Méltányosság-blog

„A jognak és a ténynek ez a viaskodása azóta folyik, mióta társadalmak vannak. Befejezni ezt a párbajt, egybeforrasztani a tiszta eszmét az emberi valósággal, elérni, hogy békés úton átitassa a jog a tényt és a tény a jogot: íme ezen munkálkodnak a bölcsek.”                                        (Victor Hugo: Nyomorultak)

Blogunkon többször foglalkoztunk „rázós” társadalmi kérdésekkel. De alighanem a most induló blogsorozat vállalja fel a legrázósabb témát, hiszen 2006 óta drámai mértékben kiéleződött a roma lakosság és a többségi társadalom viszonya az ország számos, főleg leszakadó régiójában. A roma lakosságnak a társadalom átlagánál rosszabb szociális, oktatási, foglalkoztatási és egészségügyi helyzete azonnali megoldásért kiált! Megoldás azonban csak a politikai és társadalmi szereplők (agytrösztök, roma szervezetek, civil szervezetek, egyházak stb.) közös összefogásával érhető el.

Nem kevesebbre vállalkozunk, mint hogy propagáljuk a politikai és társadalmi szereplők együttműködését abban a kérdésben, amelyet – pontatlanul bár – romakérdésnek (?) nevezünk. A politikai erők romaügyi (?) politikáját, és általában a szociálpolitikát a rendszerváltás óta a kapkodás, az ad hoc jelleg, a négyévenként ismétlődő választási kampányok logikájának való alárendelődés határozta és határozza meg. Ezen kívánunk változtatni!

Mi évek óta vizsgáljuk a nyugat-európai és észak-amerikai politikai és társadalmi folyamatokat. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a Nyugaton a politikai erők és a társadalmi szereplők a szociálpolitikát nem pusztán elosztási kérdésnek, hanem befektetésnek tekintik, és ezért a különböző politikai és társadalmi erők képesek megegyezésre jutni a szociálpolitika alapvető irányaiban.

Magyarországon, ismert okok miatt, kölcsönös bizalmatlanság és ellenszenv hatja át a közéletet: a pártok belekerültek a „gyűlöletspirálba”, és ebből kitörni nem lehet… Nem lehet? Szerintünk egy módon lehetséges a jelenlegi ellentétek meghaladása. Lassú, igaz radikális lépés lenne, ha a politikai erők egy új „Nemzeti Kerekasztalt” alapítanának, és ennél a kerekasztalnál megvitatnák azt, mi legyen a magyar szociálpolitikával, és ezen belül különösen az ország sorsát alapvetően meghatározó kérdéssel, a roma népesség katasztrofális szociális, gazdasági, oktatási helyzetének javításával, valamint a roma népesség és a többségi társadalom közötti feszültségek enyhítésével. Ez olyan sakkhúzás lehetne, amelyik meggyőzhetné a társadalmat és a külföldet a magyar pártok adaptációs képességéről – nem különben a kerekasztal a magyar demokrácia konszenzusos működésének is inkubátora lehetne.

Mi, nem elébe menve a szociális egyeztetésnek, csupán – egy nyugati színvonalú agytröszttől elvárható módon – „ötletelve” egy konkrét javaslatot is tettünk: javasoljuk egy olyan alapítvány felállítását, amelyik az Országgyűlésnek alárendelten működik, és részt vesz a mindenkori kormányok romaügyet érintő cselekvési terveinek kidolgozásában. Javaslatunk szerint egy olyan horderejű társadalmi kérdésben, mint a roma népesség életesélyeinek javítása, széles körű összefogásra van szükség. Ezt az összefogást a politikai elit azzal fejezhetné ki méltóképpen, ha az alapítvány vezetésében valamennyi jelenlegi és volt köztársasági elnök és miniszterelnök képviseltetné magát. Stratégiai, az egyes szakpolitikák cselekvéseit összehangoló programra van szükség a roma népesség életesélyeinek javításához. Ennek a feltétele azonban a jelenlegi politikai erők megegyezése abban, hogy a szociálpolitikát – így a roma népesség szociális, gazdasági felemelését – nem pusztán elosztási kérdésnek tekintik, és nem rendelik alá a választási kampány logikájának, ahogyan eddig tették.

