséges, hogy Európa válságban van – a válság mélysége és jellege ugyanakkor korántsem egyértelmű. A görgök megmentése immáron összeurópai vállalkozássá nőtte ki magát, a legutóbbi mentőcsomag pedig végérvényesen bebizonyította: a tét nem csupán egy-két tagállam bedőlése, még csak nem is az eurózóna megmentése, sokkal inkább az európai integráció alakulása. Európa tehát önmagát, a gazdasági és politikai közösség eredményeit próbálja megőrizni és reformálgatni. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, a válság nem csupán az EU gazdaságát érinti, hanem a XXI. századi Európa kulturális, politikai, társadalmi berendezkedésének egészét. Csak néhány példa ezekből: a munkanélküliség, a felboruló nyugdíjrendszer, az egész döcögő jóléti állam, a társadalmi reprodukció alacsony foka, a generációk közötti igazságtalanság, a bevándorlók kérdése, az európai és tagállami intézményekbe vetett bizalom megingása, az európai állampolgárság érzetének kialakulatlansága – s még sorolhatnánk. Európa tehát elfoglalt, valódi válságot, sőt válságjelenségek egész sorát kezelik maguk a tagállamok és persze az EU intézményrendszere is – olykor külön-külön, olykor pedig együtt (legutóbb épp a görög kormánnyal karöltve). Számomra a felmerülő legfőbb kérdés, hogy mit áldozhatunk fel a válságkezelés oltárán? Van-e az európai gazdasági-politikai kultúrkörnek, társadalomnak, az itt meghonosodott demokráciának olyan értéke, vívmánya, amely rendkívüli körülmények között sem áldozható fel?

Hazahozva a kérdést: az Orbán-kormány rendre arra hivatkozik (azt ne mondjam: azzal mentegetőzik), hogy rendkívüli idők rendkívüli eszközöket és megoldásokat igényelnek. A kormány erre vezeti vissza a forradalmi törvényhozást, a nem meg szokott gazdaságpolitikai mixtúrát és minden, a korábban megszokott, a saját medrében jól-rosszul csordogáló demokráciát és kapitalizmust megreformálni vágyó intézkedését. Első ránézésre nagyjából két dolog lehetséges (ahogy egyébként Gyurcsány Ferenc is megmondta): reform vagy bukás! Vagyis, Orbán Viktor valóban „a kor ütőerére tette a kezét” és megérezte a rendkívüli időket és ennek érdekében vet be minden rendkívüli eszközt; vagy pedig a Fidesz-KDNP egy nagyon jó és meglehetősen jól kommunikálható ürügyet talált a (külföldi és belföldi) válság meglovagolásának képében. A kormánypártok és a jobboldali-konzervatív értelmiség egyelőre természetesen az első forgatókönyvet támogatja, akként éli az életét. A helyzet – érzésem szerint – azonban nem ilyen világos. Az viszont teljesen biztos, hogy válság európai mumusát idehaza a Fidesz-KDNP kiegészítette az elmúlt évek tehetetlenkedése nyomán előállott hazai válság vélt vagy valós mítoszával. Ezt Lázár János például így fogalmazta meg egy helyen: „Ezt a tempót nem a frakcióvezető vagy a kormány diktálja, hanem a helyzet, és a magyar polgárok elvárásai. Tavaly az országot úgy vettük át, hogy lényegében a fizetőképtelenség határán táncolt. A csődhelyzet, az akut vészhelyzet elkerüléséhez azonnali döntésekre volt szükség. Meg kellett óvni attól az országot, hogy beálljon a fizetésképtelenség, a társadalmi csőd, ami most Görögországban zajlik, illetve Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát az Európai Unió más országival együtt megkísértette. Az, hogy ma nem Európa szégyenpadján ülünk, és jobb a helyzetünk, az éppen a gyorsaságnak, a tempónak, a határozottságnak köszönhető.” Másutt a következőt tette hozzá: „A kormánynak olyan lehetőséget kell biztosítani hogy ha az Európai Unióban pénteken gazdasági és pénzügyi, rendkívüli krízishelyzet alakul ki, akkor mi az azt követő hétfőn már törvényt alkothassunk, amely megvédhet minket az összeomlástól.”

Vagyis a külső és belső válsággal való fenyegetés olyan abszolút fegyverré vált az elmúlt egy évben, amely mindenestül indokolhatja a rendkívüli eszközök alkalmazását. Ennek igyekszik megágyazni a jobboldali-konzervatív értelmiség is. Egy politológus „brain storming” alkalmával Kumin Ferenc a következőt állította: „A gazdasági válság új politikai cselekvéskészletet adott, mondhatni, kreativitási ösztönzőként hatott. A választók ingerküszöbe is feljebb került, egészen másképpen gondolkoznak arról, mit lehet és mit nem lehet megcsinálni. Hatalmas sokk volt a 2008-as, szerintem fel sem fogjuk a lényegét, alapvető bizalmi rendszerek dőltek romba, és most kellene valami újat a helyükre építeni.” Ezt Giró-Szász András azzal fejelte meg, hogy „[a] hatalomkoncentráció, a gyors döntéshozatal összefügg a válságkezeléssel. Európában nem probléma az itteni hatalomkoncentráció. Brüsszelt ez az egész nem érdekli, számára az a lényeg, hogy a magyar államháztartási hiány három százalék alatt maradjon.”

A következő évek egyik legnagyobb dilemmája – ahogyan már utaltam rá – annak eldöntése, hogy mit lehet a válságkezelés oltárán feláldozni mind tagállami, mind közösségi szinten? Ebből a szempontból hazánk egy kísérleti terep lesz. Ha valóban az a legfontosabb, hogy „tartsuk a hiányt és a gazdaságpolitikai célokat”, akkor Brüsszel valóban néma marad – jelenleg valóban van egy ilyen tendencia. Azonban úgy érzem, hogy ez nem sokáig tartható. Az EU-nak és a tagállamoknak fel kell tenni a fenti kérdéseket, s az állampolgárok ingerküszöbe sem tágítható a végtelenségig. Talán egy furcsa elképzelés, de szerintem a válságnak és az arra alapuló magyar kormányzati filozófiának a legnagyobb haszna éppen az lesz, hogy lokalizálja azokat az európai értékeket és motívumokat, amelyek semmilyen szükséghelyzetben nem írhatók felül, s hatékonysági szempontból sem helyezhetők hatályon kívül.