A Méltányosság Politikaelemző Központ MTI-közleményben felszólította az összes parlamenti és parlamenten kívüli pártot, hogy haladéktalanul kezdjék meg a tárgyalásokat egy ilyen alapítvány létrehozása, és a ciklusokon átívelő szociálpolitika kereteinek kialakítása érdekében! Meggyőződésünk, hogy ha ebben a két, nemzeti ügynek számító kérdésben a pártok megállapodásra jutnának, az minden szóvirágnál hitelesebben fejezné a sokak által oly régóta nagyon várt nemzeti összefogást!

Sorozatunkban az összefogást előkészítő együttgondolkodás számára kívánunk fórumot nyújtani. Az elkövetkező héten különböző szervezetek (pártok, elemzőintézetek, alapítványok) vezetői (frakcióvezetők, pártelnökök) és prominens képviselői válaszolnak azokra a körkérdésekre, amelyeket előzőleg elküldtünk a részükre. Az alábbi kérdéseket tettük fel vendégszerzőinknek:

  1. Az Ön véleménye szerint az, amit Magyarországon közkeletűen „romakérdésnek/cigánykérdésnek” nevezünk, elsősorban társadalmi-gazdasági vagy etnikai-kulturális kérdésnek tekinthető-e? Milyen konkrét szakpolitikai intézkedésben, reformban látná az első lépést a megoldáshoz?

     2. Ön szerint szükség van-e egy pártokon, társadalmi és civil szervezeteken átívelő „nemzeti minimumra” a szociálpolitikában, ezen belül a roma/cigány identitással rendelkező állampolgárok életesélyeinek javításában?

     3. Ön szerint szükséges-e egy új „Nemzeti Kerekasztal” Magyarország legfontosabb társadalmi problémáiról, illetve ezek gyógymódjáról, beleértve a roma/cigány népesség életesélyeinek javítására vonatkozó célzott cselekvési tervek megfogalmazását? Ha igen, milyen szervezeteknek kell ebben az egyeztető munkában részt venniük, és kinek kell elindítania a tárgyalásokat (kormány, ellenzék, agytrösztök, roma szervezetek stb.)?

       4. Lehetségesnek tartja-e a jelenlegi magyar társadalmi és politikai közegben egy olyan, az Országgyűlésnek alárendelten működő agytröszt tevékenységét, amelyik összefogná a roma/cigány népességre vonatkozó szakpolitikai kutatásokat? Kívánatosnak tartaná-e, hogy ennek a szervezetnek a kuratóriumában valamennyi jelenlegi és volt köztársasági elnök és miniszterelnök részt vegyen, ideológiai és pártpolitikai hovatartozásra való tekintet nélkül?

Célunk az volt, hogy megteremtsük az együttgondolkodás kereteit, és lerakjuk az alapokat. A többi már a politikán múlik. Mi a blogsorozat lejárta után is figyelemmel követjük az események alakulását, és elmondjuk a véleményünket.

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Alig hűlt ki Schmitt Pál helye máris minden ellenzéki párt előállt saját elképzelésével, milyen legyen az utódja. Az LMP, MSZP, és a DK nyilatkozataiból azonban inkább az olvasható ki, hogy mit NEM szeretnének (még egy Schmitt Pált), az azonban már kevésbé, hogy milyen karakterjegyekkel kellene rendelkeznie egy köztársasági elnöknek Magyarországon. Hát aztán? – mondhatnánk, csakhogy, még ha az elnök szerepe szimbolikus is, egyfelől szerepfelfogása nagyban meghatározza az elnöki intézmény karakterét, másfelől nem járja, hogy húsz évvel a rendszerváltást követően nem alakult ki egyfajta világosan körülírt, mérhető, kutatható követelményrendszer a köztársasági elnök szerepét (vagy bármely más politikai pozíciót) illetően. Ezzel szemben, az Egyesült Államokban elemzések tömkelege foglalkozik az elnök személyiségével, illetve annak vizsgálatával, hogy az hogyan hat ciklusbeli teljesítményére, mi több az egyes elnökök viselkedése hogyan befolyásolja az elnöki intézményt magát. Mondhatjuk, hogy egy prezidenciális rendszerben ez természetes, de ez nem jelenti azt, hogy nem volna szükség hasonlóra a magyar köztársasági elnök személyével kapcsolatban is, éppen szimbolikus szerepe miatt. S hogy mennyire kialakulatlan még az elnöki intézmény hazánkban, azt mutatja, hogy mennyire különböző karakterű és szerepfelfogású személyek töltötték be ez idáig a pozíciót. Minden elnök saját személyiségének megfelelően alakította ki szerepfelfogását az intézmény elvárásairól. Kétségkívül hozzájárulnak ehhez a politikai környezet és az elnök személyével szemben támasztott külső elvárások is, azonban így is láthattunk aktívabb és passzívabb elnököket, csakúgy, mint konfrontatív és kevéssé konfliktusos személyeket.

Ami a leginkább hiányzik a hazai „elnöki szerepből”, az a tudatos „örökség-formálás”. Az Egyesült Államokban ugyanis a mindenkori elnök legelső feladata eldönteni magában, hogy milyen területeknek kíván komolyabb figyelmet szentelni, mit szeretne, hogy az utókor miről emlékezzen rá. Fontos, hogy az elnöknek saját, jól azonosítható egyénisége legyen. Sólyom László például mindenki meglepetésére elődeihez képest jelentősen kitolta, és folyamatosan feszegette a köztársasági elnök szerepének határát, beszédtémát nyújtva a politológusoknak ciklusa egésze alatt. Talán nem véletlen, hogy egy ilyen aktív elnök után válaszként a „teljes együttműködés” elnökét választotta meg a parlament.

Mégis, mi az a minimális tényező, amit tudunk az ideális elnökről a sajtónyilatkozatok alapján? Képzeletbeli „magas szőke hercegünk” valahogy így fest: tiszteletre méltó, tekintélyes személy, aki komoly sikert ért el a tudományok terén, kompromisszumos jelölt, pártoktól független, valódi kontrolt gyakorol a kormánnyal szemben és mindenekfelett „megtestesíti a nemzet egységét”. Hogy ez egész pontosan mit jelent, azt nehéz lenne megmondani, mert sehol nincs körülírva, és azon túl, hogy magasztosan hangzik, még sosem volt – és érthető okokból soha nem is lesz - ilyen köztársasági elnöke Magyarországnak. Emlékezhetünk, a sokak által elnöki etalonnak tartott, „mindenki Árpi bácsiját” is támadták anno, többek között politikai szimpátiája miatt. Azóta csak nőtt az ország politikai polarizációja, és csökkent a köztársasági elnök személyét övező konszenzus és tisztelet. Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ez visszaálljon korábbi magas szintjére, és elnyerje méltó helyét a köztársasági elnöki intézmény a hazai demokráciában? Elsősorban meg kell határozni, hogy mit értünk a nemzet egységének megtestesítése alatt, és mi az, amit elvárnánk a köztársasági elnöktől ehhez. Biztosan nem a balliberális oldal „ellen Schmitti” megoldását, aki minden törvényt visszadobna, és nem is egy újabb közjogi méltósággá emelt pártkatonát. Ha ezt a hagyományt folytatják a honatyák, az ország egyik fele óhatatlanul úgy fogja érezni, hogy a jelölt nem az ő elnöke. Érdemes volna tehát utána nézni, milyen volna egy valóban konszenzusos jelölt. Vajon különbözik-e a bal- és jobboldal elvárása a pozícióval szemben? Egy így megalkotott elnöki profil alapján könnyebbé válna a mindenkori jelölés, és nagyobb társadalmi elfogadottságot, elégedettséget eredményezne.

Csery Péter bejegyzése

A plágiumbotrányba keveredett köztársasági elnök távozása után egyetlen kérdés tartja lázban a magyar nyilvánosságot és egyben uralja a politikai diskurzust: ki legyen Schmitt Pál utódja? A válasz azért kiemelten fontos meglátásom szerint, mert lakmuszpapírként szolgálhat majd a kormányszövetség hatalomfelfogásának esetleges változására, vagy épp állandóságára vonatkozóan.

A második Orbán-kabinet a kezdetektől fogva a „jó kormányzás” erőpolitikai elemekkel ötvözött modelljének adaptálását tűzte ki célul, melyben szinte abszolút primátust élvez a hatékonyság. Az ország „újjászervezését”, a nagy ellátórendszerek reformjait is ennek szellemében, a konfliktusos politizálást a végsőkig feszítve kívánta végrehajtani. A hatékonyság-fokozás érdekében a politikai zsákmányelvet abszolutizálva a kormány igyekezett, a kétharmados felhatalmazás segítségével, a független intézmények élére is pártkötődésű személyeket juttatni. A köztársasági elnöki tisztség ennek kiváló példája volt.

Orbán Viktor Le Monde-ban megjelent interjújában viszont már az egyeztetésekkel dúsított konszolidáció időszakát vetítette elő, de hasonló utalást tett Lázár János is a Népszabadságban. A politikai kommunikáció felszíne alá merülve, azonban még nem körvonalazódnak a beharangozott konszolidációs stratégia elemei. Ennek ellenére elképzelhető, hogy a kormánypolitika a jövőben „felpuhul”, teret engedve a konszenzus-orientáltabb döntéshozatalnak.

Az új köztársasági elnök jelölésénél nehezebb jobb alkalmat, lehetőséget találni arra, hogy a Fidesz-KNDP gesztust gyakorolva megüzenje: új korszak kezdődik a kormányzásban. Amennyiben a kormánytöbbség olyan személyt jelölne a posztra, aki az ellenzéknek is elfogadható, akkor ezt, a kormányzati felfogás változásának első jeleként is értelmezhetnénk. Ráadásul egy ilyen gesztus komoly politikai tőkét is hozhatna a kormánynak, hiszen így „kihúznák” az ellenzéki támadások egyik méregfogát. Valódi kockázattal pedig aligha járna, ha egy kompromisszumos alapon kiválasztott, „önjáróbb” elnök kerülne hivatalba. Persze ez csak akkor igaz, ha a kormány tényleg végzett a vitatott, nagy ellenállást kiváltó reformokkal és immáron csak a változtatások finomhangolására készül. Olyan jelöltek, akik az ellenzék többségének deklaráltan elfogadhatóak és jobboldali kötődésük miatt a kormánypártoknak is megfelelők lehetnek, akadnak bőven. Példaként lehet említeni Sólyom László ex-elnököt, Pálinkás Józsefet az MTA elnökét, vagy Vizi E. Szilveszter Széchenyi-nagydíjas tudóst.

Egyelőre a kiszivárgott információk és lapértesülések alapján azt láthatjuk, hogy a kormánypártok nem ezt az utat választják, hanem épp ellenkezőleg, ismét pártpolitikust emelnének az elnöki székbe. Amennyiben az új köztársasági elnök valóban a Fidesz frakcióból fog kikerülni, akkor az alapvetően egy fontos következtetéssel szolgálhat számunkra: a kormányzati irányváltás jelenleg megrekedt a politikai szólamok szintjén, és valószínűleg a miniszterelnök további „ütközetekre” készül, amikben egyfajta politikai biztosításként számít a köztársasági elnök hathatós támogatására.

Karácsonyi ajándékra kaptam egy jegyet Mága Zoltán világhírű hegedűművész Újévi Koncertjére, amelyre immár negyedik alkalommal került sor. Magáról a rendezvényről nem akarok írni, az lenyűgöző volt. A házigazda és részben hintón bevonuló sztárvendégei – Galambos Lajostól Pataky Attiláig – kitettek magukért, így a közönségnek egy professzionális show-ban volt része.

Mága a protokolláris szabályoknak eleget téve üdvözölte a jelenlévő köztársasági elnököt. Üdvözlésébe – kissé túllelkendezve – beleszőtte a hatályba lépő alaptörvényt is, amelyik, úgymond, egyesíti a nemzet tagjait. Kínos volt a lanyha taps a 13 ezer fős tömegben. Nem tapasztaltam ott, a zsúfolásig telt Sportarénában azt az örömöt, elégedettséget és büszkeséget, amelyik egy új alkotmány hatályba lépését kíséri. Nem láttam a tisztelet megnyilvánulását az államfő iránt, aki mégiscsak az ország legfőbb közjogi méltósága. Úgy gondolom, ha a Sportaréna közönsége nem adja meg a szervezők által várt tiszteletet az új alkotmánynak, sem annak a közjogi méltóságnak, aki azt a kézjegyével hitelesíti, az lakmuszpapírként jelzi az országos hangulatot.

Persze, a gyenge taps máshogyan is magyarázható. A közönség nem közjogi méltóságok köszöntéséért vett jegyet, és ment el a rendezvényre, hanem a zenében és a látványban kívánt gyönyörködni. Ebben az esetben viszont fel kell tenni a kérdést: miért nem számítottak erre a bakira a szervezők? Tényleg azt gondolták, hogy ha egy népszerű művész szájából hangzik el az alaptörvény méltatása, az emeli az ünnepség fényét? Ha így gondolták, akkor kijózanító lehetett a hatás.

Vajon mit gondolhatott Schmitt Pál? Marie-Antoinette sem érezhette magát megalázóbb helyzetben, amikor egy párizsi színház közönsége észrevette a páholyban, és éles füttykoncertben részesítette. Elvégre ő az Isten kegyelméből uralkodó „legkeresztényibb király” neje volt, nem pedig egy köztársaság – ha nem is a nép által közvetlenül, hanem annak parlamenti képviselői által – választott feje. A választott vezetők (köztársasági elnökök, miniszterelnökök stb.) több kockázatot viselnek, mint a koronás fők. Utóbbiaknak minden (bal)lépését ellensúlyozza a tudat, hogy hatalmuk az isteni legitimitáson alapul, és ennek megfelelően elefántcsont-toronyból tekinthetnek le az alattvalók tömegére, és elengedhetik fülük mellett a mégoly metsző és fájó kritikát is.

A választott vezetők azonban – szerencsére, sokuknak viszont fájdalmára – nem támaszkodhatnak ilyen megingathatatlan tekintélyre. Az ő hatalmuknak a forrása nem az isteni kegyelem, hanem a népfelség.  Mivel ők az „istenadta” nép választott vezetői (akár közvetlenül, akár parlament útján történik is a megválasztásuk), számukra a közvélemény kritikája mindig fájdalmasabb, főleg, hogy állandóan tisztában kell lenniük azzal: pozíciójuk és hatalmuk nem halálukig, hanem meghatározott időre szól. Elvégre, ha a nép választja meg őket, akkor éppoly gyarlók, mint a nép tömege. Tehát igazságos, ha egy idő után hátrébb vonulnak.

És persze a mulandóság az alkotmányokra/alaptörvényekre is igaz. Ha ezeknek a megalkotói a néptől nyerik el a hatalmukat, akkor alkalomadtán az alkotmányokra is ráfér a változtatás, a módosítás. De nem olyan módon, ahogyan a jelenlegi alaptörvény született meg: egyik napról a másikra, előkészítés, egyeztetés nélkül. Félő, hogy a következő kormány az ellenzéki pártoktól kezdve a civil szervezetekig, mozgalmakig terjedő összefogásra támaszkodva ismét elölről kezdi az alkotmányozás munkáját. De bárhogyan is szükséges néha az alkotmányok módosítása, ha ez túlzott méreteket ölt, és ciklusonként kerül sor új alkotmány írására, az már a demokrácia paródiája. Éppen ebben lehet/lehetne/lehetett volna szerepe a köztársasági elnöknek: ha nem is Istentől, de legalább közvetve az „istenadta” néptől nyert hatalmára támaszkodva (amelyik, tegyük hozzá, nem kis hatalom!) megakadályozni, hogy az alkotmányozás nemes ügye pártok és kormányok játékszerévé váljon. Ez nem történt meg. Így a gyér taps nem csodálható.